'Asszem' most már veszek Lottót

Isten nagyon vigyáz rám! Mindig úgy alakul/t, hogy kaptam/kapok Tőle új lehetőséget.

Kórházban vagyok 8 napja. 4 napja már csak a Kardiológián, de az előtte való napokban az Intenzíven rontottam a levegőt, mert 17.-én rosszul lettem. Mint kiderült sokkot kapott a szervezetem, kishíján teljesen össze is omlott a keringésem. Mindezt a cirkuszt a fos érrendszerből adódó szar keringés és szívelégtelenség okozta. Ezek után immunis leszek a szar hírre az új immunológiai szerzemény természetének a kiderülésekor. Most már bármikor érkezhet az eredmény, ha jól számolom ez a 6. hét. Lehet, hogy pont az újonnan felfedezett barátom köpött a levesembe, mivel állítólag érrendszerre szakosodott a kis genya. (Örülhetek, hogy ennyi éven át egész' jól voltam és megúsztam ilyen bulik nélkül.) Az volt a mákom, hogy ilyenkor van a szervezetnek valami reflexe, vagy mi a csudát magyaráztak a dokik, ami beindult, fenntartva a keringést az agyamban és szívemben, de szerintük ha később érnek ki a mentők, teljesen összeomlott volna a keringésem és akkor véglegesen károsodtak volna a szerveim, aztán kampó. A baj az, hogy mivel a keringésem nagyon fos lett az utóbbi években és tartós megoldás nincs rá, mivel gyári hibás vagyok (sok erem fejletlen, meg kicsi), meg ugye a kórságok is ártanak nekik, ez bármikor újra megtörténhet és nem biztos, hogy akkor is ilyen mákom lesz. Emiatt volt pár nap letargiám, jobb is volt, hogy sokat aludtam, olyankor legalább nem tudtam semmiről. Nem szabad félelemben élni, meg attól semmi nem javul meg, szóval értelme sincs. El kell fogadni, ami van és úgy élni, hogy számításba veszem mi történhet, de lehetőleg nem pörögve a témán. Még mindig be-beindulnak a fogaskerekek és váltakozik az optimizmus, meg a rémület, belémfurakszik a félsz, de próbálkozom ezt leküzdeni és nem hagyni, hogy átitassa a napjaimat az aggodalom, mert csak belekattanok, meg vannak dolgok, amiken nincs értelme darálni. Ehhez képest ma "megőrültem", de erről majd lejjebb írok. Az viszont tuti, hogy megint átértékeltem pár dolgot.

Most rizsázni fogok részletesen, mert ugyan a blogot elsősorban magamnak vezetem a mentális és fizikai állapotom követésére, de úgy érzem ezzel most segíthetek másnak is. Nem csak magamnak jegyzem most le a dolgokat, hanem mindenkinek, aki követi a firkálmányaimat, vagy idetéved és elolvassa ezt a posztot, hogy ha valaki felismeri magán, vagy máson a sokkot, tudjon gyorsan segítséget kérni, mert az időn múlik minden, azt mondták a dokik.

Már nem voltam jól egy ideje a kórság miatt, így nem gondoltam, hogy sokkal nagyobb baj van kibontakozóban. Azt hittem csak a szokásos elesettséget érzem, majd jönnek a jobb napok is később, nem foglalkoztam vele. Aznap is feküdni esett jól, de időszakosan jobban voltam és akkor tettem-vettem, csak éreztem, hogy megint piszok gyengék a lábaim és a szívem is be-bejelezte, hogy létezik. (Ezek már előjelek lehettek, így visszatekintve.) Furcsán fájt a fejem akkor már a 3. napja, így amiatt is jobb volt visszafeküdni. El-elaludtam aznap is napközben és késő délután már nem tudtam felkelni, mert legyengültem, a közérzetem sem volt az igazi. Este már kifejezetten rosszul voltam. Lázasnak éreztem magam, mert égett az arcom, erősen izzadtam, forróságot éreztem, majd pedig a hideg rázott, ez ment felváltva, de a mérő nem jelzett lázat. Addigra gyengébb voltam, mint délután, erősen szédelegtem, vert a víz és hányingerem volt, a fejem is majd' felrobbant. A gyomortájékomból indult ki valami forróság, ami a szívemhez ment és adrenalinhoz hasonló izgalomban csúcsosodott ki, mellkasi nyomással megspékelve. Ez ismétlődött rendszertelenül. Itt futott át először az agyamon, hogy ez talán nem a szokásos rosszullét és lehet, hogy doki kellene. Kitámolyogtam a budira - útközben majdnem elesve, mert olyan izzadság csapott ki rajtam testszerte, hogy a lábam is simán kicsúszott tőle a papucsból. Alig tudtam slagolni, meg a lábaim sem tartottak meg, eldőltem - a falat megfejelve, mint vakond a rotációs kapát. Közben öklendeztem, úgyhogy leültem a budi elé, hogy helyben legyek, de nem jött a Vuk, csak az erős inger maradt és alig tudtam utána felállni. Bementem a szobámba lefeküdni és pillanatok múlva éreztem, hogy mindjárt elájulok és hogy nagyon szarul vagyok. Úgy éreztem levegő kell, összeszedtem minden erőmet és kimentem az ajtóhoz. Apám kérdezte, hogy mi a baj, de nem tudtam beszélni, csak ziháltam, pörgő szívvel, még mindig csurom izzadtan és szívtam be a levegőt, ahogy csak tudtam, de nem sokat segített. Aztán mondtam neki, hogy valami nagyon-nagyon nem oké, ilyen szarul még nem voltam, valami nagy gebasz van, hívja a mentőket. (Később ez életmentő döntésnek bizonyult, meg az is, hogy még a rosszullét elején hívattam ki őket, pedig nem is tudtam milyen fontos tényező az idő abban a helyzetben.) Neki eszébe sem jutott telefonálni, pedig látta, hogy nagy gáz van, csak lesett, hogy mi lesz, de mit várok, mikor a rosszullét közepette elkezdett csesztetni, hogy az ágyon vannak a ruháim, meg macskaszőrös minden és mit szólnak a mentők? Mondom ne most beszéljük már meg és nem háznézőbe jönnek... Ezek után Isten mentsen attól, hogy egyszer teljesen rá legyek utalva, mert ha rajta múlt volna, most nem írkálnék ide. Ha ismerne tudná, hogy ha már azt mondom baj van, akkor tényleg baj van, mert kis dolgokért sosem panaszkodom. Mindegy, végül kihívta a mentőket. Vártunk. Mondta, hogy falfehér vagyok és lila a szám. A közérzetem ugyanolyan volt, az erős hányinger is kitartott, meg a légszomj. Az érdekes volt, hogy ugye hányingerkor az embernek felszaporodik a nyála, de nekem teljesen kiszáradt az ajkam is, meg a szájüregem. Bementem vissza az ágyamra, hátha fekve jobb lesz. A vicc, hogy még volt erőm jelezni a Tesómnak, meg egy-két embernek, hogy szarul vagyok, bemegyek a kórházba, majd jelentkezem. :-D Így visszaemlékezve csak gépiesen, rutinból csináltam, mert halvány az emlék. Feküdtem és próbáltam jobban lenni, de egyre csak szarabb volt. El-elbóbiskoltam. A szám olyan száraz volt, hogy letapadt a nyelvem, de nem mertem inni, nehogy csandrázzak, legyengítve vele magam mégjobban. Egy-egy kortyokat nyeltem időnként, mikor már nagyon zavart a szárazság. Érdekes volt, hogy a kéz-lábfejemben olyat éreztem, mintha hideg, meg meleg víz cirkulált volna rendszertelenül. Ezzel egyidőben szarabbul lettem, már csak azt éreztem, hogy hűl ki mindenem, de közben kezem-lábam, meg mindenem erősen izzad és megy ki az erőm mindenhonnan, a szívem meg kalapál. Kértem vizes rongyot, mert az jó szokott lenni a fejfájásomra, de ezúttal semmit nem hatott, csak egyre szűkült be a világ. Innentől már minden halvány, beborított a pokoli rosszullét és csak arra emlékszem, hogy koncentrálok, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Kapaszkodtam a hangokba, a fényekbe, bármibe, ami a külvilágból még eljutott hozzám, a Tesómra gondoltam, hogy jobban kell lennem, mert visszavár, ismerősökre is, hogy várnak, beszélni is próbáltam apámnak, de csak halkan ment, meg azt mondta félrebeszéltem (nem tűnt fel, az rémlik, hogy valamit motyogok), aztán innen csak foszlányok vannak meg. Mire kiértek a mentők, állítólag már csak 80-as vérnyomást mértek egy jóval 100 feletti, szabálytalan pulzussal, én meg addigra már alig voltam magamnál. Nem rémlik, hogy infúziót tettek be, pedig állítólag 3×-ra sikerült csak, meg kaptam oxigént. Ki-kiestek dolgok. El nem ájultam, de fel sem fogtam egészen, ami van, szóval valami köztes állapotban lehettem. Az rémlik, hogy a mentőben átfutott a maradék agyamon, hogy vajon élve szednek-e majd ki onnan, de a többi emlék megint inkább foszlány.
Az első éles emlék az Intenzívről van másnap reggel, vagyis hajnalban, amikor felébresztett a nővér, hogy kicserélje a kifogyott infúziós tasakot és lázat mérjen. Fel voltam díszítve, mint egy karácsonyfa, oxigén, infúziók, EKG és vérnyomásmérő volt rámrakva. A közérzetem fos volt, sokat aludtam aznap is, mindig visszatért a hányinger is, de mégis jobban voltam, mint előző este. Másnap este megint mellkasi nyomás és ritmuszavar boldogított. Éjjel slagolnom kellett, de nem kaptam alkalmatosságot, amibe végezhettem volna a dolgomat! Hiába csengettem, senki nem jött. Gondoltam kimegyek négykézláb, vagy akárhogy', leszedtem magamról a tappancsokat, az EKG-t és nem is jelzett a gép. Nem tudtam kimenni, mert ahogy felálltam, jött a rosszullét, így visszafeküdtem és vártam. Kiabálni nem volt erőm, meg nem is akartam, ne zavarjam a többi beteget. Mikor már igencsak kellett slagolnom és beletörődtem, hogy meg fog indulni a Niagara az ágyba, végre arra jött egy doki. Mérgesen kérdezte miért van minden leszedve rólam? Mondom már majd' bevizelek és nincs ágytálam, a csengetésre sem jött senki, jobb híján megpróbáltam kimenni. Szólt a nővérnek, aki behozta az ágytálat, alám rakta, majd ismét kiment és a tál ki tudja meddig ott volt, míg végül megint fel kellett kelnem, hogy letegyem a földre és végre aludni tudjak.
Az étvágyam teljesen megszünt csütörtökre. Azóta sincs, csak elvétve.
Aztán eljött a nap, mikor áthoztak a sima kórterembe. Felüdülés volt a rámrakott szerkentyűk és a folyamatos csipogások nélkül pihenni, meg ott kb. félóránként történt valami; EKG, vérnyomásmérés, lázmérés, anyámkínja, nem nagyon lehetett huzamosabb ideig pihenni, de az érdekemben maceráltak annyit. Az osztály nyugisabb, de pont ezért lassabbnak is hat az idő haladása. A szita agyam miatt lejegyzeteltem a mobilom jegyzettömbjébe a napi közérzetemet, hogy be tudjam ide tenni magamnak későbbre, visszatekintőnek.

Szombat: már felkeltem sétálni egy kicsit, amiatt is, mert napok óta feküdtem és égett a hátsófelem, meg a lapockám, ez pedig a felfekvés előszobája. Aznap jobban voltam, tudtam egy kicsit enni. Estére kezdtem megint gyengülni, meg a szívem vacakolt miután tüsszentettem párszor, mert azt nem szereti. Kaptam egy új szívgyógyszert is, Digoxin a neve.

Vasárnap: megint gyenge voltam, de igyekeztem enni, meg felkelni és járni egyet-egyet. Estére lett megint rosszabb. Megint izzadtam, mint egy versenyló. Az ízérzékelésem megváltozott megint, azóta sem nagyon ízlenek az ételek-italok.

Hétfő: az első olyan nap, amikor egész' jól voltam, tudtam enni is, többször sétálgattam a folyosón.

Tegnap ismét szarul voltam, a víz vert, szédelegtem, fájt a fejem. Megint feküdtem egész nap. Gondolom az sem segített, hogy alig aludtam, állandóan felkeltem félálomig, hajnali 5 körül pedig teljesen felébredtem arra, hogy a bal combom feszít. Egy órát biztos lestem ki a fejemből, meg masszíroztam a combomat, aztán egyszercsak visszaaludtam, de nem sok időre, mert felkeltettek az infúzió miatt.

Ma egész' jól vagyok fizikailag, viszont átéltem ma az életem első (és remélem utolsó) pánikrohamát - legalábbis azt mondták, hogy az volt. Nem vagyok pánikbeteg, ennek megvolt oka. Belémvágott a jeges rémület a kiszámíthatatlanság és az esetleges befejezetlen dolgok miatt, meg az aggodalom a Tesómért és azokért, akiknek számítok. Nem szoktam izgulni a jövőn, most mégis itt volt a "Jézusom, mi lesz?!" 10 évet öregedtem rövid idő alatt. Leizzadva és zokogva mondogattam, hogy nem akarok meghalni és Istenhez fohászkodtam. Eltartott vagy 20 percig, mire lehiggadtam, pedig kaptam nyugigyógyszert. Ez nem én vagyok! Szégyellem magam rohadtul! Felesleges olyanért rettegni, amit nem befolyásolhatok úgysem. Nem akartam és nem akarok puding lenni! Nem tudom mi a rongybatekert lópöcs ütött belém, eddig soha nem történt ilyen velem, pedig már voltam rossz helyzetben. Optimista vagyok, mindig bízom, nem szoktam félni, úgyhogy nem tudom mi volt ez, főleg, hogy nem ma történt a baj, meg az árnyas jövő sem ma lett először elémtárva. Tiszta hülye vagyok. Nem fogok félni! Nincs értelme, káros is és elvon a jó dolgoktól. Szégyellem magam nagyon, de ez a botlás arra jó lesz, hogy ösztönözzön, hogy a jóra figyeljek, meg hogy milyen ne legyek.

Ami még a szar kilátások mellett letört: megkérdeztem és nem repülhetek. Ez nagy pofon nekem. Egyszer már volt erről szó, de aztán úgy tűnt mégis, ha fel tudnak erősíteni. Most viszont itt van ez a szar keringés, ami mint látszik gondol egyet és összeomlik, így pedig nem engednek repülni. Lőttek az álmomnak, meg a kanadai útnak is. Valahogy ezt sem tudom feladni. Én továbbra is bízom abban, hogy Isten segít ebben is!

Van mit helyretenni magamban. Istenben bízom, majd segít, ad egy erősebb vállat és a hitem is itt van, meg talán segít valamit a realista gondolkodásom és az is, hogy a Tesómnak szüksége van rám és arra is, hogy nyugodt legyek, meg vannak, akiknek számítok és jól kell lennem. Sokszor morgok, hogy férfiként ocsmányul nézek ki ezzel a csontkollekcióval, de ha jól belegondolok, kit érdekel? Inkább hálás lehetek ennek a testnek, hogy bírja a sok éve tartó ostromát az immunrendszeremnek. Elgondolkodtatott a napokból egy párbeszéd. Mikor vitt mellkasröntgenre a beteghordó, leparkolt a vizsgáló előtt, ahol már várakoztak járóbetegek is, meg bentfekvők. Mellettem parkolt egy idősebb hölgy tolószékben, mondta, hogy a Kardiológián fekszik és kérdezte, hogy én hol? Mondom én is ott. Kérdezte mi a baj, amire nagyvonalakban felvázoltam a bentlétem okát.
Ami elgondolkodtatott az az volt, amikor azt mondta, hogy ő ilyen fiatalon nem tudna beletörődni mindebbe, amikor még ott van az élet az ember előtt. Nem azért viselem el a dolgokat ennyi ideje, hogy utána egyszercsak fogjam és feladjam. Isten lehetőséget adott élni, azóta is újra és újra megkapom, akkor a minimum, hogy hálás vagyok, meg mindent beleadok. Mindennek oka van, nyilván ennek is, nekem ez az utam, másnak más. Itt jött a következő gondolat, hogy sokan rosszabb dolgokat kell, hogy elviseljenek, szóval tegyem össze a kezeimet, hogy nekem csak ennyit.

Gyógyul a kezem, már nem fekélyes, a sebek meg majd begyógyulnak, nem izgat.

Hozta az öregem a jó hírt, hogy beázott a szobám a kéménynél, viszont vitte az ismerősét (aki tetőfedő) és tákolt rajta valamennyit, hogy ne ázzon be. Azon imádkozunk, hogy tavasszal jöjjön össze a költözés és hogy addig tartson ki a ház.

Befejezem, mert lerohad a kezem - pedig pihenőkkel, több részletben írtam.