Egyszer fent, egyszer lent (...): Az első évforduló

Nem szeretem az érzelgős dolgokat, de a kutyám megérdemel egy őszinte bejegyzést.
Rizsa következik, az talán segít kicsit.

Asszem' 2003-at írtunk, amikor Karácsonyra egy kis fekete gombócot kaptam. Jobban megnézve láttam meg, hogy egy kölyökkutya. :-D Ha jól rémlik 6 hetes volt, egy havannai pincsi - vagyis havanese. Akitől kaptam, mondta hogy ritka a fekete színű. Innentől kezdve boldoggá tett és remélem, hogy nekem is sikerült Őt, nagyon igyekeztem. Sokat költöztünk, de mindig vittük, szóba sem jöhetett az, hogy lemondjunk róla csak azért, mert kutya. Semmivel sem kevesebbek, mint a család kétlábú tagjai!

Milyen kutya volt? Nagyszerű! Okos, szelíd, nagyon tanulékony, ragaszkodó, hűséges, meg mindenkit magáévá tett percek alatt.
Rengeteget mentem vele. Nagyon szeretett csavarogni, úgyhogy jött velem ahová csak vihettem, meg ha gördeszkáztam, bringáztam, jött mellettem a pórázon - természetesen olyan tempóban, hogy ne kelljen loholnia. Megtanítottam Neki, hogy felülhet a deszkára. Mikor elfáradt, vagy olyan kedve volt, felugrott és vitette a hátsóját. :-D
A labdákért meg volt bolondulva, még "nyugdíjasként" is. Vettem neki mindenféle fajtát, de a kedvence a tüskés volt, meg a villogós. El vannak téve a pórázával és a táljával együtt.
Nagyon szeretett fürdeni is. Amikor magamnak engedtem a fürdővizet, sokszor bejött utánam a fürdőszobába és ott ágaskodott a kád mellett, felváltva pillantva a kádra és rám, szimatolt bele a kádba, magyarázva hogy fürdeni akar. Csak a kádban szerette, hiába vittem le a Dunára, nem mert belemenni.
Haláli volt, mikor minden szőrnyírás után felpörögve rohangált, szinte büszke volt, hogy milyen vagány lett.
A joghurtért meg volt veszve. Mindig járt neki a pohár falára és aljára rakódott joghurt és tudta is, mert ha ettük, Ő megjelent és leült várakozón (aztán bezsongott és követelt :-D) Egyszer annyira nyalta a pohár belsejét, hogy beleszorult az orra. El akartam venni, de elszaladt, pohárral az orrán. :-D
A jégkrémmel is úgy volt, hogy a pálcán lévő maradékot kikövetelte. Nem sokat kell elképzelni, egy-két nyalásnyit kapott csak.
Apropó, a nyalás. Nyaligátornak hívtam, mert folyton nyalogatott, de nem csak engem, a család minden tagját. Ha lehajoltam megsimogatni, szökkent egyet és orrba/szájba/szembe nyalt. Ha ültem/feküdtem ráült a mellkasomra és őrült módon járt a nyelve, csatakosra nyalta a fejemet. Védekeztem a kezemmel, ő meg kaparta, hogy vegyem el, mert nem fér hozzám. :-D
Sokszor arra ébredtem éjjel, hogy nyalja az arcomat/karomat/lábszáramat/talpamat/lábujjaimat. Ez a másik... a lábfétises. :-D Mindenkinek gerjedt a lábára, de csak mezítláb. Kaparta a lábunkat, ha zokni volt rajta, hogy vegyük le. Ha nem vettük le, elkezdte a fogával tépni. :-D
Nagyon szeretett utazni, főleg autóval. Nézett ki az ablakon. Ha kicsit leengedtük, dugta volna ki a fejét, de nem engedtük. Sok olyat láttam, hogy lehúzott ablaknál, vagy akár nyakig kihajolva utazott a kutya, de ez veszélyes, sosem lehet 100%-ig megbízni az àllatban, gondolhat egyet, vagy csalhatja valami, kiugrik és megvan a baj. Pórázra kapcsolva az ölemből/családtag öléből nézelődhetett letekert ablaknál is.
Nagyon szerette a sünöket. A séták alkalmával folyton letapadt a betonra az orra és követte a szagot, majd beugrott a fűbe és kereste. Volt, hogy talált és a szájába véve indult volna haza. Mondtam tegye le, letette, visszatettem a fűbe, a kis hülye meg nyüszített, hogy kell neki, de okosan jött velem haza.
A molylepkéket/legyeket mindig próbálta röptükben bekapni. :-D
Haláli volt, amikor mondtuk valamire, hogy "fuj!" ő meg szégyellősen elsietett, ugyanis az okos megtanulta, hogy akkor mondjuk, mikor odaengedi a galambokat az orrunk alá. Utána már ha nem is neki mondtuk, akkor is elsietett és mikor visszahívtuk, hogy simogatást kapjon, jelezvén hogy nem tett rosszat, nagyon tudott örülni.

Egyelőre ennyire futja az emlékekből.

A bejegyzés azért íródik, mert tavaly ilyenkor kellett elengednem.
November 6.-án töltötte volna a 14. évét, de valószínűleg idén már elment volna betegség nélkül is, mert kb. ennyi a maximum életkora a fajtájának. Enyhíti a rossz érzést az, hogy sokat élhetett, megélhette a maximumot még a rák mellett is, mert az élete végén csapott le, nem 5-6 évesen, vagy fiatalabban kellett neki elmenni. Nincs az az érzés, hogy esélyt sem kapott egy szép, hosszú életre. Még ebben a korban is aktív volt, persze nem úgy, mint korábban, de a korát meghazudtolva tudott sprintelni, meg a mocskos rákot leszámítva semmi baja nem volt. Annyira stramm kutya volt, hogy az utolsó napokban is, mikor jól volt, fürgén szedte a lábait a házban ha valami felkeltette a figyelmét, meg néha játszani is volt kedve. Persze a gyengeség miatt kb. negyedórára korlátozódott az aktivitása, a többiben csak feküdt, vagy aludt. Esténként borzalmas rosszullétei voltak, ezért is mondtam azt, hogy elég, könnyítsük meg Neki az utat. Az utolsó estén evett is egész' jól, de tudtam, hogy az sajnos nem a javulás jele. Azon az éjszakán nem tudtam, nem is akartam elaludni, hogy vele lehessek minél többet. Ő aludt, én meg Őt átölelve kattogtam. Nem felejtem el, hogy mikor fel-felébredt, egyik alkalommal eszelős módon elkezdte nyalogatni a kézfejemet, aztán furakodott a hónom alá és belémvágott, hogy biztos érzi a bajt és elköszön, meg biztonságot keres. Egyszerre volt nagyszerű és borzasztó. Egyedül az vigasztalt, hogy csak azért hoztam meg azt a döntést, hogy megkíméljem a további szenvedéstől és ez volt a legfontosabb! Tudtam, hogy másnaptól nem fog kopogni a körme a szobám parkettáján, nem tologatja majd a tálját, nem horkol majd, nem ugat majd, stb. 13 évig velem volt, nem lehet csak úgy elengedni ennyi időt és egy olyan csodás kutyát! Rengeteg szeretetet adtam neki - (Ő is nekem), de mikor tudtam, hogy rövid az idő, mégtöbbet - és igyekeztem úgy viselkedni, mint máskor, hogy ne érezze a feszültségemet. Bár, amilyen okos volt, tuti érezte, hogy valami van a levegőben. Mindent elfojtottam mióta kiderült, mekkora a baj, mert nem akartam lestresszelni és igyekeztem az altatásra is felkészülni, azért is, hogy legyen erőm végigcsinálni. Úgy gondoltam és gondolom, hogy tartoztam annak a nagyszerű kutyának ennyivel, hiszen mindig velem volt ő is, meg amúgy is ez járt neki! Amikor eljött az a nap, akkor sem zuhantam össze, csak magamban. Mikor megtörtént az altatás, az lebénított és ez megvédett a széteséstől, de estére leesett a tantusz, hogy elment és kiborultam - enyhén szólva. Ezt még vagy 2 napig eljátszottam, nappal is meg-megzuhanva, mire végre össze tudtam magam szedni annyira, hogy erővel el tudjam fojtani a keserűséget onnantól. Azóta is azt teszem, de ettől függetlenül még sokáig nem tértem magamhoz és itt van az űr, csak már tudom kezelni. Hozzánőnek az emberhez és olyan különlegesek, hogy tényleg érzi az ember a pótolhatatlanságukat! Az ember próbálja felfogni az új helyzetet és barátkozni a gondolattal, hogy innentől kezdve a kedvence nélkül folytatódnak a mindennapok. Valóban az idő az egyetlen gyógyszer, de ezt már megtanultam és várom, hogy tegye a dolgát. Pokolian hiányzik, de az a fő, hogy Neki már jó és én hiszem, hogy fogunk találkozni, ez erőt ad!