Jöhetne már a fent!

Egyszer fent, egyszer lent, ugye. Sok lesz már a lent, szóval remélem jön a fent!

Bővült a ház népe, kemény 1 napra. 26.-án éjjel kezdett a kutyám ellésre utaló viselkedést mutatni. Negyed 3-kor kezdett zavart lenni és rohangálni, meg szuszogni-lihegni és bebújni helyekre. Kibérelte az utazótáskámat, benne volt az egyik felsőm, befeküdt és befúrta magát a felsőmbe.

Fél négyig figyeltem, addig párszor elbóbiskolt, aztán ismétlődtek a fentiek. Fél 4-kor végül elaludt rendesen és akkor én is. Dél körül keltem arra, hogy rámmászott és nyüszögve reszketett, meg ezerrel nyalta az arcomat, a mancsával fogdosta a kezemet. Egyből kapcsoltam, kiugrottam az ágyból és befektettem a táskába. Kimászott és össze-vissza rohangált, de aztán visszafeküdt. Egész nap váltakozott a nyugi és a lihegés, meg a nyugtalanság, nyögés, sehogy sem volt jó neki. Nyalogatta a nemiszervét. Áttettem egy ládába, hogy ne nyomja majd agyon a kicsiket, meg jobban elférjenek. Végül 27.-én, este 7-fél 8 körül világra hozott egyetlen kölyköt.

Nem lepett meg, hogy több nem született, olyan kicsi volt a hasa. Úgy tudom még másnap és később is születhetnek, de nem lett több egyelőre, remélem nem is lesz, az ő érdekében is, meg a kicsiében is, majd írom lentebb, miért. Ez a kölyök erős volt, már gyakorolt enni. Rátekeredett a köldökzsinór és ettől nehezen született meg, de közbeléptünk. Úgy tűnt, jól vannak. A kutyám a korához és a betegségéhez képest, a kölyök is a nehéz születéshez képest. 27.-én este született meg, de hamar látszott, hogy nem állnak jól a dolgok. A kutyám nem jól bánt a kiskutyával, pedig az eddigi almokkal szépen boldogult, meg most csak egy kutya volt. Nyilván már nem érezte azt az ösztönt, amit régen, már nem gondozta annyira. Nyalogatta, de melegíteni sem igazán akarta, nem engedte enni (de a kiskutya nem is tudott, ezért legyengült és fecskendővel adtuk neki a tejet, amit lefejtünk az anyjától, de az meg kevés volt, szóval rátettem a mellére, de elaludt rajta, vagy csak volt és nem csinált semmit), ráfeküdt az anyja, rugdosta, stb. Ezt nem lehetett hagyni, elvettük, de persze akkor nyüszített érte a kutyám, meg a kicsi is az anyjáért. Megkapta felügyelet mellett, meg kellett hogy megmaradjon a kapocs, kellett, hogy tisztogassa, a fenekét ingerelje, hogy tudjon üríteni, stb. Apám egy hülye. Gusztustalan módon beszélt a kutyával, kiabált vele, de leállítottam mindig. Elkezdte neki "pofánverlek". Mondom meg ne próbáld! Nem szokta bántani, de akkor se mondjon ilyet. Nem normális! Elvárta a szerencsétlentől, hogy tudja és értse: nem szabad ráfeküdni, melegíteni kell, stb. és ordibált, hogy "te idióta", "barom", stb. Mondom te normális vagy?! Higgadjál már le! Ő egy kutya! Honnan a francból tudná?! Már öreg, nem is emlékszik a feladataira, csak részben. Még mindig reszket, liheg, zihál, már teljesen ki van merülve. Ez kell neki betegen, öregen. Apám felelőtlensége miatt van és ő pattogott, hogy milyen hülye a kutya. Hihetetlen! Mondom nem a kutya a hülye! Azt mondja "én vagyok?!" Mondom nem normális dolog elvárni egy állattól ugyanazt, amit egy embertől. Ő csak ne szólja meg az állatot amiatt, ahogy a kölykével bánik, mikor ő emberként, elvileg több intelligenciával (de sokszor az állatok intelligensebbek pár embernél) sem tud rendesen bánni a gyerekeivel! Ez a kutya nem gonoszságból viselkedett úgy, ahogy, de egyszerűen nem fogja fel és agyvérzést kapok, ahogy hajtja, hogy hülye a kutya, meg barom, idióta. Tegnap rángatta idegbajában, leordítottam. Azt mondta majd tápszerrel etetjük a kiskölyköt. Aha... Még nekem sem váltja ki több, mint egy éve. Egy hónapja mondta a doki, mikor ott voltunk, hogy majd valami kód miatt keresse, amivel azt az új tápszert megkaphatom. Azóta sem intézte el azt sem. Majd megint jó mérges lesz a doki, hogy hanyag. Ezek után sejtettem mennyire fog a kiskutyának is tápszert venni. Ma akartam neki kecsketejet hozatni, mert állítólag azt lehet adni az anyja teje helyett, de már késő. Aggódom a Szutyokért is, már ki van merülve, de még mindig ellés jeleit mutatja. Tegnap éjjel 1-kor elment a kiskutya, de már haldoklott. Amennyit szenvedett megváltás volt neki, ez nyugtat, de közben szomorú is vagyok. Mikor született, rá volt tekeredve a köldökzsinór és nem tudta kitolni a kutyám. Addig nem kapott levegőt és ez volt az első oxigénhiány. Aztán párszor az anyja alól szedtem ki, na mondom ez így nem jó. Itt tehát megint fuldoklott. Utána nem is kapta vissza, csak felügyelet mellett. Hol apám, hol én melegítettem, időnként odatettük az anyjához, hogy hátha tud enni, meg hogy melegítse, stb., de nem tudta mit kezdjen vele. (Szerintem érezte, hogy baja van, ezért lökte el.) Aztán tegnap elkékült (újabb oxigénhiány). Apám felélesztette, de utána már rángógörcsei voltak. Mondtam apámnak, hogy sérült az agya a sokadik oxigénhiánytól, attól lettek görcsei. Rá kb. fél-3/4 órára pihent épp', amikor elkezdett nyüszíteni, már amennyi hangja volt és egyszercsak megmerevedett, a szája is tátva maradt. Apám elkezdte a mellkasát dörzsölgetni, mire elernyedt, aztán picit megmozdult, de utána elájult. Mondom neki ne kínozza tovább, nagyon beteg az a kiskutya! Görcsök, meg ki tudja mik kínozták még, amiket mi nem tudhattunk, engedje el, de ő persze megint erőszakos volt, játszotta a megmentőt. A józan ész azt mondta nem fog tudni rendesen létezni, görcsölt, nem tudott enni, rendesen lélegezni, stb. Apám felélesztette, de utána is hol eszméleténél volt, hol nem és nyüszített, meg kezdett hűlni, hiába melegítettük mi is, meg az anyja is. Apámat megint lecsesztem, hogy gratulálok, hogy meghosszabbította a szenvedését. Rámförmedt, hogy nem kell hagyni meghalni. Mondom igen, ha egészséges, de ez a kiskutya nagyon beteg, fogd már fel! Azt mondja de olyan szép, meg aranyos. Mondom te jó ég! Igen, szép és aranyos volt, de szenvedett! Undorító, hogy egy kiszolgáltatott állaton is gyakorolta a hatalmát. Tegnap este behoztam magammal a szobába és lefeküdtem úgy, hogy a mellkasomra fektettem a rongyában, hátha fel tudom melegíteni. Láttam, hogy tátog, meg kalimpál és egyre hűvösebb volt, aztán lilult. Dörzsölgettem, de nem javult és nem akartam szenvedtetni. Kértem Istent, hogy segítsen neki, vegye el a szenvedéseit. Éjjel 1-kor megszűnt mocorogni. A kutyám hangosan nyüszített, rohangált, hányt, teljesen meg volt zavarodva, apámnak tépte a nadrágját. 3x hányt éjjel, meg teli torokból vonyított, meg engem is nyüszítve szagolt. Lecseréltem a göncömet, hogy ne érezze rajta a kölykét.
Hányszor járattam a számat, hogy ivartalaníttassa a kutyáját, mert ez lesz?! Nem tette, így mindig odafigyeltem, különcsuktam őket. Nem igaz, hogy ennyit nem tudott megtenni ő is. Mindez megelőzhető lett volna! Semmit sem aludtam az éjjel, a kutyát nyugtatgattam, meg álmatlan is voltam. Nincs jól. Elesett, lázas, reszket. Apám elment gyógyszerért. Nagyon pipa vagyok! A fater nem fogja fel mit okozott a gondatlansága, mennyi területen okoz kárt. Megmondtam neki, hogy alkalmatlan a felelősségvállalásra.

Nehezen gyógyulnak a sebek és a jobb lábfejem külső részén, ahol az egyik sérülés van, fekély alakult ki. Még nem vészes, egyelőre csak bőrrétegeket érint, de tudom milyen kényes dolog. A papucs pont dörzsöli, meg a zokni fel-levételt is finoman kell csinálni. Ha hozzáér valami, vagy oldalt fekve az ágyhoz ér, megérzem. Nincs itthon sem kötszer, sem sebtapasz, sem krém. Apámat nem nagyon érdekli. Mondta, hogy hoz sebtapaszt, de azóta is hozza. Megoldottam a lefedését, de talán holnap hoz krémet, meg kötszert. Addig egy darab fáslit tettem oda, hogy védve legyen, úgy van rajtam a zokni. A bokacsontomig sugárzik a fájdalom, de nem az zavar, hanem nehogy rosszabb legyen.

Az Attila nem tudja elhozni a kerekesszéket. Majd megy apám Pestre, a Kriszékhez is úgyis felmegy, mert megbeszélik, hogy mi kell nekik (apám ad majd nekik hurkát, zöldséget, szalonnát, stb.) és megkérdezi akkor a Kriszt, hogy ő el tudja-e hozni. Ha nem, akkor azt mondta, megoldja. Kíváncsi vagyok.