Nemsokkal

a Szabina elmenetele után jól leittam magam, mert azt hitte a hülye fejem, hogy az majd segít. Ja. Abban tényleg segített, hogy másnap felváltva okádjak és borogassam a fejemet vizes törölközővel, olyan másnapos voltam. Amikor megpróbáltam kinyírni magam, akkor a kórházból a pszichiátriára kerültem és utána nem volt több kísérletem. Akkoriban itthon nyugi volt, nem kellett idegeskednem legalább a légkör miatt. Sok időbe telt, míg kezdtem újra észrevenni a körülöttem lévő dolgokat, embereket. Bezárkóztam, amit egy ideig hagytak is, aztán ki akartak csalogatni a csigaházból, amiből nem jöttem elő és érthető módon erre ráuntak páran, azt mondták, hogy nem próbálkoznak tovább. Nem érdekelt akkor, mert semmit sem akartam jobban, mint Őt visszakapni, nem járt máson az agyam. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy úgy nézzek egy másik lányra, mint potenciális új barátnőre. Arra is gondoltam, hogy nem maradna velem senki, mert nem csak türelmes Szabinák járkálnak a világban. Mindent tönkretett ezen a téren (is) az a pedofil genetikai hulladék. Örülök, hogy mondtam az anyunak, hogy mindenhová vigye magával a húgomat, ne sírjon utána. Nem mertem megmondani, hogy mi az igazi ok. Belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha ő is átélte volna, mert egy lánygyerekkel rosszabbakat tehetett volna, bár nem tudhatom, hogy titokban bántotta-e őt is bármilyen módon, mert nem beszél róla soha, de én sem beszéltem/beszélek, szóval ez nem jelent semmit. Képtelen vagyok egy bizonyos határnál továbbmenni a kapcsolatban. Mikor még együtt lehettünk a Szabinával, akkor is gyakran agyaltam a jövőn, hogy vajon mi lesz velünk, meddig lesz türelmes, menni fog-e, aminek mennie kell? Fogalmam sincsen, hogy ha élne, akkor most hol tartanánk, egyáltalán kibírta-e volna mellettem idáig? Az olyan hulladékok bele sem gondolnak abba, hogy mit tesznek, mennyire kihat a tettük az ember egész életére, mennyifelé ágazik szét a probléma.