Az Isteni gondviselés

ismét megmutatkozott nálunk. Ma kijött egy szaki és kiderült, hogy Istennek hála a villanyórának nem lett baja, 'csak' a túlfeszültség miatt durrant. Ha nem lett volna lekapcsolva, nem úsztuk volna meg ennyivel. Ugyan megpróbáltuk később életre kelteni, de nem sikerült, ezért azt hittük, game over van neki. A pali először megnézte az órát, a relét és talált feszültséget a konnektorokban, sőt ezúttal olyanban is, ami eddig nem működött, meg eddig nem égett a villany abban a 2 szobában, ami össze lett nyitva a boltívvel, azonban most működik a kisebbikben. 👍 Mindenképp' kell majd villanyt szerelni, mert ez így nem oké, hogy egyszer működik, egyszer nem (amikor mi az eset után jóval később próbáltuk az órát visszakapcsolni, pont sztrájkolt, ezért nem működött), de a pali szerint egyelőre használható lesz a villany úgy, ahogyan eddig. A Jóisten nemcsak a házat mentette meg a leégéstől, engem pedig attól, hogy rosszkor legyek rossz helyen és a kisülés kinyírjon, hanem működőképes maradt az óra és egy olyan konnektor, meg villany is működik most, amik eddig nem. Vágom, hogy ez mind megmagyarázható fizikailag, szóval nem csodát látok bele, hanem az Úr áldását. Elég szar volt, hogy már áramunk sem volt, de most ennek a megoldódása könnyített rajtunk, mert újra tudjuk használni a hűtőt, itthon tudjuk tölteni a mobilokat és ahol a villany működik, ott nem gyertyával, meg elemlámpával vakoskodunk. Mindig mondom és most is mondtam az öregnek, hogy egyfelől marhára pechesek vagyunk, mert mindig szívunk valamivel, de másfelől rohadtul szerencsések is, mert időnként olyan dolgok és úgy oldódnak meg, amikről és ahogyan nem gondoltuk.

Eldőlt végre, hogy megyünk-e Pestre. Nem, mert fater már attól haldoklik, hogy a boltot megjárja oda-vissza (biciklivel), nem toligál 32 °C-ban, meg attól tart, hogy rosszul leszek. Amikor volt az a rosszabb időszak, arról volt szó, hogy amint bírom az utazást, megyünk. Mondtam neki, hogy azért is kell minél előbb, mert azután bejön a kánikula és akkor meg azért nem fogunk tudni menni. Határozottan magyarázta, hogy nem érdekli a Gabi mit mond, akkor megyünk, amikor nekünk jó. Ehhez képest amikor a Gabi azt mondta, hogy menjünk a 22.-től 29.-ig tartó időszakban, mert ő akkor szabadságon lesz, fater rábólintott és hívta a Dokimat, hogy mikor tudna fogadni abban az idősávban és így egyeztek meg a 24.-ben. Mondtam fateromnak, hogy nem lesz jó, mert beüt a hőség, de jött a szokásos "csak nem". (Nem hát, nyáron nyilván esélytelen az ilyesmi... 🙄) Emlékeztettem, hogy mi van azzal a határozottsággal, amivel magyarázta május közepén, hogy akkor utazunk, amikor nekünk jó, mert az állapotomtól függ és nem a Gabi fogja megszabni. Egyből terelt és támadott, mert nem tudott mit mondani, jellemző. Tudtam, hogy belecsúszunk a hőségbe, holott én kb. május közepe óta már vagyok annyira jól, hogy utazhattunk volna, de mindig más volt a prioritás, aztán ugye becsicskult megint a Gabinak. Mostmár mindegy, meg kell várni, míg olyan lesz a hőmérséklet, hogy tudunk utazni.

A macskakennel sem lett kész, tragikomédia. A Zoli szarban hagyta, ő meg egyedül semmivel nem halad soha, mert mindent "majd apránként" csinál. 🙄 Ilyenkor dühítenek a korlátok, mert ha tudnám csinálni, már rég' készen volna. Nemcsak ez a szerencsétlenkedése zavar, hanem nem tudok rendesen pihenni a bandától, persze ilyenkor mindig megkapom, hogy minek vannak a macskák, nehogy be kelljen látnia, hogy semmilyen folyamatot/feladatot nem képes tisztességesen végigvinni. Az a gond, hogy erő kell mindahhoz, amit még csinálni kell a kennelen, így nem tudom helyette megcsinálni, mivel a ketyegőm nem bírja a terhelést. 3 fakkot betonoztak le a Zolival lassan egy hónapja, utána az unokaöcsém nem jött segíteni neki, így további 3 nem lett kész. Ő 1-be öntött betont azóta, aztán annyi, 2 még mindig nincs lebetonozva és lennének még egyéb teendők is a fakkokkal, szóval ha így (nem) halad, akkor jó esetben is őszre lesz kész' az egész.

El ne kiabáljam, lényegesen jobb a helyzet a képemet illetően. Úgy tűnik, az a szájvíz most dolgozik igazán, a kúra végeztével. Néhány napja már tudok aludni (leszámítva a macskák ébresztőit), eddig mindig éjjel volt a fájdalom a legkínzóbb. Nappal sem kell már a fájdalomcsillapító, csak kora reggelente fáj olyan mértékben, hogy kelljen a bogyó, de onnantól oké és van, hogy egyáltalán nem is fáj nappal/éjjel, gyógyszer nélkül sem.

Holnap-holnapután megint légiparádé, ezúttal Budaörsön. Jó volna eljutni egyszer.

Ez + az

A kéró nem lesz meg, mert nem tiszta a tulajdoni lap, van rajta egy csomó adósság. Számítottam arra, hogy esetleg nem jön össze, de azért reménykedtem, hogy végre normális körülmények közt élhetünk majd. Nem gáz, nem adjuk fel, nézegetjük tovább a lehetőségeket és az Attiláék is körbekérdezik az ismerőseiket. Ha nem lesz eredmény, jövőre akkor is dobbantunk innen, mert addigra több lesz a zseton és futja majd drágább házra is, de akkor már értelemszerűen nem itt választunk, hanem Pesthez valamelyest közelebb.
Mivel eldőlt, hogy maradnunk kell, így az is eldőlt, hogy itt kell a villanyt rendberakatni, úgyhogy ma beszél apám a szolgáltatóval. Gondolom húzós lesz az összeg, de mivel nem vesszük meg ugye a házat, elég lesz a zsozsó.

Nem szokott izgatni a névnapom és nem is vagyok hozzászokva, hogy a fizikai környezetemből bárki is köszöntsön, ezért meglepett (és jól is esett, mert kinek nem esik jól, ha valaki gondol rá?), hogy olyasvalaki tette, akiről nem gondoltam. Fater ment az Attiláékhoz ma és 2 doboz csokival tért haza, mondta, hogy az Attila felesége küldte névnapomra. Komoly, hogy alig ismerjük még egymást és gondolt rám, míg fater egy szót sem mondott. Nem izgat, mert megszoktam, csak a kontraszt kedvéért mondom, hogy időnként olyan helyről érkezik valami kellemes, ahonnan az ember nem is várná.

Ha már fater: szokás szerint bizonytalankodik, mert azt mondta, hogy "talán mégis megyünk 23.-án Pestre, de még nem tudja". 🙄 Ettől az állandó bizonytalanságtól agyf@szt tudok kapni.

Visszatérve még a névnapra: valamelyik régebbi posztban írtam arról, hogy volt egy balhém egy ismerőssel, aki próbált rámtelepedni, meg állandóan az idegeimen táncolt és a legutolsó összeugrásunknál behúztam neki a féket. Azóta nyugtom volt tőle. Ma jó indok lehetett számára a névnapom, hogy kapcsolatba lépjen velem, de nem hagytam, hogy újrakezdje, aminek anno megálljt parancsoltam, úgyhogy megköszöntem a köszöntést, mert paraszt nem vagyok, de jeleztem neki, hogy nem fogok vele kommunikálni ezután sem. Ezt csak azért jegyzem le ide, hogy dokumentáljam a fejlődést: ismét sikerült határt húznom.

Tegnap voltam a szokásos heti beszélgetésen a mókusnál és elkezdtük az érzelemelfojtás + ahhoz kapcsolódó erős szégyenérzet okait boncolgatni. A beleegyezésével jegyzeteltem közben a szita agyam miatt a lényegesebb dolgokat, hogy megmaradjanak és értsek ezt-azt/tudjak majd dolgozni velük, aztán bevillant, hogy ezzel talán segíthetek másnak is a megértésben/változásban, ha érintett egy adott témában, úgyhogy a szokásos dokumentáció mellett ez a másik ok, amiért ide is hozok a jegyzetből, ami olyan. Nyilván nem tudok és nem is akarok mindent kiírni ide, de ami publikus/lényegesebb, azt majd mindig megosztom. Full őszintén, egyrészt mert magamnak nincs értelme hazudni, másrészt mert másnak is segíthetek és azt meg csak úgy tudok, ha hiteles vagyok.
Megkérdezte a doki, hogy mi történik bennem, amikor érzem, hogy a könnyek a felszínre törnének, de én mégis megálljt parancsolok nekik és mondtam, hogy egyrészt az a tudat/szerep fékez, hogy férfi vagyok, bírnom kell és a már kiskölyök koromban tapasztalt megszégyenítés/invalidálás/gúnyolás is azonnal, élesen újrajátszódik az elmémben, ami ugyancsak arra késztet, hogy tartsam magam. Azt mondta erre, hogy a „bírnom kell” elv nemcsak egy társadalmi elvárásnak való megfelelés, hanem egyfajta túlélési stratégia is, amit azért fejlesztettem ki már gyerekként, hogy megvédjem magamat a gúnytól. Olyan, mint egy láthatatlan páncél: akkoriban azért öltöttem magamra, hogy ne érjenek el a bántó szavak és megnyilvánulások, de mostanra ez a páncél már inkább akadályoz abban, hogy kapcsolódjak az érzelmeimhez és önmagamhoz. Azt mondta a doki, hogy ​a szégyen nem az én saram, hanem azoké, akik megsértették a méltóságomat, amikor sebezhető voltam és hogy amikor most, felnőttként elfojtom a sírást, valójában az a kissrác védekezik még mindig, akit anno lecsesztek érte/akinek nem engedték kifejezni, ha valami sok volt. Feltett egy olyan kérdést, hogy mi történne, ha abban a biztonságos szobában hagynám, hogy ez a páncél egy kicsit megrepedjen? Mitől félek, mi történne, ha a "férfi, aki bírja" maszkja mögül előbukkanna az az ember, akinek éppen fáj valami? Mondtam neki, hogy leginkább a kontrollvesztéstől tartok. Hogy ezt jobban értse, elmeséltem (ami a durva szégyenérzetet tekintve nagy szó, de vágom, hogy őszintének kell lennem, ha javulást szeretnék elérni és ugye pontosan emiatt meg is fogadtam, hogy nyílt lapokkal fogok játszani), szóval beismertem neki, hogy az egyik négyhetes terápia alkalmával egyszer rámszakadtak dolgok, ahogy a terapeuta telibekapott egy triggerpontot, amitől 'sírógörcsöt' kaptam és onnantól - szünetekkel ugyan, de - egész nap bőgtem (nyilván azt is önkéntelenül), mert valami eltört belül, de mondtam neki azt is, hogy másnap már ugyanúgy be voltam záródva, ahogyan addig és azóta is be vagyok. Azt mondta, hogy a félelem a kontrollvesztéstől teljesen érthető, sőt, egyenesen logikus következménye annak, amit akkor átéltem, mert amikor a páncél már hosszú-hosszú évek óta tart össze, akkor az a tapasztalat, hogy egyszer „átszakadt a gát”, valóban ijesztő lehetett és nemcsak azért, mert nehéz volt megélni a fájdalmat, hanem azért is, mert a kontrollvesztés élménye egyfajta kiszolgáltatottságot ébresztett bennem. Ebbe beletrafált, mert valóban úgy éreztem magam, mint aki Ádám-kosztümben áll a 'közönség' előtt és ha úgy vesszük, meg is történt, mivel a bensőm akkor teljes valójában feltárult, a lélek vetkőzött meztelenre és ez az, amitől irtózom. Olyannyira, hogy még akkor is tartom magam, amikor senki sem látná, ha nem tenném. Na, de visszatérve az üléshez: azt mondta a mókus, hogy meg kell értenem, hogy az aznapi kiborulás nem a gyengeség jele volt, hanem a szervezet természetes reakciója a hosszantartó elfojtásra. Oké, ez logikus, de attól még itt ordít belül a szégyenérzet. Mondtam neki, hogy a kontrollvesztéstől való szorongásom nemcsak azért van, mert irtózom attól, hogy gyenge legyek, hanem mert úgy érzem, hogy ha egyszer elkezdeném, sosem tudnám abbahagyni (nyilván nem szó szerint, hanem hogy lekvárrá válnék). Azt mondta erre, hogy ez érthető olyan ember esetében, aki ahhoz szokott, hogy mindig kontrollálja magát, azonban a sírás nem olyasmi, amire "rá lehet szokni", mert egy idő után lecseng. Vágom, de akkor sem szeretném, ha csak ideiglenesen is kicsúszna a kezemből az irányítás. Azt mondta, hogy paradox módon éppen az elfojtás az, ami fenntartja a kontrollvesztéstől való aggodalmamat, ugyanis mivel sosem engedek meg magamnak 'nyomáscsökkentést', az érzelmeim felgyülemlenek és a határom végét elérve már csak önkéntelenül, vulkánszerűen tudnak utat törni maguknak. Azt mondta nem az a cél, hogy elveszítsem a kontrollt, hanem az hogy képessé váljak az érzelmi önszabályozásra, hogy megtanuljam: az érzelem nem egy árvíz, ami elönti a házat, hanem egy folyam, ami átfolyik rajta, ha hagyom. Azt mondta két oka is van annak a gondolatomnak, hogy többé nem tudom irányítani: az egyik a border' miatti "mindent, vagy semmit" gondolkodásom, ami miatt valami vagy nincs, vagy teljes mértékben van, köztes állapot nincs és a másik ok, amit ugye már említettem: ahhoz vagyok szokva, hogy vasszigorral tartom magam. Visszautaltam neki arra, amit az ülés elején mondott, hogy ugye ha valaki egy bántalmazó, kontrolláló környezetben nő fel, ott az elfojtás nem egy választás, hanem túlélési stratégia. Már óvodás kölyökként megtanultam, hogy ha kimutatom a fájdalmamat, vagy a sebezhetőségemet, azt fegyverként fogják használni ellenem, így bezártam az érzéseket egy mély, sötét pincébe és mivel régóta ezt csinálom, fogalmam sincs, hogyan kell „megélni” őket. Olyan, mintha gipszben lévő lábbal kéne futnom: az izmok, amik az érzelmek „mozgatásáért” felelősek, sorvadásnak indultak a 3 évtizedem alatt, mert nem használtam őket. Nem megy azonnal, tanulni kell, lépésről-lépésre. Azt mondta, hogy ez a felismerés, amit ezzel megfogalmaztam - hogy egy tanult túlélési mechanizmus, nem pedig jellembeli hiányosság -, az egyik legfontosabb alapköve a gyógyulásnak, mert ezzel leválasztottam a szégyent arról, aki én vagyok és elhelyeztem azon körülmények halmazába, amik kényszerítettek erre a megoldásra. Ez biztatóan hangzik, noha én még mindig úgy érzékelem, hogy össze vagyok olvadva a szégyennel. Megerősített abban, hogy ezt a képességet nem lehet és nem is szabad 'visszaadni' azonnal, mert az valóban kontrollvesztéshez és traumatizálódáshoz vezethet, így kis lépésekben fogunk haladni. Mivel a 'pince' ajtaja eddig zárva volt, így az első lépés nem az, hogy kinyissuk, hanem csak odamenjünk az ajtóhoz. Kérte, hogy amikor érzem, hogy feszültség keletkezik bennem, ne próbáljam meg görcsösen megélni, hanem csak nevezzem meg magamban, pl. hogy a torkom szorul, a mellkasom nehezedik. Nem kell erőszakkal sírni, csak észrevenni, ahogy a testem reagál, mert a cél egyelőre az, hogy engedélyt adjak magamnak a szomorúság létezésére úgy, hogy közben tudatosítom: én vagyok a főnök, nem kell a kontrollt feladnom (mert amikor az érzelmek készülnek felszínre törni, a test állítólag pánikba esik, mivel a gyerekkori emlékeket aktiválja). Ilyenkor jön szóba az ún. földelés: például erősen megmarkolni valamit, vagy figyelni a lábam érintkezését a talajjal, mert ez jelzi az agynak: 2026-ban vagyok, egy biztonságos helyen, nem ott, ahol köl'ökként bántottak. A doki szerint azzal, hogy elkezdtem foglalkozni az elfojtás kérdésével azt jelzi, hogy már nem a sötét pincében vagyok érzelmileg, hanem az ajtó kilincsére tettem a kezemet és nem kell mindjárt berúgnom azt az ajtót, egyelőre elég, ha csak egy milliméternyire nyitjuk ki. Megkérdezte mit érzek így, hogy a kezemben maradt az irányítás és mondtam, hogy biztonságérzetet ad. Azt is megkérdezte, hogy hogyan kezeltem eddig a keményebb helyzeteket, mire mondtam, hogy sztoicizmussal, pozitív gondolkodással és "lapozzunk, menjünk tovább" stratégiával. Azt mondta, hogy ezek a stratégiák olyan eszközök, amik sokáig nagyon hatékonyan működtek, mert segítettek abban, hogy a bántalmazó környezetben is funkcionálni tudjak és megőrizzem a méltóságomat, ugyanis a sztoicizmus egy erős pajzs, a pozitív gondolkodás pedig a menekülési útvonal az elviselhetetlen valóságból, ugyanakkor ha ezeket a stratégiákat huzamosabb ideig, kizárólagosan használja az ember, akkor az is egyfajta érzelmi elszigeteltségbe vezet, ergo ez is egy oka annak, hogy az érzelmeimet nem tudom megélni. Rávilágított, hogy a sztoicizmus eredetileg a kontrollról szól, de ha az érzelmek elnyomására használja az ember, akkor az érzelmi érzékelést kapcsolja ki és ez nemcsak a fájdalmat, hanem az örömöt és a valódi kapcsolódást is tompítja. A 'lapozzunk' stratégia szerinte valójában egy 'befejezetlen ügy' architektúrát hoz létre, mert a pszichében semmi nem múlik el magától csak azért, mert elfordult tőle az ember és a 'lapozzunk tovább' állítólag azt az üzenetet küldi az idegrendszernek, hogy „amit érzel, az nem fontos, nincs helye”, ez pedig újra és újra validálja nálam azt a gyerekkori gúnyolódást, amitől menekülni próbál a pszichém. Fasza! Nem gondoltam, hogy ez összefügg. Mondta a mókus, ​hogy nem azt kéri, hogy dobjam el a sztoicizmust, hiszen az a személyiségem része, hanem azt, hogy bővítsük a repertoárt. Azt mondta, hogy a sztoicizmushoz gyakran társul egyfajta önítélkezés (pl. "nem szabadna így éreznem"), de a gyógyulás útja az, hogy a sztoikus racionalitást kiegészíti az ember érzelmi validációval. Azt a házit kaptam, hogy amikor legközelebb stressz ér, vagy megjelenik a késztetés, hogy lapozzak, hagyjam meg a racionális énemet, mondjam ki magamban, hogy "most stresszt érzek, ami érthető, mert ez a helyzet kihívást jelent", de adjak helyet az érzelemnek is ítélet nélkül valahogy úgy, hogy "dühös/szomorú vagyok/félek és ez rendben van, nem kell azonnal megoldanom, nem kell azonnal továbblépnem". Hagyjak magamnak egy kis időt, mielőtt a 'lapozzunk tovább' gombot megnyomnám, hadd legyen ott az érzés mindenféle cselekvési kényszer nélkül. Rávilágított, hogy a régi stratégiám szerint a 'megszabadulás az érzéstől' volt a cél, az új stratégia célja azonban az 'érzettel való együttélés' képessége. Rákérdezett, hogy honnan ered ez a hatalmas elvárás önmagam felé, hogy mindig, minden körülmények között sziklának kell lennem, mire mondtam, hogy onnan, hogy mindig el volt bagatellizálva a keserűségem/aggodalmam és le volt tiltva a kifejezése is, mondván "nagy ló vagyok, ne panaszkodjak" (óvodásként is 👏). Azt mondta erre, hogy ezzel tulajdonképpen azt mondtam ki: nem kaptam meg azt az érzelmi visszajelzést, ami egy gyerek egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen és a sziklává válás nem az én belső vágyam volt, hanem egy reaktív válasz arra a környezetre, ahol az érzelmeim nem találhattak otthonra, mert azt üzenték: az érzéseim nem valósak, vagy hogy nem számítok annyira, hogy a fájdalmam fontos legyen. Ezt megint eltalálta, mert ha gyerekként néha megmutatkozott, hogy valamivel nem bírok el, arra bagatellizálás, gúny, vagy invalidálás volt a válasz és ez azt véste belém, hogy a fájdalom/gyengeség kimutatása 'veszélyes', mert megszégyenítenek miatta/egyedül hagynak vele, úgyhogy a fájdalom elnyomása az egyetlen módja annak, hogy megfeleljek, illetve ne találjanak rajtam fogást. A doki szerint ​ez a 'szikla lét' azért lett az ideálom, mert a szikla nem érez, nem sír, nem kér számon, nem omlik össze, tehát biztonságban van a gúnyolódóktól, de ennek az ára az érzelmi elszigeteltség és aki szikla, az a külvilág számára stabilnak tűnik, de belül egyreinkább elsorvad az a képessége, hogy megélje a kapcsolódást, az örömöt, vagy a könnyek adta valódi megkönnyebbülést. Azt is megerősítette, hogy sok férfi azért választja a „szikla” metaforáját, mert a társadalom és a család is ezt kódolja belénk: a férfi bírja, a férfi támasz. Én már gyerekként sem voltam érzékeny, azonban nyilván voltak helyzetek, amikor szükségem lett volna támogatásra, de helyette invalidáltak (nem mindig, ezt azért hozzá kell tennem, viszont zömmel igen) és a doki szerint ez a felnőttkoromban is megmaradó szikla-szerep egyben egy tudattalan kárpótlás is, amolyan "megmutatom, hogy igenis bírom”. Szerinte a szikla, amivé váltam megvédett a gyerekkori gúnyolódástól, de mostanra már nem véd meg semmitől, csak az érzelmi szabadságtól zár el. Kérdezte, hogy ha a gyerekkori énem, akit akkoriban nevetség tárgyává tettek, vagy elbagatellizáltak, ott állna mellettünk a szobában, mit mondanék neki, amikor látom milyen keményen küzd, hogy szikla maradjon és azt mondtam, hogy nem tudom, mit mondanék. Megkérdezte erre, hogy megengedném-e annak a kisfiúnak, hogy végre letegye ezt a nehéz, kőből faragott páncélt és erre azt mondtam, hogy talán igen, mert még gyerek. Erre azt reagálta, hogy figyeljem meg a különbséget: magamnak, a felnőtt énemnek nem engedem meg, mert bírnom kell, mert szikla vagyok, mert férfi vagyok, de a kisfiúnak, aki voltam, megengedném. Szerinte ez bizonyítja, hogy él bennem könyörület, csak eddig kizárólag mások felé irányult, vagy a múltbéli énem felé, a jelenlegi felé azonban nem. Megkérdezte, hogy ha megengedném neki, hogy letegye a páncélt, mert ő csak egy gyerek, akkor most miért ne engedném meg magamnak, hiszen a kisfiú, aki akkoriban a gúnyt és az invalidálást elszenvedte, nem tűnt el, itt van bennem és amikor én elfojtom az érzelmeimet, valójában azt a gyereket kényszerítem újra és újra abba a 'gipszbe', amiről korábban beszéltem: amikor én nem sírok, az a kisfiú sem sírhat. Ha engedélyt adok neki, hogy letegye a páncélt, a felnőtt énemnek is meg kell engednem. Szerinte az a kissrác, aki itt van bennem, egész életében azért kontrollálta magát, hogy ne essék bántódása és megérdemli a megkönnyebbülést, amit nemcsak az ad majd, hogy letette a terhet, hanem az a tudat is, hogy biztonságban van, hogy végre valaki (a felnőtt énem) azt mondja neki: "nyugodtan leteheted, mostmár én vagyok itt, én tartom a pajzsot.” Szerinte nem arról van szó, hogy a „szikla” énem megszűnik létezni, hanem hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy néha „gyerek" legyek, néha ne tudjam a választ, néha fájjon, néha segítségre szoruljak. Ezt nagyon nehéz lesz felülírni, annyira nem én vagyok. Ahhoz vagyok szokva, hogy higgadt vagyok, racionalizálok, megoldok (amire van befolyásom). A doki szerint a következő lépés az, hogy ne úgy tekintsek magamra, mint egy kőből faragott sziklára, hanem úgy, mint egy olyan emberre, aki gondoskodik arról a kisfiúról, aki 3. évtizede cipeli a terheket. Megkérdezte, hogy ha elképzelném a kicsi Arnoldot, amint leteszi a páncélt, vajon hogyan érezné magát abban a pillanatban, amikor végre nem kell bírnia? Fogalmam sincs...
Megkérdezte azt is, hogy milyen érzés mindig a ’nyugtató, erős’ szerepében lenni az apám mellett és ki nyugtat meg, amikor én vagyok rosszul? Azt válaszoltam, hogy előbbi néha kicsit fárasztó, utóbbira a válaszom: senki. (Mármint a fizikai környezetemben, mert neten itt a fogadott Tesóm és 1-2 kedves ismerős, nekik hálás is vagyok minden jó szóért, bár igyekszem nem panaszkodni). Minderre azt reagálta, hogy ez az egyik legfájdalmasabb dinamika, amit egy gyerek (még felnőttként is) megélhet és ún. parentifikációt (szülő-gyerek szerepcsere) élek át. Tudom a korábbi terápiákból, meg ez sem új dolog, mivel anno anyámmal is ez volt a felállás, őt is védenem kellett bizonyos helyzetekben. A parentifikáció állítólag azt az üzenetet közvetíti a gyermeki személyiségrésznek, hogy az érzéseinek nincs helye, mert a szülő(k) érzelmi igényei fontosabbak, mint az övéi, ami ugyancsak ahhoz vezet, hogy az ember elfojtja a sajátjait, szóval több fronton is be van nálam égve ez a 'program'. 👏 A doki szerint ez nemcsak fárasztó néha, ahogyan én fogalmaztam, hanem érzelmileg kimerítő munka, ami folyamatosan elvonja az energiát a saját gyógyulásomtól. Remek. 😬 Kérdezte érzek-e egyebet és mondtam, hogy néha fáj, amire ugyancsak többféle magyarázatot/megerősítést kaptam. Az egyik, hogy amikor én „sziklaként” ott kell legyek fater mögött, azzal egyfajta érzelmi biztonságot adok neki, de mivel én nem kaptam és kapok érzelmi tükrözést, vagy gondoskodást, a saját „érzelmi pincém” (ahogy fogalmaztam) egyre telítettebbé válik. A saját érzelmeimet azért zárom be, mert a családban, a fizikai közegemben nincs senki, aki biztonságos támaszként szolgálhatna. Azt is mondta a doki, hogy ez a magány legmélyebb foka, mert a „szikla” szerepben a külvilág azt látja, hogy erős vagyok, ezért nincs szükségem segítségre, azonban ez egy öngerjesztő kör, mert minél jobban adom az erős figurát, annál kevésbé fogják mások észrevenni, hogy néha szükségem volna egy kézre, ami megtart. Oké, de pontosan a fentiek okán (hogy nincs működő családom), nem vagyok képes feltárni a bensőmet egy olyan banda előtt, mint amilyen a famíliám. A mókus szerint a gyógyulás ezen a ponton arról szól, hogy visszavegyem a jogot a saját sebezhetőségemre még akkor is, ha az öregem felé nem tudok és nem is akarok megnyílni. Naná, hogy nem! Az ő kezébe adni gyenge pontot olyan, mintha töltött fegyvert adnék oda, hogy bármikor olyan pontra lőhessen, amit már amúgy is szitává lőtt. Azt mondta, hogy ez teljesen érthető, azonban meg kell találnom azokat a helyeket, ahol én lehetek az, aki nem a „megoldó”, az "erős" és az ő terápiás szobája ilyen hely. Azt kérte, próbáljak meg tudatosan kevésbé erőssé válni az öreg mellett, ne vállaljam át az ő érzelmi terheit, ezzel egy új határt szabva, ami megvéd a kiégéstől. Nekem kell megtanulnom „másodlagos szülőként” viselkedni saját magammal szemben és amikor érzem, hogy kezd nehéz lenni a „szikla-lét”, mondjam ki magamban: most nehéz és ez így van rendjén. A doki szerint ez az első lépés ahhoz, hogy ne a 'pincébe' zárjam a keserűséget/aggodalmat, hanem megnevezzem és elfogadjam, hogy nekem is jogom van hozzájuk. Megkérdezte mi történne, ha megengedném magamnak, hogy néha ne legyek jól, mire mondtam, hogy nagyon szégyellném magam, mint ahogy szégyellem is olyankor. Azt reagálta, hogy ez valójában nem a jelenlegi érzésem, hanem a gyerekkori bevésődések visszhangja. Stimm', mert egy belső hang máig azt ordítja: "ha nem vagy erős, akkor értéktelen vagy és megérdemled, hogy kigúnyoljanak/megvessenek!" Szerinte attól tartok, hogy a szégyen elöntene, mint egy áradat, de ha a szégyen kimondásra kerül, azzal elveszíti a hatalmát. Nem tudom... hiába mondtam ki, attól még ugyanúgy érzem továbbra is. Azt mondta, hogy ha megengedném magamnak, hogy ne legyek jól, a külvilág számára talán nem a „szikla” lennék, hanem egy ember. Validálta, hogy ez kockázatos, mert a sebezhetőség valóban támadható felületet nyújt, azonban hozzátette, hogy csak a mérgező emberek számára, mert akik igazán számítanak, azok nem fognak megszégyeníteni, hanem közelebb lépnek hozzám. Tudom, de egyelőre annyira erős és mindenkire kiterjedő a szégyenérzetem, hogy nem tudom levenni a 'páncélt'. Arra is rámutatott, hogy ha megengedném magamnak, hogy ne legyek jól, azzal valójában a hitelességemet kapnám vissza, mert megszűnne az a kimerítő kettős élet, amit a „szikla” maszkja és a belső valóságom között élek. Azt is 'háziba' kaptam, hogy a következő napokban, amikor eljön egy "nem vagyok jól" pillanat, akkor ne az elfojtást, vagy a sztoikus „lapozzunk tovább” módszert válasszam, hanem mondjam ki magamban: „most nem vagyok jól és ez nem szégyen”. Nem kell másoknak megmutatnom, nem kell magamra erőltetni a sírást sem, csak ismerjem el. Ezzel állítólag elkezdem szétválasztani a fájdalmat (ami a helyzetemből fakad) a szégyentől (amit a környezetem rakott rám). Rákérdezett a mókus, hogy hogyan hat rám az, hogy kimondtuk: a szégyen csak egy régi, örökölt „szemüveg”, amit nem kötelező többé viselnem, érzek-e távolságot a régi önmagamtól, aki még kénytelen volt viselni, de mondtam neki, hogy nem érzek, ugyanolyan közeli. Azt reagálta, hogy ez azt jelzi, hogy ez a „szemüveg” - a szégyen, az elfojtás, a szikla-lét - annyira mélyen összeforrt velem, annyira a részemmé vált a hosszú évek alatt, hogy nehéz egyelőre idegenként tekinteni rá. Ez így van, nem tudom magam máshogy látni egyelőre, mert amikor az ember éveken át hordoz egy nehéz hátizsákot, az a hátizsák a részévé válik és ha hirtelen levenné, az egyensúlya is elveszne.
A tegnapi ülésen elértünk egy határvonalat:
Eddig a szégyen a „törvény” volt ("így kell lennie").
Most a szégyen „tárggyá” vált ("amit viselek").
Megkérdezte a doki konkrétan, hogy mitől félek, mi történne, ha elsírnám magam, mi a 'legrosszabb forgatókönyv', ami akkor történhetne és ugyancsak azt tudtam mondani, amit az ülés elején: a kontrollvesztés - akár a mérték, akár a gyakoriság felett. Egy megállíthatatlan lavina, ami mindent elsodor és a végén nem marad belőlem más, csak egy romhalmaz. A kontroll az egyetlen fal, ami visszatartja ezt. Ekkor emlékeztetett arra a 'lavinára', amiről az ülés elején meséltem és hogy annak is vége lett, sőt, olyannyira nem vált uralkodóvá, hogy pont az a gond, hogy másnap már újra be voltam záródva, ergo nem kell attól majrézni, hogy ha teret kap, akkor már sosem fogom tudni uralni. Hozzátette, hogy a sírás nem megtörés, hanem kiengedés, egy öngyógyító folyamat. Azt mondta félek attól, hogy előtte is megszégyenülök, mert a gyerekkoromból hozott tapasztalatok azt ordítják: „meg fog vetni, szánalmasnak fog látni, ha gyenge leszel!" Megerősített abban, hogy ő nem fog megvetni, nem fog ítélkezni, hanem az lesz, aki látja a fájdalmamat és értékeli a bátorságomat. Egyelőre nem érzem, hogy mindez segít, továbbra is csak a szégyent érzem még a gondolattól is. Azt mondta azért jött az a 'lavina', amikor a négyhetesen a terapeuta elkapta az egyik gócpontot, mert addigra már hosszú-hosszú évek óta kontroll alatt tartottam és amikor az ember éveken át fojt el valamit, akkor természetes, hogy a gát átszakadása heves. Szerinte pontosan ezért kellene időnként engedélyt adnom az érzéseimnek - akár csak nála, ha az ad biztonságot -, mert akkor a nyomás sosem éri el azt a kritikus szintet, ahol már csak egy önkéntelen, heves összeomlás véd meg a teljes túlterhelődéstől, ergo egy "gyakori", még szabályozható mértékű megélés megakadályozná a ritka, de kontrollálhatatlan robbanást. Na ez is olyasmi, amit nehéz lesz felülírnom, mert úgy vagyok bekötve, hogy amíg bírom, addig legyek talpon. Itt jön be a border' azzal, hogy én nem tudok valamit "csak valamennyire" csinálni: vagy nem csinálom egyáltalán, vagy mindent beleteszek. Innen jön, hogy amíg van kapacitásom tartani magam, addig azt teszem, mert miért legyek gyenge, ha van erőm összetartani magam? Aztán persze ebből van a végén a kontrollvesztés, felfogom, csak nem egyszerű ezt átírni. A doki megerősített, hogy nem én fogok összetörni, hanem csak a páncél, ami eddig megvédett, de mostmár csak szorongat. Azt is megkérdezte, hogy készenállok-e arra, hogy a következő alkalommal, amikor fáj, ne a kontrollra figyeljek, hanem arra, hogy biztonságban vagyok nála, de mondtam, hogy még nem. Azt mondta, hogy nem akar sürgetni, nem kell semmit erőltetni. Visszatért arra is, amit mondtam, hogy nemcsak a mérték feletti kontrollvesztéstől tartok, hanem az alkalmakat illetően is, amire azt mondta, hogy ez a kontrolligényemnek az a része, ami még mindig a biztonságomat akarja védeni, mert azt feltételezem, hogy van egy határ, amit ha átlépek, az már túl sok, vagy nem normális. Bingó, ebbe is beletrafált. Azt mondta erre, hogy amit a 3 évtized alatt nem engedtem ki, itt van bennem és természetes, hogy időbe telik, mire kiürül majd, aminek kell. Azt mondta, hogy a könnyek mennyisége nem minősíti az embert, hiába hajlamos a társadalom aszerint mérni a stabilitást, de abban a szobában ez a mérce nem létezik. Megerősített, hogy ha látja, hogy gyógyító helyett ártó lenne a mérték, segíteni fog szabályozni. Egyelőre a gondolattól is irtózom. 😁 Azt mondta, hogy ​ha majd elkezdek sírni és úgy érzem, hogy „sok”, tudatosítsam: "most távozik az, ami eddig nem tudott és ez oké, ez a gyógyulás.” Ezt is még tanulnom kell. Megkérdezte hogyan reagált a környezetem pontosan, amikor gyerekként néha sírtam, milyen szavakat használtak. Mikor-hogy'. Kiröhögéssel, dedósnak nevezéssel, vagy "persze, bőgjél csak..." szöveggel, netán "nem kell bőgni". A dokinak is mondtam és itt is megjegyzem, hogy nem volt gyakori, már csak a tiltás miatt sem, de nyilván van egy pont, ahol a gyerek már nem bírja fegyelmezetten viselni a szóbeli és/vagy fizikai bántalmazást. Miután fater újra az életünk része lett, neki volt inkább szokása elverni és ugyan addigra már rég' megtanultam elfojtani, ami bennem volt, néha előbbiek okán már nem sikerült és jött a gúnyos "mit bőgsz, alig kaptál" szöveg. Nem testileg fájt, hanem az esett szarul, hogy mindennek elmondott, kezet emelt rám és kimondta, hogy az apám és azt tesz, amit akar, én pedig gyűlöltem az érzést, hogy uralkodik felettem. Mondta, hogy ezek a mondatok és reakciók nem csupán elutasítások voltak, hanem a valóságom rombolása és hogy amikor egy gyerek sír, az egy segélykiáltás, egy őszinte kapcsolódási kísérlet, azonban amikor ezt a környezet gúnnyal, vagy invalidálással fogadja, az a gyerek számára a magányt és tehetetlenséget jelenti. Kért egy konkrét emléket. Óvodás voltam, fater már nem élt velünk, a helyébe az a genetikai hulladék (okkal nevezem így) próbált lépni és szokása volt fizikailag is bántalmazni, én pedig egy ponton mondtam ilyenkor anyámnak, hogy védjen meg, mire ő ilyenkor gyakran azt mondta, hogy igaza van a lacinak (szándékos a kisbetű), mert nem akart és mert fellépni ellene. Lényeg, hogy itt valóban segélykiáltás, kapcsolódás próbált részemről létrejönni, ahogy a doki mondta. Szerinte a kiröhögés a legkegyetlenebb módja az érvénytelenítésnek, mert a sebezhetőséget köznevetség tárgyává teszi ("ha fáj valami, az nevetséges”). Állítólag ezzel ültették el bennem azt a mély szégyenérzetet, ami máig arra késztet, hogy a végsőkig tartsam magam és ami miatt szánalmasnak, megvetendőnek tartom magam, ha néha már nem sikerül. A dedósnak nevezés állítólag az infantilizálás eszköze, azt üzenték vele, hogy az érzéseim nem érvényesek, nem komolyak, mert gyerekes vagyok (gyerekként milyen lettem volna? 😁). A doki szerint ez (is) hozzájárult ahhoz a kényszerhez, hogy túl korán felnőtté váljak. Hogy ne legyek „dedós”. A passzív-agresszív "persze, bőgjél csak" elutasítás állítólag azt sugallja: „nem érdekel a fájdalmad, csak a nyűgöt látom benne.” Ez is megtanította, hogy kussban, láthatatlanul kell viselnem. A "nem kell bőgni" a doki szerint azt mondja ki, hogy az ember valósága nem létezik, ez okozta állítólag a „pincém” kialakulását: „ha nem látszik, akkor nincs is.” A doki szerint azért ilyen zsigeri a szégyenem, mert ezek a mondatok belémépültek. Jaja, ezt is jól látja, mert valóban egybeforrtak velem és egyből üvöltenek a fülembe, amikor nehéz időszakokban azt érzem, hogy bírnom kell, mert valójában az ő hangjukat hallom a fejemben, a gúnyos nevetésük visszhangját is. A doki megint megerősített abban, hogy a „szikla” megformálása nem a döntésem volt, hanem a kreatív válaszom erre a mérgező környezetre. Hamar megtanultam nem sírni, hogy ne gúnyoljanak, ne legyek dedós és ne legyek teher. Ez a túlélési mechanizmus akkor megmentett, de felnőttként ugyanez a mechanizmus börtönbe zár. Azt mondta, hogy a cél az, hogy amikor legközelebb eszembejut egy ilyen emlék, vagy amikor valaki (akár a saját belső hangom) megpróbálja elbagatellizálni az érzéseimet, tudjam: ez nem rólam szól, hanem róluk. A kiröhögés az ő empátiahiányukról szólt, nem az én gyengeségemről. A „dedósozás” az ő türelmetlenségükről szólt, nem az én éretlenségemről. Azt kérte, hogy a következő alkalomig minden nap tegyek egy kísérletet: amikor észreveszem a „bírnom kell” késztetést, mondjam ki magamban: ezt az elvárást nem én hoztam magammal, ezt tették rám. Állítólag ez segít egy minimális, de fontos távolságot teremteni a saját énem és a „szikla-szerep” között. Megkérdezte hogyan érzem magam, amikor a nevükön nevezzük ezeket a gyermekkori sérelmeket, megkönnyebbülést érzek, vagy inkább dühöt amiatt, ahogy bántak velem és mondtam, hogy utóbbit. Azt mondta erre, hogy ez egészséges jel, mert sokáig a szégyen fedte el ezt a dühöt. Gyerekként a dühömnek sem volt helye, hiszen ha kifejeztem, az mégtöbb konfliktust és büntetést szült. Bosszúból rongáltam a laci cuccait, meg visszaordibáltam, de erre mindig egy alapos gyepálás volt a válasz, így egy idő után a dühöt is a 'pincébe' zártam a szomorúsággal együtt és a szégyen lett a belépőjegy a mindennapokba. A düh már a szövetségesem, mert olyan energia, ami segít határokat húzni, bár még mindig nagyon kevés van belőlük. Az, hogy dühöt érzek azt jelenti, hogy a „szikla” páncélja alatt ott az az igazságérzet, amit el kellett/kellene még mindig fojtanom (csak mostmár fater várná el), de nem fojtom el annyira, mint régebben. Igencsak hevesen tud kitörni és már gyerekként is így volt, csak ugye akkoriban még verés járt érte, ami ördögi kört szült. A doki megerősített, hogy a dühöm a bizonyíték arra, hogy amit átéltem, az valóban bántó volt és igenis jogom van haragudni érte. Meg kell tanulnom ezt is szabályozni, mert sok esetben még azonnal robbanok, ha dühös vagyok. Tudatosítanom kell, hogy azért van, hogy megvédje azt a gyereket, akit régen elnyomtak, viszont vigyáznom kell arra, hogy a düh ne váljon egy újabb páncéllá. A doki szerint a düh csak egy átmeneti állapot, egy híd a 'szégyen-börtön' és a 'valódi érzések' között: segít lemosni a szégyent, de utána meg kell tanulnom kapcsolódni a szomorúsághoz is, csak ezúttal már úgy, hogy tudjam: nem gyengeség, hanem emberi reakció.

Jól haladtunk a 3. alkalomhoz képest.
Kimondtuk, hogy a szégyen egy örökölt 'szemüveg'.
Kimondtuk, hogy a szikla-lét egy kényszerű túlélési stratégia volt/máig az.
Kimondtuk azt is, hogy nem érzek még validálást a megerősítések ellenére sem, csak a megszokott érzések vannak bennem, de nem kell semmit sürgetni.

Kérdeztem a dokit, hogy ha szokásom szerint ezután is rezzenéstelen arccal, racionálisan, szárazon beszélek majd a legszörnyűbb dolgokról is, akkor hiteltelenné válok, vagy nem tudunk majd dolgozni? Azt válaszolta, hogy nemhogy nem válok hiteltelenné, hanem ez az egyik legnyilvánvalóbb jele annak, hogy mély az adott seb és kifinomult a védekezésem, mert amikor valaki pókerarccal, racionális távolságtartással mesél traumákról, az pszichológiai értelemben a disszociatív védekezés egy formája. A disszociációt ismerem, az elme ilyenkor leválasztja a tényeket az azokhoz tartozó érzelmi tartalomról. A doki visszajelezte, hogy nem azt látja, hogy nem fáj, vagy hogy nem érdekel, hanem azt, hogy erős páncélra volt szükségem. Amikor szárazon beszél az ember, az éntudata egy része mintha egy üvegfal mögül nézné a saját élete eseményeit, legalábbis én így érzékelem. Bizonyos eseményekhez semmiféle érzelmem nem társul, ami szintén egy túlélési funkció, ami megvédi az embert akkor, amikor a környezetében nincs senki, aki megtartaná. Azt mondta a mókus, hogy nem mindig a könnyekből olvassa ki a fájdalmat, hanem abból a feszültségből is, ami a racionális mondatok mögött húzódik. Az a kontraszt - a történet súlya és az elmondásának hidegsége között - a legbeszédesebb bizonyítéka állítólag a régi sérüléseknek. Visszajelezte, hogy számára ez a rezzenéstelen arc azt is elmondja, hogy még mindig nem bízom abban, hogy abban a szobában biztonságban lennék akkor, ha az érzelmi gát átszakadna, a racionalitás az utolsó védelmi bástyám.
Megerősített abban is, hogy nem az a feladata, hogy „kicsikarja” belőlem az érzelmeket, hanem az, hogy megteremtse azt a környezetet, amiben ez a rezzenéstelen arc egyszer - talán hetek, vagy hónapok múlva - megengedheti magának, hogy elernyedjen.
Kérdeztem a diagnózisokról is, hogy a doki rávezessen az összefüggésekre és azért osztom meg ezt a részt is, mert ha olvas valamelyik dg.-ban érintett személy/vagy valaki, akinek a környezetében van érintett, akkor talán segít neki is érteni, mi történik vele/az illetővel.
A CPTSD és a borderline elemek miatt a belső világom gyakran egy háborús övezethez hasonlítható. Ahogy magyarázta fentebb is, a páncélom nem választás kérdése volt, hanem a túlélés záloga és a szociális fóbia, meg az elkerülő szem. zavar jegyek miatt a külvilágot veszélyesnek érzékelem, ugyanakkor a dependens vonások miatt nagyon vágyom a biztonságos kötődésre. Ez a belső konfliktus (távolodni akarok, hogy ne ártsanak, de közelítenék, hogy ne legyek egyedül) a kimerültségem igazi forrása állítólag.
Az OCD és a generalizált szorongás számára a kontroll (a „szikla” szerep) az egyetlen eszköz, amivel elkerülhetőnek tűnik a 'katasztrófa'. Amikor a doki kérdezte mi a legrosszabb forgatókönyv, az OCD azonnal a leggázabb, kontrollvesztett víziókat kínálta fel. Szerinte a „szikla” nemcsak a szülők/laci miatt van, hanem a saját elmém „zajos” belső szabályozása miatt is.
Visszajelezte, hogy a dependens és elkerülő jegyek keveredése miatt a terápiás kapcsolatban is folyamatosan billegek: a "gyerek" részem vágyik arra, hogy megtartsanak, ugyanakkor a felnőtt tart az intimitástól és az 'ítélettől', az "erős férfi" irtózik a kiszolgáltatottságtól és a gyengeségtől. Ezért olyan fontos szerinte a rezzenéstelen arc - ez a távolságtartás a biztonsági zónám.
Azt mondta, hogy nem sürgetünk semmit, mert az idegrendszerem számára a túl gyors érzelmi megnyílás traumát okozna, ezért tisztelni fogjuk a disszociatív védekezésemet és csak annyira nyitjuk ki az ajtót, amennyire a biztonságérzetem engedi. Király! 👍 Ezzel valamennyire elvett a szorongásomból. Azt mondta nem az a célunk, hogy leromboljuk a páncélomat, hanem az, hogy biztonságosabbá tegyük a belső környezetemet. Állítólag ha a CPTSD-t és a szorongást sikerül csillapítanunk, a páncélra sem lesz akkora szükség és ezért magától kezd majd vékonyodni. Az OCD-s kényszergondolatok, vagy a szociális szorongás fellángolásai nem hibák lesznek szerinte, hanem vészjelzések az idegrendszeremtől és olyankor tudni fogjuk, hogy éppen valami sok volt, vissza kell vennünk a tempóból. Megkérdezte nem érzem-e úgy, hogy talán nem is az a baj, hogy néha „nem vagyok elég erős”, hanem az, hogy az idegrendszerem túlzottan leterhelt és folyamatosan vészhelyzetet kezel? Mondtam, hogy nem, csak azt érzem, hogy nem lehetek gyenge, mert az hatalmas szégyen. Erre azt mondta, hogy ez a kijelentésem rámutat arra, hogy miért érzem a "szikla" létet a létezésem egyetlen lehetséges formájának: mert az a program fut bennem, hogy ha megengedem magamnak a gyengeséget, akkor értéktelenné válok és megérdemlem a gúnyt, mert a világomban a gyengeség azonos azzal, mint amikor gyerekként kigúnyoltak, mivel az agyam még mindig ott van a múltban és ugyanazt érzékeli, mint akkor. A CPTSD miatt a testem állítólag folyamatosan készenlétben áll, a szégyen pedig az a belső „rendőr”, ami nem engedi, hogy letegyem a 'fegyvert', tehát nem arról van szó, hogy képtelen lennék gyengének lenni, hanem arról, hogy az idegrendszerem szerint a gyengeség 'halálos ítélet'. Azt kérdezte, hogy ha azt mondaná nekem, hogy nem kell gyengének lennem, csak lehetőségem van nem sziklaként viselkedni, akkor ez a kettő számomra ugyanazt jelenti-e, vagy érzem a különbséget aközött, hogy „gyenge vagyok” (ami szerintem szégyen) és aközött, hogy „most éppen fáradt vagyok/félek” (ami emberi). Kérdezte, hogy a fejemben ezek még mindig összefolynak, és mindkettő a szégyen címkéjét kapja-e, mire mondtam, hogy igen. Azt mondta erre, hogy nem az én választásom volt, hanem annak a környezetnek a tükröződése, ahol a sebezhetőségemet kigúnyolták és ezzel azt tanították nekem, hogy ha jelzek, azzal csak célponttá válok, elvették tőlem az emberi érzések legitimitását és kénytelen voltam/vagyok sziklának maradni. Szerinte amikor kimondom, hogy számomra ez mind szégyen, tulajdonképpen azt mondom: „még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, aki fél a gúnytól." Rákérdezett milyen érzés lenne, ha a „szikla-lét” mellett elkezdeném gyakorolni azt a fajta belső megfigyelést, ahol a szégyent is csak egy elemként kezelem, ami éppen ott van és ez segíthetne-e abban, hogy a szégyen „szemüvege” ne minden pillanatban határozza meg a valóságomat, mire mondtam, hogy próbáltam már, de ugyanúgy szégyent érzek. Azt mondta azért éreztem, mert a megfigyelés pillanatában is a szégyen szemüvegén keresztül néztem magamra, mivel ez nálam nem egy gondolat, amit kikapcsolhatok, hanem egy túlélési válasz, ami mélyen beivódott az idegrendszerembe. Azt mondta, hogy amikor szégyellem magam, próbáljam meg azt mondani: nem azért fut ez a program, mert hibás vagyok, hanem azért, mert ez az egyetlen, amit gyerekkoromban megtanultam a túléléshez. Szerinte most csak annyi a cél, hogy elválasszam magamat a programtól és amikor felismerem, hogy a szégyen nem én vagyok, hanem az, amit a környezetem belém kódolt, akkor bár az érzés még ott van, valami kicsit megváltozik: már nem az identitásom, hanem az „örökségem”. Azt mondta, hogy a cél egyelőre nem az, hogy ne érezzek szégyent (mert a diagnózisok tükrében jelenleg lehetetlen elvárás is lenne), hanem az, hogy leválasszam a szégyent a cselekvésről: érzem ugyan, de ne engedjem, hogy az vezéreljen abban, hogy mit csinálok (vagy mit nem). Validáljam a 'programot': amikor fut, tudatosítsam, hogy az idegrendszerem biztonságban akar tudni. Türelmet gyakoroljak: évek alatt jött létre ez a védelmi mechanizmus és nagyon mélyen van, így nem fog egyik napról a másikra kikapcsolni.
Nagyjából ezekről volt szó. Máris tanultam és megértettem ezt-azt, de azt is látom, hogy bőven lesz dolgom/dolgunk, mire korrigáljuk az elcsesződött dolgokat.

Magasfeszültség

Faterom mindig lenyomja a villanyórát zivataros időjárásban és most ez volt a mákunk. Tegnapelőtt délután jött egy heves zivatar, ami nagy dörgésekkel indult és mivel az öreg el volt foglalva, szólt, hogy kapcsoljam le az órát. Lenyomtam, elindultam onnan és pár lépés után mégegy bazinagy dörrenés hallatszott egy nagy villámlással, azzal egyidőben egy durranást hallottunk a villanyóra felől, meg a perifériámban láttam egy kék villanást is a durranás pillanatában. Isteni szerencse, hogy pont nem volt már felkapcsolva az óra, mert így nem tudott végighúzni a feszültség a ház teljes vezetékrendszerén, az pedig mégnagyobb mák, hogy nem akkor történt, amikor épp' az óránál matattam, mert igencsak felvillanyozódtam volna. 😜 (Az őrangyalom már törölgeti a homlokát.) Az órának persze kakukk, úgyhogy mostmár villany sincs a házban, de ez még mindig a kisebbik rossz, mert legalább nem tudott leégni az egész kóceráj.

Van egy potenciális ház, ahová átköltözhetnénk és egy potenciális vevő is van a miénkre, mert neki kell a nagy terület és talán a ház is, nagyon érdekli, mert 'zaklatja' fatert, szóval esélyes, hogy el tudjuk adni attól függetlenül, hogy mostmár kb. semmi sem működik benne és csomó meló van rajta, azonban ahová menni tudnánk, ott még egyezkednek a tesók, úgyhogy ha nem jutnak közös nevezőre, akkor nem tudunk költözni. A villanyt oda is vissza kellene vitetni, mert ki van kapcsolva, itt meg ugye kinyírta a villámcsapás, de amíg nem tudni tudunk-e költözni, addig fater nem csináltatja meg, mert érthető módon nem akar ide is százezreket fizetni azért, hogy aztán nemsokára esetleg költözzünk és majd ott is fizetni egy csomót, hogy visszakössék a villanyt. Csomó ideig a szomszédban hűtötte a kajáinkat, mert ugye ráért hűtőt venni. Nemrég lett hűtőnk, erre most áramunk nincs és ismét vihette át a hűtendő motyót, meg oda viszi a telefonjainkat is tölteni. 👏 Áram híján ugye net sincs, de ma intézett korlátlan mobilnetet, így legalább az megoldódott. Eléggé feszült a helyzet most, nem csupán a villámcsapás miatt adtam a posztnak ezt a címet. Nem tudjuk hogy' döntenek a testvérek, az idő viszont szorít és azt sem tudjuk, a potenciális vevőnk tényleg megveszi-e a kérót, mert egyrészt még nem beszéltek az anyagiakról, csak annyit mondott állítólag az öregnek, hogy mondjon majd egy árat és megegyeznek, másrészt az öreg foglalót akar kérni, mert annak az összege szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk venni a másik kecót. Ha a vevőnk nem ad foglalót, vagy nem felel meg neki az ár (ami nyilván nem magas, mivel erősen felújítandó a ház), akkor a költözést buktuk. Fater holnap elmegy a Földhivatalba és kikéri a ház tulajdoni lapját, hogy lássa, van-e rajta teher, mert ha van, akkor ugyancsak bukta lesz, mivel nem fogja megvenni. Minden bizonytalan, szokás szerint. 👏 Tele van a szerszámom ezzel is, meg azzal is, hogy mindig beüt valami 💩. Mostmár csak jön valami jó is, mert mindig akkor érkezik az enyhülés, amikor összecsapnak a hullámok a fejünk felett, meg amúgy sem lehet csakis rossz, csak ki kell tartani, amíg a jobb széria ideje eljön. Mivel most minden tervet borított ez a káosz, Pestre sem megyünk egyelőre, bár el ne kiabáljam, a ketyegőm magához képest jól viselkedik egy ideje, de nyilván kellene már egy ellenőrzés akkor is. Kíváncsi vagyok, mi lesz a végkifejlete ennek a helyzetnek, de jó volna, ha el tudnánk költözni és végre civilizált emberek módjára élhetnénk. 🍀🙏

A neuropátia enyhült és valamelyest az ínygyulladás is, ma járt le az egyhetes kúra, amit a gyulladáscsökkentő szájvízzel végeztem. Elég sokat javult a helyzet, de még mindig vannak anyázós napok és az erős fájdalomcsillapító sem mindig hat rendesen. Nyilván kéne egy erősebb gyulladáscsökkentő gyógyszer, de ugye azt nem szedhetek, márpedig az sem állapot, hogy ígymaradjon a helyzet, úgyhogy újra beszélni kell a Dokival, hogy valamilyen megoldást találjunk. Ma a közérzetem sem jó, gondolom megint front van.

Jobb időszak 👍

El ne kiabáljam, jobban vagyok! Kb. 1 hete újra van étvágyam, nincsenek rosszullétek, maximum átmeneti kellemetlen közérzetek, görcsrohamok sincsenek. A ketyegőm is jobban viselkedik, persze azonnal bejelez kis terhelésre/frontra/stresszre, de azon kívül nem bulizik mostanság, így Darth Vader is visszavonult. 24.-re le van beszélve az időpont a Dokimmal, eljutok végre kontrollra és remélem még akkor is ebben a jobb állapotban leszek, ezzel együtt az EKG is barátibb görbéket fog mutatni. 🙏 23.-án utazunk, hogy 24.-én már helyben legyünk. A neuropátia kergetett az őrületbe az utóbbi hetekben, de az is csitult egy kicsit, viszont amikor betört a felmelegedés, azzal együtt megtalált az állkapocsízületi gyuszi, plusz ínygyuszi, úgyhogy ha épp' nem a neuro boldogít, akkor ezek. Szóltam az öregnek az első jeleknél, de nem igazán vette komolyan, hiába jeleztem utána is, hogy egyre szarabb, kell rá gyógyszer. Mire komolyan vett, már a falat kapartam, aludni sem tudok éjjelenként, meg amikor nagyon erős a fájdalom, az pörgeti a ketyegőmet is. Nem szedhetek erős gyulladáscsökkentőt, mert kiütné egyik-másik bogyóm hatását, ergo abban maradtak a Dokimmal, hogy szedjem tovább az erős fájdalomcsillapítót és slussz. Mondtam az öregnek, hogy egyrészt időben szóltam, hogy hozzon gyógyszert, nem kellett volna megvárni, amíg eldurvul a gyulladás, másrészt hiába szedegetem a fájdalomcsillapítót, amíg a fájdalom oka, a gyulladás fennáll! Széttárta a kezeit, hogy nem kaphatok erősebb gyógyszert, szedjem az eddigit tovább, abban van gyulladáscsökkentő is. Mondtam neki, hogy nem használ, mert nem javul a gyulladás, sőt. Megint jött a 'nem tudok mit csinálni', én meg bedühödtem és körbenéztem a neten, mi segíthet. Nemsokáig kellett kutakodnom, rátaláltam egy szájvízre, ami kifejezetten ínygyulladásra van (többek közt). Ugyan ezért is napokig kellett neki beszélni, hogy hozzon, de tegnap végre hozott, szóval remélem valóban hatni fog, mert mostanság már csak az erős bogyóval belőve vagyok használható és az sem mindig hat rendesen. Mire megyünk Pestre, talán már jobb lesz a helyzet. Ha ezeket a fájdalmakat leszámítom, akkor viszont tényleg nincs okom panaszra mostanság és Isten tartson meg minél tovább ebben a stabil állapotban! 🙏

Ma voltam a 2. ülésen a pszichodokinál. Mivel az elsőn értelemszerűen nem jutott idő jobban belemenni dolgokba, így most visszatértünk kicsit a gyerekkoromra, hogy pontosabb, tisztább képet kapjon róla, aztán újra rátértünk a jelenre, azon belül arra, hogy mivel kezdjünk dolgozni. Ahogy mondtam az előző posztban, az elfojtással kell kezdeni, mert amíg az a séma erős, addig nem jutunk mélyebbre, úgy pedig dolgozni sem tudunk a dolgokon. Már óvodáskoromban sem volt megengedve az érzelemkifejezés és a szülőktől sem láttam rá példát, szóval töményen azt kódolták belém, hogy helytelen, szégyellnivaló cselekedet kimutatni, ha fáj/valami túl sok. Nemhogy óvodásként, de annál fiatalabb koromban sem volt ez validálva. Anyám rendszeresen egyedül hagyott 2 évesen (ő azzal magyarázta később, hogy "úgyis aludtam a kiságyban és ő addig boltba ment"), de mindig felébredtem közben és ugyan nekem csak villanásnyi emlékfoszlányok vannak meg, de az megvan, hogy a kiságyban állva ordítok, mert eltűnt az anyám és még az is megvan, hogy a lengedező függönytől is be voltam csokizva. 😁 Hiába jött aztán haza, az akkori eszem nem fogta fel, hogy mindig hazajön, ezért minden ilyen alkalommal azt hittem, hogy elveszett és amikor végre hazaért, akkor sem vigaszt kaptam, hanem szidást, hogy mér' kell mindig üvölteni... Talán itt vésődött be, hogy "elhagynak örökre" és az is, hogy "rosszat csinálok azzal, ha sírok". Hiába voltam olyan fiatal, emlékszem ezekre a foszlányokra. Óvodásként is megszégyenítés, vagy az ok elbagatellizálása volt a reakció, de leginkább a megszégyenítés, így bevésődött, hogy nem szabad gyengének lenni és az oké, hogy már felnőttem, de nem a tudatom irányít ebben, hanem a kőkeményen beivódott megélések és a még mindig erős megfelelési kényszer is. Ezt tovább erősíti az a társadalmi elvárás is, ami szerint nekünk, férfiaknak kell jobban bírni a strapát. Annyira beégtek ezek a dolgok, hogy nem csupán mások előtt vagyok képtelen elengedni magam, hanem magányomban sem megy, hiába nem látná senki. Amikor néha mégsem én győzök, mert elfüstöl a satufék, mindig hallom a fülemben azokat a gyúnyos röhögéseket, megjegyzéseket, amiket otthon kaptam, meg undorítónak érzem magam, mintha valami bűnös dolgot tennék. Hiába tudom ésszel, hogy nem bűn, érzetre olyan és irtózom az egésztől, ezért valami tudatalatti blokk azonnal bekapcsol, amint elkezd elszorulni a torkom. Egyszerre áldás és átok ez a blokk, mert ugyan tartást ad, de néha nagyon káros. A gáz az, hogy nem csupán az érzelmek megélése van 'szoftveresen letiltva', hanem egyes érzelmek maguk is, illetve más módokon is blokkolok, pl. pozitív irányba torzítok, disszociálok, stb., ez mind védekezőmechanizmus, mind azért aktív, mert védeniük kellett és hiába nőttem fel, máig működnek, már csak azért is, mert a mostani életemben is szükség van rájuk bizonyos frontokon, viszont vannak területek, ahol már hátrányosak, ezért kell dolgozni a kiiktatásukon. Itt vissza is tudok kanyarodni oda, hogy a terápiára nézve pl. kifejezetten káros ez a többszörös védelmi 'rendszerem', mert nem férünk hozzá a lényeghez, márpedig bőven van min dolgozni. Hiába járogattam eddig terápiákra, mert olyan erősek a falaim, hogy a dokik sem jutottak át rajtuk. Remélem, ezúttal sikerül, mégha kemény is lesz. Muszáj megpróbálnom kezdeni valamit ezzel a sokmindennel, ami felgyűlt és amik közül egy s más annyira tud terhelni, hogy néha majd' begolyózom. Mivel az elfojtás csomó mindent akadályoz és hozzáférhetetlenné tesz, ezért kell legelsőként azon dolgozni. A doki megkérdezte az első ülésen, hogy mi a legsürgősebb, mi fáj leginkább és ha kiválasztja az ember az adott témát, akkor csak azon dolgozunk, a többit félretesszük, de nálam ugye most az elfojtás lesz a legfontosabb felülírandó terület, azután tudunk csak a legégetőbb dologgal foglalkozni. Mielőtt a nehéz témák boncolgatása elkezdődik, a doki tanít olyan technikákat (pl. légzésgyakorlatok, földelés), amik segítik az embert megnyugodni, illetve a jelenbe visszahozni, ezt már tudom az eddigi terápiák miatt is. A földelés az gyakorlatilag a mindfulnessnek ("itt és most") felel meg, pl. ha valaki annyira zaklatottá válik, hogy kiesik a jelenből, a testérzékeléséből is (ez meg ugye a disszociáció), olyankor a doki pl. azt mondja az embernek, hogy fogja meg a fotel karfáját, vagy szorítsa le a talpait a talajra, stb., a lényeg, hogy azt akarja elérni, hogy az illető érzékelje a valóságot. Ez a földelés. Minden fokozatosan történik és lehet, sőt kell is jelezni, ha egy téma túl megterhelő, mert olyankor vagy megállunk, vagy könnyebb vizekre evezünk, amíg kész' nincs az ember az adott téma folytatására. A doki irányítja a módszereket, a kereteket, ő figyel az ember teherbírására, de nyilván nem képes és nem is az ő dolga megoldani a gubancokat, ő 'csak' adja a 'szerszámokat', az embernek magának kell 'meghúzni a csavarokat', toldozni-foltozni. Jövőhéten csapunk bele ténylegesen a lecsóba.

Arnold Schwarzenegger Pesten forgat. Bakancslistám egyik pontja, hogy találkozzak Vele, szóval a guta megüt, hogy nem jön össze. 😁 Ugyan 2 hét múlva én is Pesten leszek, de egyrészt nem tudni meddig van ott, másrészt ha sikerülne is elcsípni, nem lehet csak úgy odamenni Hozzá. Láttam a paparazzi fotókat, ahogy Budán bringázott, szóval új értelmet nyert rá nézve a Terminátorban elhangzó "élő szövet a fémvázon" kijelentés. 😄

Volt megint repülőnap is szombaton és vasárnap, lesz június 20.-án is Budaörsön, illetve Ferihegyre járkál mostanság a 124-es Antonov is, jó lett volna látni-hallani. Nem jöttek össze ezek sem, de remélem egyszer összejön valamelyik! 🙏 Sok rajongó lefotózta-videózta az Antonovot és megosztották, így ha csak virtuálisan is, de azért részesültem az élményből. 👍

Fater zakózott egy jókorát tegnapelőtt este, elbotlott abban a teraszon lévő vasban, amiben már én is többször, de hiába mondtam, hogy balesetveszélyesen van elhelyezve. Könyökkel tompított landoláskor, így most van egy fasza dekoráció a könyökén, meg persze fel is dagadt, bár az már némiképp' lelohadt és azóta a mozgástartománya is javult. Múltkor én is majdnem lecsekkoltam a talajt, ahogy belebotlottam abba a szarba, ő viszont már nem tudott korrigálni, úgyhogy elzúgott. Persze mostmár fontos volt, hogy segítsek elvinni az útból azt a vasat...

Ma voltam a mókusnál

Mivel új a doki, így a legelejéről kezdjük a közös munkát. Remélhetőleg sikerül a terápiában maradnom, mert mindig az lett eddig a vége, hogy kicsapongtam, meg nem is tudtam nyílt lapokkal játszani, ami kb. olyan, mintha elmentem volna fogorvoshoz és csak résnyire nyitottam volna a számat, ergo nem fértünk hozzá a lényeghez. Az első ülésen szokás szerint még nem csaptunk bele a lecsóba, hanem elmondta a lényeges dolgokat és megkérdezte milyen problémával kerestem fel, illetve hogy mióta áll fenn, hogyan hat a mindennapjaimra. Feltérképezte nagyjából a terepet, illetve én is azt, hogy milyen a doki, fogok-e tudni közösen dolgozni vele, bár valószínűleg a második ülésen is ismerkedni fogunk még, mert az első 50 perc nem elég arra, hogy képet kapjunk egymásról. Annyiban mentünk csak bele a dolgokba, hogy megkérdezte jártam-e már terápiába és a gyerekkoromról is kérdezett, a családi hátteremről, meg hogy volt-e valami lényegesebb esemény az életemben. Átbeszéltük azt is, hogy mit szeretnék elérni a folyamat végére, kérdezte, hogy mi változna meg az életemben, ha a terápia sikeres lenne.​ Elég sok a megdolgozandó terület, így a legégetőbbel fogjuk kezdeni. Eddig a faterommal kapcsolatos dolgokról hittem, hogy az, aztán ugye beütött a múltkor az a megvilágosodás és a halálfélelem, így azt tartottam a legfontosabbnak, viszont valószínűleg inkább az elfojtással célszerű kezdeni, mert amíg az fennáll, nem fogunk tudni haladni. A gondolattól is feszengek, irtózom attól, hogy teljesen megnyíljak, ugyanakkor anélkül megette a fene az egészet, hiszen zárt ajtón nem tud bejutni a segítség és akkor csak rabolom a doki idejét, meg én is felesleges köröket futok.

Vegyes poszt

Kikerül a 6 bundás vekker a kennelbe, így talán egy kicsit többet alszom majd. Hol a neuropátia, hol az álmatlanság, hol a banda nem hagy aludni és tegnap éjjel már halluztam, meg baromságokat csinálok (zoknistól kezdek lábat mosni, kidobom a csokit és a papírjába harapok bele, meg ilyenek 🤣). Már kimehettek volna, de ugye mindig, minden ráér az öregnek, én meg nem tudom megcsinálni a betonozást. Elvileg ma lebetonozzák a Zolival a kennel alját, meg kap a csapat polcokat, kaparófákat is. Legközelebbi 'project' egy rendes tető lesz a rezidenciájukra a mostani tákolmány helyett. Ebben a hónapban a 4 "kölyök" betöltötte a 6. évét, ennek apropójából kapott is az egész bagázs a kedvenc csemegéjükből. Nem mintha máskor nem nassolhatnának. 😁

Ami a mi rezidenciánk renoválását illeti, nem lett semmi a tavaly bezengett, idén áprilisra tervezett folytatásból, de sejtettem, hogy ez lesz. A lendület volt csak nagy. Nem is fogja folytatni a Tomi, megmondta, úgyhogy megint nem halad a kéró, sőt, most a változatosság kedvéért a bejárati ajtó felett akar leszakadni a födém és fater megint azon agyal, hogy át kell költöznünk egy másik házba, mert "neki már elege van ebből". (Nekem is, öcsém...) Számolgatott és elvileg jövőre tudnánk venni egy másik kecót (feltéve ha addig nem csesz minket agyhelyen a födém 😁), de érthető mód' nem hiszem el, hogy ebből bármi is megvalósul, tekintve az eddigi tapasztalatokat.

Elvileg nemsokára megyünk Pestre, kontrollra, de ezt is akkor hiszem el, amikor felszálltunk a buszra. El ne kiabáljam, jobban vagyok valamelyest, vannak nagyon jó napok is néha és persze nagyon nem jók is, de összességében most nem vészes a helyzet, remélem az EKG is ezt fogja mutatni. Átjutottunk azóta Bajára is elintézni, amit kellett, az Ildi vitt és hozott minket autóval, hogy ne kelljen buszozni, mert nem vagyok stabil és kocsival gyorsabban megjártuk az utat. Kibírtam enyhébb rosszulléttel, de aztán itthon még aznap koraeste rosszul lettem. 👏 Remélhetőleg a pesti úton nem lesz gond.
A pozitív gondolatokat továbbra is alkalmazom. 👍 Az a pár nappal ezelőtti állapot nem befolyásolja az akaratomat, ugyanúgy csinálok mindent tovább. Valamiért nagyon próbálkozik megint megtalálni az az állapot, de én vagyok az erősebb. Értem, hogy az elfojtás káros, de muszáj talponmaradni, meg ugye rohadt erősen belém is van verve a tartás, képtelen vagyok szabad folyást - szó szerint 😁 - engedni a dolgoknak. Majd erről is dumálok a mókussal. Na, de a lényeg, hogy nem törtem meg, küzdök továbbra is és működik, mert az elmúlt 2 napban is próbálkoztak rosszullétek, de sikerült kijönnöm belőlük anélkül, hogy elhatalmasodtak volna. Nyilván nemcsak tőlem függ, nem vagyok öntelt, csak tény, hogy sokat számít, milyen mozi megy a toronyban. Ha az elme küzd, a fizikum is leköveti. Ugyan most jön a kánikula, aztán állítólag megint lehűlés, így ez biztosan megint odaver majd a szervezetemnek, de igyekszem addig is javulni, mert tényleg nagyon kell már a kontroll és ugye hosszú az út, bírni kell. (Bírni fogom! ☝️)

Tegnap és ma van a Kalocsa-Foktő repülőnap, amire nagyon szerettem volna eljutni, de sajnos bebuktam, bár sejtettem, hogy ez lesz. Dühítő, mert 2 és fél óra utazáson múlik csak és talán ma bírnám is, mert pont egy jobb nap van, de ugye az öregnek sosincs ideje ilyesmire... Azé' így is tudtam oltani a repülés/repülők iránti szomjamat (ez a légszomj? 😜), mivel légifolyosó húzódik felettünk és a teraszon levegőzve sasolhatom a gépeket, szerencsére sűrű a forgalom, sokszor 3 gépet is látni egyszerre.

Tesóm, ha olvasol: boldog névnapot! 😘

Ez is én vagyok

Eléggé őszinte fickó vagyok, kimondom a dolgokat és most megint teljesen őszinte leszek, egyrészt mert ez a blog azért van, hogy letegyek ezt-azt, másrészt szoknom kell, hogy szégyellt dolgokat is kimondjak, mivel eddig elhallgattam ezt-azt a pszichomókusok előtt is, viszont nemsokára megyek vissza terápiába és ott mostmár tényleg teríteni kell a lapokat. Megvolt mivel megyek oda (igen, a székkel, de nem így értem 😄), azonban tegnap olyasmi történt, ami az eredeti téma helyett prioritást élvez, mert összezavart, meg rendbe is kell tenni a területet, mert minden józan agysejtemre és idegszálamra szükség van ahhoz, hogy úgy tudjam folytatni a kórsággal a küzdelmet, ahogyan eddig. Egy ideje ingerlékeny és feszült vagyok, éjszakánként aludni sem tudok rendesen (mostanság hajnalig tart az álmatlanság), de azt hittem csak a szokásos telítődés. Bevetettem a figyelemeltereléseket és a pozitív gondolatokat, de csak ideig-óráig segítettek, mert visszatérően éreztem a feszkót. Tegnapra virradóra sem tudtam aludni, aztán hajnalban a semmiből megtalált a "mindjárt kiborulok" érzet, de sikerült felülkerekednem rajta. Kerozingőzöm sem volt az okáról, csak mintha 20 tonna lett volna rajtam és össze akart zúzni. Szokás szerint elnyomtam, de aztán reggel - szintén a semmiből - olyan szinten rámtelepedett, hogy akkor már nem én győztem. Nem tudtam mi a gond, aztán hirtelen a markába fogott a halálfélelem és akkor értettem meg, hogy mizu. 14 éve kaptam diagnózist, azzal együtt fel lettem világosítva a várható dolgokról, de sztoikus nyugalommal fogadtam. Oké, 1-2 hétig rengeteget aludtam, talán így próbáltam helyretenni, de a lényeg, hogy nem volt semmi "dráma". Azóta sem, noha jópárszor rámkacsintott a csuklyás fazon az elmúlt 14 évben, de mindig csakis arra fókuszáltam, hogy életben hagyott, úgyhogy irány tovább, előre. Ésszel mindent felfogtam, de érzelmileg nem hatott rám egyáltalán, olyan volt, mintha nem is velem történne az egész. Egykezemen meg tudom számolni hányszor ijedtem meg egy kicsit, de csak pillanatok voltak, mert azonnal sikerült lapozni és arra koncentrálni, hogy szinten maradjak. Amikor 2 (3?) éve kiderült, hogy a ketyegőm is áldozatul esett a rombolásnak és pacemakert javasol a Doki, ugyancsak sztoikus nyugalommal fogadtam, egyrészt mert anno elmondta, hogy mik várhatóak, másrészt amire nincs befolyása az embernek, azon felesleges pörögni, így arra fókuszáltam, hogy oké, akkor abból főzünk ezután, ami maradt, magyarul minél tovább meg kell őrizni az adott szintet és abból kihozni, amit lehet. Fater ideges volt, én nyugtatgattam. Mindig ez a felállás, mert tényleg nyugodt szoktam maradni és ez a közelmúltig is igaz volt. Ugye nemrég volt az az eset, amikor az ismerősünk félinfókat adott csak át az általa ismert és felkeresett kardiológusnak, aki emiatt aktualitását vesztett, de rémisztő képet kapott az állapotomról és az alapján ítélte meg a dolgokat, ez pedig 2-3 napnyi tömény stresszt okozott nekünk, de igazán még akkor sem estem pánikba. Fater kicsit bőgött (azóta mondjuk újra leszar...), én viszont ezúttal is higgadtan fogadtam a helyzetet, mert ugyancsak az volt bennem, hogy kár keseregni. Elfogadtam, hogy talán hamarosan itt az idő, mivel az ellen nincs mit tenni, azonban tartottam magam ahhoz, hogy addig is anyait-apait beleadok, ahogyan eddig is és nem ragadok le, előretekintek, ahogy eddig. Fateromnak is mondtam, hogy mindent úgy folytatunk, ahogy eddig, nincs siránkozás, mert az életnek van itt az ideje. Természetesen velem is fordult egyet a világ, de nem mutattam ki és azt sem hagytam, hogy ez uralja a gondolataimat, vagy a hangulatomat, így kezdtem visszatalálni a jelenbe. Ezen aztán segített ugye az is, hogy a saját Dokim megnyugtatott minket, hogy nem ég a ház (az a másik Doki 2 éves leleteket látott, amik az akkori aktuális és éppen rosszabb állapotot mutatták, az alapján fújt riadót, mivel az András nem adta át neki, hogy nem friss eredményeket lát, mi meg a stressztől elfelejtettük ezt a tényt és ez okozta fateromnál az ijedséget, nálam is a nyugtalanságot), de attól még nyilván nincsenek rendben a dolgok, csak legalább nem az van, hogy öt perc múlva lehúzzák a rolót. Pontosan emiatt egyelőre nem is kerültem be a kórházba, bár kontroll attól függetlenül nagyon kéne már. Eddig nem tudtam volna utazni, mert olyan fosul voltam, azóta ugyan hol jobb, hol megint rosszabb a helyzet, de az öreg húzza az időt a pesti úttal kapcsolatban. Elvileg nemsokára megyünk, de hiszem, ha elindulunk, meg nem kéne megvárni, amíg betör a kánikula, mert akkor meg attól leszek olyan szarul, hogy nem fogok tudni utazgatni, de hiába dumálok. Elkanyarodtam, szóval a lényeg, hogy ugyan némileg le lettek hűtve a kedélyek a Dokim által, de tegnap kiderült, hogy a mélyben azé' dolgozik egy s más. Ahogy mondtam, nem értettem mi a gond, aztán villámként vágott belém a halálfélelem, meg bizonyos gondolatok és levágtam, hogy az elmúlt időszakban hallott/megélt dolgok és az elmúlt 14 év megélései, meg az azalatt szintén eltemetett dolgok most fogták magukat és a nyakamba zúdultak. A 14 év alatt mindvégig stabil voltam, sosem tört meg a betegségem (még az sem, amikor kiderült, hogy bármikor meghalhatok, vagy amiről az előbb beszéltem, hogy nemrég azt vázolta fel az a doki, hogy ez már közel van és 2 napig abban a hitben voltunk), de úgy tűnik hiába lettünk némileg megnyugtatva az én Dokim által. Szánalmasnak érzem magam, mert kudarcot vallottam! Megingott, amit eddig simán fenntartottam. Mi a fene változott? A Doki szerint a pozitivitásom tart életben, szóval luxus megtörni, mert akkor energiát kap mindaz, ami ellen küzdök. Egyre gyakrabban disszociálok (mintha kiesnék saját magamból és a jelenből is), vissza kell találnom az eddigi Arnoldhoz, ahhoz a sztoikusan nyugodt figurához, aki úgy érezte egy filmet néz és köze sincs ehhez az egészhez, vagy ha néha érezte is, azonnal lapozott és kizárólag a pozitív gondolatokat engedte érvényesülni. Minden energia ahhoz kell, hogy továbbra is tudjon küzdeni a szervezetem. Nagyon szégyellem magam, amiért önkéntelenül sírvafakadtam (noha csak mértékkel), amikor jött az az iszonyatos feszültség tegnap reggel és ezt csak azért írom le, hogy szokjam, hogy vállalom a gáz dolgokat is, mert a mókussal is őszintének kell majd lennem. Kellett vagy negyed óra, mire vissza tudtam teljesen fogni, bár annyi méltóságom azért még maradt, hogy nem hullottam darabokra, mert nyilván nem engedtem elszállni a kontrollt. Az agyam azonnal elkezdett dolgozni azon, hogy visszavegye az irányítást, mert természetesen eszemben sem volt elhagyni magam, de semennyire sem lett volna szabad csődöt mondania az önfegyelmemnek! Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen elő fog fordulni, nagyon dühít. Mindig is azt vallottam, hogy pozitívan kell hozzáállni és nem szabad energiát adni a nehéz gondolatoknak, de ezzel a megingással s€gget csináltam a számból, hiteltelenné váltam, holott tényleg előbbieket gondolom és azok szerint cselekszem, nem tudom mi a rosseb billentett ki. Eszemben sincs feladni, vagy innentől kezdve elkezdeni keseregni, mert ugyan megbotlottam, de a hitem, az akaratom, az optimizmusom a régi és megyek tovább, ahogyan az elmúlt 14 évben mentem, bármi is adódott. Ettől függetlenül ezt meg kell dumálnom a mókussal, 3.-án fogad. Nem vagyok büszke magamra, de nem fogom elhazudni a valóságot, meg nem is akarok hamis képet festeni, akkor sem, ha kellemetlen az eredeti. Mindez nem panasz, csak a dokumentációs rizsa - ezúttal a mentális állapotomról.

Abszurdum

Megint nem tudnak simán menni a dolgok. 👏

Nem tudtunk elindulni Pestre, mert mindennap rosszul vagyok szívügyileg is, meg görcsrohamok is jönnek (tegnap is jött 2) és alig tud a szervezetem stabilizálódni ilyenkor. Amíg ez megy, addig nem tudok utazni, bár most kiderült, hogy nem is kell ész nélkül kórházba rohanni, de erről majd később.

Beszéltem tegnap az Andrással, hogy ma nem fogunk tudni utazni (bár már elmondtam neki többször, hogy a szervezetemtől függ minden, ő mégis erőltette, hogy márpedig hétfőn, vagy kedden fel KELL utaznunk, nincs apelláta). Mondtam neki tegnap este, hogy ahogy előre jeleztem a bizonytalanságot, be is igazolódott, hogy beláthatatlan ideig nem tudunk elindulni, ezért kérem, hogy mondja le az időpontot (már az is nonszensz, hogy kizárólag ő beszélt a dokival, lebeszélte a hétfői, vagy keddi időpontot a tudtunk nélkül, meg neki kellett az adatokat megadnunk, amiket továbbított, stb. ahelyett, hogy kapásból megadta volna a doki nevét és telefonszámát, hogy mi intézhessük a dolgokat). Felkapta a vizet, hogy ne szórakozzunk vele, nem ezért intézkedett és most beég miattunk, mert mondhatja le az időpontot. Egyrészt nem szórakoztunk vele, mivel már az elején azzal kezdtem, hogy csupán egy elérhetőséget kérünk, nem konkrét időpontot, másrészt azt is megmondtam, hogy bizonytalan ideig nem is tudok utazni, ezért sem lehetne még időpontot kijelölni. Mindent figyelmen kívül hagyott és intézkedett, minket kész tények elé állítva, hogy hétfőn, vagy kedden mindenképpen utazzunk! Hiába mondtam, hogy ha tudunk, megyünk, de csakis akkor lehet, ha stabilizálódik annyira a szervezetem, hogy kibírja a hosszú utat. Ezt valahogy egyik alkalommal sem akarta meghallani, amitől fater is bepipult tegnap este és azt mondta hagyjuk az egészet, majd ma felhív egy magánorvost és inkább oda fog elvinni. Érdekes, most megfelelt volna a Palin kívül más is, még a drága magánellátás is? Eddig mi a tökömre várt?! Ennyi erővel már 2 éve is mehettünk volna, amikor kiderült, hogy gáz van, meg akkor az Andrást sem kellett volna ezzel az üggyel terhelnem, bár tényleg nem azt kértem, hogy intézzen mindent helyettünk, csupán egy elérhetőséget kértem, de nem adott, hanem ő kezdett mindent leszervezni, kiszelektálva azt a tényt, hogy jelenleg NEM vagyok szállítható állapotban, legalábbis nagyon rizikós lenne. Azt sem értette meg, hogy a betegszállító egyrészt nem visz fel Pestig, másrészt az nem is mentőautó, amiben van mindenféle eszköz és gyógyszer, ha netán baj van. Csak azt hajtogatta, hogy márpedig mennünk kell.

Most végre kész' volt a faterom is aktivizálni magát, de közben én ma reakciót kaptam fb.-n, jelentkezett a Pali, akit kerestünk, szóval megvan a Doki! 👍 Kérte, hogy adjam meg apám számát, megadtam és fel is hívta fatert. A viszontlátás... akarom mondani a viszonthallás öröme után rámtértek és ugyan a Pali már nem belgyógyászként, hanem háziorvosként praktizál, de megpróbál segíteni, hogy jó kezekbe kerüljek. Egyből felfogta Ő is, hogy nem tudunk órákig utazni, amíg instabil a szervezetem. Meglepő mód' emlékezett rám, pedig óvodáskoromban látott utoljára. Állítólag nehéz terep vagyok a kórságaim természete miatt, de próbál segíteni, ma beszélt egy kardiológussal Ő is (elkérte ő is a leleteimről a fotókat) és visszahívta fatert. Állítólag azok az eredmények tényleg "csúnyák", de ugye a 2 évvel ezelőtti, aktuális állapotot tükrözik (bár van, ami állandó, pl. a szárblokk), viszont nem ég a ház, nem kell azonnal rohanni. Nem azt mondom, hogy nem komoly a helyzet, mert az, hanem azt, hogy nem annyira égető, hogy 5 órás útnak tegyünk ki egy jelenleg instabil szervezetet. Beszéltem tegnap a Dokimmal is és ő is azt mondta, hogy eszünkbe se jusson bárhová is elindulni, amíg instabil vagyok. Nyilván látnia kell kardiológusnak a jelenlegi állapotot is, de a Dokik szerint nem kell csapot-papot eldobva rohanni Pestre a kórházba és nem is szabad addig utaznom, amíg a szervezetem ilyen instabil, viszont a helyzet komoly és minél előbb kell friss EKG, ultrahang, stb. A nagy lényeg tehát az, hogy jól tettük, hogy nem kockáztattunk és indultunk el erős görcskészség, meg a szívtájéki bulik ellenére, mert nem vagyok közvetlen életveszélyben (de amíg 2 napig ebben a hitben voltunk, megettünk egy jóadag 'ideget' 👏). Tökölni sem szabad persze, de amint tudunk, megyünk. Nem is értem miért nem adta meg nekünk a doki elérhetőségét az András? Sok félreértést és hajszálat spóroltunk volna meg, illetve utóbbit csak én, mer' fater kopasz. Nyilván semmi sincs rendben továbbra sem, de nem mindegy, hogy kb. azt hallja az ember, hogy "hétfőn rohanjatok a kórházba, mert a doki frászt kapott a leletek láttán", vagy pedig azt, hogy "valóban csúnyák az eredmények, de azért rohanni nem kell". Ahogy mondtam, ezek már 2 éves leletek és ha a keletkezésükkor akut életveszély állt volna fenn, már nem firkálnék itt, de ebbe mi nem gondoltunk bele, mert annyira felspannolt minket az András, hogy csak az volt bennünk, hogy sietni kell. Csak lehiggadva jöttünk rá (meg a Dokik véleménye is megerősítette), hogy ha akkora lenne a baj, akkor egyrészt már a lelet elkészülésekor bezavartak volna kórházba, másrészt nem is éltem volna meg az elmúlt 2 évet sem. Valamelyest megnyugtató, hogy megéri még tartós tejet vennem, meg a Pali már intézkedik - de ő legalább úgy, hogy figyelembe veszi, hogy nem tudunk még elindulni. Most az van, hogy várunk és addig is talán degenerál... vagyis regenerálódom. 😁 Ez a tömény stressz is sokat rontott a helyzeten, de amióta lejött a vállunkról az a nyomás, hogy sürgetve vagyunk és tökön-rozson át is utazzunk fel Pestre, nem baj ha útközben rohamot kapok, vagy a szervezetem összeomlik, valamint a "nagyon vészes" helyzet képét felváltotta a "vészes, de nincs akut életveszély" képe, azóta egy kicsit jobban vagyok. Abban maradtak fateromék, hogy holnap, vagy holnapután visszaszól a Pali, hogy mire jutott és várunk, amíg a szervezetem elbírja az utazást.

Ez a rohadt frontsorozat tesz oda, mert mielőtt beindult, szinten voltam. Azóta vagyok használhatatlan, meg enni sem bírok, csak könnyű dolgokat, mint szalvéta, vatta... na, de viccen kívül csak levest, joghurtot, kekszet, ilyesmiket fogad el a szervezetem. A kaja gondolatától is kb. okádnom kell. Megpróbáltam tegnapelőtt egy szendvicset beburkolni, de pár falat után rosszul lettem, meg tegnap egy kispoharas joghurtot 3 részletben tudtam csak megenni, nem bírja el a keringésem a kajálást sem. Ez sem új, szokott ilyen lenni, úgyhogy ilyenkor semmit nem erőltetek, nem is szabad, viszont amikor csak tudok, eszem akármit és akármennyit, a Doki is azt mondta, hogy ha csak pár falatok mennek, akkor annyit egyek, de egyek. Innom kell tápszert is. Szigorú kíméletre is vagyok ítélve, amit próbálok betartani, bár most nem nehéz, nem esik jól nyüzsögni.

Természetesen és szokás szerint a pozitív gondolatokkal és hozzáállással is azon vagyok, hogy kijöjjek ebből az újabb hullámvölgyből, de ha a légköri viszonyok stabilizálódnak valamelyest, nagy valószínűséggel én is újra erőre fogok kapni, mert tényleg csak azóta vagyok rottyon, amióta ilyen szeszélyes az időjárás. Nem tudom mikor leszek jobban és a kórházi 'buli' is meddig tart majd, de jó volna május közepe felé már szabadlábon védekezni és legfőképpen használható állapotban lenni, mert megint lesz repülőnap. Tegnap-tegnapelőtt is volt, májusban meg Kalocsa-Foktő lesz a helyszín és ott lesz Besenyei Péter is, jó volna, ha eljutnék! 👍 Ugyan legalább 2,5 óra innen Kalocsa, de amikor stabil vagyok, bírom a Pestre vezető 4-et is, szóval ha addigra szintbe kerülnék, eljuthatnék a repülőnapra. Már ha elvinne fater, mert eddig alig vitt el bárhová, de most olyan, mintha ráébredt volna, hogy nincs vesztegetnivaló idő. (Persze senkinek sincs.) Az eddigi tapasztalataim alapján nem számítok arra, hogy elvisz, de azért reménykedem benne, hogy ezúttal mégis. Röhögött tegnap, azt mondja "te tényleg nagyon rapszodikus vagy; most tértél magadhoz a rohamokból, de már azon agyalsz, hogy repülőnapra mész..." Mondom neki jó reggelt, Magyarország, mindig is ilyen voltam. 😁 Elég furcsán viselkedik. Eddig a cseh 2-t nézte, vagy nem tudom, de mindig Pató Pált játszik, meg leszarja a fejemet, de most, hogy bekerült nála a zabszem, már kész magánellátásra is áldozni, meg ma kicsit bőgött. Nem igazán értem, hogy miért csak akkor kap észbe és akkor kezd el odafigyelni, amikor forró a talaj. Én nem aggódom, pláne nem kesergek, nem érdekelnek a jóslatok, az érdekel, ami MOST van! A mentális erőm stabil, egyelőre a fizikumom is kitart és azon vagyok, hogy ez ígymaradjon! A mának, az életnek van itt az ideje, neki is mondtam. A Dokim most is mondta, hogy az akaratom tart fenn, hát akkor ezen nem fog múlni a dolog, mert ugyanúgy megyek tovább, ahogy eddig. Ami ellen tehetünk, azon kár agyalni, meg keseregni, amire viszont nincs befolyása az embernek, azon meg nem érdemes darálni. Egyelőre most jussak el a vizsgálatokig, aztán majd kiderül merre tovább. A fejletlen erek + erős Raynaud + neuropátia a Pali szerint feladja a leckét a pacemakert illetően, de amíg nem csekkoltak le alaposan, addig semmit nem lehet kijelenteni; azt sem, hogy be lehet-e ültetni és azt sem, hogy nem és pontosan emiatt pozitív vagyok, hiszem, hogy sikerülni fog!

Kórház

Kabaré, ami megy nálunk állandóan. Mint kiderült, nem jó telefonszám van az öregnél, így nem érte el a Palit. Fateromnak nincs Facebookja, nekem viszont van, úgyhogy rákerestem a Doki nevére és 5 találatot adott ki, abból 1-nek van profilképe, ami alapján apám kizárta az illetőt, így a maradék 4 db profilkép nélkülinek írtam az öreg nevében (odaírtam azt is, honnan az ismeretség, hogy ha valamelyikük tényleg a Doki, akkor tudja ki keresi). Ketten reagáltak, hogy nem ők azok, a másik két profiltól egyelőre nincs reakció, de közben más úton is próbálkoztam. Már rég' megtehettem volna ezeket, ha nem tart abban a hitben az öreg, hogy fel tudja venni azzal az adott dokival a kapcsolatot. Egy kedves Ismerős ajánlott magándokikat, de fater azt az utat is kizárta, úgyhogy kutakodtam az emlékezetemben, hogy kiket ismerünk, akik közül valaki tudhat jó dokit ajánlani és eszembejutott egy régi ismerős. Felkerestem és azt mondta tud segíteni. Fater várt volna tovább, hogy nemsokára úgyis megyünk a Dokimhoz kontrollra és majd vele beszélünk, de mondtam neki, hogy egyrészt ő nem tudott egy konkrét kardiológust ajánlani, másrészt NINCS IDŐ mégtovább várni. Előadta a nagynénémnek, hogy gáz van és NEKI más sem hiányzik, mint hogy valami történjen, de közben meg fel sem fogja a helyzetet, vagy nem tudom mit gondoljak, mert ez a Pató Pál mentalitás, meg az órákig felügyelet nélkül hagyás ellentmond annak az aggodalomnak, amiről beszél. Ha valóban aggasztaná a helyzet, nem így viselkedne, vagy tényleg fél, de akkor meg talán annyira, hogy inkább tagad. Na, a lényeg, hogy az ismerős azt mondta tud valakit, beszél vele. Egyrészt örültem, másrészt dühös voltam, amiért ezt már rég' meg lehetett volna tenni, ha fater nem ágál minden orvos ellen, mert "csak a Palihoz, mert ő tuti érti a dolgát!" András kérte a tüneteimet, meg fotót az EKG leletekről, hogy a Dokinak tudja mondani/mutatni mi a dörgés, úgyhogy leírtam/befotóztam mindent és vártunk. Amikor visszajelzett, azt mondta, hogy a Doki megnézte és állítólag megrémült. Nem fogok hazudni: ettől meg nálam került be a zabszem a helyére. Nem mintha nem fogtam volna fel a Dokim által felvázolt dolgokat, de ugye ő nem kardiológus (bár faszán érti az EKG-t is), ezért amikor konkrétan egy kardiológus mondja azt, hogy rémisztőek az eredmények és sürgősen toljam be a képemet a kórházba minél hamarabb, az nem túl megnyugtató. Ha ennyire sürgető a helyzet, akkor mégmeredekebb lett volna arra várni, hogy "1-2 hét múlva úgyis megyünk a h.o.-hoz kontrollra", meg hogy "bírd ki, amíg használható lesz az egészségügy". Paradox helyzet alakult ki, mert a ketyegőmre vigyázni kéne, ám a Doki rémülete, meg a teljes bizonytalanság olyan stresszt váltott ki, hogy akkor meg attól lettem szarul. 😁 Azé' igyekeztem gyorsan lehűteni a fejemet, mert egyrészt az nem segít, ha az ember berezel, másrészt a ketyegőm jelezte, hogy nagyon nem tetszik neki az izgalom. Egyelőre semmit nem tudunk; hol leszek (elvileg tudjuk, de volt már, hogy átvittek máshová, bár remélem most nem fognak), meddig leszek bent és hogy mire jutott a Doki az EKG-k láttán (csak annyit tudtunk meg, hogy "megrémült"), nem tudni mit csinálnak majd velem; tényleg Terminátort faragnak belőlem (élő szövet leszek a fémen), vagy esetleg mással próbálkoznak, ne adj' Isten hozzám sem nyúlnak, mert az ereim annyira gázosak. Ne kapjunk nagyon rossz hírt, de mondtam az öregnek, hogy ha mégis, akkor nem akarom kórházban tölteni az időt és azt mondta, hogy tudja, ő sem akarja azt, szóval azért valami csak van benne irántam, meg legalább azt felfogja, hogy azt az időt már tényleg nem veheti el tőlem sem ő, sem más, mert jogom van itthon tölteni a megszokott és ettől biztonságos közegben, a szeretett állataim társaságában. Ez nem pesszimizmus, hanem a tények és természetesen a legjobb kimenetelben bízom, de mindent számításba kell venni. Egyszer megnyugszom és a szokásos optimista fazon vagyok, aztán beindulnak a fogaskerekek, de olyankor igyekszem lehűteni a fejemet azzal, hogy ott biztonságban leszek, mert bármi van, (jó esetben) tudják korrigálni, meg ennél a jelenlegi állapotnál csak jobb lehet, valamint hogy ha tényleg be kell és be is lehet tenni a pacemakert, akkor is ébren leszek, ergo talán túlélem, mert nem nagyműtét. Szokatlan tőlem ez a váltakozó hozzáállás, mert mindig pozitív vagyok és nem szoktam félni, de most először arconcsapott a dolgok súlya. Ettől függetlenül most sem pánikolok és nem adtam fel, nem is fogom, igyekszem a szokásos önmagamat megtalálni. Azért a poénkodás, röhögés, feketehumor nem hagyott cserben, szóval tartom magam továbbra is. Kavarognak bennem dolgok, de igyekszem egyeseket elhallgattatni, másokat megerősíteni és azokra koncentrálni. Valószínűleg azért is reagálom le ilyen szokatlanul a helyzetet, mert teljesen vakon vagyunk egészen addig, míg be nem kerülök és el nem mondják mit gondolnak, mik a lehetőségek és a kezelési terv, a bizonytalanság pedig senkinek sem használ, de a magamfajta BPD-s számára gyilkos. A másik stresszforrás, hogy 1 hete is jött 2 görcsroham, meg tegnap is 3 és alig tudott a szervezetem stabilizálódni (pont ezért sem tudtunk mostanában Bajára sem átmenni, előtte meg fater húzta az időt mindig), most viszont nem is 2× 50 perces utat kell megtenni + a hivatalban időzni, hanem 4 órát kell Pestig utazni és ott is 1-et, hogy helyben legyünk, szóval kemény menet lesz ilyen instabil állapotban, de most is előveszem a pozitív figurát és Isten is velem lesz, mint mindig! Hiszem, hogy bírni fogom, meg hétfőig jobban is lehetek annyira, hogy ne legyen gond, mivel 'csak' a frontok raktak mostanság a szokásosnál is jobban takarékra, szóval ha a légköri viszonyok javulnának, megint jobban lennék. Holnap szigorú fekvés lesz, hogy minél több energiám maradjon az utazáshoz. Ugyan még nem tudta megmondani az András, hogy hétfőn, vagy kedden kell a kórházba bemenni, de még beszél a Dokival és visszaszól, viszont nekünk mindenképp' fel kell menni Pestre már hétfőn, mert ha aznap kell befeküdnöm, akkor legyünk helyben. Ha csak kedden kell menni, akkor meg hétfőn a Gabinál alszunk és onnan megyünk kedden a kórházba. Hogy meddig kell bent lennem, az majd attól függ, hogy mit mutatnak a friss EKG-k (amiket a Doki látott, azok közül a legfrissebb is 2 éves), meg hogy a többi vizsgálat milyen eredményt mutat és hogyan tudnak stabilizálni. Próbálok abba a reménybe is kapaszkodni, hogy ha tényleg szükséges a "segédhajtómű" és "be is szerelhetik", akkor valószínűleg repülni is mehetek majd! 😉✈️ Épp' ma volt repülőnap a kadarkúti reptéren és nagyon vágytam oda. Remélem összejön az is egyszer és hogy akkor már nem csupán a földről merülhetek bele az álmomba, hanem fel is mehetek egy géppel. 🙏 Itt kell lennem emiatt is, a fogadott Tesóm miatt is (és mindazok miatt, akik kicsit is kedvelnek), az állataim miatt, meg akármilyen fos is az életem és akármennyire az van bennem néha, hogy kell a rossebnek, egy részem még reméli a jobb holnapokat és annak a részemnek vannak még tervei, céljai, vágyai, amiket el szeretnék érni. Amíg az elme, a psziché nem adja fel, addig a test sem! Vágom, hogy az sem bírja a végtelenségig, de sokat számít az akarat és a gondolatok! Rajtam sosem fognak múlni a dolgok, ezután is beleadok anyait-apait. Nem fogok hazudni most sem, férfiasan bevallom, hogy kicsit megijedtem és már-már félni kezdtem, de talán így a poszt végére sikerült felülkerekednem rajta. Muszáj! Luxus ilyenkor minden negatív gondolat és érzelem, mert a szervezet veszi az adást, ezért csakis azt tanácsos gondolni és próbálni kell azt is érezni, el kell hinni, hogy minden rendben lesz! Ha tudok, írok majd ide, ha nem (nem lesz wifi, vagy valamiért nem leszek képes jegyzetelni), akkor pedig majd ha hazatértem, akkor firkálom le a dolgokat. Most viszont az Antonov a hangárba vonul, mer' kezd fájni a búrám is és a neuropátia is durvul, talán kialszom mindkettőt.

Szívügyek

Hihetetlen, hogy fateromnak mindent 999× kell elmondani és 1000×-re fogja csak az adást. Már rég' el kellett volna jutnom kardiológiára, de számára ráért az is, mint minden, pedig nem hagytam békén, csak szokása szerint mindannyiszor lepergette magáról, amiket mondtam. Mostanság megint buli van a mellkasomban nyugalomban is, többször is majdnem lekapcsolják a villanyt, ha állok, vagy felemelek 2-3 kg-t, meg Darth Vader módra fújtatok két szó közt is, párna kell, hogy ne fulladjak fekve és az öreg megvilágosodott, hogy gáz van... Jobb későn, mint soha. Azt mondja "tiszta szerencse, hogy amíg Pesten voltam, nem ájultál el". Mondom az hagyján, a legnagyobb mák, hogy még kitart a ketyegőm, ezért sem jó játék felügyelet nélkül hagynod, mert én nem fogok tudni mentőt hívni, ha beint, de leginkább nem kéne megvárni, amíg beüt a krach! Ezer éve ígéred, hogy beszélsz a Palival (doki, aki az ő volt osztálytársa), beszélj vele végre! (Én nem tudok, mivel a számát nem adja meg, mondván "majd ő intézkedik".) Emellett felfrissítettem az emlékezetét az EKG-k eredményeit illetően is, hogy marhára nincs idő "majd valamikor eljutni" kardiológiára. Azzal jött, hogy "bírd ki, amíg használható lesz az egészségügy!" (Maaargit, nooormális?? 🤬) Egyrészt nekem hiába mondja, hogy bírjam ki, mert ugyan szívós vagyok fizikailag, meg mentálisan is pozitív hozzáállású, de egy ponton kevés az akarat és a fizikai tartalékok, másrészt az oké, hogy az egészségügy (is) romokban van, de nem 5 perc lesz talpraállítani, meddig akar vár(at)ni? Vágom, hogy a háta közepére sem kívánja a procedúrát, de muszáj lezongorázni. Az eredményekkel való (újbóli) szembesülés és az ájulásközeli állapotok megijesztették és felfogta végre, hogy már tavaly is késő lett volna dokihoz jutni, mivel már vagy 2 (?) éve, azonnal kellett volna, amint kiderült, hogy versenyt futunk az idővel. Lehet, hogy az is a 'baj', hogy nem panaszkodom, fizikailag sem hagyom el magam, meg nem pánikolok és ezekkel talán azt a hamis biztonságérzetet erősítettem benne, hogy nincs nagy gáz és van idő malmozni, bár azzal naponta szembesül, hogy a teherbírásom a 0-hoz konvergál, de úgy tűnik, neki ez sem elég, hogy felébredjen. Az ő ingerküszöbét mindig csak valami krízis üti meg, de azt ezesetben nem (sem) kéne megvárni. Továbbra sem vagyok képes panaszkodni, meg félni, viszont ezredszer is megkíséreltem elmagyarázni, mi a helyzet (ha odafigyelne, tudná magától is, de ugye őt csak saját maga érdekli) és talán végre megvilágosodott. Nem hagytam békén, mondtam neki, hogy hívja a Palit. Felcseszett, mert megint a Gabi ügyeivel foglalkozott és amikor a Palival kapcsolatban akartam valamit kérdezni, csendre intett, hogy ne zavarjam, mert "a Gabiét most azonnal kell intézni". Mondom neki, hogy az enyémet meg már vagy 2 éve kellett volna! 🤬 Persze jött a szokásos ordítozás, de nem érdekelt, nem is figyeltem oda. Végül aztán hajlandó volt időt szánni az én ügyemre is és hívta a Palit. Nem vette fel többszöri próbálkozásra sem a telefont, úgyhogy az öreg írt neki, kérte, hogy amint alkalmas lesz, hívja vissza. Nem értem ezt eddig miért nem volt képes megtenni, de a fő, hogy végre elindul valami. Várunk a hívására, bár lehet, hogy azt se' tudja ki kereste, mondtam az öregnek, hogy nem ártott volna odaírni, de ugye jó nárci' módjára azt gondolja, hogy különb másoknál és azzal jött, hogy "őrá hogyne emlékezne!" Egyszer találkoztam Vele, de akkor még óvodás voltam, szóval csak villanásnyi emlékem van róla. Ugyan nem gyerekorvos volt, de nem tudták anyámék, hogy hová vigyenek, mit csináljanak és állítólag fater megkérdezte megnézne-e, ő pedig rendes volt, mert megvizsgált. Én csak arra emlékszem, hogy az ízületeimet nézegeti, meg hogy nála is elkezdett ömleni a vér az orromból, de azt már csak elmesélésből tudom, hogy azt mondta, hogy az elmondottak és látottak nem normális dolgok egy óvodásnál, ki kell vizsgálni. Na, most majd látja, hogy igaza volt. Ő belgyógyász, szóval érti a szívügyeket is, de nyilván egy kardiológusnak a kompetenciája az alaposabb vizsgálat, beavatkozások, stb., úgyhogy Nála nem állhatunk majd meg, viszont valamelyest ő is felmérheti a terepet és javaslatot kérhetünk tőle, hogy kihez forduljunk, aki lelkiismeretes, alapos kardiológus. Ugye a Dokim azt mondta, hogy fárad el a ketyegőm, úgyhogy nincs idő, nem tudom az öreg melyik adást nézte eddig.

Beszéltem a Dokimmal, hogy a Palinak pontosan tudjuk elmondani, mi a dörgés és a következőket dokumentációs céllal jegyzem le magamnak a jelen állásról, meg hátha valamelyik idetévedő/rendszeres olvasónak is segíthet, ha érintett, de valamivel esetleg nincs tisztában, mert a dokik nem mindig magyaráznak. Én is csomó mindent nem értettem korábban, meg volt, amit most sem, de a Dokit megkérdeztem és mostanra képben vagyok, hogy mi mit jelent, mi miért van.

Az EKG-im olyanok - megin' a repülős formám jött elő 😁 -, mint amikor a műszerfalon több hibaüzenet is megjelenik, egyszóval mutatják, hogy ezzel is-azzal is gond van. Az EKG ugye nem egy "statikus fénykép", hanem egy pillanatfelvétel egy folyamatosan változó elektromos állapotról, tehát az, hogy az EKG-görbék és a hozzájuk tartozó leírások változnak, nem azt jelenti, hogy az előző leletek tévedtek, hanem azt, hogy a szív egy dinamikus állapotban van és az enyém jelenleg instabil is. Pl. a pitvarfibrilláció olyan, hogy vagy elkapja a gép, vagy nem (kivéve ha valakinél szinte folyamatos, de szerencsére én azt nem nyertem meg), nálam eddig még nem kapta el, de tudjuk, hogy van, mert az érezhető beremegések a Doki szerint egyértelműen azok. Ugyanez igaz az ST és a T hullám rendellenességeire is, hogy egyszer látszik, máskor nem, állítólag akkor látványos, amikor a tachycardia fennáll. Azt nem értettem, hogy ugye az esetemben fennálló LPFB (blokk az egyik hátsó ágon) egy struktúrális hiba, akkor hogy-hogy' nem látszik az összes EKG leleten? A Doki azt mondta, hogy az ingerületvezetés néha "szakaszos" lehet, magyarul bizonyos pulzusszám felett a blokk látszik, alatta viszont az ingerület még át tud csúszni. Emiatt látszik nálam az EKG-n a "jobbra deviáló QRS" is (a szív elektromos tengelye eltolódott), a másikon pedig kevésbé kifejezett. Mivel nálam az elektromos tengely el van tolódva, meg extradobbanások és vezetési zavarok vannak, egy kismértékű elektródaelmozdulás is látványosan más görbéket eredményezhet, szóval a lényeg, hogy az EKG-elektródák felhelyezése állítólag milliméteres pontosságot igényelne a teljes azonossághoz, ami ugye lehetetlen, magyarul az elektródák helyzetétől is függ, mit lát az EKG gép. Ezt szintén azért írom le, hogy segítsek megérteni, miért kaphat az ember egyszer ilyen, egyszer olyan leletet. A szívem elektromos hálózata hibádzik, ami miatt többek közt pitvarfibrilláció jelentkezik, ami azt jelenti, hogy olyankor a pitvarok nem összehúzódnak, hanem csak remegnek (érezni is lehet, ahogy vibrál a szív), ez pedig rontja a teljesítményt és növeli a vérrögképződés (ezzel a stroke/infarktus) kockázatát, többek közt ezért is kapom a véralvadásgátlót, bár ennek ellenére is volt már rögöm, szóval ez sem 100% védelem, de mégis ad némi biztonságot. A pitvarfibrilláció azért is gáz, mert amikor "remeg" a szív, akkor egyrészt nem keringet rendesen vért és amellett, hogy szarullétet okoz és az előbb említett rögképződés esélye is megnő, mivel pang a vér benne, másrészt amíg 'csak' a pitvar fibrillál, addig él az ember, de ha valamikor beköszön egy kamrafibrilláció, akkor nagy eséllyel game over. Az elektromos zavarból kifolyólag jelentkezik a tachycardia is (a szív túl gyorsan ver), ami azért gond, mert kimeríti a szívet a folytonos rohanás és itt is érvényes, hogy megintcsak nem tud hatékonyan vért keringetni, ha túl gyorsan ver, mivel nincs ideje a kamráknak megtelni vérrel és elegendő vérmennyiségnek kilökődni az érrendszerbe. Az extrasystolék is (pluszütések, nagyobb bedobbanások), megzavarják a ritmust, ami tovább fárasztja a szívizmot, de pont a fáradás is közrejátszik a kaotikus ritmusban, szóval ördögi kör. Az ST és T hullám rendellenesség azt jelzi, hogy a szívizmom nem kap elég oxigént, ami ugyancsak nem használ neki és a Doki szerint valószínűleg már a kamrák fala is rugalmatlanabb. Annyi pozitívumot kiemelt, hogy mivel a vérnyomásom nem magas (mármint állandóan), így nem terheli még az is a ketyegőmet, hogy nonstop nagy ellenállással szemben kelljen pumpálnia. Mindezt megfejeli a fentebb már említett (állítólag ritkább) ingerületvezetési hiba (LPFB), ami miatt a bal kamra hátsó részén az ingerület lassabban, vagy épp' egyáltalan nem halad át a normál úton (olyan, mintha a házban a vezetékek megöregedtek volna és lassabban érne el az áram a lámpához), emiatt kerülnie kell az ingerületnek, viszont a kerülő miatt értelemszerűen késve érkezik és emiatt a késés miatt is felborul a szívritmusom, mert a kamráim nem szinkronban húzódnak össze. Magyarul 'sántít' a szívem. 😁 Ettől érzem állítólag időnként azt, hogy össze-vissza ütöget. Mivel a kerülőút miatt a szívem összehúzódása nem összehangolt és hatékony, ez hosszú távon megintcsak megterheli a szívizmot. 😬 Itt megintcsak befigyel a "jobbra deviáló QRS", ugyanis állítólag kéz a kézben jár az LPFB-vel; a szív elektromos tengelye jobbra tolódik, ami a bal kamra specifikus ingerületvezetési zavarára utal. Ő azt mondta képzeljem el úgy a szív elektromos rendszerét, hogy van egy főút (valamilyen köteg, nem ugrik be mit mondott), ami kettéágazik két szárra és a bal oldali elágazás is tovább ágazik két kisebb 'utcára' (első és hátsó kötegre). Nálam a hátsó van megsérülve (ami a bal kamra alsó és hátsó részét látja el), ami szerinte ritka, mert vastag és kettős vérellátása van, így ritkábban blokkolódik, mint az első, ám ha mégis blokk alá kerül, az általában azt jelzi, hogy a szívizom azon a területen jelentősebb terhelésnek, vagy károsodásnak van kitéve. Az LPFB állítólag önmagában ritka és állítólag általában valamilyen alapbetegség áll mögötte. Nálam a Doki szerint a gyárihibás + Raynaud által megfejelt érrendszer az ok, mert a szív hátsó ága állítólag nagyon strapabíró az előbb említett vastagság és jó vérellátás miatt, szóval ha ez az ág „megadja magát” (blokkolódik, ugye az LPFB lényege pont ez a blokk), az azt jelzi, hogy a szív hátsó fala, vagy a jobb kamra tartós terhelés alatt van, meg ugye nálam a fejletlen/Raynaud által gyilkolt erek miatt az az amúgy "jó vérellátású" ág esélyesen szintén nem kapott rendesen vért és ez nyírta ki. A Doki szerint az érproblémák mellett egy régebbi, lábon kihordott gyuszi is okozhatta a szárblokkot. Mivel hibádzik az ingerületvezetés, a pitvarok nem jól segítenek 'beletölteni' a vért a kamrákba, amiknek így nincs idejük rendesen megtelni, így a vér visszatorlódik a tüdő ereibe és ez okozza a Darth Vadert megszégyenítő fújtatásomat a legkisebb fizikai aktivitásra is, fekve meg főleg, de van, hogy beszéd közben is szavanként kell új slukk. Olyan is van, hogy semmit sem csinálok, mégis légszomjam van. A fekve jelentkező fulladás a Doki szerint azt erősíti meg, hogy a szív bal fele nem tudja elég gyorsan továbbítani a vért, ami így a tüdőben torlódik fel és mivel a bal kamra nem bírja ezt az extra terhelést, a nyomás megnő a tüdő ereiben, ami nehezíti a légzést. Mivel a ketyegőm nem pumpál egyenletesen, az agyam időnként kevesebb vért kap (amit megfejelnek a Raynaud-s keringési zavarok is), így ez okozza a szédelgéseket, bizonytalanságérzeteket, meg az ájulásközeli állapotokat. Hiába 'túlórázik' a szívem a tachycardia miatt, mégis kevés vért juttat a szervezetembe, emiatt az izmaim is el-elgyengülnek és állandóan fáradt vagyok, de hiába alszom el akár nappal is többször, ugyanolyan mosott fosként ébredek.

A nagy lényege az egésznek, hogy a szívemnek extra erőfeszítésbe kerül minden egyes ütés, ettől fárad, mivel a 'vezetékrendszer' egy része nem működik és a ketyegőm próbálja ezt kompenzálni (többek között a szapora pulzussal). A Doki szerint külön-külön az LPFB, vagy a szapora pulzus néha ártatlan is lehet, de nálam több eltérés van egyszerre, amik a NYHA III.-IV. stádiummal együtt azt mutatják, hogy a szív ingerületvezető rendszere több ponton is sérült, vagy túlterhelt, emiatt a szívem tényleg küzd és mivel az elektromos rendszer egy része hibás, igazán nagy gebasz akkor lesz, ha a többi ág is elfárad a tachycardia miatt, mert akkor állítólag olyan ritmuszavar alakulhat ki, ami a ketyegőm leállásához vezethet. (Ezé' kellene a pacemaker.) A Doki szerint ez egy komplex kardiológiai kép, aminél az egyes diagnózisok egymást erősítő (meg egymásból fakadó) problémákat jeleznek és ez a kombináció egy előrehaladott állapotot tükröz, ahol a szív elektromos és mechanikai funkciója is jelentősen korlátozott. (Észrevettem. 😁) Megint azt mondta, hogy a pacemaker indokolt volna az ingerületvezetési zavarok és a szívleállás veszélye miatt, bár még kérdéses, hogy mit mond majd a kardiológus és hogy a szívizmomnak van-e olyan területe, ahová érdemes elektródát tenni. Kérdeztem, hogy mennyire rizikós ilyen tropa erekkel és keringéssel a beavatkozás és azt mondta a Doki, hogy paradox a helyzet, mert egy súlyosan beteg szervezet nehezebben viseli a műtéti stresszt és a sebgyógyulás is lassabb lehet a rossz keringés miatt, ám pont azért van rá szükség, mert a pacemaker az egyetlen esély arra, hogy a keringésem javuljon valamelyest (a Raynaud miatt sosem lesz tökéletes, de a hibás 'hajtóművem" is sokat ront rajta) és kikerüljek ebből a súlyos stádiumból. Kérdeztem, hogy mi van akkor, ha a hagyományos, vénás út nem járható, mert mondjuk a vénám is gyenge és ezért nem lehet azon keresztül bejuttatni a szívbe a kütyü elektródáit? Azt mondta a Doki, hogy vénás ultrahanggal megnézik a nagy erek átjárhatóságát és ha nem opció ott felvezetni, akkor a szívsebész közvetlenül a szív külső falára is rögzítheti az elektródákat egy kisebb mellkasi bemetszésen keresztül. Kérdeztem, hogy az állapoton kívül mi dönti el, hogy beültetik-e? A Doki szerint ilyenkor azt is mérlegeli az orvosi konzílium, hogy túléli-e a beteg a beültetést és ha igen, javul-e annyit az életminősége, hogy megérje a kockázat. Kérdezte, hogy továbbra sem vizesednek a végtagjaim? Mondtam, hogy nem. Ez azért jó hír, mert azt jelenti, hogy a jobb szívfél egyelőre még képes kezelni a folyadékot. Nálam egyelőre 'csak' a bal szívfél elégtelensége dominál; a bal kamra nem tudja rendesen kipumpálni a vért a testbe, így az visszafelé torlódik a tüdő ereibe, ez okozza a légszomjat, az esetenkénti nyugalmi fulladást és a fekve fulladást, a köhécselést, de a jobb szívfelem még elég erős ahhoz, hogy a testem felől érkező vért továbbítsa, így a víz nem reked meg a tagjaimban és a májamban. Azt mondta a Doki, hogy ha eljutok a beültetésig, akkor ez az állapot (hogy nem vizesedem) még előnyös is lesz, mert egyrészt nem feszíti a szöveteimet a folyadék, ergo a sebgyógyulást sem hátráltatná (a szar keringés úgyis lassítja valamelyest) és ezzel együtt a fertőzésveszély is kisebb a műtéti területen, a másik pozitívum pedig az előbb említett dolog: a jobb szívfelem még bírja a terhelést, tehát a ketyegőm 'motorjának' fele még viszonylag stabil. A vizesedés hiánya magyarul nem jelenti azt, hogy a szívem jól van, csupán azt, hogy nálam a probléma a tüdőt érinti, nem a nagyvénás rendszert. A másik ok az, hogy eléggé sószegényen kajálok, ami állítólag itt pont jól jön, ugyanis a só megköti a vizet, de mivel én keveset viszek be, nincs mit megkössön. Mérni viszont kell magam, mert ha 2-3 nap alatt 1,5-2 kg-ot 'hízom', az „rejtett vizesedést" (belső szervek, tüdő) jelez. Ugye van olyan EKG leletem is, amin ott figyel, hogy "low voltage a mellkasi elvezetéseken", ami a Doki szerint azt jelenti, hogy vagy megnyúlt és elvékonyodott a szívizom (ezt majd ultrahangon látják), vagy pedig a tüdőben folyadék van és az 'szigeteli' az elektromos jeleket, így a mellkasfalra már csak gyengébb jel jut ki, ergo vizesedhetek belül és volt is olyan, hogy már ülve is fulladtam és a kórházban látták a vizet, kihajtották gyógyszerrel.

Ez a sokminden együtt indokolja azt, hogy miért érzem magam rosszul nyugalomban is és miért merült fel a pacemaker lehetősége. A cucc célja pont az lenne, hogy ebből az elektromos káoszból egy rendezettebb, hatékonyabb szívverést csináljon. Hülye humora van a sorsnak; keringési zavar tönkrevágja a ketyegőt, de egy károsodott szív sem tud rendesen vért keringetni. 👏 Elvileg nemsokára megyünk a Dokimhoz, majd ő is rámnéz az EKG-val és akkor lesz egy aktuális képünk a helyzetről. Talán a Pali is tud segíteni, majd kiderül.

Azt mesélte fater, hogy jól megvoltak a Gabival, most nem volt vita, amikor nála volt és nem volna rossz (csak túl szép lenne), ha akkor sem ölnék egymást, amikor legközelebb együtt megyünk.