Voltunk ma Pesten, elmentünk ügyet intézni, aztán az állatkertbe. Mégegy program kipipálva tehát. Sétáltunk is, hajtottam egyedül a széket, egyrészt az önállóság érzése miatt is, meg hogy erősödjön a karom. Jól bírta a szívem is. Hazaindulva, amikor a trolira felszálltunk, lerobbant, el sem indult a megállóból. Mondta a sofőr, hogy ma már harmadszor robban le vele. Várni kellett egy másikat, csak hogy el kellett engednünk hármat is, mert azok régebbi fajta, nem alacsonypadlósak voltak. Apám szokásához híven tombolt és nekem a szerszámom tele volt már, hogy hergelte bele magát a helyzetbe, meg hogy a fenéért kell folyton zsörtölődni. Meg is mondtam, hogy szörnyen zsémbes. Persze hőzöngött, hogy én hülye vagyok, meg engem biztos nem zavar a helyzet. Ja, valóban élveztem a napon főni + "felülni" a hátsófelemet, reggel óta ültem és ez az eset délután 3-4 körül volt. Mondtam neki, hogy ha agyvérzést kap és engem is kiidegel, akkor sem fog semmi változni, ami megtörtént, az megtörtént, szóval tök értelmetlen durrognia. Na, olaj volt a tűzre, inkább legyintettem, főleg, hogy kezdtem besokallni és nem akartam szítani a feszültséget. Imádom, hogy mióta az eszemet tudom nekem kell nyelni, engedni, mivel ő nem hajlandó és képtelen is a fene nagy büszkesége miatt. Hiszem, hogy lesz kiút. Végre jött egy alacsonypadlós troli, de mondta a sofőr, hogy nem tudja leengedni a buszt, mert akkor úgymarad, mivel rossz az a rendszer, ami fel-le emeli - éljenek a rendesen karbantartott járművek, ez már a 2. hibás troli volt - és egy szétnyitható rámpát hozott. Apám hőzöngött, hogy szarok a buszok és a rámpa is fos, mert túl meredek. Folytatta a trolin is a fröcsögést és annyira felhúzott, hogy már ingerülten szóltam: ugyan fejezze már be az idegbajoskodást, mert baromi idegesítő félórája hallgatni. A reakció természetesen alázás volt, de nem érdekelt, inkább próbáltam terelni a témát, meg a figyelmét, csak kattanjon már le a balhézásról. Kb. 5 percig volt nyugi, mert felszálltak gyerekekkel és puffogott, hogy neveletlenek. Lefáradtam ma is. Az örökös pesszimizmusa, zsörtölődése, alázása rohadtul lehúzó. Elcsesz minden programot ezzel a fröcsögésével. Mondtam, hogy majd sétálok, mert nagyon fáj a hátsófelem a több órás üléstől, meg a lábamban reggel óta szinte nincs keringés (reggel baromi hideg volt és mivel szétfagyott a lábam, azóta sem tudott észhez térni, hiába lett meleg délutánra az idő), talán a séta megindítja valamelyest. Leszálltunk a Széna téren a viliről, rohant. Mondom még van idő, ne rohanjon. "De ő még cigit akar venni és elszívni, mielőtt megy a busz." Kérdezem hogy mi lesz a sétámmal? Nincs idő, ő meg egész nap fáradt, kell cigiznie. Köszi... Mondom amíg cigizel addig sétálhatok. "Nem, mert ott kell lennem a busznál a várakozók között." Mondom szétmegy a fenekem, meg a lábamat is meg kell mozgatni. Elkezdi akkor szálljak ki a székből és üljek át egy padra, vagy mit tudja ő... Mondom Jézusom, ha a padra ülök ugyanúgy ülök, akkor maradhatnék a székben is. Baromi okos. Elkezdi nekem kb. 3-4 perccel később, hogy visszafejlődik az agyam. Inkább nem mondtam semmit. Nem tudom kié fejlődik vissza... Szétfagytak, meg zsibbadnak a lábaim lábujjaktól combközépig, hazafelé azért is sétáltam olyan 50 métert kb. itt az utcában, a széket magam előtt tolva, az volt a támaszték. Még mentem volna, de alapból is robotra hajazott a járásom, aztán kezdett a jobb lábam nagyon bénán lépni, meg húzódni a földön. Élveztem a járást és legalább a hátsófelemnek is jobb lett. A keringésem azóta sem indult meg, jeges az egész lábam és fáj, a lábujjaimat mintha satu fogná. Reggel kellett a kesztyű is.
A kórházzal egyelőre nem tudjuk mi lesz, a változatosság kedvéért most a házidokim van szabadságon. Meg kell várni, amíg újra rendel.
Jó az étvágyam mostanság! Nem győzöm enni.
Elfáradtam ma. Nappal még nem is éreztem, bár a szervezetem jelezte, hogy sok a jóból és pihenni kéne, de valahogy sosem érzem, hogy kímélni kellene magam. Úgy kezelnek, mint egy hímestojást, de sokkal több van bennem, mint amit feltételeznek rólam. Ezt nem nagyképűségből mondom, hanem én érzem, hogy nem kell félteni és hogy engedhetnének többet is, meg volt többször, hogy bebizonyosodott. Én mindig hajtom magam, ha úgy van és akkor lassítok, ha úgy érzem, hogy arra van szükség. Megesett már, hogy túlmentem a határon és a szervezetem be is húzta mindig a vészféket, de igyekszem figyelni, viszont az se' jó, ha a környezetem burokba akar zárni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése