Apám ezredszer is eljátszotta, hogy nem kelt fel időben, így nem jutottunk el a dokihoz. Megint nem tudtam elaludni tőle, negyed 4 volt, mire csend lett végre. Fél 7-kor meg már keltett a mobilom. Morgott, mikor keltettem, hogy nem akar felkelni. (Ki mondta, hogy kukorékoljon, mikor tudta, hogy reggel kelünk?!) Mondom mit csinálnál, ha melóznod kéne járni, minden reggel? Oda sem mennél el, mert épp' nincs kedved? Persze a tőle megszokott módon lepattintotta magáról a felelősséget, meg fájt az igazság. Fél 7 óta felöltözve vártam, hogy mikor méltóztat felkelni, persze ha mocorogtam pattogott, hogy nem tud aludni. Mondtam neki, hogy nem aludni kéne, hanem készülni. Neki állt feljebb, de mondom én is csak 3 órát aludtam, mivel kukorékoltál és zajongtál, de én is fel tudtam kelni, szóval neked sem lehetetlen. Erre visszaaludt, negyedszer is. Már agybajt kaptam. Felkeltettem 3/4 9-kor, hogy már a fél 10-es buszt sem érjük el (jó, hogy a fél 8-as volt a cél...), ne szórakozzon velem, keljen már fel! Elkezdte, hogy ő álmos, meg fázik, nekem is hideg van. (Egy alkalomba nem halok bele.) Nem miattam nem akart menni, én csak ürügy voltam. Ha a lustaság fájna, belehalt volna rég'. Meg az a rohadt önfejűsége... Azt hiszi azt tesz, amit akar és amit nem akar, azt nem kell megtennie. Elszállt az agyam, hogy megint ezt csinálta és hogy ennyire megbízhatatlan, egoista, meg én fél 7 óta kukorékoltam potyára, vártam, hogy kimásszon végre az ágyból, plusz így is feszíti az idegeimet majdnem naponta, mostanra begurultam nagyon. Megmondtam neki, hogy mindig megszívat, becsap, meg mindig az utolsó pillanatban tenyerel bele mindenbe! Utána még aludt, végül felkelt fél 10-kor. Kb. 11-kor benyögte, hogy dél körül indulunk Pestre. Mondom az orvost már nem érjük el. Azt mondja tudja, de a Gabihoz megyünk és csak holnap jövünk haza. Már nem akartam vitázni, de a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem: most nem fázik? Most nem álmos? Most nem félt engem a fagyástól? Ez mind csak kifogás volt, hogy ne kelljen elindulni. 11 körül azt mondta menni fogunk, öltözzek vissza, dél körül indulunk és elment valahová. Én újra jól beöltöztem és vártam. Vártam. Csak vártam. Fél 1 körül hazaért, dúlt-fúlt. Kiderült, hogy még nem is biztos, hogy mehetünk, várja a Gabitól a választ, de nem ír vissza és őneki mennyire tele van a f@$za! Megint forrt az agyvizem, hogy minek mond biztosra olyat, ami még kétséges?! Ne csináljon már bohócot belőlem, hogy ötvenszer készüljek elindulni. Persze megint csak magát mentegette, hogy azt hitte mehetünk. Ma teljesen megkutyult mindent, meg idegbeteg, pedig magának köszönhet mindent, reggel ő játszott óvodást, most szintén ő vette biztosra az ötletét, aztán koppant. Ez van olyankor, amikor valaki túl magabiztos és azt hiszi, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy ő fütyül.
Mindegy, lehiggadtam, mert nem éri meg stresszelni rajta, javíthatatlan. Nyugágy kell hozzá néha, olyan dolgai vannak. Most azt beszélték meg, hogy holnap korán reggel megyünk. Na, erre befizetek a mai, meg a sok eddigi ilyen után. Hogy az orvoshoz mikor segít eljutni, az jó kérdés. Holnap csak délután 4-től rendel, de nekünk már 3-kor indulni kell a buszhoz, ami hazahoz.
Nekem mára elég volt az öregemből.
Éhenveszek. Kaja sincs szinte, mert úgy volt, hogy Pesten majd bevásárolunk, meg majd eszünk és itthon majd főzünk, mikor hazaértünk. Utána az volt, hogy a Gabinál maradunk, ott eszünk is. Majd mindjárt megnézem mi van még itthon, amiből össze lehet tákolni valami ehetőt. Holnap majd vásárolunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése