Összeszedtem magam

amennyire lehet ebben a helyzetben. Nem kellett nagyon, mert nem estem szét, de nem sok választott és választ el tőle. Muszáj erősnek lenni, mert nincs más út, meg ha szétcsúszik az ember, az nem segít, sőt és újabb fékezőerő nem kell ebben az alapból is szar helyzetben. Most arra kell a figyelem és erő, hogy megoldást találjunk. Legalább amíg beletemetkezünk a ház/lakáskeresgélésbe, addig sem tudunk agyalni a kiborító dolgokon, "apámat" is erre sarkallom. Esténként és éjjel már - mostanság nappal is - beférkőzik a gondolataimba és a hangulatomba az a rossz érzés, de mindig próbálok másra figyelni. Naponta huszonötször fojtogat a bőghetnék a kiszolgáltatottságtól (amiből nem is tudom lesz-e kiút, mert nincs pénzem elköltözni), tehetetlenségtől, bizonytalanságtól, apám alázásától, meg hogy fokozatosan ráébreszt(ett) az élet, milyen ember és hogy velem szemben is mennyire önző, hideg, de ki kell bírni ezeket, nem lehet összecsuklani. Gondolom a viselkedésének oka a neveltetésében, az alapszemélyiségében és abban van, hogy "becsúsztam", állítólag az Anyu könyörgött, hogy ne kelljen elvetetnie. Már úton voltak állítólag - ha igaz, mert apám mondta (asszem' ilyet se' szokás a gyerekkel tudatni) és az ő szava gyakran hihetetlen. Ez is elmond valamit "apámról" és arról, mennyire nem vagyok kívánatos az életében és ezek után össze is állt a kép, miért ilyen velem. Azt nem értem viszont, hogy a húgomat és a féltesónkat miért löki el ugyanígy? Lehet, hogy velük sem minden kerek (?), vagy egyszerűen alkalmatlan szülőnek. Az eszem felfogja, mert mutatják a fentiek az okot, de szívvel sosem fogom tudni feldolgozni, amit kapok és hogy az orromra kötötte, hogy úton voltak megölni, ráadásul ő akarta. Ki az az elvetemült, aki ilyeneket elmond a gyerekének?! Ez lehet, hogy durván hangzik, de jobb lett volna az Anyuval maradni. Sokminden más lenne, jobb lenne. Mindegy, ez a vonat elment.

Visszatérve a lakhatási gondokhoz:

Próbálom úgy felfogni, hogy ez is egy feladat, amit meg kell oldani. Idegőrlő, főleg ennyi éven át, de biztos van valami célja ennek is. Eddig mindig volt megoldás, Istennek hála!, most is meg fogjuk találni. Hiszem, tudom. Nem vagyok kétségbeesve és ahogy látom, "apám" is kezd higgadni és a megoldásra koncentrálni, csak az az elkeserítő, hogy ő most is azt nézi, hol potyázhat. Értem, hogy alig van pénz, de ingyen sehol nem lakhatunk! Ez most szerencsés kivétel, hogy itt lehet, csak innen menni kell, ha nem akarjuk, hogy ránk dőljön a kóceráj. Ő ingyen keres... Mondom neki, hogy olyat nem fog találni és ami időt erre fordít, azalatt lehet, hogy lenne valami kibírhatóbb összegű albérlet. Ne dumáljak bele, mert neki kell megoldani... Bakker, de ha szarul csinálja?! Én nézegetem az albérleteket, meg többször mondtam, hogy kérjen segítséget, szociális lakást, stb., erre elintézte azzal, hogy ő nem kuncsorog. Ne szórakozzunk... máskor tud kuncsorogni??? Meg engem felhasználva pitizni? Van az a helyzet, mikor muszáj segítséget kérni, meg a büszkeséget odébbtenni és ez most pont olyan helyzet. Erre is csak oltani tudott, jellemző. Lehet, hogy neki mindegy hogyan él, de nekem nem! Ha azt akarja az is rendben van, de akkor ne kelljen a pénzem, meg a társaságom, hogy "ne legyen egyedül". Ehhez is vastag arcbőr kell, hogy a képembe mondja. Ordítani tudnék, hogy rá vagyok utalva és visz bele mindenbe, meg akar mindent szabni (de már sikerült leállítanom pár dologban), stb. Nem hiszem, hogy az a sorsom, hogy úgy kell leélnem az életemet, hogy rá vagyok utalva és hogy nem élhetek szabadon. Talán lehet gondviselőt váltani, remélem. Bemennék én már egy otthonba is, csak legyen vége ennek a káosznak és annak, hogy kihasznál minden téren. Nézegettem otthonokat is, de a legtöbb az idősek otthona, meg ott is min. 90 rugóval indul a dolog és a mostani 120 ezer összpénzből csak 54 az enyém. Azzal hová megyek? Ha megadnák a rokit, azzal talán jobban állnék. Nem úgy van, hogy fogom magam és lekoccolok! Ha csak rajtam múlna, már rég' nem cumiznék itt, nem vagyok mazochista. Kell a rossebnek ez a légkör, a stressz, az alázás, a sok szar. Ki az az elmeroggyant, aki önként viselné éveken át ezt az életformát? Már voltak páran, akik nagyon okosan kiosztottak, hogy ne tűrjek, húzzak el innen. Kösz' a tippet, ezer örömmel mennék én bárhová, ha lenne elég pénzem elindulni, meg nem kellene segítség a mindennapokban. A roki elvileg járna, gyakorlatilag le vagyok ejtve, mert nem volt munkaviszonyom a megrokkanásom előtt. Egy iskolás kölyök hol dolgozott volna? Vagy mi van azzal, aki születése óta beteg? Hiába vagyok én is az, rokkantá csak sok év múlva tett a kór, de aki kicsi kora óta rokkant, az sem kap pénzt, mert egy csecsemő, vagy ovis még nem melózik? Vicc. Egyébként tudok pár rokkantról, akik kapnak rokkantságit úgy, hogy sosem lehetett munkaviszonyuk, szóval baromság, hogy ez kizáró ok. Na, így akkor mégis honnan legyen anyagi keretem elköltözni?! Egyedül nem élhetek, de "apámmal" meg már nem tudok, elviselhetetlen az igénytelensége is, meg a viselkedése is. Én csak szeretnék normálisan élni, amennyire lehet. Biztonságos, rendes helyen, alázás, kihasználás nélkül és függetlenül. Belegolyózom, hogy nincs szabadságom. Nem tudom menni fog-e, vagy hogy meddig fog menni, de nagyon igyekszem nem megborulni. Amin nem változtathatok, azért kár keseregni, amin változtathatok, azért meg felesleges. Ja, így könnyű kimondani és elhinni, csak van, mikor bekattan az agyam a sok szaron és nincsenek észérvek, realitás, csak a sok elfojtott düh, keserűség, amiktől az elmém és lelkivilágom akár egy mérgező parazitától, idegen testtől, úgy próbál szabadulni és akaratom ellenére felülírják az önkontrollomat, majd gejzírként távoznak. Régen sem volt kánaán az életem (ahogy sokan másoknak sem az), de azért emlékszem még a régi Arnoldra. Ha jött a fos, higgadt volt és igyekezett kiállni, meg persze tenni a javulásért, már amennyit tehetett gyerekként. Igyekeztem az Anyut mentesíteni pár dolog alól, vigasztaltam ha sírt, vigyáztam a húgomra, stb. Mindezt természetes nyugalommal, mondjuk lehet, hogy a gyermeki tudatlanság védett meg és adott erőt. Bár azért sokmindent felfogtam ám, azt is, amit az Anyu próbált elrejteni előlem. Lényeg, hogy én azt az énemet keresem, mert nagyon nem oké a lassan 26 évemmel depressziósnak, boldogtalannak lenni, fiatal vagyok. Hitem és reményem mindig van, ez legalább jó, de szánalmas a mostani önmagam a gyerekhez képest. Próbálok megint olyan kitartó és erős lenni, de valami mégis mindig a mélybe ránt. Azért próbálkozom, a feladás nekem nem megy, szerencsére. Lehet, hogy időnként pofáraesem, de amíg fel akarok és tudok állni, addig szerintem nem nagy a baj. Most is azt nézem, merre van az előre, csak nehéz, na.

Közben beugrott, hogy most a héten lehet, hogy be sem fektetnek a kórházba, mivel időponthoz kötött és ismeri mindenki, milyen hamar kerül sorra az ember... Na, majd kiderül. Most nincs kedvem befeküdni, hogy ilyen a helyzet és nem tudnám mi van itthon. Mindegy, ez nem kívánságműsor. Hétfőn kell menni a dokimhoz, akkortól rendel már.

Most fizikailag sem vagyok túl jól, nyilván jót tett a stressz.

Na, mindegy, ki fogok tartani, más opció nincs is. Ez az egész sem panasz, csak ki kellett írni magamból egy töredékét a katyvasznak. A Tesóm is számít rám, egyben kell lennem.

Magasfeszültség

Zajlik az élet megint és nagyon kezdem unni! Majd lejegyzem részletesen a dolgokat, ha össze bírom szedni a gondolataimat, most az összeomlás szélén állok. A lakhatásunk és az életünk forog kockán, mert a ház életveszélyes, ki kéne költöznünk, de hová?! 120 rugónk van összesen, az albérletek 100-110-től kezdődnek... Akkor hol van még a rezsi + kaja + gyógyszer? Néhány naponta beüt valami baj a házzal, a falak recsegnek-csúsznak szét, a víz szivárog a fürdőben, a tető recseg, a bojlert a szentlélek tartja a falon, a terasz kezd rogyni, stb.-stb. Ovis korom óta "vándoroltunk", itt-ott pár hónapra - jobb esetben pár évre - meg tudtunk állapodni, legutóbb 6 évig laktunk egyhuzamban abban az albérletben - és ez volt a leghosszabb idő valahol! -, mikor idejöttünk, azt hittük vége van, élhetünk rendesen, erre most innen is mehetünk, ráadásul sürgősen kellene és egyelőre nincs hová. Mikor lesz már vége?! Apám is tiszta ideg. Holnap megyünk Pestre, maradunk a Gabinál pár napot, ez kicsit megnyugtat, de akkor sincs megoldva a további biztonságunk, meg ő sem szálloda. Megyek a Dokihoz is, talán jövő héten beutal a kórházba - remélem ezúttal fel is vesznek :-D -, ehet majd az ideg, hogy mi van itthon. Bízom Istenben, hogy segít és erőt ad, mert kezd elfogyni. 

Újabb program és egyebek

Voltunk ma Pesten, elmentünk ügyet intézni, aztán az állatkertbe. Mégegy program kipipálva tehát. Sétáltunk is, hajtottam egyedül a széket, egyrészt az önállóság érzése miatt is, meg hogy erősödjön a karom. Jól bírta a szívem is. Hazaindulva, amikor a trolira felszálltunk, lerobbant, el sem indult a megállóból. Mondta a sofőr, hogy ma már harmadszor robban le vele. Várni kellett egy másikat, csak hogy el kellett engednünk hármat is, mert azok régebbi fajta, nem alacsonypadlósak voltak. Apám szokásához híven tombolt és nekem a szerszámom tele volt már, hogy hergelte bele magát a helyzetbe, meg hogy a fenéért kell folyton zsörtölődni. Meg is mondtam, hogy szörnyen zsémbes. Persze hőzöngött, hogy én hülye vagyok, meg engem biztos nem zavar a helyzet. Ja, valóban élveztem a napon főni + "felülni" a hátsófelemet, reggel óta ültem és ez az eset délután 3-4 körül volt. Mondtam neki, hogy ha agyvérzést kap és engem is kiidegel, akkor sem fog semmi változni, ami megtörtént, az megtörtént, szóval tök értelmetlen durrognia. Na, olaj volt a tűzre, inkább legyintettem, főleg, hogy kezdtem besokallni és nem akartam szítani a feszültséget. Imádom, hogy mióta az eszemet tudom nekem kell nyelni, engedni, mivel ő nem hajlandó és képtelen is a fene nagy büszkesége miatt. Hiszem, hogy lesz kiút. Végre jött egy alacsonypadlós troli, de mondta a sofőr, hogy nem tudja leengedni a buszt, mert akkor úgymarad, mivel rossz az a rendszer, ami fel-le emeli - éljenek a rendesen karbantartott járművek, ez már a 2. hibás troli volt - és egy szétnyitható rámpát hozott. Apám hőzöngött, hogy szarok a buszok és a rámpa is fos, mert túl meredek. Folytatta a trolin is a fröcsögést és annyira felhúzott, hogy már ingerülten szóltam: ugyan fejezze már be az idegbajoskodást, mert baromi idegesítő félórája hallgatni. A reakció természetesen alázás volt, de nem érdekelt, inkább próbáltam terelni a témát, meg a figyelmét, csak kattanjon már le a balhézásról. Kb. 5 percig volt nyugi, mert felszálltak gyerekekkel és puffogott, hogy neveletlenek. Lefáradtam ma is. Az örökös pesszimizmusa, zsörtölődése, alázása rohadtul lehúzó. Elcsesz minden programot ezzel a fröcsögésével. Mondtam, hogy majd sétálok, mert nagyon fáj a hátsófelem a több órás üléstől, meg a lábamban reggel óta szinte nincs keringés (reggel baromi hideg volt és mivel szétfagyott a lábam, azóta sem tudott észhez térni, hiába lett meleg délutánra az idő), talán a séta megindítja valamelyest. Leszálltunk a Széna téren a viliről, rohant. Mondom még van idő, ne rohanjon. "De ő még cigit akar venni és elszívni, mielőtt megy a busz." Kérdezem hogy mi lesz a sétámmal? Nincs idő, ő meg egész nap fáradt, kell cigiznie. Köszi... Mondom amíg cigizel addig sétálhatok. "Nem, mert ott kell lennem a busznál a várakozók között." Mondom szétmegy a fenekem, meg a lábamat is meg kell mozgatni. Elkezdi akkor szálljak ki a székből és üljek át egy padra, vagy mit tudja ő... Mondom Jézusom, ha a padra ülök ugyanúgy ülök, akkor maradhatnék a székben is. Baromi okos. Elkezdi nekem kb. 3-4 perccel később, hogy visszafejlődik az agyam. Inkább nem mondtam semmit. Nem tudom kié fejlődik vissza... Szétfagytak, meg zsibbadnak a lábaim lábujjaktól combközépig, hazafelé azért is sétáltam olyan 50 métert kb. itt az utcában, a széket magam előtt tolva, az volt a támaszték. Még mentem volna, de alapból is robotra hajazott a járásom, aztán kezdett a jobb lábam nagyon bénán lépni, meg húzódni a földön. Élveztem a járást és legalább a hátsófelemnek is jobb lett. A keringésem azóta sem indult meg, jeges az egész lábam és fáj, a lábujjaimat mintha satu fogná. Reggel kellett a kesztyű is.

A kórházzal egyelőre nem tudjuk mi lesz, a változatosság kedvéért most a házidokim van szabadságon. Meg kell várni, amíg újra rendel.

Jó az étvágyam mostanság! Nem győzöm enni.

Elfáradtam ma. Nappal még nem is éreztem, bár a szervezetem jelezte, hogy sok a jóból és pihenni kéne, de valahogy sosem érzem, hogy kímélni kellene magam. Úgy kezelnek, mint egy hímestojást, de sokkal több van bennem, mint amit feltételeznek rólam. Ezt nem nagyképűségből mondom, hanem én érzem, hogy nem kell félteni és hogy engedhetnének többet is, meg volt többször, hogy bebizonyosodott. Én mindig hajtom magam, ha úgy van és akkor lassítok, ha úgy érzem, hogy arra van szükség. Megesett már, hogy túlmentem a határon és a szervezetem be is húzta mindig a vészféket, de igyekszem figyelni, viszont az se' jó, ha a környezetem burokba akar zárni.

A tegnapi nem a mi napunk volt

Amivel szívni lehet, azzal mi tuti szívunk.
Tegnap este olyan hulla voltam az egésznapos kóválygástól, hogy már nem volt sem kedvem, sem energiám leírni ide, hogy hogy' jártunk. Már a buszon is le-lebillent a fejem.
Tegnap hajnalban keltünk, gondolom ez is tett rá. Már reggel a buszmegállóban kezdődött a pech-sorozat, apám közölte, hogy itthonhagyott minden aprópénzt és csak tízezrese van. Mondom imádni fog a buszsofőr. :-D A buszon közölte, hogy nincs nála a lelet, meg a beutaló, ottfelejtette a Gabinál, el kell menni értük. F@sza volt, le kellett szállni és a pesti járatra átszállni. Azt hittem, felrobbanok! Direkt kérdeztem este is, hogy minden megvan? Meg. Aha, tényleg. Utazhattunk Pestre a papírokért és mehettünk visszafelé, Székesfehérvárra. Megsültünk, oxigén semmi, de legalább nem voltam rosszul. Elkutyagoltunk a kórházba, kóvályogtunk, mint a gólyafos a levegőben, mert mindenfelé irányítottak bennünket. Felértünk a Belgyógyászatra, erre közölték, hogy a doki, akihez beutalt a házidokim, szabadságon van és különben sem lehet csak így odamenni a beutalóval, előjegyzéssel lehet, telefonon kell kérni és mivel 3 a magyar igazság, azt is közölték, hogy ott nincs is Gasztroenterológia, nem tudnak befektetni. Király, tök feleslegesen utaztuk el a fél napot... Teljes a homály, hogy most akkor hogyan gondolta a házidokim. Máskor is volt párszor, hogy úgy küldött oda valahová, hogy nem beszélte le és ott derült ki, hogy ilyen-olyan okból nem tudnak felvenni/kezelni. Jó doki, de ezt a felesleges utazgatást kihagytuk volna.
Annyira meg van minden bonyolítva és nem csak az egészségügyben. Emlékszem, eddig odaadtuk a beutalót és felvettek. Nem kellett telefonálgatni, meg előjegyeztetni. Kérdezte apám, hogy a másik kórházban (amit mondtak, hogy ott tudnak befektetni, viszont a doki akihez utalt a házidokim, nem ott dolgozik.... mi van?!, elvesztettük a fonalat) szóval oda hogyan jutunk el? Mondták neki, hogy ne vigyen oda, mert oda sem fognak felvenni, ha nem vagyok előjegyezve. Láttam, hogy vörösödik a feje, azt kérdezi akkor most potyára utaztattam a fiamat hajnaltól, ebben a melegben, meg cipeltem a kórházi holmit, egyik helyre sem veszik fel?! Mondták, nem. Eldurrant az agya és elszáguldottunk. Most az van, hogy beszélünk a házidokimmal, hogy így jártunk és mit tegyünk? Este 8-ra értünk haza. 11-re lemerült az akkum, mert ahogy letettem a fejemet, már filmszakadás volt.

Élmények + kórház

Most nem rizsázom, mert hulla vagyok, meg korán kell kelnem.

Eljutottunk két programra a tervezettek közül. Voltunk hajózni és az Aeroparkban.
A hajózás kellemes volt és szép volt a kilátás. Nem is lehetett érezni, hogy haladunk. Ingyen lehetett üdítőt inni. Egyórás út volt.
Az Aeroparkban is kb. egyórát töltöttünk el, de sajnos így sem jutottunk fel mindegyik repülőre. Azért a kedvenc TU-154-esemre felmásztam a lépcsőn. Beszélgettem 2 pilótával, az egyiküktől kaptam egy repülős füzetet, meg egy Boeing feliratos baseball sapkát.
Beültem a kapitány ülésébe. 30-40 év körüli férfiak is ott játszottak a géppel. :-D A pilóta nevetett. A Gabi beült mellém a másodpilóta ülésébe és mondta, hogy mutassam, mit tudok. :-D Megfogtam a kormányt + gázkart, mondtam pár szakszót és "felszálltunk". :-D Elvoltunk. Egy kiskölyökkel is elszórakoztam.
Vannak fotók a Facen, de ide most nincs kapacitásom felpakolni őket. Most lebillen már a fejem, olyan álmos vagyok.

Megjött a laboreredmény is időközben, egész' jók az eredmények, most a hemoglobin is csak egyel van a határ alatt. DE! Be kell feküdnöm a kórházba, mert a lelet szerint a pajzsmirigyem szórakozik. Eddig az legalább jól működött. Nem tudja a doki eldönteni mi van, mert az értékek kétesek; az egyik szerint túlműködik a pajzsmirigyem, a másik szerint alul. Ezt tehát ki kell deríteni, meg a felszívódási zavar miatt is menni kell, hogy erősítsenek, meg kutatni hogy mi okozza. Gőzöm sincs meddig kell bent dekkolnom, nincs most mobilnetem sem, de amint kiengednek - remélem 1-2 hétnél nem lesz több - fogok jelentkezni.
Most viszont elhúzom a kondenzt.
Ja még annyit: volt mostanság 3-4 jó napom, mikor szinte egészségesnek éreztem magamat. Király volt!
Tegnap jött egy rosszullét a meleg + vérnyomásom miatt, meg a Dokim szerint megterheltek a majd' egésznapos programok - nem is éreztem.
Az idegeim szórakoznak, főleg a bal nagylábujjamnak azon a részén, amire lép az ember. Azt érzem időnként egy ponton, mintha tűt vágnának bele erősen, hirtelen és rándul is az egész lábszáram, mintha valóban megszúrták volna az ujjamat és reflexből elrántanám a lábamat. Ez a szúrkálás mostanság gyakoribb, de kb. félpercnél tovább nem tart, mondjuk bőven elég annyi is. Próbáltam, hogy ahol szúr, erősen megnyomom, hogy az ideget "kizökkentsem" a téves jelzésből, de nem múlik el, a nyomás ellenére is ugyanolyan. Le kell fogni a lábamat, hogy ne rángatózzon. :-D

Na, most viszont alszom, mert fekve elesem kb. A kórházban úgysem fogok tudni jól pihenni, főleg az infúzióval, mert leshetek, hogy ne tekeregjek vele.

Még itt vagyunk

Pesten a Gabinál és itt leszünk még ezen a héten. Apám 2 naponta hazamegy utántölteni a macskák ételét-vizét, meg ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Ezen a héten megyünk hajózni, elvileg. Jó itt, csak apám, meg a Gabi ölik egymást, vágni lehet minden nap a feszkót, de próbálom kizárni.

Voltam ma a házidokimnál. Megmérte a vérnyomásomat-pulzusomat és valami csoda folytán jók voltak. Azt mondta a pulzusomra, hogy "szép szabályos". Na, mondom ezt felírom valahová. :-D Csütörtökön reggel 8-ra kell mennem vérvételre, meg kaptam csövet, kell vinnem vizeletet is. Összességében elégedett volt most az állapotommal, ami jó ideje nem történt meg. Megnézte a lábamat, az nem tetszett neki. Dagad a térdem-bokám. A kánikulai napokban égett a talpam-lábfejem-lábujjaim, kezem szintén zenész. Bizsergett, égett, szúrkált kezem-lábam, főleg éjjelente, meg felpuffadtak, elvörösödtek. Ezek most megszűntek, már csak a térdem-bokám dagadt és fáj, meg a lábfejem, ahogy kisugárzik a bokámból. Nem tetszett a Dokinak, de mondta, hogy a meleg lobbanthatta be a neuropátiát. Még mindig rossz ott a lift (ilyesmikre bezzeg nincs pénz, biztos kell egy újabb fűthető gyeppel rendelkező stadionra...), szóval a székem ismét lent maradt és megint mászhattam fel a sok lépcsőn, de én még jól jártam, mi van azokkal, akik ki sem tudnak szállni a székből? Kíváncsi vagyok milyen lesz majd a laboreredmény.

Jó, hogy nincs az a trópusi hőség, már nagyon megterhelő volt. Az egész testem lángolt kb. és a zuhany is csak 5-10 percre hűtött le, de ez az extrém hőség az egészséges szervezetnek is sok(k).

A hajózást követő program az Aeropark lesz. Várom nagyon!

Mostanra

összeszedtem magam nagyjából. Tudtam, hogy ez lesz, hiszen egyrészt nem az a fajta vagyok, aki sokáig kuksol a gödörben, másrészt nem is volna tanácsos, mert az nem visz előre, sőt! Nem mondom, hogy elszállt minden bajom, de az önveszélyes gondolatok, a sírhatnék meg a sírás, a kilátástalanság érzése, étvágytalanság elmúlt, mert bízom Istenben és a jobb holnapban, meg a Tesóm is segít, jönni fog a jobb sors, csak várnom, figyelnem és a megfelelő időben és módon cselekednem kell. Nem csattanok ki a jókedvtől, még tart a használhatatlan üzemmódom, de úgy érzem abból a sötét veremből kimásztam. A Tesómnak is szüksége van rám és úgy nem tudok támasz lenni, ha nem vakarom össze magam, szóval ez is késztetett és majd jobban leszek. Most az is sokat segít, hogy a Gabinál vagyunk vasárnap óta és itt szeretek lenni, mert vannak ingerek, a környéket is szeretem, meg a körülmények is emberhez méltóak, rendezett a lakás és minden adott, ami alapszükséglet. Ez a közérzetemnek jót tesz. Iszonyatos a meleg itt a panelben, de ezt sem bánom, jó itt. Holnapután megyünk haza.

Találtam olyan rövidgatyát, amire fájt a fogam. Sehol nem volt, de sikerült levadászni, örül a fejem.

Mennénk hajózni, várjuk a hőség enyhülését. Elment a kedvem a programoktól is a gödörben ülve, de már ezzel is úgy vagyok, hogy nehogy má' ne élvezzek valami jót, akarni kell nyitni, mert csak szarabb lesz, ha teljesen befordul az ember. Csak azért is várom. Majd megyünk a Repülőgép Emlékparkba is. Már voltam gyerekként, mondanom sem kell, nagy volt a gravitációs erő az ülés és kormány körül, Anyám alig tudott kiszedni a pilótafülkéből. :-P A fotó nem saját, de ez az a gép:

Repülni is megyek, de az talán csak szeptemberben jön össze.

A ház áll még - maradjon is úgy - várjuk, hogy jöjjenek renoválni.

Apám alázását igyekszem kezelni, az utóbbi alkalmakkor sikerült figyelmen kívül hagyni. Növesztem tovább a páncélomat.

Közben kiderült, hogy a rohamot oxigénhiány okozta. Akkor jön mindig, amikor nem jut az agyam elég oxigénhez. Ma nem jött, de megkörnyékezett, ugyanazt éreztem, mint a buszos roham előtt, meg a többi esetben. Öregem mondta, hogy lila volt a szám körül, a körmeimet láttam én is. Megint lassultam és ájulás környékezett, rossz közérzet, meg jött megint ugyanaz a bizsergés, aztán zsibbadás a kezembe és ugyanúgy kúszott fel a karomba. Apám kezdett megijedni, de mondtam, hogy nyomja be a ventilátort és hozza ide, hátha használ. A képembe tolta, szabályos, mély levegőket vettem, így lassan kezdtem jobban lenni. Nem izzadok szinte - bár néha lever a víz - és felhevülök, de zuhannyal segítek, meg sokat iszom. Alapból is, de ebben a hőségben méginkább.
Nagyrészt jó a keringésem, ma este elmentünk az Aldi-ba, ott ment a légkondi, meg a hűtőpultoknál is voltunk, rajtam rövidgatya + papucs + ültem a kerekesszékben, ugye úgy lassul a keringés a lábban, mindezek ellenére sem fázott semmim. Itt, a 30 fokos lakásban meg időnként elfagy és színes lesz a lábam. Haláli, ahogy működöm. :-D Ma ilyet produkált - ez mondjuk még semmi:

Csoda, hogy a nyár 3/4-ét én is rövidgatya + mesztéláb (nagyanyám mondta így :-D) kombóban tolom, mint mások, pedig tavaly szinte végig hosszúgatya + zokni kellett, néztek is kerek szemekkel a 40 fokban. Ja és romlott a keringésem elvileg. Akkor hogy' van ez? Mindegy is, a fő, hogy legalább most a nyáron egész' jó a helyzet.

Igyekszem enni, mert híznom kell, 5 hónap és repülünk. Ebben a hőségben nem könnyű, de a cél lebeg a szemem előtt, meg a Tesómnak is megígértem, hogy enni fogok. Ma leköröztem "apámat", beburkoltam egy nagy adag krumplit, meg 2 szelet csirkecsöcsöt. Ő hagyott a tányéron. Tegnap is megettem mindent.

Ejnye!

Az idegrendszerem mostanra felmondta a szolgálatot. Nem evés (ha eszem is, visszaköszön), gyomorfájás, rémálmok (amikor tudok egyáltalán aludni), kiakadás (vagy zombizás), kilátástalanság, arra irányuló gondolatok, hogy ártsak magamnak, stb. Ez nem én vagyok és mégis. Én az vagyok, aki mindig meglátja a pozitívumokat, aki reméli a jobb holnapot, aki nem adja fel a dolgokat, aki nem zuhan össze, de az a felem mostanra kimerült. Apámat is hiába húznám a pozitív irányba, ő nem hajlandó észrevenni a jót és még lecsesz, ha mondom, hogy szörnyű ez a pesszimizmus. Egy igazi energiavámpír, ebből sem kérek tovább. A kaput az tette be az alapból sem stabil kedélyállapotomnak, hogy a ház kezd szétesni. Éjjel 3-kor menekülhettünk, nehogy ránk omoljon a tető. A kamrában kuporogtunk hajnalig, de miután 3× is rosszul lettem a levegőtlenségtől, vissza kellett menni a házba, de semmit nem aludtunk szinte. Reggel feljöttünk Pestre a Gabihoz, de holnap már megyünk haza. Holnap is veszélyes lesz a ház, nem? Értem, hogy itt a Gabinál nem lakhatunk, de ott sem. Azt mondja megcsináltatja. Ja... mikor? Mikor pénz sincs anyagokra, meg munkadíjat fizetni? Addig orosz rulettezünk, hogy vagy elnyeklik a tető, meg a terasz, vagy nem? Már eddig is recsegett a ház, tudtam, hogy egyszer baj lesz. Persze volt olyan okos az "apám", hogy meg sem győződött arról, lakható-e biztonságosan? Gyorsan beköltözött, csak mert ingyen lakhatunk benne. Egy házat - főleg ami fa -, amiben évek óta nem laktak, beköltözés előtt csak megnézet az ember, nem? Elkezdett szétcsúszni és csak Isten keze tartja össze. Nagyon hiányzott ez. Értem, hogy az élet úgy jó, ha zajlik, de ez övön aluli húzás volt a gonosztól. Ez már az utolsó csepp volt a pohárban a többi idegtépő dolog tetejébe és most szakadt el az a cérna is, ami már évek óta feszült. Nem találtam még meg a kiutat, mert elég pénzem sincs, ám most bárhová is, de mennem kell, ha nem akarok kinyíródni. Mostanában 3× is rosszullétig stresszelt hol az alázással, hol a vihar körüli cirkusszal, nekem ez nem kell. Nem tudom hová, hogyan, mikor (mihamarabb), de mennem kell. Ilyen mélyponton évek óta nem voltam. Ő meg szemrebbenés nélkül rugdos tovább. Nem baj, amilyen az adj' Isten... Egyszer szabaduljak ki ebből a pokolból, soha többet nem lát. Ugyanolyan szar, semmirekellő kölyök leszek, mint a húgom, meg a másik gyereke, de nem érdekel. Talán magába kellene nézni: 3 gyereke is menekül. Vajon miért? Persze ő erre is azt mondja, hogy mi vagyunk a rosszak. Nyilván engem is megtagad és kiutál majd ugyanúgy (már most is fúj rám, hogy menni készülök), de ha ilyen gőgös, meg még ilyenkor is csak maga és a büszkesége (mire?) a fontos, akkor csak szánni tudom. Amúgy sem halmozott el eddig sem a kötődésével és szeretetével. Most, hogy totál kiakadtam, megérzi a dühömet és sértődősködik, hogy ingerült vagyok. Talpraállok majd megint, más választásom amúgy sincs, de egyelőre nem látom a kiutat és fáradt vagyok azt mutatni tovább, hogy rendben vagyok. Majd összeszedem magam, de ahhoz idő kell, meg majd környezetváltozás fog kelleni és az, hogy "apámmal" megszakítsak minden kapcsolatot. A Tesóm erőt adott ma is, meg persze Isten. Imádkoztam ma is, hogy mutasson utat, merre tovább?

Megjött a határozat, folyósítják tovább az ápolási díjat. Mondjuk ha lelécelek, akkor elveszik, de most már ne belőlem éljen az, aki nem is akarta, hogy megszülessek. Mindenesetre amíg "ápol", addig kapja.

Ez a helyzet mostanában

Nehézkesen indul ez az út, amire rálépni készülök, mert egy rohadt időpontot nem bírok kicsikarni egy hete a pszichodokihoz, de ahogy szokták mondani: ami rosszul kezdődik, az legalább olyan jól végződik. Nem hiszek ezekben, viszont párszor tényleg így jártam. Múltkor felhívtam a számot, amit kaptam, amin elérhetem őt. Sejtettem, hogy kell majd párszor próbálkozni, de mikor már a 2. órája hívogattam és 3× foglaltat jelzett, a többi esetben meg csengett, aztán megszakadt, kezdtem morcos lenni. Kíváncsiságból számoltam a hívásokat, a 10.-re vették fel végre a telefont. Unott hangú nő szólt bele, hallhatóan már belefásult, hogy a "betanult" szöveget kell mondania, meg gondolom sokan hívják. Mondtam a nevemet és hogy kit keresek, készséges volt, mondta hogy szabadságon van a pszichodoki, de szerdán hívhatom már. (Ez a párbeszéd hétfőn zajlott.) Örültem, hogy szerdán tudok vele időpontot egyeztetni. Eljött a szerda, már "rutinosan" készültem rá, hogy megint nehéz lesz elérni bárkit is. Úgy is lett, párszor megint foglalt volt, de ezúttal hamarabb felvették. Megint bemutatkoztam, kértem a doktornőt kapcsolni. Ugyanaz a nő volt, mondta, hogy kapcsolja. Gondoltam, végre! Aztán mondta, hogy mégsem tudja kapcsolni, mert éppen telefonál. Semmi gond, visszahívom. Vártam kb. negyed órát, hogy addigra csak megbeszéli, amit kell. Újrahívtam a számot, mondtam, hogy remélhetőleg most már elérhető lesz a doktornő. Hallatszott a nő hangján, hogy már a háta közepére sem kíván, de nem tudok mit tenni, ha nehéz elérni a dokit. Kapcsolta. Végre elértem! Csupa pozitív visszajelzést kaptam a Dokiról és nem csalódtam. Ahogy beleszólt a telefonba, egyből szimpatikus volt, ami nem utolsó dolog egy pszichiáternél, meg én nagyon zárkózott vagyok, a bizalmamat sem könnyű kiváltani, de neki meg tudok majd nyílni. Az első benyomásom nagyon jó. Rendes volt, türelmesen elmondta, hogy nem ő tud időpontot adni, hanem az asszisztense, hívjam őt ezen és ezen a telefonszámon. Mondta, hogy szerinte csak augusztus első heteire tud majd adni, mert most szabadságon lesznek. (Mondom magamban ez érdekes, akkor eltájolta magát a nő a telefonnál hétfőn, még csak most lesz szabadságon a doki.) Mondtam semmi gond, bármikor jó nekem. Megköszöntem a tájékoztatást, majd hívtam az Általa adott számot. Ugyanaz a szám volt, amiről az unott hangú nő odakapcsolt hozzá, de gondoltam biztos az asszisztensét is azon érem el. Mondtam, hogy megint én zaklatom, az imént beszéltem a doktornővel, aki ezt a számot adta meg, mint időpontkérésre alkalmas számot. A nő már kb. melegebb éghajlatra küldött, hogy ő nem tud időpontot adni, hívjam ezt és ezt a számot. Mondani akartam, hogy valami félreértés lehet, ugyanis pont azon a számon beszélünk, meg hogy nem tőle várom, hanem az asszisztenstől, de rámcsapta a telefont. Lement a pénz, addig hívogattattak. Tegnap fel lett töltve a kártya, újrapróbáltam a dolgokat. Másik diszpécser volt, de mondta, hogy már szabadságon van az asszisztens is, nem tudok időpontot kérni. 24.-től próbálkozzak, szóval egy időpontot is alig lehet egyeztetni. Nem baj, 2 hét múlva megpróbálom.

Kb. 2 hete megjött az ORSZI értesítője a 2 évenként esedékes felülvizsgálatról. Minden 2. évben el kellett játszani az ezzel járó kálváriát, holott az áll a szakvéleményemen, hogy az állapotom végleges, rehabilitációm nem lehetséges, valamint a felülvizsgálat sem szükséges, mivel javulás nem várható. Ennek ellenére mégis mindig futkoshattunk friss papírokért, meg kijöttek leellenőrizni, beteg vagyok-e még. :-D Azok után nem lep meg, hogy az amputált lábú nagybátyámat is felülvizsgálták. Megmondta nekik, hogy nem nőtt vissza a lába és nem is fog, szóval hagyják békén ezekkel a felesleges körökkel. Már felkészültünk, hogy futkoshatunk, meg kezdhetjük újra összeszedni a papírokat, töltögetni, stb. Küldtek egy nyomtatványt is, amiben ugyanazok a kérdések voltak, amiket kérdezni szoktak, mikor kijönnek vizsgálni, szóval ki kellett tölteni, beadni, hogy aztán újra kikérdezzék, csak szóban... Mindegy, muszáj volt. Apám bevitte múlthét hétfőn a Kormányhivatalba. Mikor jött haza mondta, hogy beadta, az ügyintéző szólt egy kollégájának, mert valami segítséget kért és állítólag mikor a kolléga megnézte a papíromat, azt reagálta, hogy "ja, neki nem kell vizsgálat, mert véglegesítve van az állapota, majd küldik a határozatot". Végre nem rángatnak be feleslegesen. Gondolom a nyomtatvány, meg az eddigi papírjaim alapján fogják tovább folyósítani az ápolási díjat. Nem értem idáig miért nem így volt. Ja, mondta apámnak az ügyintéző, hogy kérjen komplex minősítést, mert nem kapok rokkantságit, pedig elvileg járna és így talán megadják, csak ugye nem volt munkaviszonyom, mivel már rokkant voltam, mielőtt eljutottam volna a melóig. Most egyelőre könnyebbséget jelent, hogy az ápolási-ügy már zajlik és nem kellett azon átmenni, amin évekig.

Fizikailag tök jól vagyok, ha leszámítom a kánikula hatásait. Most még a végtagjaim is csak időnként fagynak, akkor is inkább a lábam, de az sem mindennapos. Végre nem kesztyűben, meg zokniban töltöm a nyár 3/4-ét, mint eddig. :-D Kesztyű nem kell egyáltalán, zokni is csak időnként és csak 1-2 órára. Értágító nélkül ilyen jó a helyzet, köszönhetően a kánikulának.

Apám az idegeimen táncol. Folyamatosan keresem a kiutat, egyszer meglesz. A viharokon való agyalásával mostanság a sírba visz. Folyton arról beszél milyen veszélyesek, tiszta ideg, mikor vihar van, nem lehet beszélgetni sem vele, mert befogja a fülét, hogy ne hallja a dörgést. Mikor mondtam neki, hogy ez beteges, meg ovis dolog, én voltam a selejtes, hogy nem tojom össze magam akkora vihartól, nem fogom fel a veszélyt. Mondom mitől lenne jobb, ha összetojnám magam? Akkor nem lenne veszélyes, vagy mi? Senki nem csinál olyan cirkuszt. Elkezdte, hogy én senkivel sem vagyok kapcsolatban, honnan tudom, hogy senki? Mondom onnan, hogy felnőtt ember nem viselkedik 5 éves módjára. Állandóan az időt figyeli, meg az előrejelzést és szörnyülködik, nekem meg égnek áll minden hajszálam, hogy már megint témánál van, meg mit kell így félni? Tegnap este bemenekült hozzám, hogy itt alszik. Boldog voltam. Próbáltam beszélgetni vele, egyrészt hogy tereljem, másrészt unatkoztam is, mert netezni sem lehet, meg zenét hallgatni, mert mindig áramtalanítja a házat, 2 dörgésnél is. Dumálni akartam, erre ingerülten rámszólt, hogy hallgassak, ő most befogja a fülét. Mondom neki olyan vagy, mint egy ovis. Persze szerinte én vagyok beteg. A szobám kb. 9 négyzetméter, alapból szauna, ha kánikula van, erre bejött ő is és becsukta az ajtót, hogy ne lássa a villámokat. Mondom ígyis alig van oxigén, megfulladunk csukott ajtóval, bakker! Agybajt lehet kapni tőle. Kimentem a konyhába a kanapéra aludni, mert nem volt bent oxigén, apám horkolt is, meg majd' lelökött, pedig hatalmas az ágy. A panelben nem csinált ekkora cirkuszt. Azzal jön, hogy ez egy faház és ha becsap a villám nekünk annyi és hogy ezek a viharok már durvábbak. Oké, de mondom akkor minden viharnál műsorozni fogsz? Mondtam neki, hogy beszéljen pszichodokival, mert nem egészséges ez a viselkedés és ilyen fokú szorongás a vihartól egy 54 éves férfi részéről. Persze leordított, szerinte én vagyok tudatlan, óvatlan és idióta. Már nagyon érik, hogy elmenjek, de nincs még meg a kiút. Ezt neki is mondtam, hogy el fogok költözni, függetlenségre vágyom már régen. Olyan, mint egy sértődős csaj, elkezdte hogy köcsög vagyok, meg akarok szabadulni tőle. Mondom neki ne vicceljen már, mindenki kirepül egyszer, minden felnőtt függetlenségre vágyik. Ezek szerint az ő szemében akkor minden ember egy köcsög, aki magára hagyja a szüleit? Mindjárt elhallgatott. Nem tudom mit gondol. Nem láncolhat magához, főleg hogy itt nem szeretetről van szó, hanem kell neki a Bank, meg a társaság, hogy ne éljen egyedül. Ő maga mondta a képembe. Azért, mert fél a magánytól (ezért sem kellene mindenkit elmarni...), meg nem dolgozik és nincs elég pénze eltartani magát, nem köthet magához. Pont tegnap agyaltam, hogy sokszor volt már pénzem és sosem lett a jövőm megalapozva, mindig kiment az ablakon, most meg szívok, mert nem tudok elköltözni ebből a pokolból, hisz' nincs mihez hozzányúlni. Valahogy pedig ki fogok törni. Megmondtam neki is, hogy egészségtelen együtt élnünk, nem jövünk ki egymással. Az igénytelenségét és a putrit sem vagyok köteles elviselni, meg ezeket a dilijeit és akkor én vagyok a beteg, szerinte ő tökéletes. Igyekszem terelni a figyelmemet, meg Istenbe, Tesómba, barátokba és a céljaimba kapaszkodni, de néha telítődöm és olyankor legszívesebben ordítanék, hogy kijöjjön a sok feszültség. Asszem' rám fog férni tényleg a pszichodoki kezelése, mert kezdek megint visszaesni.

A Frici tök jól beilleszkedett, már kergetőzik a Margittal. Aranyosak. Egyik itt hever, másik ott, nincs velük semmi baj.

Ha minden jól megy, nemsokára megejtjük az első programot a tervezettek közül. A hajózást.

Megérkezett

Készen van a kennel, a Margó már ki is merészkedett levegőzni és a Frici is megérkezett tegnap. Ma már látták egymást a Margóval. Az én harcias macskám most ügyes volt, mert nem bántotta az új családtagot. Próbált párszor kezdeményezni, érdeklődött, vajon ki lehet az a másik szerzet, de szerencsétlen Fricinek állt a szőr a hátán-farkán és remegett, mint a kocsonya, ahogy farkasszemet néztek. Nem siettetünk semmit, még új neki a hely, meg itt van egy másik macska is, persze hogy zaklatott ennyi ingertől. Minket már ismer régóta, ahogy jártunk a Gabihoz, ennyivel is kevesebb a sokkoló tényező. Az viszont jó jel, hogy már ki-kimászik a búvóhelyéről és hagyja a simogatást. Enni még nem igazán akar. Egyelőre békénhagyjuk, időnként simogatjuk, a Margittal most nem "ijesztgetjük", majd fokozatosan összeszoktatjuk őket. A Margitnak is sok(k) még az új helyzet.
Örülök, hogy végre itt van már nálunk és hogy a kezdet biztató, még nem ugrottak egymásnak. Biztos lesz majd hatalmi harc. :-D Szerettem volna képet is hozni róluk, de az még várat magára, mert amint közel megy a Margó, a Frici tolat hátra, ettől a Margit is megijed és ő is hátrál. Lesz még itt játékos kergetőzés, csak idő kell.