'Asszem' most már veszek Lottót

Isten nagyon vigyáz rám! Mindig úgy alakul/t, hogy kaptam/kapok Tőle új lehetőséget.

Kórházban vagyok 8 napja. 4 napja már csak a Kardiológián, de az előtte való napokban az Intenzíven rontottam a levegőt, mert 17.-én rosszul lettem. Mint kiderült sokkot kapott a szervezetem, kishíján teljesen össze is omlott a keringésem. Mindezt a cirkuszt a fos érrendszerből adódó szar keringés és szívelégtelenség okozta. Ezek után immunis leszek a szar hírre az új immunológiai szerzemény természetének a kiderülésekor. Most már bármikor érkezhet az eredmény, ha jól számolom ez a 6. hét. Lehet, hogy pont az újonnan felfedezett barátom köpött a levesembe, mivel állítólag érrendszerre szakosodott a kis genya. (Örülhetek, hogy ennyi éven át egész' jól voltam és megúsztam ilyen bulik nélkül.) Az volt a mákom, hogy ilyenkor van a szervezetnek valami reflexe, vagy mi a csudát magyaráztak a dokik, ami beindult, fenntartva a keringést az agyamban és szívemben, de szerintük ha később érnek ki a mentők, teljesen összeomlott volna a keringésem és akkor véglegesen károsodtak volna a szerveim, aztán kampó. A baj az, hogy mivel a keringésem nagyon fos lett az utóbbi években és tartós megoldás nincs rá, mivel gyári hibás vagyok (sok erem fejletlen, meg kicsi), meg ugye a kórságok is ártanak nekik, ez bármikor újra megtörténhet és nem biztos, hogy akkor is ilyen mákom lesz. Emiatt volt pár nap letargiám, jobb is volt, hogy sokat aludtam, olyankor legalább nem tudtam semmiről. Nem szabad félelemben élni, meg attól semmi nem javul meg, szóval értelme sincs. El kell fogadni, ami van és úgy élni, hogy számításba veszem mi történhet, de lehetőleg nem pörögve a témán. Még mindig be-beindulnak a fogaskerekek és váltakozik az optimizmus, meg a rémület, belémfurakszik a félsz, de próbálkozom ezt leküzdeni és nem hagyni, hogy átitassa a napjaimat az aggodalom, mert csak belekattanok, meg vannak dolgok, amiken nincs értelme darálni. Ehhez képest ma "megőrültem", de erről majd lejjebb írok. Az viszont tuti, hogy megint átértékeltem pár dolgot.

Most rizsázni fogok részletesen, mert ugyan a blogot elsősorban magamnak vezetem a mentális és fizikai állapotom követésére, de úgy érzem ezzel most segíthetek másnak is. Nem csak magamnak jegyzem most le a dolgokat, hanem mindenkinek, aki követi a firkálmányaimat, vagy idetéved és elolvassa ezt a posztot, hogy ha valaki felismeri magán, vagy máson a sokkot, tudjon gyorsan segítséget kérni, mert az időn múlik minden, azt mondták a dokik.

Már nem voltam jól egy ideje a kórság miatt, így nem gondoltam, hogy sokkal nagyobb baj van kibontakozóban. Azt hittem csak a szokásos elesettséget érzem, majd jönnek a jobb napok is később, nem foglalkoztam vele. Aznap is feküdni esett jól, de időszakosan jobban voltam és akkor tettem-vettem, csak éreztem, hogy megint piszok gyengék a lábaim és a szívem is be-bejelezte, hogy létezik. (Ezek már előjelek lehettek, így visszatekintve.) Furcsán fájt a fejem akkor már a 3. napja, így amiatt is jobb volt visszafeküdni. El-elaludtam aznap is napközben és késő délután már nem tudtam felkelni, mert legyengültem, a közérzetem sem volt az igazi. Este már kifejezetten rosszul voltam. Lázasnak éreztem magam, mert égett az arcom, erősen izzadtam, forróságot éreztem, majd pedig a hideg rázott, ez ment felváltva, de a mérő nem jelzett lázat. Addigra gyengébb voltam, mint délután, erősen szédelegtem, vert a víz és hányingerem volt, a fejem is majd' felrobbant. A gyomortájékomból indult ki valami forróság, ami a szívemhez ment és adrenalinhoz hasonló izgalomban csúcsosodott ki, mellkasi nyomással megspékelve. Ez ismétlődött rendszertelenül. Itt futott át először az agyamon, hogy ez talán nem a szokásos rosszullét és lehet, hogy doki kellene. Kitámolyogtam a budira - útközben majdnem elesve, mert olyan izzadság csapott ki rajtam testszerte, hogy a lábam is simán kicsúszott tőle a papucsból. Alig tudtam slagolni, meg a lábaim sem tartottak meg, eldőltem - a falat megfejelve, mint vakond a rotációs kapát. Közben öklendeztem, úgyhogy leültem a budi elé, hogy helyben legyek, de nem jött a Vuk, csak az erős inger maradt és alig tudtam utána felállni. Bementem a szobámba lefeküdni és pillanatok múlva éreztem, hogy mindjárt elájulok és hogy nagyon szarul vagyok. Úgy éreztem levegő kell, összeszedtem minden erőmet és kimentem az ajtóhoz. Apám kérdezte, hogy mi a baj, de nem tudtam beszélni, csak ziháltam, pörgő szívvel, még mindig csurom izzadtan és szívtam be a levegőt, ahogy csak tudtam, de nem sokat segített. Aztán mondtam neki, hogy valami nagyon-nagyon nem oké, ilyen szarul még nem voltam, valami nagy gebasz van, hívja a mentőket. (Később ez életmentő döntésnek bizonyult, meg az is, hogy még a rosszullét elején hívattam ki őket, pedig nem is tudtam milyen fontos tényező az idő abban a helyzetben.) Neki eszébe sem jutott telefonálni, pedig látta, hogy nagy gáz van, csak lesett, hogy mi lesz, de mit várok, mikor a rosszullét közepette elkezdett csesztetni, hogy az ágyon vannak a ruháim, meg macskaszőrös minden és mit szólnak a mentők? Mondom ne most beszéljük már meg és nem háznézőbe jönnek... Ezek után Isten mentsen attól, hogy egyszer teljesen rá legyek utalva, mert ha rajta múlt volna, most nem írkálnék ide. Ha ismerne tudná, hogy ha már azt mondom baj van, akkor tényleg baj van, mert kis dolgokért sosem panaszkodom. Mindegy, végül kihívta a mentőket. Vártunk. Mondta, hogy falfehér vagyok és lila a szám. A közérzetem ugyanolyan volt, az erős hányinger is kitartott, meg a légszomj. Az érdekes volt, hogy ugye hányingerkor az embernek felszaporodik a nyála, de nekem teljesen kiszáradt az ajkam is, meg a szájüregem. Bementem vissza az ágyamra, hátha fekve jobb lesz. A vicc, hogy még volt erőm jelezni a Tesómnak, meg egy-két embernek, hogy szarul vagyok, bemegyek a kórházba, majd jelentkezem. :-D Így visszaemlékezve csak gépiesen, rutinból csináltam, mert halvány az emlék. Feküdtem és próbáltam jobban lenni, de egyre csak szarabb volt. El-elbóbiskoltam. A szám olyan száraz volt, hogy letapadt a nyelvem, de nem mertem inni, nehogy csandrázzak, legyengítve vele magam mégjobban. Egy-egy kortyokat nyeltem időnként, mikor már nagyon zavart a szárazság. Érdekes volt, hogy a kéz-lábfejemben olyat éreztem, mintha hideg, meg meleg víz cirkulált volna rendszertelenül. Ezzel egyidőben szarabbul lettem, már csak azt éreztem, hogy hűl ki mindenem, de közben kezem-lábam, meg mindenem erősen izzad és megy ki az erőm mindenhonnan, a szívem meg kalapál. Kértem vizes rongyot, mert az jó szokott lenni a fejfájásomra, de ezúttal semmit nem hatott, csak egyre szűkült be a világ. Innentől már minden halvány, beborított a pokoli rosszullét és csak arra emlékszem, hogy koncentrálok, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Kapaszkodtam a hangokba, a fényekbe, bármibe, ami a külvilágból még eljutott hozzám, a Tesómra gondoltam, hogy jobban kell lennem, mert visszavár, ismerősökre is, hogy várnak, beszélni is próbáltam apámnak, de csak halkan ment, meg azt mondta félrebeszéltem (nem tűnt fel, az rémlik, hogy valamit motyogok), aztán innen csak foszlányok vannak meg. Mire kiértek a mentők, állítólag már csak 80-as vérnyomást mértek egy jóval 100 feletti, szabálytalan pulzussal, én meg addigra már alig voltam magamnál. Nem rémlik, hogy infúziót tettek be, pedig állítólag 3×-ra sikerült csak, meg kaptam oxigént. Ki-kiestek dolgok. El nem ájultam, de fel sem fogtam egészen, ami van, szóval valami köztes állapotban lehettem. Az rémlik, hogy a mentőben átfutott a maradék agyamon, hogy vajon élve szednek-e majd ki onnan, de a többi emlék megint inkább foszlány.
Az első éles emlék az Intenzívről van másnap reggel, vagyis hajnalban, amikor felébresztett a nővér, hogy kicserélje a kifogyott infúziós tasakot és lázat mérjen. Fel voltam díszítve, mint egy karácsonyfa, oxigén, infúziók, EKG és vérnyomásmérő volt rámrakva. A közérzetem fos volt, sokat aludtam aznap is, mindig visszatért a hányinger is, de mégis jobban voltam, mint előző este. Másnap este megint mellkasi nyomás és ritmuszavar boldogított. Éjjel slagolnom kellett, de nem kaptam alkalmatosságot, amibe végezhettem volna a dolgomat! Hiába csengettem, senki nem jött. Gondoltam kimegyek négykézláb, vagy akárhogy', leszedtem magamról a tappancsokat, az EKG-t és nem is jelzett a gép. Nem tudtam kimenni, mert ahogy felálltam, jött a rosszullét, így visszafeküdtem és vártam. Kiabálni nem volt erőm, meg nem is akartam, ne zavarjam a többi beteget. Mikor már igencsak kellett slagolnom és beletörődtem, hogy meg fog indulni a Niagara az ágyba, végre arra jött egy doki. Mérgesen kérdezte miért van minden leszedve rólam? Mondom már majd' bevizelek és nincs ágytálam, a csengetésre sem jött senki, jobb híján megpróbáltam kimenni. Szólt a nővérnek, aki behozta az ágytálat, alám rakta, majd ismét kiment és a tál ki tudja meddig ott volt, míg végül megint fel kellett kelnem, hogy letegyem a földre és végre aludni tudjak.
Az étvágyam teljesen megszünt csütörtökre. Azóta sincs, csak elvétve.
Aztán eljött a nap, mikor áthoztak a sima kórterembe. Felüdülés volt a rámrakott szerkentyűk és a folyamatos csipogások nélkül pihenni, meg ott kb. félóránként történt valami; EKG, vérnyomásmérés, lázmérés, anyámkínja, nem nagyon lehetett huzamosabb ideig pihenni, de az érdekemben maceráltak annyit. Az osztály nyugisabb, de pont ezért lassabbnak is hat az idő haladása. A szita agyam miatt lejegyzeteltem a mobilom jegyzettömbjébe a napi közérzetemet, hogy be tudjam ide tenni magamnak későbbre, visszatekintőnek.

Szombat: már felkeltem sétálni egy kicsit, amiatt is, mert napok óta feküdtem és égett a hátsófelem, meg a lapockám, ez pedig a felfekvés előszobája. Aznap jobban voltam, tudtam egy kicsit enni. Estére kezdtem megint gyengülni, meg a szívem vacakolt miután tüsszentettem párszor, mert azt nem szereti. Kaptam egy új szívgyógyszert is, Digoxin a neve.

Vasárnap: megint gyenge voltam, de igyekeztem enni, meg felkelni és járni egyet-egyet. Estére lett megint rosszabb. Megint izzadtam, mint egy versenyló. Az ízérzékelésem megváltozott megint, azóta sem nagyon ízlenek az ételek-italok.

Hétfő: az első olyan nap, amikor egész' jól voltam, tudtam enni is, többször sétálgattam a folyosón.

Tegnap ismét szarul voltam, a víz vert, szédelegtem, fájt a fejem. Megint feküdtem egész nap. Gondolom az sem segített, hogy alig aludtam, állandóan felkeltem félálomig, hajnali 5 körül pedig teljesen felébredtem arra, hogy a bal combom feszít. Egy órát biztos lestem ki a fejemből, meg masszíroztam a combomat, aztán egyszercsak visszaaludtam, de nem sok időre, mert felkeltettek az infúzió miatt.

Ma egész' jól vagyok fizikailag, viszont átéltem ma az életem első (és remélem utolsó) pánikrohamát - legalábbis azt mondták, hogy az volt. Nem vagyok pánikbeteg, ennek megvolt oka. Belémvágott a jeges rémület a kiszámíthatatlanság és az esetleges befejezetlen dolgok miatt, meg az aggodalom a Tesómért és azokért, akiknek számítok. Nem szoktam izgulni a jövőn, most mégis itt volt a "Jézusom, mi lesz?!" 10 évet öregedtem rövid idő alatt. Leizzadva és zokogva mondogattam, hogy nem akarok meghalni és Istenhez fohászkodtam. Eltartott vagy 20 percig, mire lehiggadtam, pedig kaptam nyugigyógyszert. Ez nem én vagyok! Szégyellem magam rohadtul! Felesleges olyanért rettegni, amit nem befolyásolhatok úgysem. Nem akartam és nem akarok puding lenni! Nem tudom mi a rongybatekert lópöcs ütött belém, eddig soha nem történt ilyen velem, pedig már voltam rossz helyzetben. Optimista vagyok, mindig bízom, nem szoktam félni, úgyhogy nem tudom mi volt ez, főleg, hogy nem ma történt a baj, meg az árnyas jövő sem ma lett először elémtárva. Tiszta hülye vagyok. Nem fogok félni! Nincs értelme, káros is és elvon a jó dolgoktól. Szégyellem magam nagyon, de ez a botlás arra jó lesz, hogy ösztönözzön, hogy a jóra figyeljek, meg hogy milyen ne legyek.

Ami még a szar kilátások mellett letört: megkérdeztem és nem repülhetek. Ez nagy pofon nekem. Egyszer már volt erről szó, de aztán úgy tűnt mégis, ha fel tudnak erősíteni. Most viszont itt van ez a szar keringés, ami mint látszik gondol egyet és összeomlik, így pedig nem engednek repülni. Lőttek az álmomnak, meg a kanadai útnak is. Valahogy ezt sem tudom feladni. Én továbbra is bízom abban, hogy Isten segít ebben is!

Van mit helyretenni magamban. Istenben bízom, majd segít, ad egy erősebb vállat és a hitem is itt van, meg talán segít valamit a realista gondolkodásom és az is, hogy a Tesómnak szüksége van rám és arra is, hogy nyugodt legyek, meg vannak, akiknek számítok és jól kell lennem. Sokszor morgok, hogy férfiként ocsmányul nézek ki ezzel a csontkollekcióval, de ha jól belegondolok, kit érdekel? Inkább hálás lehetek ennek a testnek, hogy bírja a sok éve tartó ostromát az immunrendszeremnek. Elgondolkodtatott a napokból egy párbeszéd. Mikor vitt mellkasröntgenre a beteghordó, leparkolt a vizsgáló előtt, ahol már várakoztak járóbetegek is, meg bentfekvők. Mellettem parkolt egy idősebb hölgy tolószékben, mondta, hogy a Kardiológián fekszik és kérdezte, hogy én hol? Mondom én is ott. Kérdezte mi a baj, amire nagyvonalakban felvázoltam a bentlétem okát.
Ami elgondolkodtatott az az volt, amikor azt mondta, hogy ő ilyen fiatalon nem tudna beletörődni mindebbe, amikor még ott van az élet az ember előtt. Nem azért viselem el a dolgokat ennyi ideje, hogy utána egyszercsak fogjam és feladjam. Isten lehetőséget adott élni, azóta is újra és újra megkapom, akkor a minimum, hogy hálás vagyok, meg mindent beleadok. Mindennek oka van, nyilván ennek is, nekem ez az utam, másnak más. Itt jött a következő gondolat, hogy sokan rosszabb dolgokat kell, hogy elviseljenek, szóval tegyem össze a kezeimet, hogy nekem csak ennyit.

Gyógyul a kezem, már nem fekélyes, a sebek meg majd begyógyulnak, nem izgat.

Hozta az öregem a jó hírt, hogy beázott a szobám a kéménynél, viszont vitte az ismerősét (aki tetőfedő) és tákolt rajta valamennyit, hogy ne ázzon be. Azon imádkozunk, hogy tavasszal jöjjön össze a költözés és hogy addig tartson ki a ház.

Befejezem, mert lerohad a kezem - pedig pihenőkkel, több részletben írtam.

Csak lejegyzem

miket tapasztalok mostanság, hogy később ha kell, vissza tudjam követni, meg mire dokihoz jutok minden kimegy a szita agyamból, itt viszont meg tudom majd nézni, mi is volt pontosan a kínom mostanság.

Kb. 2 hete influenzaszerű tüneteket érzek, de mégsem egészen olyan, meg nem is folyamatos, hanem pár napig fennállnak, aztán mintha elvágnák, vagy pedig egy-két tünet marad csak meg, míg pár nap múlva megint érzem a többit is. A hőemelkedés is ugyanígy felbukkan-elmúlik és baromi fáradt vagyok, ólmosan, függetlenül attól, hogy nappal is el-elalszom órákra. A jobb óráimban segítek itthon, hozok be fát, stb.
Gyakori a szarullét mostanában, az a gyengülős-fosközérzetes-csak fekve jó-s. Tegnapelőtt este is ez volt, aztán jött valami hülye érzés a fejembe és homályosan láttam a jobb szememmel. Az oldalamra fordultam és akkor jobb lett, de csak néhány másodpercre. A két kézfejem elkezdett bizseregni és mintha valami hidegség áradt volna beléjük, meg idegen érzés lett bennük, közben furcsán fos volt a közérzetem, meg gyenge voltam és agyilag lassult. Eltartott kb. 8-10 percig ez a bizonytalan közérzet, aztán jobban lettem, de még párszor megismétlődött, úgyhogy próbáltam inkább elaludni.
Az idegeim is játszanak, főleg a nagylábujjaim zsibbadnak, meg mostanság megint mintha jeges víz csorogna végig a lábszáramon. A kezem is csinál olyat, hogy megérintek valamit és furcsán túlérzékel, meg mintha túlzottan jeges lenne az, amihez hozzáértem (az is, ami nem is hideg) és tök idegen az egész kézfejem. Itt vannak az égő, bizsergő érzések, amik általában mindig ugyanott jelentkeznek.
Ezek a dolgok nem újak, viszont vannak szokatlan dolgok is, pl. az az erős szédülés, ami közben azt érzem, hogy az agyamat nyomkodják-csavargatják, meg a szemeim mintha fennakadnának és behúzná valami őket az agyamba. Ilyenkor bamba, lassult vagyok.
Itt van az is, hogy az izmaim nagyon hamar fáradnak. Nem viccelek, de elkezdek enni és kb. fél tányérnyi elfogyasztott étel után, vagy olyasmi után, amit nehezebb megrágni (főleg mikor az embernek alig van nyála), érzem, hogy elfáradt az állkapcsom, a nyelvem, a nyakamban az izmok. A félrenyelés is gyakoribb lett. Ha fáradt vagyok, garantáltan jön az izomgyengeség, a végtagjaimban is. Néha izomlázam van a semmitől és ahogy jött, úgy megy rövid idő után.
Valamelyik nap éppen az öregemnek segítettem, mikor égő, szúró érzés jött a szívtájékomba. Jól van, majd elmúlik, gondoltam. Szarabb lett, leültem. Nem dobogott félre a szívem, de mintha lángolt volna ott valami és a nyomás a mellkasomból "szivárgott" sunyin a vállamba. Néhány perc ülés után elmúlt. Folytattam a dolgomat és pár perc múlva megint ugyanez, mondom jól van, csak a front lehet, de nem hagyta abba, mindig visszatért. Megint leültem és megint jobb lett, aztán jobbnak láttam nem tevékenykedni, lepihentem. Megint jött, erősebben. Mondom ilyen nincs... egy idő múlva megszűnt és nem jött vissza. Nem szokatlan ez, de az az égő érzés eddig sosem jött mellé, most meg többször, nem tudom mi volt az oka.
Az étvágyam néhány napja nagyon jó, tegnap is nagy adagot ettem pirított krumpliból + roston sült csirkemellből, meg lement még egy szelet torta is. Remélem az étvágyam kitart, ha nem is leszek jól hosszabb ideig.
A kezem ocsmány, nehezen gyógyul, nyertem egy enyhe fekélyesedést, de legalább gyógyul, mert néha viszket, mint a nyavalya, meg látni is, hogy lassan kezd összeforrni, meg lement a duzzanat, már csak a sebek - kicsik és 2 már majdnem beforrt, egy van csak, ami szarabb - körül duzzadt, de ez még mindig gáz. Be van kötve és kezelve van, meg igyekszem melegen tartani, hogy a keringés jó legyen és beforrjanak a sérülések. Már nem fáj mozgatásra sem, csak ha ráfekszem.

A Margó nyugodt, vigyázunk, hogy ne találkozzon a Fricivel. Ma kint voltam levegőzni, ő pedig szépen elvolt magának, vagy utánfutóként követett. :-D

Eredményt még mindig nem tudok. Ez a 4. hét, de Facebookon bent vagyok egy "Autoimmun betegséggel élők" nevű csoportban és asszem' pont a múltkor olvastam egy csoporttárs bejegyzését, hogy a 7. hét végefelé jött neki az eredmény, szóval még én is várhatok. Nem mindegy mire nézik a vérmintát, van amihez több idő kell, meg függ a labor terheltségétől is, hogy mennyi idő alatt készülnek el az eredmények.

Az öregem

tegnap volt Pesten, elment a körzetihez, mert a karja-kézfeje egyre szarabb, fel is van dagadva. Mondta, hogy azonnal a sebészetre küldte. Azt mondja mondta a dokinak, hogy nem mehet, mert én már reggel óta felügyelet nélkül vagyok és mi van, ha baj lesz. (Hagyjuk ezt, mert szomszédolni is tud reggeltől estig, olyankor nem izgatja, hogy baj lehet velem.) Én már mondtam neki tegnapelőtt is, hogy menjen vele dokihoz, mert baj lehet, de legyintett, pedig már akkor sem tudta használni a karját-kezét, az egész kézfeje tiszta ödéma. Lényeg, hogy nem akart menni, aztán megijedt, hogy mégszarabb lett és elment, de előadta a dokinak, hogy miattam nem időzhet, nem mehet el a sebészetre. Mondta, hogy ráparancsolt a Dokink, hogy nincs apelláta, irány a sebészet, inkább töltsek egy egész napot egyedül, mint belehaljon a fertőzésbe és akkor mi lesz velem? Én pontosan ugyanezt mondtam neki itthon. Így végül elment a sebészetre. Kitisztították, bekötözték, meg kapott tetanuszt. Jövő héten kell visszamennie, addig szed antibiotikumot, meg felköti a karját. Az én kezem semmi az övéhez képest, de azt mondja lehet, hogy nekem is kellene tetanusz, mert picit begyulladt a kézfejem, ahol 3 harapás mélyre sikerült és ott nekem is dagadt. Én tudom használni a kezemet. Nem tudjuk hogyan fogunk feljutni Pestre velem, mert még mozgatni se' tudja a kezét, szóval esélytelen vele tolószéket tolni, meg fel-le emelgetni a padkáknál, járművekre. Gondolom majd megkéri a Kriszt, hogy vigyen fel, meg hozzon minket vissza. Szerintem már mindegy, mert a Doki azt mondta neki tegnap, hogy muszáj mennie, mert hétfőig baj lehet, szóval velem is lehetne addig, akkor meg már hiába is kapnék oltást, de egyelőre semmi jele a bajnak, nincs lázam, nem érzem magam furcsán, görcsroham sem jelentkezett. Azonnal lemostuk, lefertőtlenítettük a sebeket, mondjuk neki így is durván begyulladt, de ő durvábban kapott a macskától. Nem is tudom, hogy én kaphatnék-e oltást immunbetegségek mellett? Azt mondta majd ma felhívja a Dokit és megkérdezi, de ma szombat van. Szerintem ha kellene, vagy lehetne, akkor mondta volna a Doki, hogy nekem is adassunk, mivel mondta neki az öregem, hogy engem is kiosztott a macska, csak lightosabban.

Tegnap éjjel jól összebalhéztunk. Egy rohadt szál cigin. Hihetetlen. Nem ezen van a hangsúly, hanem amit feltételezett rólam, meg ahogy viselkedett. Magának csinált tojásrántottát és kérdezte, hogy kérek-e? Megkívántam, kértem. Nem tudtam megenni mindet, így elkérte és a kenyérszeletemet is odaadtam. Elvette, de a franc figyeli, hogy hová teszi le, aztán kereste a cigijét. Kérdezi, hová dugtam? Mondom sehová. Azt mondja ott volt az asztalon, nem tűnik el csak úgy. Mondom nem tettem el onnan. Elment wc-re, jött vissza és számonkérően kérdezte, hogy na, hol van az a cigi? Mondom mit tudom én, ahová elkeverte. Elkezdett gyanúsítgatni, hogy eldugtam a cigijét. Nem hitte el, hogy nem, én meg begőzöltem a gyanúsítgatástól, meg attól, hogy készpénznek vette, amit a fejébe vett, meggyőzhetetlen olyankor, szóval teljesen beronyózott, ordított, hogy direkt eldugtam, csak én lehettem, mert "mindig pofázom a cigiért, biztos nem akarom, hogy rágyújtson". Mondom Atyaúristen, szerinted akkor eddig hogy-hogy nem "dugtam el" egyszer sem? Elkezdi mert biztos mostanra untam meg, hogy befüstöl. Az agyam forrt, hogy nem tudom tisztázni magam és amúgy is allergiás vagyok arra, ha meghazudtolnak, meg elnyomnak, főleg ő, mivel mindig is ezt kaptam tőle. Nyomta a hülye elméletét és hogy szedjem elő, mert akkor mindent felforgat (már a konyhában elkezdte), nálam is feltúr mindent és ha nem lesz meg, én fogok mindent átnézni centiről-centire, meg hogy elengedi a macskámat, szóval jobban járok, ha befejezem a sumákolást. Nem normális! Már üvöltöttem, hogy ha nálam volna, akkor már rég' visszaadtam volna, szerinted hagynám, hogy cirkuszolj feleslegesen?! Azt mondja a cél érdekében ki tudja? Szerinte színészkedem és roppant meggyőző az alakítás, hogy még tombolok is. Leordítottam, hogy utálom és kezeltesse magát. Mindent üvöltve mondtam el, kijött minden eddigi dühöm, még én is meglepődtem, hogy mit hozott ki belőlem. Jött, hogy ne ordítsak, mit képzelek, higgadjak már le és nekem kell kezelés. Az igazságtalanságot, alázást, elnyomást, meghazudtolást amúgy is rühellem! Főleg tőle. Mondom fogd már fel, hogy nem tudom hol van a nyüves szál cigid, szerinted ki cirkuszolna potyára?! Nyomta tovább, hogy nálam van, én meg kérdeztem, hogy látod nálam valahol a rohadt cigidet?! Azt mondja sehol nincs. Mondom igen, biztos lenyeltem... Csak nyomta a hülye tévképzetét. Gyűlölöm, mikor csak a maga elmélete lehet a tuti és mindenkit elnyom, aki mást mond. Aztán talált dohányt, elkezdi "nem b@sztál ki velem, rágyújtok". Mondom leszarom, egészségedre. Már semmit sem szóltam, ő időnként hozzámszólt, mintha mi sem történt volna, aztán egyszercsak benyit és röhögve mondja, hogy "megvan a cigi, rátette a szelet kenyeret". Mondtam neki, hogy látszik, hogy nem ismersz, mert az őszinte reakcióimat, testbeszédemet sem ismered fel, ha így volna rájöhettél volna, hogy igazat mondok. Mondta meglepődve, hogy milyen szenilis. Bocsánatot kért amolyan "csináljunk úgy, mintha komolyan gondolnánk" stílusban, meg is mondtam neki, hogy hamisan nem ér semmit, mondani mindent lehet, a tettek mutatják meg az igazságot. Egyből visszavett. Amikor belátta, hogy tényleg nem én voltam, azt mondja hamis bűnbánattal, hogy "akkor kell hoznom édességet" (mert este, amikor hazajött hozott 3 tábla csokit, meg egy csomag zselés cukrot.) Mondom neki nem kell, nem vagyok óvodás, ennyivel nem tudsz lekenyerezni. Egyszer már ezt eljátszotta a pénzével is, az szarabbul esett, mert tolvajnak nézett. Mikor előkerült, bocsánatot sem kért. Most ha hamisan is, de kimondta, ami egy egoista, nárcisztikus embernek nagy érvágás lehet. Nem fűlött a foga ahhoz, hogy erre a szintre ereszkedjen. Máskor is keresett már rajtam valamit, az is meglett, de hiába mondtam ezt is tegnap. Ebből is látszik, hogy nem ismer. Minek néz engem?! Ne magából induljon ki, én nem vagyok hazug, sunyi, haszonleső. Tudhatná, hogy adok, nem pedig elveszek. Különben is ő az, aki folyton turkál a holmijaim között. Előbb a saját portáján kellene körülnézni.

Kaotikus napom volt

Felvette a nyúlcipőt az idő. Itthon mindig "elfelejtődik" a születésnapom (is), mióta az Anyu nem él, mert az öregem nagy ívben tesz rá (nem bánt ez), szóval nem szokott izgatni engem sem, nem szoktam megtartani, de a barátok, ismerősök nagyrésze mindig felköszönt, ezt azért megköszönöm és értékelem.
Mikor megláttam a kollázsokat, amikbe a Tesóm beszerkesztette a Gergő képét, az Anyuét, a Szabinát & engem ábrázolót, a kutyámról készülteket, jó érzés fogott el! Aztán jött a következő meglepetés, egy videóüzenet, amiben szintén köszöntött, majd ráirányította a kamerát egy általa készített tortára, amin és ami körül gyertyák égtek, meg papíron üzenet szólt nekem, közben énekelte a Happy Birthday-t. Ezek után méginkább letojom, hogy az "apám" leszarja ezt a napot is, az számít, aki tényleg szeret.

Fasza nap volt, apám a földig alázott megint, mert nem tetszik neki, hogy el akarok költözni. Elkezdte, hogy 2 év múlva oda megyek ahová akarok, de amíg fizetjük majd a ház törlesztőjét, maradjak, mert csak úgy lesz elég a pénz. Vastag bőr van a képén.

A nap következő jó dolga, hogy ránktámadt a Margó, de nem úgy, mint máskor. Giga tombolást vágott le. Teljesen elborult az agya. Mindig voltak ilyen kitörései, de ez a mai elképesztő volt. Apám a Fricinél cserélt almot, aztán ment hozzá is cserélni. Egyszer hallom, hogy ezerrel fúj, nyávog, vagyis inkább visít dühösen és nagy robaj van, ahogy apámra támadt és küzdenek, meg apám a nevét kiabálja. Felpattantam, ki akartam menni, hogy segítsek, de mire felültem az ágyban, a macska berohant felborzolt farok- és hátszőrrel, aztán rákapott a karomra. Belevájta a karmait-fogait, rákiáltottam, meg le akartam rázni, de erre csak erősebben mart, közben apám berohant és próbálta leszedni, de semmi nem hatott. 4-5× is rámart a karomra, de úgy, hogy rongyosra szaggatta a felsőm ujját. Apám szarabbul járt, szarrá marta a karját, ömlött belőle a vér, most úgy néz ki, mint aki valami balesetet szenvedett. Nekem csak pár mély árkot vájt az alkaromba, meg a kézfejembe mélyen beleharapott párat. Becsuktuk a dühöngő macskát, lekezeltük magunkat Betadinnal, aztán kinyitottuk a bejárati ajtót, hogy kimenjen, gondoltuk kinti macska lesz belőle inkább, de még mindig ránk vadászott. Nem tudom mi lelte. Apám szerint a Frici szagára gerjedt be. Őt már bántotta 1-2 hónapja, a szeme sarkába mart, meg kitépett egy adag szőrt a nyakáról. Azóta lettek különcsukva. Mondtam én, hogy baj lesz, mert a Margó féltékeny lesz, mivel 7 éve itt van. Őt is a Gabi adta ide, mert "hülye macska." Nem volt hülye, ő tette vaddá, mivel nem jól bánt vele sem. Mikor mondtuk neki még korábban, hogy nem jönnek ki, az volt a reakciója, hogy "a Margitot b@sszátok ki a p!csába, az úgyis hülye!" Gratulálok! Megmondtam, hogy nem (főleg hogy már az én macskám) és apám sem volt hajlandó.

Más témák:

Malacunk van. Tényleg ehetne már szerencsénk. Komolyra fordítva a szót, tényleg van egy malacunk. Már jópár hónapos, csak mindig elfelejtettem említeni. A Pistiéknél van, tőlük vette meg az "apám", de mivel nekünk nincs ól, ott lakik. Fizetjük neki a kaját, meg a tartással járó dolgokat. A Pisti hogy tudja melyik a miénk, elnevezte apámról. :-D Alig röhögtem, mikor meghallottam. Milyen már egy Gyuszi nevű malac? :-D Szerencsétlen nemsoká' levágásra kerül, pár hónap kb.

A ház egyre szarabb, a talaj mozog alatta a sok esőtől, mert okosan alap nélkül építették egy olyan területre, ahová sok eső jön le a magasabb területekről. Faházat ilyen helyre, alap nélkül? Jár a keksz! (Mondjuk villámhárító sincs.) Alá van mosódva. Van, hogy - nem túlzok - ~10 cm esőben áll a ház. El is van rohadva alul, vajon miért? A kisszoba padlója megsüllyedt, onnan az ablakon kinézve meg pont látni a melléképületet - amivel az volt a terv, hogy az én rezidenciámmá lesz alakítva - és a falán vízszintesen végighúzódik egy kb. fél cm vastag repedés, ami a múltkor még nem volt ott. A falak folyton mocorognak, pl. a múltkor alig lehetett csukni a fürdőszobaajtót, mert nem illeszkedett a keretbe az elcsúszott falak miatt, majd pár napja megint simán csukódik. Volt jó nagy szélvihar tegnapelőtt, gondolom megint megmozgatta a házat és visszaállt, de ez így nagyon nem oké. Kb. 2 napja meg éreztünk-hallottunk egy nagy döngést, behatárolni nem tudtuk, de mintha a tetőről jött volna. Öregem kirohant szétnézni, azt hitte a kémény nyeklett el, de az áll. Nincs padlásfeljáró, be sem lehet nézni a tető alá, csak ha megbontjuk a homlokzaton a deszkákat. Reped, recseg minden, minden neszre feszülten figyelünk, idegőrlő. Minden nap ajándék, amit ez a ház állva tölt. Végre az öregem is nekilátott keresgélni (jó reggelt), de miért? A Gabi miatt. Történt ugyanis, hogy kieszelte a Gabi, hogy mivel eladja a lakását (van most egy potenciális vevő), olyan házat vesz, ahol elférünk mi is. Apám persze rábukott az ajánlatra, mint kígyó a zsákmányára. Forog a gyomrom. Mondtam is neki, hogy nem a Gabi feladata volna megoldani az életünket. Annyira gáz, hogy mindig Ő húz ki minket a fosból és az tetézi a szégyent, hogy az "apám" már természetesnek veszi. Bármi van, "majd a Gabi ad", "a Gabi segít", "a Gabi megveszi", "kérek a Gabitól", stb. szóval most házat keresgélnek, mert februárra talán már lezajlik a lakáseladás és lehetne költözni, csak addig tartson ki ez a szerencsétlen a fejünk felett! Én nem akarok velük költözni, addig találnom kéne megoldást. Éltünk együtt 3 évig, de érzésre 30 volt az összeférhetetlenségük miatt. Nem kell megint a napiszintű veszekedés, apám papucsoskodása, csak hogy jó legyen a Gabinál, az sem kell, hogy továbbra is megtűrt személy legyek, csak mert a pénzem azért kell. A Gabira is ezért tapad csak. Inkább eltűr mindent, meg puncsol, engem is lealáz, hogy a Gabinál jól álljon. Kérdeztem tőle a múltkor, hogy ha a Gabi a kútba parancsolna, oda is gondolkodás nélkül ugranál? Azt mondja nem, de mivel ő segít nekünk, így a kedvében kell járni. Mondom ez a ciki, hogy Ő mos ki minket a szarokból! Rám ordított, hogy nélküle már rég' megdöglöttünk volna! Mondom neki, hogy pont ez az, nem gondolja, hogy ez gáz? Meg hogy így sosem lesz életünk? Választ persze már nem kaptam. Cigizett megint a házban (jó, hogy a panelban fogadkozott, hogy itt majd kimegy). Szóltam érte, meg kérdeztem, hogy amikor a Gabi szól a cigiért, arra hogy-hogy odafigyel és tiszteletben tartja? Azt mondja "mert ő visszatartó erő". Mondom kösz' szépen, én nem vagyok? Az érsebész megtiltotta a passzív dohányzást is, asztmám is van, tudja ezeket, de neki csak a Gabi a visszatartó erő. Mondtam, hogy menjen a pokolba. Na, mindegy, tehát nem költözhetek velük, mert szarabb sorom lesz, mint most. Biztonságos házban lennék, meg rendes körülmények közt, mert legalább a Gabi miatt nem mocskolna, meg a mindennapi alapszükségletekhez meglennének a dolgok, de sokra megyek ezekkel, ha a stressz végül kinyír. A Gabi irányítani akarja az életünket mindig, azt is megmondja mit szeressünk, az "apám" meg marionett báb módjára hajbókol is neki. Elég volt az a 3 év, amíg együtt éltünk és az a +3 év, amióta ugyan külön vannak, de mégsincs saját életünk, mert nincsenek saját döntései az öregemnek, úgy ugrál, ahogy a Gabi fütyül. Nem fogok így élni tovább, márpedig ha összeköltözünk, teljes lesz köztük a szimbiózis és szarabb lesz a légkör, meg minden. Bőven elég a stresszből, elnyomásból, pont ezt akarom magam mögött hagyni, akkor nem fogok ugyanabba belemenni. Most már nem foghatja majd az egyedüllétre, hogy szemét vagyok és magára hagyom (ő már régen magamra hagyott, pedig itt van, meg nem gondolhatja komolyan, hogy egész életemben vele maradok, az élet rendje a leválás, különösen ha szar otthon), ott lesz a Gabi. Úgyis Ő a minden neki, hát most ott lesz. Eddig magamra hagyott mindig, ha róla volt szó, akkor most nem kell megjátszani a mártírt, ahogy eddig nem hiányoztam, most sem fogok. Neki csak a pénzem hiányozna, meg hogy valaki legyen vele. A nagy lóf@$zt fog tovább kihasználni!

Nem hagytam magam a földön heverni, mert ugyan nehéz volt erőt venni magamon, de megérte, stabil vagyok abból a szempontból, hogy a szuicid gondolatok, a random kiakadás, meg az étvágytalanság elmúlt.

Fizikailag érdekesen vagyok.
Lehet, hogy mászkál bennem valami, mert a nyaki, hónalji nyirokcsomóim fájnak, meg be-befigyel egy kis hőemelkedés és időnként olyan erősen szédülök, hogy olyat érzek a fejemben, mintha megcsavargatnák, összenyomnák az agyamat, meg mintha a szemeim felakadnának és mágnes húzná be őket az agyamba. A gondolataim, tudatom is lelassul olyankor.
Amit nem tudok hová tenni, az a testem különböző részeiben (törzs, karok, lábak) lévő izomláz. Még ha csináltam volna bármit, akkor érteném.
A másik, hogy megint itt van az az ólmos fáradtság. Folyamatos, hiába alszom, meg pihenek. Tegnap agyilag is 0 voltam, mint akit leszedáltak. Úgy tudom tipikus az immunbetegségek nagyrészében az állandó fáradtság, de fene tudja mitől van most. Próbálok pihenni, már amennyit lehet "apámtól", meg az állatoktól.
Az étvágyam kicsit jobb és a lábujjam is majdnem rendbejött, aminek lefagyott egy része. Azt mondta a múltkor a Dokim, hogy nyugodtan kezdjem el a Pentoxyfillint, nem olyan veszélyes, mint ahogy le van írva.

Szennyes

Nem is tudom hol kezdjek bele a jegyzetbe, annyi minden akar egyszerre kiíródni. Elkezdem valahol, aztán majd valami kikerekedik belőle. Ez a pár sorom is mutatja, milyen összeszedett vagyok mostanság.

A rizsa előtt még annyit, hogy a doki megküldte tegnap a zárójelentést, de az Immunológiától még mindig nem jött az eredmény, szóval még mindig nem tudom mi a fene eszi a szindróma mellett az érrendszeremet. A körzeti Dokim csak annyit mondott, amennyit neki mondott az immunológus, vagyis hogy tele van a vérem valami tudom is én milyen limfocitákkal és valami ereket rongáló kórságot talált. Most már jó lenne tudni, hogy pontosan mi van. Attól nyilván nem leszek jobban, de ez a bizonytalanság nyugtalanít. Gondolom a következő héten már megérkezik, hiszen lassan 3 hete vették le a vért, meg 19.-én már tudta a doki, hogy tele van a kis genyókkal, meg hogy mire támadtak rá, akkor mostanra csak meglesz már a teljes eredmény. Szerintem ez a tömény stressz, ami az utóbbi hetekben, hónapokban volt indította be a bajokat. Na, ezért is kell elmennem "itthonról".

Most nem panaszkodni fogok, csak leteszek egy kis súlyt.
Ambivalens érzések és gondolatok kavarognak bennem az elmúlt időszakban; az egyik felem a pincéig zuhant, de a másik már tápászkodik fel és kiabál a lent fetrengőnek, hogy gyerünk, talpra! Addig jó, míg ez a felem létezik és aktív, addig nincs nagy baj. Nincs kedvem és agyam sem részletezni, hogy mi lökött a pincéig, a lényeg annyi, hogy összegyűlt sok súly és ugyan szokás szerint amíg csak tudtam, előre tekintettem, meg tereltem a figyelmemet, hittem a jobb holnapban, ahogy szoktam, szóval igyekeztem kitartani, de mégis elért egy szintet a fostenger és elnyelt. Ez nem panasz, ez az egész jegyzet nem sirám, csupán jólesik kiírni magamból, meg később még képet adhat magamról.

Éreztem, hogy csak gyarapszanak a súlyok a vállamon és a lábaim elbizonytalanodtak. Gondoltam ez van, már sokszor volt ilyen, majd túlleszek rajta most is. Apámra ezúton is számíthattam, rám pakolta annak a terhét is, hogy vele mi lesz, ha elköltözöm és elmondott mindennek, a lelkiismeretemre játszott - sikerrel (bár, aztán felfogtam, hogy csak érzelmileg zsarol, meg a Tesóm is mondta, hogy ez a célja és hogy ne törődjek vele, eleget nyeltem, eleget használt már ki, meg ő mikor törődött az én igényeimmel?, nem az én dolgom eltartani egy egészséges embert, aki tudna dolgozni, meg a lakhatását fizetni, menjen csak melózni és igaza van a Tesómnak!). Közben itt vannak ugye az embertelen körülmények is - pont ezek miatt is készülök koccolni -, meg a ház is csoda, hogy áll, de itt van az, hogy hová menjek és miből, meg egyebek. Ez a sok elfojtott stressz, meg keserűség a felszínre tört, maga alá temetve. Először még csak ingerült, érdektelen lettem, meg elment az étvágyam, jöttek a rémálmok, meg az álmatlanság, aztán jött az öregem ezzel a cirkusszal, alázással, meg a nélkülem való nem boldogulása súlyának rámrakásával, meg ugye a körülményektől amik itt vannak alapból sincs kedve az embernek semmihez, ráadásul gőzöm sincs merre induljak, szóval ez egyszerre sok volt. Éreztem, ahogy nő a feszültség bennem, de lefojtottam. Inkább tomboltattam a zenét, az mindig segít, meg a Tesómmal beszélgettem - a gondokról nem, félre akartam tenni. Ask.fm-re, Face-re is feljártam, az is terelt, meg nem akartam begubózni és hogy bárki tudja-lássa, hogy baj van. Teltek a napok, tettem a szokásos "minden oké" figurát, de a színfalak mögött erős vívódás zajlott. 2-3 nappal ezelőtt betelt a pohár. Rosszul voltam már az erővel lenyelt kíntól, de nem akartam gyenge lenni, elhasalni, úgyhogy gondoltam alszom egyet és talán segít, ébredéskor hátha nyugisabb leszek és fizikailag is jobb lesz. Aludtam egy kicsit, némileg valóban segített. Másnap ugyanez a mázsás súly ült rám, viszont akkorra már betetőzött a fos, pedig megfogadtam, hogy bármi jön, nem fogok hasra esni. Bezsongtam a nyomástól, majdnem visszaestem az önbántalmazásig - pedig sacc/kb. 1-1,5 éve sikerül megállni -, végülis annyi agyam még maradt, hogy azt ne is tegyem meg, de más felett már nem volt kontrollom, elárasztotta az agyamat mindenféle gondolat, a kín szoros hevederekként szorongatott és minden erőlködés ellenére sírvafakasztott. Azt mondja a Tesóm "nem baj, tisztán fogsz látni." :-D Amennyit "tisztult" a szemem mostanság, már leköröznék egy sast az éleslátással. Innentől jöttek az igazán fos napok, random kiakadások, stb., bár teljesen nem hagytam lerántani magam, erővel ettem, erővel válaszoltam levelekre, hallgattam zenét, biztattam magam, hogy lesz kiút, meg hogy gyerünk, felállni!, szóval próbáltam nem befordulni teljesen, szerintem a környezetem észre sem vette/veszi, hogy mi zajlik bennem és ez a célom. Senkit nem akarok terhelni, meg ezek az én gondjaim. Nekem sem volna jó teljesen elmerülni, nincs más út, mint összeszorítani a fogaimat és menni előre. A hitem és a remény ilyenkor is bennem van. Fel fogok állni, ahogy eddig, más választás nincs is, de én is ezt akarom. Dühös vagyok és szégyellem magam, hogy gyenge voltam.
Még nem jöttem rá arra sem, hogy hogyan kapcsoljak ki mindent az "apám" iránt. Szeretetet már nem érzek, azt sikeresen kiölte. Itt van viszont a csalódottság, a düh, a bizalmatlanság, a mély szomorúság, amiért sosem szeretett, a szégyenérzet a megjelenése és modora miatt és az idióta, barom, agyatlan fejemmel bűntudatom is van, hogy ezeket érzem, holott az eszem tudja, hogy csak magának köszönheti és nem szolgált rá másra. Jó lenne eljutni oda, hogy teljes közönyt érezzek. Nem éri meg egy ilyen ember miatt őrlődni, az eszem tudja, de szívvel is el kell fogadnom. Sosem volt apám, szóval elveszíteni nem tudom. Gondolom az is közrejátszik, hogy szar gyerekkora volt, de pont ezért kellett volna máshogy csinálnia. Jó, ő nem lett alkoholista, mint a szülei és nem vert minket agyba-főbe, mint őt a szülei, de ő is elvert jópárszor ha stresszes volt és nem ez a legrosszabb, hanem az érzelmi terror. Mindig panaszkodik, hogy mennyit bőgött a hülye szülei miatt, de mégis ugyanezt teszi velünk és felnőttem ugyan, meg hiába nem tudja, de a mai napig megtörténik velem, mert nem sikerült feldolgozni, amit kaptam/kapok. Nem fogom neki megmondani, de ez a valóság. Talán ha el tudok végre költözni, akkor gyógyulni kezdhet az a terület, amit ő gyerekkorom óta rongál, meg nem lesz alázás, sem pedig méltatlan körülmények mert ő lusta, meg igénytelen és önző. A húgom is lelécelt, amint tudott. Én is már régen mentem volna, ha tudnék.

Ez mind nem panasz, csak a valóság. Aki ismer, az tudja, hogy nem szeretek és nem is szoktam panaszkodni, inkább írok, mint most. Néha pofáraesem, de ez van, felállok és irány tovább.

Fizikailag megvagyok.
Lett savlekötőm és végre nem fáj a gyomrom.
A fagyás nagyon durva, lefagyott a bal lábamnak a nagyujja kb. 2 hete, de már javul. Erős érgörcsök vannak, olyankor az egész lábszáram feszít, zsibbad - amikor a kettő egyszerre, az az igazi -, már kacsintgattam a Cataflamra valamelyik nap. Ha megint olyan durva lesz, veszek be.

Hírek

Voltunk bent a háziorvosnál, mondtuk neki, hogy mi volt a kórházban és elképedt. Megnézte a véraláfutásokat és Jézusomozott, de mondtam neki, hogy ez már szép az eddigihez képest, meg hogy azok a puklik nagyobbak voltak, csak már szinte felszívódtak. Ez már a javult állapot:

Azt mondja felhívta őt a belgyógyász-immunológus (aki a kórházban "kezelt") és mondta, hogy megvan az immunpanel eredménye, ami szerint egy ereket támadó autoimmun betegséget jelez a vérképem. A szemem kigúvadt, hogy mi van?! Mondta a dokim, hogy majd küldi az eredményeket az immunológus. Kérdeztük, hogy mi a betegség neve, de azt nem mondta állítólag az a doki, majd a papírt küldi, szóval semmit sem tudunk, csak hogy az ereimet támadja. Boldog vagyok, nem volt elég a Raynaud. Ezt sem értem, hogy ha elmondja a dokimnak, hogy talált valamit, akkor miért nem nevezi a nevén? Kíváncsi vagyok mi a diagnózis és miket rejt az egész paksaméta, amit küld majd. Olyan pipa voltam a napokban, hogy azt mondtam nem megyek több kivizsgálásra, de lehiggadtam és nyilván az életem függ azon, kiderül-e és mi derül ki a felszívódási zavar okával kapcsolatban, úgyhogy majd be fog fektetni a dokim - ezúttal végre a gasztrora. 

Egyelőre várjuk az eredményeket.

Tragikomédia

Elvileg még a kórházban volnék, de eljöttem. Ha nem velem történik mindez, el sem hinném talán, olyan abszurd dolgok voltak, mint valami paródiában! Egyrészt nem azokat a vizsgálatokat végezték, amikről szó volt, másrészt megaláztak és ezt már unom. Aláírom, hogy kevés az orvos, meg túlterheltek, de nem a betegeken kell leverni a feszkót.
Odamentünk csütörtök délelőtt, bár néztem, hogy miért a belgyógyászatra kell menni, amikor a gasztroról volt szó? Mondom a fateromnak fogadjunk megint kivizsgálást akar a dokim, de nem fogok azért befeküdni ezredszerre is, hogy megint ne tudjanak semmit és megint a "pszichés ok" legyen a végkövetkeztetés. 15 nyomorult évig hallgattam, hogy lelkieredetű minden panaszom és folyton megaláztak, hogy szimulálok, meg ennyi baja nem lehet valakinek, mire végre kiderült a szindróma, meg az immun-szarságok és egyéb - ezekhez képest - apróság. Mivel sosem jöttek rá a diagnózisokra, könnyebb volt arra fogni, hogy csupán pszichésen vagyok defektes és az okoz mindent. Érdekes, annyi év után mégis lettek, akik komolyan vettek és tudtak is diagnózisokat adni, szóval beigazolódott, hogy nem pszichések voltak az okok. 15 évvel ezelőtt még sokminden gyerekcipőben járt, érthető, hogy fogalma sem volt a dokiknak a Raynaud-szindrómáról, mivel sokuk még ma sem hallott róla. Pár éve mentem vizsgálatra és a doki könyvből nézte meg, mi fán terem ez a cucc. A lupuszt ismerték, mert van pár ismerősöm, akik már a 90'-es években, meg azelőtt is kezelésre jártak miatta.
Tudja a dokim, hogy nem megyek már kivizsgálásra, mert belefáradtam, hogy annyi évig futkostam ki-be a kórházakba és szerintem most megkerült engem, mégis kivizsgálásra utalt be. Azt hittem apám is benne van, pipa voltam rá, de azt mondta ő sem tudta. Sejthette volna, amikor a belgyógyászatra kellett vinnie, holott ott volt a gasztroenterológia is, ahová eredetileg utalt be az orvos. Volt nemrég az az eset, amikor a dögmelegben potyára utaztunk a kórházba, mert időpont nélkül nem vettek fel és ott nem is volt gasztro. Azért lettem átirányítva ebbe a kórházba, mert itt van, de most nem a gasztrora utalt be az orvosom, pedig nekem azt mondta. Akkor minek kellett a kavarás múltkor?! Ennyi erővel ott is lehettem volna, belgyógyászat ott is volt. Holnap bemegyünk a háziorvosomhoz, hogy ez mi volt?
Gondoltam, hogy megint felesleges köröket futunk, miközben ismét megaláznak, de muszáj volt befeküdnöm. Apámmal elment a doktornő felvenni az adatokat, kórtörténetet, stb.-t, addig jött egy nővér EKG-t készíteni. Nem hazudok, amint rámtette a cuccot, még fél perc se telt el, már vette is le. Kérdezem, hogy ennyi? A ritmuszavarom nem állandó, főleg gyógyszer mellett egész' jó a helyzet. "Majd ő tudja." Aztán jött a doktornő - a fődoki, aki 'kezelt'. Kérdezgetett, aztán vizsgálni kezdett. Ugyanolyan 'alaposan' meghallgatta a szívemet, mint ahogy a nővér EKG-zott, járt a kezében a sztetoszkóp, mint a motolla. Gondoltam így semmit sem fog észrevenni, ha elkapkodja a vizsgálatot. Mondta nagy' cinikusan, hitetlenkedve, hogy "Arnold, semmit nem hallok, pedig az édesapja szööörnyű nagy zörejekről beszélt..." Innentől én is elővettem a cinikus oldalamat. Mondom neki, hogy nem zörejekről beszélt, hanem szabálytalan ritmusról, meg pitvarfibrillációról (jól figyelt, de ha vette volna a fáradságot beleolvasni jobban a papírjaimba, olvashatta volna), de különben sem hallhat problémát, mivel mondtuk, hogy ritmusszabályozó gyógyszert kapok - csak erre nem (sem) figyelt. Gyógyszer nélkül kellene vizsgálni egy rakoncátlan szívet, mert így aligha kapja el a hibát. Majdnemcsak kimondta, hogy a szívem rendben van. Mondtam neki, hogy nem poénból szedem a gyógyszert. Mért vérnyomást mindkét karomban, mondván "hogyha eltérés van, az is bajt jelez." Megmérte, majd mondta, hogy van eltérés, "de ez normális". Mi van? Most akkor kóros, vagy normális? Lehúzta a zoknit a lábaimról és fogdosta a lábamat. Kérdezi "melege van?" (Hideg volt a lábam.) Mondom nem. Azt mondja "nyirkos a lába." Mondom mindig olyan, amikor fázik. Nézett értetlenül, hogy olyan nincs. Mondom hogyne volna, az érsebész mondta, hogy a fázó végtag lehet nyirkos az elégtelen keringés miatt. Nem szólt, inkább az ujjaimat nyomogatta, meg a talpamat nézte nincs-e seb, vagy fekély, a lábfejemben pulzust figyelt (csak kézzel, sztetoszkópot nem használt, pedig az érsebész mindig szokta hallgatni azzal is), jól belenyomta az ujját, mert alig talált pulzust, majd mosolyogva közölte, hogy "van benne gyenge keringés." Hurrá, majd akkor lesz gond, ha elkezd lerohadni a lábam. Ekkorra már a bizalmam elszállt, mint a sóhaj, gondoltam nem maradok egy ilyen felületes, hitetlenkedő, figyelmetlen, leereszkedő modorú doki kezében. Visszahúzta a zoknikat, majd felhúzta a nadrágom szárát, mert "apuka valami csúúúnya puklikról beszélt" (Ebben a stílusban.) Az ereim szétdurrantak mindkét lábamban pár helyen és ahol a vér kifutott, kék-zöld, meg lila, kemény, fájó gumókba állt. Ez egy-két nappal korábban történt, így mire a kórházba kerültem, már zöld-sárgák lettek és lappadtak is kicsit, de még ki lehetett őket tapintani. Nézi a dekorációkat a lábszáramon, meg is simogatta őket, majd foghegyről közölte, hogy "ó, aki ennyire sovány, annak látszanak az erei, ez teljesen normális." Bakker, ennyi eszem nekem is van, de itt nem a bőr alatt futó ép erekről van szó, hanem szétpattant erekről és véraláfutásokról. Mondom hová kerültem?! Mondtam neki, hogy szerinte eddig minden tünetem normális. Csak azt veszi komolyan, aki már kb. haldoklik? Semmit nem vett komolyan, a vizsgálatokat is csak mutatóban végezte, lezavart mindent kapkodva. Felállított, hogy tegyek lépéseket. Jött a szokásos részegség, meg a jobbra elhúzás. Elkapott, hogy ne dőljek fel. Becsukatta a szemeimet, most úgy menjek. Az eredmény megint a keljfeljancsira hajazott, megint elkapott. Nyújtsam ki a karjaimat magam előtt. Abban nem volt hiba. Aztán leültünk átbeszélni miket tervez, meg "lehet, hogy adunk értágító infúziót is." Utána apám visszajött. Mondtam neki, hogy nem maradok, mert ez a doki nem vesz komolyan. Ő is morgott, hogy vele is lekezelő, felszínes volt és semmi nem érdekelte, amit elmondott a kórtörténetemből, meg szinte azt mondta, hogy semmi bajom - pedig kapott egy rakás orvosi papírt, de meg sem nézte, csak fél szemmel egyet-kettőt, meg gondolhatná, hogy egészséges embernek nem adnak szívritmusszabályozót, sem vérhígítót, sem egyebet. Fater mondta, hogy a doki szerint nem lehet valakinek ennyi baja fiatalon és sejti mi lehet a bajom, szerinte pszichés - pedig akkor még meg sem vizsgált, csak felvette a kórtörténetet. Hogy' vonhat le bármit is csak úgy rá(m)nézésre?! Öregemnek menni kellett, jött az ebéd. Leültem enni, aztán jött a nővér, aki az EKG-t csinálta korábban. Mondta vesz vért. Levett 5-6 csővel, aztán leragasztotta a vénát, azt mondja nem kell nyomni. Mondom véralvadásgátlót szedek. Azt mondja nem baj, leragasztotta. Eszem tovább, aztán lenézek és vígan folydogál a vér az alkaromon. Akkor vettem észre, hogy a karomra tényleg jól rányomta a ragasztót, de a vattás rész tök laza volt, semmi sem nyomta a szúrás helyét. Lemostam, aztán rányomtam rendesen a vattát. A nap többi része eseménytelen volt. Esti vizitkor mondták, hogy másnap reggel ne egyek, csak igyak, mert hasi ultrahangra visznek 8-kor. Jött az éjszakás, hozott szoba wc-t, "fiatalember, pisi-kaki ebbe menjen!" Mondtam, hogy ki tudok menni wc-re. "Nem baj, alig bír lábraállni, meg szédeleg, nem kísérgetem." Mondtam, hogy nem kell kísérni, de már kiviharzott a szobából. Vécéztem én már kacsába is sokszor, meg ágytál is volt alattam, de akkor nem tudtam kimenni, most igen és addig ki is megyek, amíg tudok. Másnap hajnalban (fél 5-kor) keltett, hogy adjak vizeletet és már nyomta a kezembe a poharat, hogy igyak. Kivitettem a szobai wc-t és kimentem slagolni, hogy leadjam a cuccot. Utána visszaaludtam és 8-kor keltettek, hogy megjött a reggeli. Eltettem, mert nem ehettem. Máskor nem vagyok éhes reggel, most bezzeg kiégett a bélésem. Ültem az ágyon, várva a beteghordót. Eltelt egy óra, még mindig nem jöttek értem. Valamikor betoppant a kezelőorvosom vérnyomást mérni. Rendben volt, a pulzus is. Megfogta a (hideg) kezemet, azt mondja meleg. Nézek nagy szemekkel, megint azt gondoltam, hogy jobb, ha hazamegyek, mert semmivel sem törődik. Azt mondja nem lehet, hogy nem eszem, meg nem iszom, ott a reggeli. Mondom neki eszem-iszom rendesen, de azt mondták nem ehetek. "Miért?" Mondom mert hasi ultrahang lesz, bár még nem jöttek értem. Azt mondja az nem lehet, ma nincs hasi uh, az hétfőre van beírva, ma fül-orr-gégészet és mellkasröntgen van. Na, mondom magamban fasza. Kérdeztem mi köze a mellkasröntgennek és a f.o.g.-nek a felszívódási zavarhoz? "Kell." Köszönöm a kielégítő magyarázatot. Össze-vissza vizsgálgattak, nem azzal foglalkoztak, ami miatt bementem, az alapbetegségeket totál leszarta a kezelőorvos, sőt elkezdte, hogy ő még sosem hallott olyan betegségről, amiben az erek szétdurrannak. Majdnem mondtam, hogy adja vissza azt a diplomát, mert semmit sem tudott eddig, amit elmondtunk, meg amit tapasztalt. Majdnemcsak kétségbevonta a 2 érsebésztől származó szakvéleményt, amiken ott van mindkét esetben ugyanaz a diagnózis. Mondta, hogy egyek nyugodtan. Rá is ugrottam a reggelire, de a belémdiktált sok folyadék megtette a hatását. Indultam a retyóra, amikor a beteghordó elment mellettem és hallottam a nevemet a kórteremben. Visszaszóltam, hogy én vagyok az, jövök mindjárt, el kell mennem a wc-re. "Nem ilyenkor kéne pisilni!" Legközelebb majd beszabályozom. Amúgy is egy órája vártam! Visszafordultam, mert gondoltam majd elmegyek wc-re, amíg várok a f.o.g.-en. A saját székemben tolt át, aminek örültem, mert így tuti nem keverték el. "Várni kell, nincs orvos." A szobatársamat is pont oda hozta a beteghordó. Ott ültünk 2 órát, ami nem volna sok, de a szobatársam 80 éves volt és gyenge, nekem meg már nagyon menni kellett slagolni, csak nem mertem elmozdulni, hátha behívnak, aztán nem bírtam tovább tartani és elmentem slagolni. Ennyi erővel a beteghordó is várhatott volna, hogy az osztályon elintézzem. Még további negyedórát kint szobroztunk, meg bent is töltöttem jópár percet, szóval jó, hogy elmentem retyóra. A sok kiszolgáltatott idős, vagy magatehetetlen ember jól jár ilyen helyzetben, simán bepisálhatnak és ez a szerencsésebb állapot. Végre behívtak. Lecsekkolta a doki az orromat, számba is benézett, meg a fülembe. Mosni kellett. Tudtam, mert mondtam az öregemnek sokszor, hogy vigyen el, de persze sosem ért rá. Fecskendővel csapatta a doki a vizet a fülembe, de úgy beletolta, hogy karcolta a dobhártyámat, amire reflexből megrándult a fejem. "Ne mozgassam." Mondom böki a dobhártyámat! Jól kimosta, jól hallok. A szédülés és fülzúgás ugyanúgy megvan, de ezt is elmondtam a kezelőorvosnak, hogy már kimosták a fülemet korábban is és nem ott van gond, mert akkor is megmaradt a zúgás, szédülés, egyensúlyzavar. Toltak kifelé a vizsgálóból és apám pattant elém, mondta a dokinak, hogy majd kitol. Nagyot néztem, hogy ott van. Pipa volt, hogy mit keresek ott? Mondom nem tudom és onnan még visznek mellkasröntgenre. Elmondtam, hogy mik voltak, meg hogy nem mosnak kezet vizitkor, mikor egyik betegtől mennek a másikhoz - pedig a kórtermünkben volt mosdó - és forrt az agya. Mondta, hogy hétvégén hazavisz, ennek az össze-vissza vizsgálgatásnak semmi értelme, miközben azt nem is csinálják, amivel beküldött a házidoki, pl. erősítő infúziót egyszer sem kaptam, pedig elvileg azért (is) mentem, értágítót sem, meg elbagatellizálja, figyelmen kívül hagyja a doki az alapbetegségeket, tüneteket. A megalázó viselkedés és bánásmód miatt is pipa volt. Mondjuk a - ránézésre stroke-os - idős férfira is olyat mondtak lenézően a fiatal nővérek, hogy "ez má' megin' befosott" meg "fuj, baz'meg, mindjárt behányok!", kiabáltak vele. Nyitott ajtónál pelenkázták. Egy nővel is kiabált egy ápoló, hogy "nem ebéd előtt kéne beszarni!" Majd beprogramozza, hogy mikor kelljen neki, nem? Elment apám, engem közben vittek a röntgenre. Aznap még délután is jött az orvos, hogy a vizeletben fehérje van (vesegyuszit jelez, már kívülről fújom ezeket), a vérem szerinte oké, "csak súlyos vashiányom van, a hemoglobinom is kicsit kevés és a pajzsmirigyértékeket ők is megnézték, egyértelműen túlműködés van, háromszoros lett megint az érték, szóval az egy kicsit magasabb". Csomó értékem súrolja vagy az alsó, vagy a felső határt, szóval tényleg minden rendben van. 😆 Ott értetlenkedett, meg egy másik doki is, hogy hogyan működhet túl a pajzsmirigyem, hiszen akkor már kövérnek kellene lennem. Szerinte pszichés minden bajom és őt nem csapom be, azt sejti a soványságom azért van, mert hánytatom magam. Egyrészt azt tudtommal nők csinálják, másrészt minden 'bizonyíték' nélkül rámhúzza ezt. "Ne nevessek, nem lehetnék ilyen sovány túlműködő pajzsmiriggyel". (Beszélgessen a házidokimmal...) Értem, szóval ha nem tudja az okot, akkor csakis pszichés lehet és csakis hányhatok, ez a magyarázat mindenre. Nem baj, hogy az emésztést senki nem nézte. Gőzük nincs mi a bajom, mégis elkönyvelték megint a pszichés fa$zságot. Na, ebből van már rohadtul elegem! Deja vu-m van, biztos várhatok megint 15 évet, mire valaki végre felállít egy értelmes, alátámasztott diagnózist, addig megint pszichés bajom lesz. Így már összeállt a kép, hogy miért nem engedtek ki wc-re, biztos azt hitte hányni megyek, meg miért nézték az orromat, torkomat, ugye aki sokat hány, annál ezek kimaródnak és miért csípődött be neki a pszichés dolog. Gondolom azért szarta le az alapbetegséget is, mert neki csak ez az elképzelése lebegett a szeme előtt és nem érdekelte semmi egyéb. Ez a hánytatós megalázás betette a kaput az addigi baromságokra, megmondtam, hogy holnap megyek haza, senki nem vesz komolyan és nem azt keresik, ami a baj. "Nem mehetek." Mondom hogyne mehetnék, nem börtönben vagyok. Hétvége jött, szombaton nem történt semmi, hajnalban kértek mégegy vizeletet. Ja, mikor bekerültem, átállították a gyógyszereimet, "vegyem be reggel mindet, mert ők ott úgy szokták adni." A vérhígítót, vasat be is vettem reggel, de a szívgyógyszert nem, ne állítgassák át, amit a dokim jól beállított és amivel jól vagyok. Szombaton szem előtt maradt a szívgyógyszer és kérdezte a nővér, hogy reggel miért nem vettem be? Mondom azért, mert akkor délutánra már gondok vannak, mivel addigra elmegy a hatás. Elvette, hogy akkor azt kidobja. Mondom ne dobja ki, délután szoktam bevenni. "Az a szabály, hogy ki kell dobnunk, amit nem vesz be a beteg." Mi van? Maradjon az ember gyógyszer nélkül a következő gyógyszerosztásig? Tényleg kidobta, ennek eredményeképp' délután már össze-vissza dobogott a szívem (és csak koraeste hozták az estit, addig anélkül voltam). Nem voltam jól, megnyomtam a nővérhívót. Mértek vérnyomást, 108/88 volt. Újabban nagyon leesik, pedig eddig mindig a normális és a magas között mászkált. Nem csoda, hogy remegtek a lábaim, ha felálltam, meg húzott vissza az ágy, szédültem. Nem kaptam meg a gyógyszert és még ellenőrizni sem jött később, hogy mi a helyzet azóta a vérnyomással, meg a pulzussal.
Ez a 3 nap elég volt.
Szombaton végül nem tudott értem jönni apám, csak tegnap. Holnap beszélünk a házidokimmal, hogy miért a belgyógyászatra küldött, mikor nem azt beszélte velünk? Ma felhívta apámat a kórházból a doki, próbált okoskodni, de az öregem megmondta, hogy nevetséges volt, ahogy 'kezeltek' és bosszantó, ahogy a betegekkel bánnak. Mondta az orvos, hogy felhívja holnap az orvosomat, hogy ilyen betegeket ne küldjön oda. Milyet? Aki ki mer állni magáért és aki szólni mer, hogy felületesen végzi a dolgát? Gondolom megszokta, hogy a sok idős beteg tűr, de itt életekről, meg azok minőségéről van szó, jóhogy szól az ember, hogy tisztességesen vizsgálják meg és figyeljenek oda arra, amit elmond, mert sok múlik azon. A helyes diagnózishoz az kell, hogy képben legyen. Mondta apámnak, hogy elküldi az eredményeket a háziorvosnak.
Nesze semmi, fogd meg jól! Illetve nem; a fülem ki lett mosva, kapok vasat és tisztázódott melyik pajzsmirigyérték a valós - csak épp' szart rá az orvos, mivel elkönyvelte, hogy nem működhet túl ilyen alkattal. Tipikus tünet a fogyás, a háziorvos mondta a múltkor, hogy szerinte a túlműködés lesz a valós eredmény, mert sovány vagyok, meg a többi tünete is megvan. A háziorvosom is hülye, csak ő repülő? Jó volna, ha be lehetne állítani a hormonszintet és tudnék hízni. Gurulni tuti nem fogok, mivel itt van a felszívódási zavar is, de biztos számítana egy kordában tartott pajzsmirigy és akkor talán pár kg felmászna rám végre. Nem mindegy, hogy két kór zabálja le rólam a kilókat, vagy csak egy, aztán ha valami csoda folytán kiderül a felszívódási zavar oka is és még kezelni is tudják, talán lesz egyszer emberi formám is. Azt mondta a kórházban a doki, hogy a jelenlegi súlyommal 100%, hogy nem repülhetek és tenni kell valamit, mert ha tovább fogyok, kampó. Mértek és 58 kg vagyok, legutóbb még 60 voltam. Vagy a kórházi mérleg téved - ebben bízom - vagy ledobtam 2 kg-t 2 hét alatt. Ha ez van, az szarügy'.
Nem tudtuk meg tehát, hogy mitől fogyok el, ill. ez a pajzsmirigy közelebb visz, de hogy mi van a táplálékfelvétellel és hasznosulással, azt nem tudjuk, még jó, hogy azért voltam beutalva. 😆 Fontosabb volt hánytatás jelei után kutatni, mert csakis attól lehetek ilyen gebe. 😁 Ki kéne nyomozni mi van az emésztésemmel, de asszem' érthető, ha a fentiek tekintetében nem vágyom már kórházba.

Kíváncsi vagyok, mit mond holnap a házidokim erre az egészre és arra, hogy miért nem a gasztron voltam, mikor azt mondta, hogy oda küld.

Fejlemények

Az öregem tegnap volt otthon, levitte a Mekk Eleket, hogy nézze meg hol szivárog a víz a fürdőben, meg leszerelték a bojlert, mert a múlthéten megláttam, hogy a fal megdőlt egy picit a súlyától és szóltam apámnak. Tegnap ért rá a Krisz lemenni. Ami a vizet illeti, valószínűleg a talajvíz tör fel a Krisz szerint, mert a csöveknél nem talált törést, nem szivárog egyik sem, szóval a talajból jön fel a fugázásnál. Az fasza, mert alámosódik a ház. Így nem csoda, hogy kezd szétesni, amin nem segítenek az ott jellemző erős szelek sem és a sok eső. Minden széllökéskor reccsen valami a házon. Mondta apám, hogy amikor szedték le a bojlert, meglökdöste a falat a Krisz, hogy mi újság és mozgott, szóval jól láttam, hogy megdőlt. Durva.
Kezdek immunis lenni a szarra, vagy csak védekező módban vagyok, esetleg optimista, hogy majd megoldjuk, nem tudom, de már csak kussban beletörődtem a hírekbe. Keressük a lakhatási lehetőséget folyamatosan. Istenben bízunk, hogy találunk valamit, amit meg tudunk fizetni és hogy addig kitart a ház is. Kezd az agyamra menni a helyzet, mert 3×-ra álmodtam azt, hogy összedőlt a ház. Igyekszem lekötni a gondolataimat mindig valami mással.

Én ittmaradtam tegnap a Gabinál. Elfelejtettem elhozatni otthonról a krémet-fáslit, pedig napok óta szétmegy a térdem, meg fájnak az ereim mindkét lábamban és csupa kék-zöld folt a lábszáram. Lehet, hogy a vérhígító okozza. A vérnyomásom is magas mostanában, mindig bevérzik a szemem és tegnap este fekve is nagyon szédültem. A szívem se' oké, de szerintem az utóbbi kettőben erősen benne van a stressz is. Megint leért a hullámvasutunk, de ezután újra jön a felfelé ívelő szakasz, mindig így van. Hiába a hit és bizalom, meg az optimizmus, a hangulatom nagyon hullámzó. Nem a fos helyzet keserít, mert hiszem és tudom, hogy megoldjuk, ez pedig erőt ad, hanem amikre ráébredtem mostanság és még nem sikerült a helyükre pakolni.

Voltunk ma a dokinál. Nézett egy nagyot, amikor elmondtuk a múltkori kórházas kálváriát. Azt mondta nem érti és írt egy emailt a kórháznak, most várunk, hogy választ kapjon; mehetek-e és mikor? Azt mondta lehet, hogy már a napokban fogadnak. Telefonál majd, hogy mit reagált a kórház.

Holnap megint hazamegy apám, elhozza a kórházi pakkot, meg a krémet + fáslit is elhozatom vele.

Összeszedtem magam

amennyire lehet ebben a helyzetben. Nem kellett nagyon, mert nem estem szét, de nem sok választott és választ el tőle. Muszáj erősnek lenni, mert nincs más út, meg ha szétcsúszik az ember, az nem segít, sőt és újabb fékezőerő nem kell ebben az alapból is szar helyzetben. Most arra kell a figyelem és erő, hogy megoldást találjunk. Legalább amíg beletemetkezünk a ház/lakáskeresgélésbe, addig sem tudunk agyalni a kiborító dolgokon, "apámat" is erre sarkallom. Esténként és éjjel már - mostanság nappal is - beférkőzik a gondolataimba és a hangulatomba az a rossz érzés, de mindig próbálok másra figyelni. Naponta huszonötször fojtogat a bőghetnék a kiszolgáltatottságtól (amiből nem is tudom lesz-e kiút, mert nincs pénzem elköltözni), tehetetlenségtől, bizonytalanságtól, apám alázásától, meg hogy fokozatosan ráébreszt(ett) az élet, milyen ember és hogy velem szemben is mennyire önző, hideg, de ki kell bírni ezeket, nem lehet összecsuklani. Gondolom a viselkedésének oka a neveltetésében, az alapszemélyiségében és abban van, hogy "becsúsztam", állítólag az Anyu könyörgött, hogy ne kelljen elvetetnie. Már úton voltak állítólag - ha igaz, mert apám mondta (asszem' ilyet se' szokás a gyerekkel tudatni) és az ő szava gyakran hihetetlen. Ez is elmond valamit "apámról" és arról, mennyire nem vagyok kívánatos az életében és ezek után össze is állt a kép, miért ilyen velem. Azt nem értem viszont, hogy a húgomat és a féltesónkat miért löki el ugyanígy? Lehet, hogy velük sem minden kerek (?), vagy egyszerűen alkalmatlan szülőnek. Az eszem felfogja, mert mutatják a fentiek az okot, de szívvel sosem fogom tudni feldolgozni, amit kapok és hogy az orromra kötötte, hogy úton voltak megölni, ráadásul ő akarta. Ki az az elvetemült, aki ilyeneket elmond a gyerekének?! Ez lehet, hogy durván hangzik, de jobb lett volna az Anyuval maradni. Sokminden más lenne, jobb lenne. Mindegy, ez a vonat elment.

Visszatérve a lakhatási gondokhoz:

Próbálom úgy felfogni, hogy ez is egy feladat, amit meg kell oldani. Idegőrlő, főleg ennyi éven át, de biztos van valami célja ennek is. Eddig mindig volt megoldás, Istennek hála!, most is meg fogjuk találni. Hiszem, tudom. Nem vagyok kétségbeesve és ahogy látom, "apám" is kezd higgadni és a megoldásra koncentrálni, csak az az elkeserítő, hogy ő most is azt nézi, hol potyázhat. Értem, hogy alig van pénz, de ingyen sehol nem lakhatunk! Ez most szerencsés kivétel, hogy itt lehet, csak innen menni kell, ha nem akarjuk, hogy ránk dőljön a kóceráj. Ő ingyen keres... Mondom neki, hogy olyat nem fog találni és ami időt erre fordít, azalatt lehet, hogy lenne valami kibírhatóbb összegű albérlet. Ne dumáljak bele, mert neki kell megoldani... Bakker, de ha szarul csinálja?! Én nézegetem az albérleteket, meg többször mondtam, hogy kérjen segítséget, szociális lakást, stb., erre elintézte azzal, hogy ő nem kuncsorog. Ne szórakozzunk... máskor tud kuncsorogni??? Meg engem felhasználva pitizni? Van az a helyzet, mikor muszáj segítséget kérni, meg a büszkeséget odébbtenni és ez most pont olyan helyzet. Erre is csak oltani tudott, jellemző. Lehet, hogy neki mindegy hogyan él, de nekem nem! Ha azt akarja az is rendben van, de akkor ne kelljen a pénzem, meg a társaságom, hogy "ne legyen egyedül". Ehhez is vastag arcbőr kell, hogy a képembe mondja. Ordítani tudnék, hogy rá vagyok utalva és visz bele mindenbe, meg akar mindent szabni (de már sikerült leállítanom pár dologban), stb. Nem hiszem, hogy az a sorsom, hogy úgy kell leélnem az életemet, hogy rá vagyok utalva és hogy nem élhetek szabadon. Talán lehet gondviselőt váltani, remélem. Bemennék én már egy otthonba is, csak legyen vége ennek a káosznak és annak, hogy kihasznál minden téren. Nézegettem otthonokat is, de a legtöbb az idősek otthona, meg ott is min. 90 rugóval indul a dolog és a mostani 120 ezer összpénzből csak 54 az enyém. Azzal hová megyek? Ha megadnák a rokit, azzal talán jobban állnék. Nem úgy van, hogy fogom magam és lekoccolok! Ha csak rajtam múlna, már rég' nem cumiznék itt, nem vagyok mazochista. Kell a rossebnek ez a légkör, a stressz, az alázás, a sok szar. Ki az az elmeroggyant, aki önként viselné éveken át ezt az életformát? Már voltak páran, akik nagyon okosan kiosztottak, hogy ne tűrjek, húzzak el innen. Kösz' a tippet, ezer örömmel mennék én bárhová, ha lenne elég pénzem elindulni, meg nem kellene segítség a mindennapokban. A roki elvileg járna, gyakorlatilag le vagyok ejtve, mert nem volt munkaviszonyom a megrokkanásom előtt. Egy iskolás kölyök hol dolgozott volna? Vagy mi van azzal, aki születése óta beteg? Hiába vagyok én is az, rokkantá csak sok év múlva tett a kór, de aki kicsi kora óta rokkant, az sem kap pénzt, mert egy csecsemő, vagy ovis még nem melózik? Vicc. Egyébként tudok pár rokkantról, akik kapnak rokkantságit úgy, hogy sosem lehetett munkaviszonyuk, szóval baromság, hogy ez kizáró ok. Na, így akkor mégis honnan legyen anyagi keretem elköltözni?! Egyedül nem élhetek, de "apámmal" meg már nem tudok, elviselhetetlen az igénytelensége is, meg a viselkedése is. Én csak szeretnék normálisan élni, amennyire lehet. Biztonságos, rendes helyen, alázás, kihasználás nélkül és függetlenül. Belegolyózom, hogy nincs szabadságom. Nem tudom menni fog-e, vagy hogy meddig fog menni, de nagyon igyekszem nem megborulni. Amin nem változtathatok, azért kár keseregni, amin változtathatok, azért meg felesleges. Ja, így könnyű kimondani és elhinni, csak van, mikor bekattan az agyam a sok szaron és nincsenek észérvek, realitás, csak a sok elfojtott düh, keserűség, amiktől az elmém és lelkivilágom akár egy mérgező parazitától, idegen testtől, úgy próbál szabadulni és akaratom ellenére felülírják az önkontrollomat, majd gejzírként távoznak. Régen sem volt kánaán az életem (ahogy sokan másoknak sem az), de azért emlékszem még a régi Arnoldra. Ha jött a fos, higgadt volt és igyekezett kiállni, meg persze tenni a javulásért, már amennyit tehetett gyerekként. Igyekeztem az Anyut mentesíteni pár dolog alól, vigasztaltam ha sírt, vigyáztam a húgomra, stb. Mindezt természetes nyugalommal, mondjuk lehet, hogy a gyermeki tudatlanság védett meg és adott erőt. Bár azért sokmindent felfogtam ám, azt is, amit az Anyu próbált elrejteni előlem. Lényeg, hogy én azt az énemet keresem, mert nagyon nem oké a lassan 26 évemmel depressziósnak, boldogtalannak lenni, fiatal vagyok. Hitem és reményem mindig van, ez legalább jó, de szánalmas a mostani önmagam a gyerekhez képest. Próbálok megint olyan kitartó és erős lenni, de valami mégis mindig a mélybe ránt. Azért próbálkozom, a feladás nekem nem megy, szerencsére. Lehet, hogy időnként pofáraesem, de amíg fel akarok és tudok állni, addig szerintem nem nagy a baj. Most is azt nézem, merre van az előre, csak nehéz, na.

Közben beugrott, hogy most a héten lehet, hogy be sem fektetnek a kórházba, mivel időponthoz kötött és ismeri mindenki, milyen hamar kerül sorra az ember... Na, majd kiderül. Most nincs kedvem befeküdni, hogy ilyen a helyzet és nem tudnám mi van itthon. Mindegy, ez nem kívánságműsor. Hétfőn kell menni a dokimhoz, akkortól rendel már.

Most fizikailag sem vagyok túl jól, nyilván jót tett a stressz.

Na, mindegy, ki fogok tartani, más opció nincs is. Ez az egész sem panasz, csak ki kellett írni magamból egy töredékét a katyvasznak. A Tesóm is számít rám, egyben kell lennem.

Magasfeszültség

Zajlik az élet megint és nagyon kezdem unni! Majd lejegyzem részletesen a dolgokat, ha össze bírom szedni a gondolataimat, most az összeomlás szélén állok. A lakhatásunk és az életünk forog kockán, mert a ház életveszélyes, ki kéne költöznünk, de hová?! 120 rugónk van összesen, az albérletek 100-110-től kezdődnek... Akkor hol van még a rezsi + kaja + gyógyszer? Néhány naponta beüt valami baj a házzal, a falak recsegnek-csúsznak szét, a víz szivárog a fürdőben, a tető recseg, a bojlert a szentlélek tartja a falon, a terasz kezd rogyni, stb.-stb. Ovis korom óta "vándoroltunk", itt-ott pár hónapra - jobb esetben pár évre - meg tudtunk állapodni, legutóbb 6 évig laktunk egyhuzamban abban az albérletben - és ez volt a leghosszabb idő valahol! -, mikor idejöttünk, azt hittük vége van, élhetünk rendesen, erre most innen is mehetünk, ráadásul sürgősen kellene és egyelőre nincs hová. Mikor lesz már vége?! Apám is tiszta ideg. Holnap megyünk Pestre, maradunk a Gabinál pár napot, ez kicsit megnyugtat, de akkor sincs megoldva a további biztonságunk, meg ő sem szálloda. Megyek a Dokihoz is, talán jövő héten beutal a kórházba - remélem ezúttal fel is vesznek :-D -, ehet majd az ideg, hogy mi van itthon. Bízom Istenben, hogy segít és erőt ad, mert kezd elfogyni.