Leesett a tantusz

Megvolt az újabb terápiás alkalom. Nem tudom, hogy hogyan tudják a pszichodokik elérni az embernél, hogy megnyíljon, hogyan tudnak mélyre eltemetett dolgokat felhozni még olyan zárkózott embereknél is, mint amilyen én vagyok. Mindig meglátja, hogy hogyan érzem magam - akkor is, ha én mást próbálok mutatni. Jó szakember.

Nagyban befolyásolja a beszélgetést az is, hogy milyen passzban vagyok. Van, hogy meg sem kottyan és van, hogy nem tudom, hogyan maradjak észnél. A mai ilyen volt.
Megint beszéltünk az Anyut érintő gyászomról. 2 év ide, vagy oda, nem gyászoltam, nem tudtam. Mikor a húgom és apám sírt, nekem nem ment, amikor pedig tudtam volna, akkor meg lefojtottam mindent magamba. Azért is, mert a családomat akartam megkímélni attól, hogy a saját fájdalmuk mellett az enyémet is nézniük kelljen és azért is, mert attól tartottam, hogy ha szembenézek azzal, ami történt, akkor a zárt osztályon kötök ki. Nem beszéltem arról, hogy mi van bennem. Az utóbbi időben iszonyatos ürességet érzek, olyan mintha most tisztulna ki a kép, mintha megbosszulná magát az, hogy menekültem. Akaratom ellenére is teljesen világossá kezd válni minden részlet és minden emlék. Az a hely, ahová mindent elzártam, ki akar magából mindent dobni. Nem tudom jól megfogalmazni. Ezt mind elmondtam a szakembernek. Azt mondta, hogy késleltetett gyász. Azt akarta, hogy újra meséljek el mindent, amire emlékszem, próbáljak a legapróbb részletig belemenni. Gondolom azt akarta, hogy kimondjam végre, ami nyomaszt. Nehezen beszélek mindig, mert gátlásos vagyok, most mégis azon kaptam magam, hogy beszélek. Egyszerre voltam fegyelmezett és egyszerre tombolt belül minden. Nem tudom mit oldott fel bennem, vagy hogyan, de mintha gombnyomásra megnyíltak volna a kapuk, amik elzárták az emlékeket. Párszor az önfegyelmem határán álltam, kérdezte is, hogy megálljunk-e, de mondtam, hogy nem szükséges. Nem akartam, mert ha akkor nem beszélek tovább, nem lett volna, ami arra késztessen, hogy erős maradjak. A könnyem kifolyt, de annál többet nem engedtem.

Még hónapokkal a temetés után is csak égett a szemem, párszor meg is kaptam akkoriban, hogy érzéketlen vagyok. Ha tudták volna hogyan is érzem magam valójában, nem mondtak volna ilyet. Ma viszont valami olyasmit piszkált meg a pszichiáter, ami feloldott mindent, kezdtem rosszul érezni magam fizikailag is. A kocsiba beülve nem sikerült elindulni. Mint egy cunami… 2 év keserűsége. Vagy fél órát ültem a kocsiban még utána, hogy kitisztuljon az agyam és tudjak vezetni.

Örülök, hogy ez a szétesés nem a terapeuta előtt történt meg.
Most pótoltam azt a gyász-állomást, ami kimaradt. Mindegyiken átestem, de ez kimaradt. Össze-vissza jöttek a fázisok.

Éjjeli bagoly

Éjjel 2 óra lesz, 4 perc múlva. A nevem sast jelent, de én inkább hasonlítok egy bagolyra, mert állandóan virrasztok. Annyira nem élvezem, mint ahogy látszik, mert elég megterhelő a szervezetemnek, meg az agyamnak is. Bár, ha épp' jó passzban vagyok, akkor úgy érzem, hogy kifogyhatatlan az energiám. Most viszont fáradt vagyok, csak mégsem tudok aludni.

Ma hullámvasutaztam. Reggeltől délutánig teljesen lent voltam, aztán délután hirtelen rám jött a röhögőgörcs, persze ok nélkül, hogy méghülyébbnek hassak, aztán mintha elvágták volna, abbamaradt és megint letargikus hangulatom volt. Most pedig csak vagyok, fásultan. Elvagyok egyhelyben, de van hogy az éjjel kellős közepén kezdek rendet rakni, vagy ilyesmi. Csaponganak a gondolataim is. Általában ilyenkor ide kapok-oda kapok, aztán semminek sem lesz vége, de ha valami leköti a figyelmemet, akkor nem látok, nem hallok, ilyenkor nagyon jól bírom a monoton dolgokat. Sokszor nem értem saját magamat, hogy 5 perccel azelőtt miért úgy álltam bizonyos dolgokhoz. Gondolatrohanásom van és nem tudok lépést tartani vele. Amikor lent vagyok, akkor semmihez sincs kedvem, aztán mikor fent, akkor annyi dolgom lenne, hogy mire nekilátnék rendezni őket, már el is múlik az a fene nagy életerőm és megint lent találom magam. Utálom, hogy ha pörgök azért nem alszom, ha mélyponton vagyok, akkor azért. Aztán jön a másik véglet, amikor majd egyhuzamban fogok 16 órát aludni, mert olyan is van. Össze-vissza dumálok, hogy' a francba tudnak engem elviselni?! Az előbb nézegettem repülőket, az mindig leköt. Megnéztem, hogy a Repülő Skanzen hol van és mikor lehet oda elmenni, de buktam, mert idén nem nyitott meg és egyelőre nem is lehet tudni, hogy mikor fog. Ilyen az én szerencsém, pedig jó lett volna elmenni oda, megnézni egy madarat közelről. Voltam már gépben, de régebben volt és már homályosodnak az emlékeim.

Apuval dumáltam az előbb. Nincs most bennem gyógyszer, mégis olyan hülyeségeket mondtam, hogy már röhögött rajtam. Holnap íratunk fel bogyót, mert elfogyott nemrég és azóta nem bírom magam elviselni, gondolom apu is nehezen teszi. 😁 Ma nagyon csaponganak a gondolataim, még engem is elfáraszt és összezavar. Már negyed 3 van, meg kéne próbálni aludni.

Dili

Volt pár jobb napom, pörögtem, már szinte kimerültem tőle, de nem tudtam leállni. Megint úgy éreztem, hogy minden jó és bárkit, bármit le tudok győzni, aztán ez átcsapott minden átmenet nélkül letargiába. Megint jöttek a szuicid gondolatok, a kilátástalan jövőkép és egyebek. Tegnap robbantam. Éreztem, hogy feszülnek az idegeim, de tegnap egész nap idegesítettek a fölöttünk lakók, hogy nem lehet tőlük pihenni, mert ugrál a kölyök, veszekszik a család, egyebek. Aztán apu is beszólt - ilyenkor mindegy, hogy ki és mit szól be, lehet ártatlan dolog is - és itt robbant a bomba. Mint egy dühös bika... Annyira bepörögtem, hogy képes lettem volna leugrani a hatodikról. Állandóan változik a hangulatom, nem áll be egy állandó állapotba. Még a jobb órák/napok alatt is időnként érzek valamit, de olyankor inkább a 'pörgés' a jellemző, mert olyan erős, hogy elnyomja a negatív gondolatokat/ hangulatot. Hajlamos vagyok átlépni a realitás határait - amit akkor nem veszek észre, csak utólag. Bármelyik pillanatban képes vagyok elveszteni az önkontrollomat, ilyenkor magamban teszek kárt valamilyen módon, máskor meg csaponganak a gondolataim, a tetteim. Sok mindenbe belekezdek, aztán a végén egyik dolognak sem érek a végére, mindenből egy 'se füle, se farka' lesz, ez pedig azt hozza magával, hogy nyugtalan leszek, amiért nincsenek lezárva a dolgaim, mert nagyon zavar, ha lezáratlan valami és ez megint csak nyugtalanságot eredményez. Ördögi kör. Persze amikor meg akar fékezni apu, arra is robbanok, mivel tőle nem sok jót kaptam/kapok és már mindenre ugrom, amit támadásnak érzek tőle. Nehéz ezzel együttélni, mert jó időszakban a végletekig hajszolod magad, mindenről elhiszed, hogy menni fog, röhögőgörcsöt kapsz egy kis dolgon is, vagy akár ok nélkül, megállás nélkül beszélsz és nem veszed észre magad, stb. Rossz időszakban utálsz élni, minden pillanatod a halál körül forog és hogy hogyan tudnál magadban kárt tenni, akár meg is próbálod. Fizikailag bántod magad, mert úgy gondolod megérdemled, meg hogy addig nem fáj ott belül. Nincs célod, nem örülsz semminek, hülyeségek miatt, vagy akár minden ok nélkül fog el a sírás, netán a szar dolgok miatt, stb.

Most megint nem vagyok jó passzban. Nem mondta még apu, hogy elviselhetetlen vagyok - már volt rá példa, csak mostanában nem - de gyanítom, hogy hamarosan besokall. Sokan azt hiszik, hogy csak a környezet szenvedi meg a borderline-os embert. Mi ugyanúgy szenvedünk saját magunktól. Beszélgettem hasonló emberekkel és ugyanazt mondták, hogy saját magukat is megőrítik a 'kilengéseikkel'. Rossz ez mindenkinek.

Újra itt van

Borderline szindrómám van (ez az a személyiségzavar, amit elmondtam a tesómnak) és megint kezdődik a buli. Ilyenkor az ember kb. más világba kerül, máshogy érzékel, nincs önkontrollja, nem tudja felmérni helyzetek lehetséges következményeit és bajba sodorhatja magát, a hangulata instabil, stb-stb. Olyan hangokat hallok és szagokat-illatokat érzek, amik a környezetem szerint nincsenek jelen. Néha szavakat hallok, máskor zörejeket, de van, hogy nem létező, értelmetlen szavakat és azok nagyon zavarnak. Nem tudok szabadulni tőlük. Van egy enyhe OCD-m is. Élek egy világban, ami számomra idegen, zavaró, kényelmetlen. A saját világomban vagyok jól, majdnem teljesen kizárva a külvilágot, illetve csak egy-két személyt és kevés ingert engedek közel magamhoz. A környezetem nem tud rólam szinte semmit, nem nyílok meg senkinek, Sokszor ki sem jövök a szobámból, ha valaki jön, mert idegennek érzek mindenkit. Durvább esetekben, időszakokban úgy érzem, hogy meg akarnak ölni. Jobb időszakokban barátkozom, még a közeledést is elfogadom, próbálok beilleszkedni. Segíteni is szeretek és vannak akik nem is tudják rólam, hogy mi a helyzet, csak annyit látnak, hogy magamnakvaló vagyok. Időnként úgy érzem, mintha egy hógömb lennék, amit felráznak és összevisszaság keletkezik benne, majd lassan lecsitul. A világot egy káosznak élem meg. Mostanában megint felborult a rend körülöttem is és bennem is.

Dühöngő

A pokolba kívánom a fölöttünk lakó vadbarmokat, akik az idegeimen táncolnak. 6 éve lakunk itt (legalábbis ebben a lakásban, mert ebben a tömbben már laktunk párszor más lakásokban), azóta kell elviselnünk ezeket a parasztokat. Le sem szarják, hogy éjfél van, vagy hogy nem vagyok jól és pihennem kéne (tudják, mert kértük, hogy halkabban legyenek), a csaj fapapucsban grasszál fel-alá, éjfélkor is. A kölyke is ugrál, mint egy 5 éves, pedig már 4. osztályos. Ugrál, gumilabdázik, vinnyog, stb. Itt a nyár, de véletlenül sem menne le a játszótérre, hogy ott zajongjon, a fejem fölött kell. Az agyamra mennek! Egykezemen meg tudnám számolni, hogy ezalatt a 6 év alatt hányszor pihentem ki magam rendesen. A csaj gyógyszerezik, piál, szóval beáll rendesen mindig és azt sem tudja, hogy hol él, döngeti azt a qrva erősítőt még éjjel is. Eleinte normálisan kértük őket, hogy éjjel már ne dübörögjenek, vagy hogy vegye lejjebb a zenét, szóljon rá a gyerekre, hogy ne ugráljon egész nap a fejünk fölött, stb. Le sem szarják! Nem egyszer szóltunk, normálisan. Míg az Anyu élt, akkor is kértük, hogy halkabban, mert rosszul van, szeretne pihenni. Foglalkoztak vele? A nagy szart! A kiscsaj 10 éves, apu nemegyszer szólt neki normálisan, hogy ne ugráljon és mi volt a reakció? Elkezdett bőgni, az anyja meg adta alá a lovat, hogy ő ilyen, aztán mikor felértek az emeletre, hallottuk, hogy röhög a kis mocsok. Beszólogat nekem messziről röhögve, hogy "Hé, Arnold!" - a mesével akar kifigurázni, csak a kis hülye elfelejti, hogy nem az ő szintjén vagyok és nem ugrom az ilyesmire. Máskor motyog az orra alatt, mondtam már neki, hogy gyere közelebb, itt magyarázz! Sem nappal, sem éjjel nem lehet ezektől pihenni. A múltkor előadta az öreglány apunak, mikor találkoztak, hogy mennyire sajnál engem és hogy jobbulást kíván. Kösz, b+! Nekem ne játssza meg magát, mikor le sem szarják, hogy tudok-e pihenni! Úgy élnek itt, mint valami pusztában, mintha csak ők laknának az egész háztömbben. Az ilyeneket kihajigálnám a panelből és kiköltöztetném tanyára, ahol nem mennek mások agyára. A rendőröket is kihívtuk nemegyszer, de a csaj kidobta a szilikoncsöcseit és a rendőr ezzel le is volt fizetve. Máskor beadta másik 2 rendőrnek, hogy apám meg én dilisek vagyunk és nem kell foglalkozni azzal, hogy mit mondunk, azok meg bevették. Mikor a hangos zenéért hívtunk rendőrt, levette a hangerőt, aztán ahogy elmentek a rendőrök, megint feltekerte. Az egész ház utálja őket. Egyszer mikor mondta neki apu, hogy jó lenne, ha nem zajonganának este, elkezdte, hogy azt csinál, amit akar. Ja, amíg nem zavar másokat! Mi tisztességesen fizetünk azért, hogy itt lakhassunk - nyugodtan. Tele vannak adóssággal - a hülyéje be is vallja apunak 👏 - és ő pampog. 😆🙄 A helyében meghúznám magam, nemhogy még pofázzak. Nem fizet és azokat zavarja, akik fizetnek rendesen. Az idősek is panaszkodnak rájuk, hogy hangosak, egyik öregember szólt a csaj palijának, erre az életveszélyesen megfenyegette. Az ideg szétvág az ilyen gyökerektől! Múltkor is felszólok a kiscsajnak, hogy ne dübörögjön, erre még 3× jó erősen odaverte a lábát és röhögött. Erre van esze, de amikor szembetalálkozik velem beszarik, hogy előveszem a viselkedéséért. Alig várom, hogy találjunk egy házat és elhúzzunk innen. Ezekkel vallatni lehetne!

Kezelés

Ma voltam az első Vargha-kezelésen. Ez annyit tesz, hogy talpmasszázzsal igyekszik a doki rendbetenni a dolgokat. Nem hiszek benne, de annyira mondta a házidoki, mondom jó, tegyünk egy próbát. Amiatt kell járni, hogy felpezsdítse a keringésemet, meg a doki szerint nem árt stimulálni a szerveimet sem, amik rosszalkodnak. Egyelőre semmit sem érzek, de nem varázsütésre javul a helyzet nyilván, ha javul egyáltalán. Be kellett jelentkezni és várni, csak a nevemet kérdezték, mást nem, aztán behívtak. A doki elkezdte a talpamat különböző helyeken nyomogatni. Meghökkent, mikor hozzáért, hogy milyen hideg. Mondtam neki az okát és mondta, hogy nem is hallott még erről a betegségről, szóval kicsit meséltetett, közben tette a dolgát. Megdöbbentem, mikor elkezdte mondani, hogy milyen betegségeim vannak. Nem mondtam senkinek sem, tehát tovább sem adhatták neki. Ekkor kezdtem elhinni, hogy tényleg nem kamu ez a dolog, hiszen kitalálta csupán a lábam taperolásából, hogy mi a szitu. Kérdeztem, hogy honnan tudja és mondta, hogy ha a talpon eltérést tapasztal, már tudja, hogy melyik szervvel van baj. Így furcsán hangzik és el sem hinném, ha nem magam hallom, ahogy kitalálta, milyen bajaim vannak.
Az állapotfelmérés kb. 30 perc volt és 15 rugómba fájt, de a többi ehhez képest olcsó lesz. Akkor leszek mérges, ha nem javulok és potyára kimegy a pénzem, de vagy ez, vagy semmi. A többi kezelés rövidebb lesz, azt mondta. Heti 2-3x kell mennem és alkalmanként 3 ezer. Tudnám máshová is tenni azt a pénzt, de fontos ezt megpróbálni.

Nincs kilométerhiányom...

Rohangálós napom volt, mert a programjaim nagyon egymáshoz közeli időpontra sűrűsödtek össze, igyekeznem kellett, hogy mindenhová időben odaérjek. Reggel épp'hogy jutott időm tusolni, mert már indulnom kellett a pszichiáterhez. Hosszú idő után először azt mondta, hogy lát egy kis javulást. Ennek nagyon örülök! Én is úgy érzem, hogy most jobban vagyok. Apuval nem gyilkoljuk mostanság egymást, ez is sokat számít. Utána elmentem befizetni a DIGI-t, majd mentem a Gergőhöz. Nem fogok tudni spórolni, a kezelés húzós összeg, az állapotfelmérés 15 rongyot kiszed a zsebemből, aztán a további heti 2-3 alkalom is benne lesz legalább 9 ezer forintban. Honnan vakarom össze, az jó kérdés. Délután rendelt a dokim, beugrottam receptet íratni, de a gyógyszerekért már csak holnap jutok el. Onnan még elmentem a Lidl-be. Még a kutyával kell majd lemennem és mára ennyi.

Múltkor beszéltem a húgommal, akkor elég távolságtartó volt, de azt mondta, majd átgondolja a dolgokat. Ma felhívott. Azt mondta, hogy többé már nem tud úgy tekinteni rám, ahogy eddig. Ez mellbevágott. Azzal próbált lecsitítani, hogy rendes voltam, amiért őszintén elmondtam neki, ami történik velem, mert más nem tette volna, stb-stb. Én próbálok beilleszkedni az emberek közé, de ennél jobban nem tudok. Azon vagyok, hogy a lehető legnormálisabban éljek, de vannak dolgok, amiket nem tudok irányítani. Azt mondta látta időnként, hogy furcsa vagyok, de nem tudta az okát.

Ennyi volt

Még egy hete sem kezdtem, de már nincs munkám. Mindig bementem, tettem a dolgomat, de hiába az akarat, ha valami fizikai korlát megakadályoz. Tegnap is alig tudtam járni, éjjel fél egyig fent voltam, mert a fájdalomtól nem tudtam aludni. Reméltem, hogy mára jobb lesz, mire megyek dolgozni. Nem lett jobb, de gondoltam majd megint elvergődöm délutánig, amíg tart a műszakom. Megint próbáltam nem mutatni, hogy kínlódom, de tiszta lilás volt az összes ujjam, le volt fagyva a kezem és olyan merev volt, hogy alig tudtam fogni, finom mozgásokat szinte egyáltalán nem tudtam végezni, ennek eredményeképp' véletlen' lelöktem egy tányért. Égett a képem, mint az állat és rohadtul mérges voltam. A lábam se' volt engedelmes. Mondta a Robi (a főnök), hogy látja, hogy nem megy ez így nekem, szóval megoldja, hogy a helyemre jöjjön valaki. Fasza. El kellett jönnöm, de legalább normálisan közölte, hogy nem vagyok alkalmas a munkára. Várható volt ez, de akkor sem jó érzés. Azért sem, mert a munka lekötött és azért sem, mert jól jött volna a pénz.
Morfondíroztam tegnap, hogy nem vállalom el azt a kezelést mégsem, mert drága és egyébként sem megszüntethető a gond, szóval sokat nem fogok javulni, de aztán arra jutottam, hogy mégis megpróbálom, ez a mai bénázás is megerősített abban, hogy muszáj megpróbálnom, mert ez az utolsó lehetőségem arra, hogy javítsak valamit a helyzeten.

3. nap a melóhelyen

Mellkasi szorítással keltem, de bementem dolgozni, mert kell a pénz. Nem hagyhattam cserben a főnököt sem, aput sem és kell a pénz egy kezelésre. Nem szóltam senkinek, hogy nem vagyok jól, mert akkor hazaküldtek volna. Vittem a vérnyomásmérőmet és szünetekben megmértem. Műszak végére a lábam már majd' leszakadt, a szívem is időnként meghülyült.
Fáradtan értünk haza, aztán a fürdés egy kicsit feldobott és most ezért tudok írni. Mindjárt megyek lefeküdni.

Jó kezdés...

Mindjárt a melóm másnapján sikerült kigyilkolódni a futóműveimnek. Örülök, hogy nem tegnap jártam így, mert első napon lebőgni elég ciki lett volna. Tudja ugyan a főnököm - aki amúgy apám régi barátja -, hogy nem vagyok topon, de biztos nem gondolta, hogy a 2. napon ez lesz. Én sem hittem.
Még mindig a lábfájás a téma, de már kb. ez az 5. nap, hogy hol alig tudok járni, hol jobban. Csinálom a dolgomat, de ha fizikai korlát van, az szívás. A fagyás az oka, lábujjaktól combig jéghideg a lábam és ezzel együtt baromira fáj. Néha melegszik csak fel, aztán hűl is ki. Ez megy kb. 5. napja, ma reggel is fájt, jobban mint tegnap, de bementem dolgozni. Látták, hogy lassan megyek, meg sántikálok és szóvá is tették, de mondtam, hogy megcsinálom a dolgomat. Apuval is össze szoktam futni, aztán mondta, hogy rossz nézni az arckifejezésemet - pedig próbáltam palástolni a kínt. Végigvittem a napot, de nehezen. Nagyon remélem, hogy nem fog a lábam rendszert csinálni ebből a szarakodásból!