Ha szar van

akkor csőstől jön. Azt hittem a kutya halála az utolsó a balszerencsés időszakban és végre jön valami jó. Apám akkora hülye, hogy elmondani nem lehet! Elhagyott ma 5.000 forintot. Mikor mondtam neki, hogy menjen vissza az útvonalon, amin járt, azt mondta nincs értelme, mert felvették. Mondom nem tudhatod! Errefelé nem sokan járnak, lehet, hogy meg sem találták. Azt a figyelmetlen, nemtörődöm fajtáját, a fene vinné el! Azt mondja biztos kirántotta a mobillal. Talán pénztárcában kéne a pénzt tartani.
Ha tudom, hogy pénz van nálam, figyelem a telefon elővételekor, hogy nem esett-e ki.

Ki kell írnom magamból részletesen a dolgokat, mert emészt a sokminden. Eddig nem volt erőm semmihez, nemhogy végiggondolni mindent és leírni.

A kutyám közösen leélt 13 év után (a fél életemet Vele töltöttem), tegnap elköltözött Isten országába. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de erre nem lehet rendesen felkészülni. Elhatalmasodott az a rohadék rák és állatorvost kellett hívnunk, hogy átsegítse. Az egyik felem megkönnyebbült, mert egyreinkább szenvedett, a másik felemet bűntudat mardossa és leírhatatlan szomorúság gyötri. Nehéz elengedni, családtag volt, szerves része minden napunknak. Egyedül az tud némi vigaszt adni (de valójában semmi nem vigasztal jelenleg), hogy Neki megszűnt a testi-lelki fájdalom. Nagyon kereste a kölykét is. A doki szerint a rák agresszív mivolta, a vemhesség és az ellés, a kora, valamint a kölyke miatti hiányérzet együttesen gyengítette le ennyire, a rák ezért terjedt tovább olyan gyorsan. Mikor jobban volt (általában reggel és délelőtt), akkor járkált, éber volt, a szemében is ott volt a nagy értelem, hogy majd' megszólalt, csóválta a farkát, de délutánra mindig legyengült, aludt és esténként nagyon rosszul volt. Zihált a tüdejét is megtámadó daganat miatt, gyakran leállt a légzése fél percen belül többször (ezért már éjjelenként is virrasztottam mellette, hogy élesztgessem), apámra nagyon pipa voltam, hogy még mindig halasztja a megváltást a kutyának, de mondtam, hogy tegyen félre pénzt és hívjuk már az orvost! Hallucinálta, hogy víz van előtte és lefetyelte a semmit, meg ugatott, holott csend volt, forogtak a szemei is, eltűnt belőlük minden értelem, nem volt ereje odamenni a tálhoz inni sem, sűrűn kínálgattam, de a végén lefetyelni is nehezére esett. Elkezdett agresszív lenni a másik kutyával, meg a macskával. Az utolsó napokon már a vizelete is lecsökkent és a széklete is száraz volt, kezdett leállni a szervezete. Ez Neki már nem volt élet. Okostojás apám végre azt mondta, engedjük el. Jó, hogy felfogta már, miután cafrangosra dumáltam a számat. A doki szerint az agyában is áttét lehetett már, attól hallucinált, meg attól lett agresszív és az okozhatta a hányást is. Elengedtük tegnap. Már csütörtökön is tiszta ideg voltam, tudtam, hogy az utolsó éjszakánk lesz, utoljára vacsorázik, stb. (kapott is minden finomat, akkor evett is jól) és másnap visszavonhatatlanul mindennek vége lesz. A Margit ott cirkált körülötte csütörtök este és hangosan nyávogott. A kutya haldoklott, ő meg őrizte! Teljesértékű családtag volt, hatalmas űrt hagyott! Nem térek magamhoz. Várom, hogy vége legyen, aztán leesik, hogy nem lesz. Egész éjjel virrasztottam, ha ébren volt simogattam, megöleltem. Volt ebben valami hátborzongató, hiszen a legutolsó alkalom volt és Ő is érezhette, mert szorosan hozzámbújt, meg akármilyen gyenge volt, nyalta a kézfejemet sokáig. Nem akartam aludni, mert kárba mentek volna az értékes közös órák. Hajnali 5-6 körülre kimerültem és fél 9-kor ijedtem fel, azt hittem már nem él. Mint mondtam, reggelente mindig jobban volt, aznap reggel is amint meghallotta, hogy mocorgok, szaladt be hozzám, járt a farka és nyalta az arcomat. Minden reggel úgy köszöntöttem mióta beteg volt, hogy jó, hogy aznap is felkelhetett, de aznap reggel az öröm mellett mély szomorúságot is éreztem, mert dél és 2 óra között volt várható a doki. Egyfolytában vele foglalkoztam. Imádkoztam egyet és Neki is megköszöntem, hogy széppé tett 13 évemet és elmondtam neki, hogy csodás kutya. Mikor apám kiment a dokit beengedni, a kutya úgy nézett rám, hogy majdnem elbőgtem magam. A karomba vettem, de reszketett, a mindig csóválódó farka csak lógott szomorúan, talán érzett valamit, olyan bánat ült a szemeibe, hogy most is látom magam előtt. Mintha azt üzente volna a szeme: "Ne már! Most komolyan ezt teszitek velem?! Csalódtam!" A karomban aludt el, hogy nyugodt maradjon, de amikor mondta a doki, hogy a szívébe adja az injekciót, bejöttem a szobámba, azt már nem bírtam volna. Tartottam magam már sok napja a kutya miatt is, hogy nyugit érezzen rólam, meg a doki és az apám előtt is egyben akartam maradni, de rohadt nehéz volt. A Szutyok már nem szenved és csakis ez számít! Üres a ház nélküle. Amint elaludt, fájóan néma csend lett és azóta is fáj. Már nagyon csúnyán lélegzett és hirtelen a zihálás örökre elnémult. Ez egyszerre könnyített és ütött egy hatalmasat rajtam. Nem kopognak a körmei a parkettán, nem ugat, nem tologatja a kajás tálat, nem horkol, nem nyalja szét a fejemet/karomat/talpamat/bármimet, nem kunyerál, nem kerget egeret, nem lopkod krumplit/hagymát és egyebeket a zöldségesrekeszből, nem ugrik rám reggel ébreszteni, stb. 13 éve mellettem volt, most meg kb. 3 perc alatt elszakítottak minket egymástól, de még mindig jobb, hogy nekem kell gyászolni, mintha neki kéne engem, mert nem értené hová tűntem és kétségbeesne. Energiabomba volt, megtöltötte a házat még öregen, betegen is, nyüzsgött amíg tudott. 13 éve együtt voltunk, most meg hirtelen nincs itt. Hiába készülhettem fel, nem segít. Pokolian hiányzik! Azt mondtam erős leszek, mert ki kell bírni, meg neki már jó, mégsem bírom, ezt nem lehet elviselni! Olyan sírógörcsök törnek rám, mikor egyedül vagyok, hogy nem bírok higgadni, csak a kimerülés parancsol neki megálljt. Elalszom, aztán felébredve elvagyok valameddig, majd megint kiborulok. Aztán megint belealszom. Ennyit a nagy erőmről. Pénteken, mikor elaltatták, érdekes dolgok történtek. Őt délután altatták, de én estefelé törtem csak össze. Már az őrület szélén álltam, mikor oldalt fekve olyat éreztem a térdemnél, mintha ott besüppedt volna a matrac, ugyanúgy, mint amikor a Szutyok járkált az ágyon. Ez úgy megdöbbentett, hogy bőgni is "elfelejtettem" hirtelen és kattogtam, hogy mi a fene? Aztán nemsokkal később meg a takaró feszült rá a lábszáramra, mint amikor Ő ráfeküdt a takaróra és a súlyától a lábamra simult. Kicsit megnyugtatott. Nehéz, de tovább kell élni. A játékait és tálját eltettem, meg a fekhelyét, mert nem tudtam rájuk nézni. Nem szokásom összezuhanni, ennyire főleg nem, majd nem is hagyom ezt, de most még nem tudom kezelni a kínt. Annyi élményem van Vele, de képtelen vagyok akár egyet is leírni.

Rettentően hiányzik ez a pofázmány, meg a kutya összes része:

A kezelés még nem hat, mondjuk ez a baromi hideg sem használ. A lábujjaim végét mintha csipesz szorítaná, az egyik zsibbadt is. A fekély sem akar javulni a lábfejemen.

Apám nem ment Pestre kedden, ma ír a Krisznek, hogy el tudja-e hozni a széket. Ha igen, akkor már csak attól függ a megléte, hogy mikor lehet érte menni.

Mostanában majdnem teljesen jól vagyok! Az étvágyam is még mindig tart. Igaz, tegnap óta csak pár falat ment le, görcsben van a gyomrom a kutyám miatt. Majd most bekajálok sok pörköltet.