Ma kijutottam

a házból, fél év után. 👏😩 Már jóideje mondtam az öregnek, hogy mennék, de nem vitt, aztán a depresszió mélyebb rétegeit közelről vizsgálva nem is mentem volna, viszont mivel ma névnapom van, mondtam tegnap, hogy ma igyunk meg egy sört, együnk egy fagylaltot és legalább kimozdulok végre. Csoda, de nem volt valami újabb hülye kifogása. Nem is tudta, hogy névnapom van, de ez már nem lep meg. Nem izgat, de vicces, hogy 30 év alatt sem sikerült megjegyeznie. 😃 Természetesen ezúttal is hozta a formáját. Felkeltem 8-kor, ő már állítólag hamarabb felébredt, mégis délután lett, mire elindultunk. Direkt meg volt beszélve, hogy reggel indulunk el kóvályogni, mivel mára is 35 fokot mondtak és jó lett volna még barátibb hőmérsékletben járkálni. Hihetetlen, hogy mennyire el tudja cseszni az időt. A fő, hogy kijutottam az utcára, de azért a szorongás dolgozott rendesen, amikor emberek közelébe kerültem. Találkoztunk a Szeretetszolgálat góréjával, dumáltunk valamennyit, aztán mentünk a dolgunkra. Az angyalok nem szárnyakon repkedő kiscsajok, mint ahogy ábrázolva vannak, hanem a Biblia szerint olyan emberek, akik jót tesznek másokkal. Mi ma találkoztunk egyel, amikor jöttünk hazafelé és a fater leparkolt engem a dohánybolt előtt, míg bement cigiért. Mikor kijött és indultunk haza, kiugrott az ott parkoló kocsik egyikéből egy férfi, odasietett hozzánk és átadott egy doboz Toffifeet, meg egy kis flakon jeges teát, aztán kezetfogott velem és minden jót kívánt. Néztünk egy nagyot, én nem akartam elfogadni (feltételezem nem is azért volt nála, hogy vadidegennek adja oda), de nem hagyta, hogy ne fogadjam el. Megköszöntük és kérdeztem miért kaptam, mire mondta, hogy van egy kerekesszékes gyereke és érzékenyen érintette a látványom. Furcsa egy helyzet, mert én egyáltalán nem tartom magam szánnivalónak, mégsem sértett a dolog, mert egyrészt nem vagyok egy könnyen megsérthető fazon, másrészt csak a jószándék hajtotta és ez értékelendő. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a gesztusa, mert ebben a rohadó világban üdítő tapasztalni, hogy vannak még egymásra figyelő emberek. Adni jobban szeretek, mint kapni, viszont így már látom milyen jól tud esni, ezért én is folytatom tovább, visszalépek a Szolgálathoz is. Azért léptem ki, mert nem volt életkedvem (azóta sincs mondjuk) és erőm sem ahhoz, hogy emberek közé menjek, meg azon agyaltam hogyan fejezzek be mindent, ezért is kezdtem el lezárogatni dolgokat, de miután jó mélyen belegondoltam, hogy mi is várhat rám, ha kinyiffantom magam, elvetettem a fejemben megszületett terv megvalósítását. Győzött az agyam tisztább fele, mert fosok a pokoltól és ez is csak a hitemet igazolja. Pokol ez az életnek csúfolt tragikomédia is, de hiszem, hogy ez semmi ahhoz képest, amibe akkor kerülnék, ha eldobnám az életemet. Nem vagyok jól, nem is leszek, mert a Tesóm is örökérvényű űrt hagyott, meg vannak egyéb helyrehozhatatlan károk is, de akkor sem választhatom azt az utat, ami látszólag orvosol mindent. Inkább megpróbálok kitartani, mert abból nem lehet bajom. Isten adja, hogy kitartson a józan eszem, de egyelőre nem engedek a késztetésnek. Nem akarok gyáva lenni és megfutamodni.
Jól elkanyarodtam. Lényeg, hogy a mai jótevőm is megerősítette bennem, amit józan fejjel tudok: onnan jöhet jó, ahonnan nem is számít rá az ember. Ezen az elven az életem is jobbra fordulhat. (Vagy balra.) Gondolok itt arra, hogy élhető környezetbe kerülhetek. Jó lenne, ha a Tesómat is visszakapnám egyszer... Ezeknél több nem kell nekem. Addig ki kell tartanom. Nyilván fogok még poklot járni, mivel nálam ez már megszokott, viszont amíg élek, addig van esélyem jó dolgokra, amik elviselhetővé teszik a létet, de ha befejezem, akkor sosem tudom meg mi várt volna rám a következő kanyar után, meg mint mondtam, hitem szerint egy végtelen szenvedésbe taszít a döntésem és azt nem szeretném megtapasztalni. Ha adok, az engem is feltölt, meg tudom mennyit ér akár egyetlen jó szó, vagy bármilyen figyelmesség. Eddig is szerettem jót tenni, de ez csak fokozódott, mióta szarabb nekem is, szóval bízom benne, hogy menni fog. Nem vagyok álszent, az utóbbi időben érdektelen voltam, bezárkóztam, keveset adtam, de jónéhány álmatlan éjszakát felhasználtam arra, hogy Istennel beszélgessek, végiggondoljak következményeket, reálisan igyekeztem lepergetni magamban az életemet és hogy vajon mit tartogathat még, vár-e bármi olyan, amiért megéri felszívni magam, átgondoltam a Tesómmal megélt 8 évet is és megintcsak arra jutottam, hogy bennem béke van az irányába és hogy sokat köszönhetek neki, meg el kell fogadnom a döntését, de ettől még minden nap gondolok rá és hiányzik, sosem adom fel azt a reményt, hogy egy nap jelentkezik. Lehet, hogy nem fog, de nem tudom feladni, nem megy. Ez a másik, amiért ki kell tartanom. Amikor lépni akartam, akkor minden sötét volt, azt hittem nincs már bennem remény erre irányulóan sem, de az álmatlan éjszakák arra is jók voltak, hogy helyrerántsam a realitásérzékemet és lássam a dolgok másik oldalát, vegyem észre az esélyeket és hogy ragadjam meg Isten utánam nyújtott kezét. Hiszem, hogy Ő vezetett el attól az úttól, amire már az egyik lábammal ráléptem és amivel nagyon megszívtam volna.

Ő adott erőt ahhoz is, hogy felkeljek az ágyból, mert volt 2 hónap, amikor zömmel feküdtem és nem csak a fizikai korlátok miatt. Ciki-nem ciki, de rengeteget sírtam azidő alatt (hihetetlen, hogy ezt itt beismertem 😆), amikor és miután a Tesóm kilépett az életemből. Hiába akartam, nem tudtam kontroll alatt tartani a keserűségemet, viszont ezen a téren is erőt kaptam és nem azért, mert jobban vagyok, hiszen nem vagyok, de már van erőm magam tartani, muszáj is. Nem tudom meddig fog kitartani ez a szufla, de remélem még tart egy darabig. Megint elkanyarodtam, csaponganak a gondolataim. Azt akartam csak kihozni ebből az egész katyvaszból, hogy Isten visszavezetett az élet útjára, mégha nem is vagyok nagyon aktív és jókedélyű, de már imitálok valami létezésfélét, újra tudok adni, valamelyest stabilabb vagyok, meg letettem a terv kivitelezéséről is.

Letoltam géppel a hajamat olyanra, amilyenre akartam, mert amit a fater alkotott, az gáz volt és még izzadt is a fejem, mivel fenthagyott egy csomó hajat. Megjegyzést persze kaptam, de nem hallottam meg, ma viszont már magától mondta, hogy kiigazítja, ahol elcsesztem - mert persze most is elcsesztem, de nem annyira, mint az előző két alkalommal. Végre nem izzad a búrám még basketball sapka alatt sem, amit muszáj volt ma felkapnom, mert felforrt volna az agyvizem.

Apropó, izzadás: hiába a 35 fok, szinte semmit nem izzadtam kint sem, mivel beszart a légkondim. 😉 Ezért szoktam rosszul lenni, de most megúsztam.
A lábizzadásra (ami évszaktól független) viszont megtaláltam végre a megoldást, ami röhejesen egyszerű és azért írom le, hátha más is hasznát veszi. Mindenféle trükk kudarcot vallott, erre mérgemben múltkor már a golyós dezodort kentem a futóművemre és bevált, pedig elég erős volt a verejtékezés. Azóta is az az első reggel, hogy felkenem. Ma is miután hazaértünk a kánikulából és levettem a szandált, száraz volt a lábam. Fater viszont biológiai fegyvert gyárt, de hiába szólok, hogy kezdjen vele valamit. Ocsmány.

Végre enyhült az ízületi gyulladás, mondjuk ennyi idő után ideje is volt. Mobilisabb vagyok és már nem minden éjjel akadályozza az elalvást/ébreszt fel.
Egyelőre a hőséget is meglepően jól bírja a szervezetem. Nem minden kóser, de közel sem szenvedek úgy a rosszullétektől, mint amennyire szoktam, mert nem olyan erősek.

Nem tudom mikor jön az Öcsém, mert még azt sem tudom mikor megyünk Pestre, a fater megint malmozik. Hihetetlen. Mindegy, addigra talán meglesz a medence is.

Anyu

Ma 10 éve ment el. Értelemszerűen tudtam, hogy Ő sem él örökké, viszont nem gondoltam, hogy fiatalon fog távozni. Nem szomorú poszt lesz ez, mert már 'jól' vagyok, ennyi év alatt bőven volt időm a helyükre tenni a dolgokat. Nyilván hiányzik, de ezzel nem lehet mit kezdeni. Megemlékezés csupán a poszt célja, Őt még úgysem örökítettem itt meg. 

'62-ben született, finoman szólva sem egy mintacsaládba. Elég annyit említenem, hogy mindkét szülője piás volt, ez pedig az egész gyerekkorát és fiatalkorát tönkrecseszte, hamar le is lépett otthonról. Ráerőltették egy olyan szakma kitanulását, amihez ugyan meg lett volna a tehetsége, de nem azt akarta csinálni, mondjuk mindegy is, mert nem tudott benne elhelyezkedni. 2 rossz házasság után ismerte meg a fatert, de vele már nem házasodott össze. Nemsokkal később jöttem én, majd a húgom. Állítólag én 'becsúsztam', viszont pontosan azért kellett volna legalább másodszor vigyázniuk, mivel egyrészt kb. a semmire érkeztünk (alkalmi melókkal próbálták fenntartani magukat, aztán a velünk bővült családot), másrészt a fater már engem sem akart, szóval nem tudom miért kellett mégegy életet kitenni a nélkülözésnek és mindannak, ami később jött. Ezt leszámítva azonban az Anyu előtt le a basketball sapkával (kalapom nincs 😆), mert annak ellenére, hogy mit hozhatott volna otthonról, más irányt választott. Nyilván érezhető volt annak a hatása, hogy nem kapott szeretetet és jó példákat, de Ő próbált más lenni, kezdve azzal, hogy a piát és a piás embereket egyenesen rühellte, ahogy a verésnek sem volt híve. Kaptunk mi is, de nem gyakran (azt megtette más) és nem is agyba-főbe gyepált. A hiányosságait próbálta az eszét és nyitott szemét használva pótolni, értem ezalatt hogy amit nem kapott meg és amiről tudta/látta, hogy hogyan helyes, azt nekünk azért megpróbálta megadni. Anyagilag is szarul álltunk, de inkább magától vont meg dolgokat, volt hogy az ételt is. Érzelmileg nem kaptunk annyit, amennyit normális esetben kellett volna, de ezen a téren is próbálkozott legalább annyival, hogy más módon megpróbálta kifejezni a szeretetét. Az öregem is hasonlóan fos utat járt be, viszont ő nem nagyon törekedett arra, hogy adjon. Oké, minden este csokikkal jött haza, meg elvitt ide-oda, de érzelmileg semmit nem kaptunk és ő a piát sem vetette meg, amit az Anyu utált. Szerencsére elég kevés emlékem van, de az megvan, hogy amikor időnként ivott, akkor hülye volt, ordítozott az egész családdal és tettlegesség is történt. Nem durván, de a normálisan elvárható viselkedéshez képest mindenképp' gáz volt. 4 éves voltam, a húgom még csecsemő, mikor külön utakra eveztek. Nemsokkal később került be a képbe az a genetikai hulladék. Róla nem írok bővebben, mert még mindig felmegy bennem a pumpa és okádnom kell tőle, meg attól, amit művelt, egyszer már amúgy is írtam róla, bőven elég annyi. Tönkretett mindannyiunkat. Fater közben élte az életét, összejött egy csajjal és abban az időben született meg a féltesónk, a Gábor. Mire 12 éves lettem, addigra újra a képbe került a fater, nem tudom a részleteket és nem is kérdeztem, mert akkor még nem érdekelt, aztán meg már nem érdekelt. Elköltöztünk együtt Pestre, egy panellakásba. Látszólag jobb lett az életünk, legalábbis kevesebb volt a balhé, mert igyekezett nem inni és már nem emelt kezet senkire, mert tudta, hogy akkor az Anyu kidobja és nincs újabb esély, viszont addigra sokminden nem volt a régi, az Anyu sem. Volt egy szívbetegsége, ami akkortájt kezdett romlani. Mivel fokozatosan lett rosszabb az állapota, ezért boldog tudatlanságban léteztem. Voltak kisebb rosszullétei, de pontosan az átmeneti jellegük miatt hittem, hogy majd továbbra is jönnek, azt' mennek, nem lesz semmi gáz. Ahogy komolyodtam, meg az általános állapota is romlott, akkor néha már kicsit aggódtam, de még mindig azt hittem, hogy sokáig fog élni. Mint mondtam Vele sem volt szoros kapcsolatom, de működőképesebb volt, mint a faterommal. Inkább a jó emlékek és az általa átadott néhány fontos tudnivaló, illemszabályok, belső értékek, stb.-k maradtak meg. Mai napig fel-felidéződnek itthon a szavai, tettei. Vele tudtam kicsit dumálni néha, tudott rólam egy keveset és volt, hogy segített is, vagy legalább megpróbált, nem volt teljesen passzív és érdektelen, mint a fater. Vele többet is tudtam baromkodni, haláli szövege volt és volt egy stílusa, amit másoknak meg kellett tanulni kezelni, de számunkra természetes volt. Csípős tudott lenni a humora is, de mi bírtuk. Nagyon kritikus és szókimondó volt. Pár év alatt lerobbant és onnantól kezdve nehezebb volt Vele, mert a mozgáskorlátozottság, ezáltal az önállóságának és szabadságának a részleges elvesztése miatt megkeseredett és kötekedővé, időnként kifejezetten elviselhetetlenné vált, de később beláttuk, hogy baromira szar lehetett Neki és mivel mi voltunk körülötte, rajtunk csattant a feszkója. Mióta ugyanolyanok a mindennapjaim és rajtam is jelentkezik időnként a bezártságból és a tehetetlen dühből fakadó dilihopp, azóta értem miért is volt olykor zabos. Már elég nagyok voltunk, mire annyira lerobbant, hogy segítségre szorult dolgokban és ezért tudtunk segíteni ebben-abban, középiskolás koromban már én is le tudtam vinni sétálni, vásárolni. Ő is kerekesszékben kötött ki, szintén azért, mert a lábában annyira tönkrement a keringés, hogy még annyit sem bírt járni, mint amennyit én tudok és neki fekély is lett rajta, meg neki a szíve is rosszabb volt addigra. Igaz, Ő erős dohányos is volt a kórsága mellett, ami nyilván nem segített a rossz keringésén. Nehezen mozgott a lába miatt, meg a szíve is eléggé lekorlátozta, de azért amennyire tudott, tevékenykedett. Szeretett főzni és ugyan csak ülve tudott a konyhában is ügyködni, inkább ott ült a tűzhely előtt, csak főzhessen-süthesssen. Korábban elég aktív volt, folyton ment, szóval elég durva lehetett Neki a váltás, amikortól másoktól (tőlünk) függött, hogy lejut-e az utcára, meg mikor és milyen időközönként jut el ide-oda? Fater az Ő esetében sem volt túl aktív, de azért levitte, vagy én, attól függött melyikünk van otthon éppen, de nyilván ettől még volt amikor nem jutott ki a lakásból és ez érthető módon zavarta. Többször volt olyan, hogy a suliból arra értem haza, hogy ott sántikál a háztömbünk előtt, mert alig tudott járni a bot ellenére is, viszont egyedül nem tudott a székkel beszállni a liftbe és azzal együtt lemenni. Mikor az első alkalomnál megkérdeztem miért indult neki gyalog és egyedül, azt mondta hogy nagyon mehetnéke volt és ezt is csak most értem meg igazán, amikor a cipőjében sántikálok - de én némiképp' jobb helyzetben. Sosem gondoltam, hogy ugyanazt az 'életet' fogom élni, amit Neki kellett, mivel akkoriban még enyhe volt a kórságom és nem látszott a hasonlóság. A korlátok és fájdalmak ellenére a humora nem hagyta el és depressziósnak sem tűnt. Mindig erős volt, nagyon ritkán sírt csak, pedig rengeteg szart elvitt a hátán. Valószínűleg abba rokkant bele, meg adott is volt a szív- és keringési probléma a szívbeteg édesanyja oldaláról. Erre az alapproblémára jött egy nagyon stresszes élet, majd a sok bagó és készen volt a recept arra, ami végül be is következett. 2011-ben egy szokásosnak tűnő gyengélkedése szokatlanná vált, ugyanis egyik nap furcsán állt a szeme és mondta is, hogy furcsán lát, kissé zavart is volt. Mentőt hívtunk, kórház, vizsgálatok, majd eredmény: vérrög, amit az egyik nyaki erének az elzáródása okozott, azt pedig a rengeteg ciginek köszönhette, csakúgy, mint a nagylábujja üszkösödését is. Azt le is amputálták és félő volt, hogy az egész lábára az a sors vár majd, mivel nem állt meg a szövetelhalás folyamata. A doki azt mondta mindegy, hogy leteszi-e a cigit, mert már az sem javítana az állapotán és Ő sajnos folytatta is tovább a cigizést. Nem túl sok idő telt el a fent említett rosszullét és a lábán lévő elhalás terjedése után, amikor megint rosszul lett - akkor a szíve miatt. Hívtam a mentőket, aztán a fatert is, hogy baj van, amire elindult haza. Bementem az Anyuval, de mivel az intenzívre került, hazaküldtek. Másnap tudtuk meg, hogy éjjel infarktust kapott és bár sikerült visszahozniuk, nincs jól, a doki azt mondta ha megismétlődik, 100%, hogy elviszi. Onnantól kezdve belénk költözött a rettegés, de az Anyu előtt nem mutattuk, meg annak ellenére hittem és bíztam valami csodában. Egyik nap azzal jött haza a fater, hogy le kellene vágni az Anyu lábát, de nem fogják elvégezni a műtétet, mert biztos, hogy nem bírja ki, szóval vagy vérmérgezést kap, vagy a szíve mondja fel a szolgálatot. Onnantól kezdve mégjobban rettegtünk és úgy kellett látogatni, hogy azt Ő ne lássa-érezze, mondjuk tudta ígyis, hogy baj van, mert egyik alkalommal sírt, pedig nem szokott és mondta, hogy meg fog halni. Mind tudtuk és pont ezért volt szar, hogy az osztály jellege miatt nem lehettünk Vele akármennyit. Volt, hogy be sem mentünk a húgommal, mert nem bírtuk volna (ő ígyis majdnem minden alkalommal sírvafakadt) és ezt azóta is bánom. Mikor kiderült mekkora a baj, akkor már mentünk minden lehetséges alkalommal. A következő infarktusba valóban belehalt, mert már előzőleg is alig tudták visszahozni és alig működött a szíve. Nem akarom megint részletesen felidézni azt az időszakot, mert egyrészt egyszer már leírtam egy posztban, másrészt ezt nem is egy keserű hangulatot árasztó, vagy kiváltó jegyzetnek szánom. Megemlékezés a célom, meg az idő munkája is megmutatkozik benne a következőkben. Miután láttam leépülni, aztán bekövetkezett, ami ellen tiltakoztam még annak ellenére is, hogy a józan ész is, meg a doki is megjósolta, azt gondoltam nem bírok el a dolgokkal. Hiába ment el egyévvel korábban a Barátnőm, az a tapasztalat sem tudott erőt adni, mivel még abból sem tértem magamhoz. Annak az ideje csak később jött el, amikor felismertem, hogy az a veszteség mankó is lehet és ha arra támaszkodom, akkor emezt már 'könnyebb' lesz kezelni. Valamilyen szinten az is egyben tartott, hogy felelősséget éreztem az akkor még otthon élő húgom és a fater iránt, kötelességemnek tartottam, hogy támaszuk legyek és hogy ne terheljem rájuk a magam részét, amikor ott volt a sajátjuk. Fater még elvolt, mert ő is tartotta magát, de a húgomon látszott, hogy összeszakadt és ez méginkább erősítette bennem azt, hogy tartsam magam és nyúljak az ő hóna alá is. Hittem azt is, hogy az Anyu lát és figyeli is mit kezdünk magunkkal, egymással, ettől pedig megintcsak az volt bennem, hogy nem eshetek össze. Annyira jól sikerült mindent elnyomni (volt abban egy adag sokk is), hogy pár hónap után már annyira kiüresedtem, de közben vergődtem is, hogy dokihoz fordultam. Azt akartam, hogy csináljunk velem valamit, mert nem bírok abban az üres, de mégis színültig teli állapotban létezni, egy zombi vagyok és kegyetlen. Nem az első, nem is a második, valójában nem tudom hányadik alkalommal, de elérte a gócpontot és ezzel elindította a folyamatokat, amik segítettek életre kelni. Kb. 4 hónapnyi bénultság után sikerült pótolni egy állomást, ami kimaradt a gyászmunkából és az segített helyrepakolni dolgokat, ami pedig abban segített, hogy elengedjek, elfogadjak, megértsek, na meg a hitemet is erősítette az egész. Vannak, akiknek a veszteségek elveszik, nekem viszont erősítik a hitemet abban, hogy lesz majd viszontlátás. Az Anyu esetében is sokat nyomott a latba ez a hitem, így 'könnyebben' elengedtem. Azt gondoltam Nélküle nincs tovább semmi, pedig van, de ehhez higgadni kellett és belátni, hogy az élet halad és muszáj tartani vele a lépést. Tény, hogy már semmi sem olyan, mint volt, de élni kell. Fater szerint bennem él tovább, mivel nagyon hasonlítok Rá dolgokban és ez is erőt ad. Zömmel azok az idők ugranak be, amikor jól/jobban volt, nem pedig a rossz időszak, szóval megmaradt az emlékeimben aktívnak, jókedélyűnek. Ennek tuti örülne Ő is. Nyugodt vagyok a fenti időutazás ellenére is, mert kezelhetővé szelídült minden. Várom az újratalálkozást, mert hiszem, hogy lesz olyan!

Firka

Nem tudom megszokni az űrt, ami a Tesóm után maradt. Szoktam Vele kapcsolatban álmodni, mindig az a lényege, hogy újra beszélünk. Még mindig van olyan bevillanásom is, hogy megosztanék Vele valamit, vagy egy poént, aztán abban a pillanatban leesik, hogy nincs rá lehetőségem és ahogy elnézem soha nem is lesz már. Hiányzik.  Semmit sem tudok Róla, de remélem él és megvan. Próbálok beletörődni, terelni a figyelmemet, de ez nem jelenti, hogy jobban vagyok. Olyan már sosem lesz.

Fizikailag jól vagyok, leszámítva a fronthatásokat és a 2-3 hete belobbant ízületi gyulladást. Majdnem folyamatosan aktív kisebb-nagyobb mértékben, de a mostani állapotra sokéve nem volt példa. Eddig kenegettem az érintett alkatrészeimet, meg vedeltem a gyulladáscsökkentő teát, de azon kívül, hogy lassan megtanulok nyeríteni annyi lóbalzsamtól és kb. tea kering mostanra az ereimben, nem igazán történt változás, úgyhogy kacsintgatok a Cataflamra, mert mozgás nélkül is gáz, de ha mozgok, akkor befosok. A hátam-derekam-vállam-forgóim-térdeim érintettek egyelőre és ezekről a helyekről kisugárzik a környező részekre is, a többi részemet és a kisízületeket ezúttal békénhagyja. Befigyel egy kis hőemelkedés/láz, meg reggelre mindig bemerevednek a rosszalkodó részek, de ha bemozgatom őket, amennyire lehet, akkor azért használható vagyok valameddig. Nem érdekel, ez sem tart örökké. Más téren jól vagyok, a Raynaudra meg jól hat a meleg idő.

Nemsokára mennünk kellene Pestre ügyet intézni, csak előbb meg kell várni a lóvét és meg kell tudnunk, hogy fogadnak-e és ha igen, mikor? Alig várom az 5 órás utat, aztán ki tudja mennyit ülünk ott is, mindezt egy szutykos aláírás miatt.

Fater meg akarja venni az Ilditől a medencét, mivel ők alig használták a vízszámla miatt és szabadulna tőle, ám nekünk van kút és abból ingyen lehet feltölteni. Legalább a medencében fürdene, mondjuk abba a vízbe én be nem megyek. Ez genya volt, de undorítóan igénytelen fazon. Már ez sem mozgat, pedig nagyon csípem a vizet és vártam, hogy vegyünk medencét, mert azt is 3 éve veszi. Az Öcsém nagyon fog örülni neki, mert ő is bírja a vizet és mire jöhet, addigra már tuti lehet majd használni, mert olyan lesz az idő. A víz szeretetét tuti nem a faterunktól örököltük...
Hihetetlen. Márciusra mondta az öreg, hogy jöhet, de már júniusból is mindjárt eltelik egy hét. Mondtam neki tegnap, hogy ha lehet személyesen ügyet intézni és megyünk Pestre, előtte egyeztetünk a Gáborral, aztán ha ráér, akkor másnap hazafelé jövet felmarkoljuk a buszpályaudvaron. Ha nem tud hazajönni velünk aznap, akkor is megbeszéljük, hogy mikor lesz ideje leutazni és maradni, mondtam az öregnek, hogy eleget váratott minket. Eddig azzal jött, hogy rendbe kell rakni az udvart, meg a házat, de ha Pató Pál úrra várunk, jövőre sem ér ide az Öcsém. Valamit már dolgozott, meg amennyit tudtam én is segítettem, hogy haladjunk, így elértünk egy viszonylag elfogadható állapotot, amibe már fogadhatjuk. Idegent nem engednék ide, mert ég a képem az öreg helyett is, de a Gábor tudja milyen, meg ő pont leszarja a körülményeket, mert nem az számít neki.

Ma este lesz a buli a Szolgálatnál és annak ellenére, hogy kiléptem, szeretné a csapat, ha mennék. Semmi kedvem emberek közt lenni, élni sincs, szóval tartom magam ahhoz, hogy nem megyek, mert úgyis csak fizikailag lennék ott, elcseszni meg nem fogom a hangulatot. Fater bekamuzta a górénak, hogy beteg vagyok és azért nem megyek. Honnan veszi a jogot, hogy a nevemben beszéljen, ráadásul valótlan dolgot? Nem tudom mit képzel magáról. Persze csak utólag tudtam meg tőle, hogy mit mondott, különben elvettem volna a telefont és elmondtam volna a csapatfőnöknek, hogy kamuzik.
A másik húzása, hogy olyan nyomorék ábrázatot csinált nekem már megint, hogy hihetetlen. Nem amiatt nem akarok menni, az csak mellékes, hogy égni sem lenne kedvem. Gyárilag is kuka a fejszerkezetem, de ezzel az idióta hajjal max. zacskóval a fejemen mutatkoznék. Ezen a zselé sem segít, mert a fazon a szar, mondjuk nem is lett elég rövid sem, hiába mondtam most is, hogy vágja le normálisan. Szerinte a 2 cm idiótán néz ki. Majd szólok, hogyha érdekel a véleménye a saját fejemről. A saját haját akkorára hagyja, amilyenre akarja, felőlem be is fonhatja. Ja, hogy nincs is haja? Szabályozza egyéb szőrzetének a hosszát, az én külsőmről én döntök. Én sem pofázok neki, pedig ő tényleg nevetségesen tud kinézni fehér zokni & szandál, vagy ing & melegítő kombóban.
Basketball sapkával elfedve ugyan megoldódna a dolog, de egyrészt ígyis izzad a fejem, mert sűrű a séróm és mint mondtam nem is vágta elég rövidre, így olyan, mintha sapka lenne rajtam, másrészt amellett hogy a sapkában mégjobban izzadnék, parasztság viselni társaságban, meg asztalnál, márpedig eszem-iszom lesz. Mindegy is, mert amúgy sem megyek. Elmondtam ezerszer, hogy ne ilyen csökkent értelmi szint hatású frizurát vágjon és hogy vágja le jobban, de csakazértis a maga akarata szerint csinálta megint és nem érti mi bajom vele. Emiatt kétszer már nekiestem én magam a fejemen létrejött bozótnak, hogy majd normálisan vágom le, de úgy elkúrtam mindkétszer, hogy az az ő művénél is vállalhatatlanabb lett, különösen másodszor HAJazott a fejem egy felbosszantott wc kefére, így kénytelen vagyok átadni neki a stafétát, mert ő tud normális eredményt produkálni, csak nem akar, mert a saját tetszése szerint alakítja. Leszarja mit mondok, holott mindig felvilágosítom, hogy az én külsőmről én döntök és ha kopasz akarok lenni, akkor jogom van ahhoz is (kopaszra pont le tudnám vágni, de itt most nyilván az elv a lényeg), csak azt képzeli ebbe a dologba is joga van belenyúlni. Tipikus nárcisztikus megnyilvánulás. Fodrászhoz nem tol el, "mert drága", hiába magyaráztam, hogy úgyis én fizetem ki magamnak, akkor meg mi a rongybatekert lópöcsöt érdekli? Az ő 2000 forintos cigije nem drága? Én mikor is dumálok bele, hogy megvegye-e? Ugye-ugye. Azért a pénzért legalább azt kapnám, amit kértem. Okádnom kell attól, hogy szerinte ő bármit megtehet mindenkivel, de vele nem tehet senki olyat sem, ami jogos. Nem tudom milyen alapon hordja magasan az orrát, gondolom csak nem bírja a lábszagát, mivel más miatt nem igazán lehetne rá oka. Több dolog miatt is emeltem a köztünk már amúgy is rég' létrejött Kínai Nagy Falon. Téma lezárva.

Megint alakítottam. A szekrény tetején rohangált a Mogyi és az egyik körnél telibekapta a földgömböt. Én ott guggoltam a szekrénynél, mert raktam el a cuccomat, persze nem én lennék, ha nem a fejemen landolt volna az a szar. Azt hittem leesik a szürkehályog a szememről, akkorát koppant a búrámon. Felálltam, lépnék hátra, mire a lábam alá jött valamelyik másik macska és hogy ne lapítsam ki, korrigálni próbáltam, de elcsesztem és a landolás az általam tákolt kisasztalra sikerült. Csoda, de kibírt, szóval sikerült jól összerakni, csak a cuccokat taroltam le róla és a kajámat, amit a szőrös bagázs jóízűen elkezdett felenni.

Relapse

Nem volt kedvem, sem erőm írkálni. Most sincs, de feszítenek a dolgok. A Tesóm üzent 13.-án, hogy végleg vége a barátságnak, ami önmagában is szar volna, de úgy méginkább az, hogy félreértett dolgokat, amiből az jött le Neki, hogy hazudtam és ez tönkretett mindent. Ki az az idióta farok, aki hazudozik, aztán akkor sem mondja meg az igazat, amikor tudja, hogy azzal örökre elveszíti azt, aki 8 éve családja helyett a családja?! Nyilván nem áldoztam volna fel sem a kötelékünket, sem a becsületemet, pláne nevetségesen pitiáner, értelmetlen 'hazugságokért' cserébe. Ebben semmi logika nincs.

Az egyik 'hazugságom':
Kórházban voltam februárban és a Tesóm barátnője - aki azon a településen lakik, ahol a kórház van - jönni akart látogatni, de a tilalom miatt nem lehetett. Múltkor (mégcsak nem is a dolog aktualitásakor) kérdőre vont a Tesóm, hogy miért nem akartam találkozni a csajjal, holott nem lehetett, szóval nem értem, hogy ebben mi volt kamu?
A másik:
A barátnője rámírt egyik nap a kórházban és megkérdezte hová néz a kórterem ablaka? Mondtam, hogy az udvarra. Múltkor számonkért a Tesóm, hogy miért nem akartam integetni a csajnak? Néztem, hogy miről van szó? Nekem nem mondta, hogy azért kérdezte az ablak irányát (visszakerestem a beszélgetést, ne az legyen, hogy rosszul emlékszem és azért tűnik hazugságnak), csak annyit kérdezett hová néz. A szándékát valamiért már csak a Tesómmal osztotta meg, de ebből megint az kerekedett ki, hogy biztos én nem voltam őszinte. Mi a tökömért hazudtam volna egy ilyen piszlicsáré dologban, meg miért ne intettem volna? Már az is nonszensz, hogy így fel lett fújva.
Következő:
A Tesóm Pesten él, én onnan ~ 200 km-re, viszont mivel tervezték a találkozót a barátnővel, kérdezte, hogy van-e kedvem felutazni vele a Tesómhoz, felvisz kocsival. Már mi is össze akartuk hozni a találkozót, csak egyikünk részéről sem volt megoldható, úgyhogy mondtam, hogy benne vagyok és majd megbeszéljük a továbbiakat, mert nem én döntök. A Tesóm múltkor azért is dühös volt, hogy miért nem akarok felutazni hozzá? Megint lestem, hogy mi van?! Nem azt mondtam, hogy nem megyek, de a fater beleegyezése kellett volna, hiszen ő felel értem - ezt tudta is. Szerinte nem akartam találkozni. Nem értettem mi történt, hiszen addig bízott bennem, legalábbis a 8 év alatt sokszor mondta azt, hogy csak bennem bízik. Csütörtökön megtudtam, hogy olyan évekre visszanyúló problémái is voltak, amikről nem tudtam. Szólt ugyan, ha zavarta valami és olyankor átbeszéltük, de úgy tűnik nem mindent és emiatt tévhitben élt azokkal a dolgokkal kapcsolatban, azt hitte nem voltam őszinte és gondolom ehhez adódtak hozzá a fent említett félreértések is, amitől robbant Nála a bomba. Ha már évekkel ezelőtt sem volt neki tiszta valami, akkor nem értem miért nem mondta, hogy tisztázzuk? Most sem Tőle tudtam meg, hogy ilyen gondjai voltak. Megdöbbentett az is, amit szintén csütörtökön tudtam meg. Jópár éve (még Pesten éltem) kórházban voltam és trafóztak, majd amikor a beavatkozás (2 órán át szoktam kapni a vért, aztán 2 óra ágynyugalom ellenőrzésekkel) végén visszavittek a kórterembe, láttam a Tesóm üzenetét, hogy ott járt, várt a büfénél. Válaszoltam neki, hogy miért nem ért el és akkor úgy tűnt megértette, erre csütörtökön kiderült, hogy erről az esetről azt gondolta, direkt nem találkoztam Vele. Jóleső feltételezés, ráadásul ezt sem Tőle tudtam meg. Nyugtalanító, hogy pár máshogy értelmezett mondat/történés, meg a már sokszor átbeszélt és tisztázott dolgok meg nem értése egy hamis képet szült rólam és azzal a tudattal szakította meg a barátságot. Nyilván Neki is baromi szar, mivel azt hiszi félreismert, plusz ő is küzd a veszteség terhével. Aggaszt, hogy mi lehet Vele, mivel ő is labilis, pláne most. Aláírom, hogy szerencsétlenül alakult pár dolog, de azokról nem azt kellett volna feltételeznie, hogy szándékosság van bennük, meg hogy nem voltam őszinte. Ezek szerint annyira mégsem bízott bennem. Attól is besokallt, hogy nem tudtunk személyesen 'bandázni', ami viszont teljesen érthető, csoda az is, hogy közel 8 évig tudtuk működtetni a barátságot. Mindenki belefáradt volna ebbe a korlátozottságba, nem hibáztatom érte. A baj az, hogy végső soron a vélt dolgok miatt szakadt meg a barátság, mert oké, hogy bele is fáradt sok dologba, de amiatt gondolom nem ilyen méltatlan módon végződött volna. Írt egy üzenetet, de válaszlehetőséget nem hagyott (egy barátunk mondta, hogy őt is letiltotta és Ő még magyarázatot sem kapott, szóval méginkább nem értem mi ez a pálfordulás), pedig az elmúlt 8 év közös erőfeszítései, örömei, emlékei, meg a már-már testvéries barátság megérdemelték volna a méltó lezárást és mi is, mert ez így mindkettőnknek nehezíti a történtek befogadását (szándékosan nem elfogadást mondtam). Nem szappanoperára vágytam, csak egy békés elköszönés lehetőségére.
A fater húzásai miatt is mindig ezer volt az Ő vérnyomása is, ami szintén jogos, a fossal teli életem - miközben az övé sem habostorta -, a gátlásaim, meg a zárkózottságom miatt sem volt velem könnyű, belátom, de amennyire csak tudtam megnyíltam Neki, magamat adtam mindig. Mindebből azt akarom kihozni, hogy nem hárítom Rá a felelősséget, mert voltak akadályok, nehézségek az én oldalamról is, nem vagyok vétlen (ha nem volnék őszinte, ezeket sem ismerném be), de azt nem tudom magamban helyretenni, hogy félreértéseken hasalt el egy olyan kötelék, ami kibírt már sokmindent. Egy ideje éreztem egy vastag falat, amit felhúzott, de azt hittem csak a szokásos bezárkózása, úgyhogy ezúttal sem vettem magamra, hanem szokott módon próbáltam segíteni Neki. Április 18.-án pöccent be az Alex miatt, akkor tiltott le, de a kezdeti düh és keserűség után kész' voltam fátylat borítani az egészre, mert azt hittem csak egy durvább kiborulás az oka és majd lehiggad. Azt mondta a múltkor, hogy nem vesztettük el egymást, ami miatt méginkább bíztam abban, hogy tényleg 'csak' nagyon kiakadt a sok szartól, de ha jobban lesz, rendbejön a barátságunk is, ám csütörtökön ott várt az az üzenet. Ő is mélyponton van, nyilván az is benne van abban, hogy mindentől besokallt és a reakciói is azért lehetnek ilyen szélsőségesek.
A mókus mondta a múltkor, hogy tudatalatt készültem a veszteségre, de ígyis nagyot ütött. Sosem leszek jobban, mint ahogy a korábbi ilyen megreccsenésekből sem jöttem helyre, csak jött Ő és jól hatott rám. 8 éve ugyanilyen epizódból emelt ki azzal, hogy megismertem, amiért köszönettel tartozom neki.
Nem testálom Rá az összeomlásom terhét, mert szarul voltam az Alex, meg a terápiákon felkutyult fos miatt is, de tény, hogy ez a lépése sem használt, ez önmagában is földre vitt volna. Nyilván Ő is vergődik, szóval nem gondolom, hogy a kialakult helyzetnek egyedüli elszenvedője vagyok, nem képzelem magam áldozatnak. Mindent el tudtam viselni, mert Ő erőt adott. Megintcsak nem felelősséget rakok rá, csupán a száraz tényt közlöm, hogy mi, vagyis ezesetben Ki segített élni ezt az életnek csúfolt tragikomédiát. Szánalmas az egész poszt, akárcsak én, de már nem érdekel. Nem is tudom minek okádom ide mindezt. Holnap egyhete lesz a történteknek, de még mindig valószerűtlen ez az űr, hiszen 8 évig szinte minden nap beszéltünk, mondhatjuk, hogy részei voltunk a másik életének. Pénteken már nem mentem terápiára, mert előző nap zajlott ez a dolog és másnap nem tudtam volna beszélgetni, de hétfőn sem voltam, mert úgysem lehet helyrehozni a sok kárt, ahhoz egy új idegrendszer, de leginkább egy új élet kéne. Csak felkeverjük a szunnyadó mocskot, ami aztán napokig-hetekig mérgez, azt inkább kihagyom mostanság, mert arra jött rá ez a veszteség. Nem rakok minderre mégegy lapáttal azzal, hogy heti 2× tovább matatunk a fosban, nincs is értelme. Ez mind nem önsajnálat, mégcsak nem is másokéra pályázom, egyszerűen ki kell ordítanom legalább ide mindazt, amit nem engedhetek ki az éterbe, pedig jó volna üvölteni, amíg van hangom. Nem látok semmit, csak egy nagy szakadékot, ami húz le, már a peremén egyensúlyozom. A józan eszem is kezd cserbenhagyni, de már ez sem ijeszt meg. Szinte hallom magamban azt a visszatérő, motivációnak szánt mondatot, hogy már annyiszor felálltam, ne most adjam fel. Pont ez az, hogy már annyiszor megtettem, mostanra meguntam és el is fáradtam, ezek után meg főleg. Meddig lehet ép ésszel csinálni? Közben azon vagyok, hogy a fater ne lássa mekkora a gebasz. Azt észrevette, hogy ingerült vagyok és szarul eszem, de többet nem lát, ami részben az érdektelenségének, részben pedig az álarcomnak köszönhető és jó volna, ha ez így is maradna. Nem értem, hogy hogy' van az, hogy a teherbírásomnak annyi, de a fater előtt még tudom magam tartani. Elég érdekes a kedélyállapotom, kezdek kételkedni a kerekeim meglétében. Oké, egy mindig is hiányzott, de pont az, amelyik a többit hajtja... Ott kezdődött a kattanás, hogy amikor csütörtök délelőtt a Tesóm üzenetét olvastam, elemi erővel tört rám a keserűség és egy kis - kb. fél-egyórás - nyugit leszámítva egész nap nem bírtam elcsitulni. Mikor végre abbamaradt az a 'hullámokban' érkező téboly, már este 8 körül volt. Gondolom emiatt, de másnap egyáltalán nem tudtam sírni (nem mintha akartam volna) és reméltem, hogy úgymaradok, de a következő napokban megint nagyon labilis voltam és párszor elkezdtem már önkéntelenül röhögni is, aztán elvágták és visszazuhantam a bénultságba. Mondom, hogy bekettyózom. 😆 Azóta is csak belül kezd ki a helyzet, de jobb is, mert az elmúlt egy hónapban annyit bőgtem - akaratlanul -, amennyi évek alatt se szokott összejönni és ezt máskor elhallgatnám, de már az sem érdekel, milyen égő. Az önkontrollom teljesen bekrepált, de ez a bénultság arra jó, hogy legalább látszólag egyben vagyok. Nem tudom meddig tart ki. Az alvásom mesébe illő; hol volt, hol nem volt. 24-26 órákat vagyok ébren, aztán ha el is alszom 2-3 óra múlva már ébredek és éjjelig-hajnalig lesem a plafont. A kaja is alig megy az utóbbi 2-3 hétben, de a fater azt hiszi, hogy a kórságtól vagyok étvágytalan, így a fogyást is annak tudja be.
Nagyon sötét gondolatok vetették meg a lábukat az agyamban. Ott tanyáznak és kántálják, hogy mit tegyek, de a mikor és a hogyan még bizonytalan, én meg küzdök ellenük, mert sajnos, vagy szerencsére még nem vagyok elég elborult ahhoz, hogy ne tudjam felmérni milyen következményekre számíthatok, ha engedelmeskedem a késztetésnek. Fateromnak gőze sincs arról, mekkora a gáz és addig jó, mert már azért is buzerál, hogy szar kedvem van. Nincs kedvem a szövegeihez és most pont nincs szükségem az érzéketlenségére sem, mert ha még ő is rúg egyet belém, biztos hogy kitörök, mint Zrínyi.
Egy apróság is robbantani tudna.
Legszívesebben megszűnnék, mert csak egy dolog érdekel; szűnjön meg ez a földi pokol. Nem tud már erőt adni az sem, hogy többször voltam ugyanebben a sötét veremben, mégis kimásztam. Minden alkalommal azt mondtam, hogy nincs az a láb, ami onnan felállít, aztán nemhogy felálltam, de jártam és mentem előre, csakhogy ezúttal tényleg nem bírok el többet. Ha sikerül is továbbmenni, milyen minőségben? Nem mindegy, hogy emberként menetel tovább valaki, vagy csak egy üres vázként. Nem bizonyítottam elégszer?! Ez volt az utolsó 'lecke', többre nem hagyok lehetőséget.
Bármilyen igazságtalan és felfoghatatlan, hogy így ért véget a barátságunk, akkor is köszönettel tartozom a Tesómnak ezért a 8 évért! Voltak kemény napok, de azok nem vonnak le a döntő arányban jók értékéből, meg küzdelem nélkül nincs siker sem, szóval kellettek a közös erőfeszítések ahhoz, hogy működjön ez a különleges barátság, ami már-már testvérség volt. Ezért sem tudok napirendre térni afelett, ami történt, a megnevezett okok egy része meg aztán méginkább értetlenséget szül.
Nem haragszom, mert biztos nem így cselekedett volna, ha jól van, meg amúgy sem haragot akarok magammal vinni, hanem a jó emlékeket. Megtapasztaltam azt is, hogy milyen, amikor szeretik az embert, meg magamról is tanultam Neki köszönhetően, mivel ő valahogy eljutott nálam olyan szintekre, amiknek a létezéséről magam sem tudtam, mivel egyrészt korábban nem volt, aki megmutassa, másrészt nem is szoktam analizálni magam. Ezek gusztustalanul giccsesen hatnak, de igazak.

Fogalmam sincs mi lesz és hogyan, egyelőre nem látok az orromig sem.

Vegyes

Ma egyévesek a haramiák. Kicsik maradtak, viszont a doki szerint egészségesek és remélem ez így is marad! Azt mondta nem volt elég tápláló az anyjuk teje, azért maradtak vissza a növésben (pedig kaptak tápszert pótlásként, meg amióta tudnak szilárdat enni, értelemszerűen rendesen etetem őket.) Szerencsére jó az étvágyuk és ettől lassan növögetnek, de még mindig kölyköknek néznek ki, főleg az akit mindig elnyomtak, viszont már ő is szépen kikupálódott. A fő, hogy rendben vannak. Okos és jótermészetű macskák, kölcsönös az erős kötődés is, remélem sokévig fognak élni.

Ekkorák egyévesen 😆




A múltkor említett javulás nem tartott sokáig. Ez nem panaszáradat, csak az aktuális helyzetet festem le. Ahogy a dokival könyékig turkálunk a régi és aktuális szarban is, meg a Tesómmal sem javul a helyzetünk, pedig nagyon hiányzik, az Alex távozása is még csak most kezd beszivárogni a tudatomba, mindez megteszi a hatását. Elgondolkodtam, hogy megéri-e tovább bolygatni a darázsfészket? Méglejjebb süllyedtem és egyáltalán nem találom a helyemet, kezd nagyon elviselhetetlen lenni a lét. Tényleg igaz, hogy egyetlen ember hiányától minden üres lesz.
Tegnapelőtt gyűlés volt a Szeretetszolgálatnál, elhangzottak a közeli tervek, meg június 5.-én ünnepi vacsora lesz az egész csapatnak, amin belül az új górét ünnepeljük. Nincs kedvem menni, de sajnos meg kell jelenni minden tagnak. Majd lesz valahogy.

Bungee jumping

Ideje egy ilyen jegyzetnek, mert már én magam is untam a depresszív posztokat. Sajnos nincs rendben semmi, viszont muszáj volt helyrerakni magam, mert már fizikailag is szarul voltam, meg történtek pozitív dolgok és ez is segített. 

Szerdán írt a Tesóm, hogy engedjük el egymást - ez értelemszerűen nem a pozitív történésekhez sorolható. Nagyon erőssé vált akkor a késztetésem arra irányulóan, hogy ártsak magamnak, de Isten utánam nyúlt a fostengerbe és kiemelt annyira, hogy legalább lehiggadjak, meg a helyükre tudjam tenni a dolgokat. Teljesen nyilván nem fog kiszedni onnan, ugyanis munka nélkül nincs sem fejlődés, sem tapasztalatszerzés, de amúgy sem szeretem a 'könnyen jövő' dolgokat, szeretek megdolgozni mindenért. 

Visszatérve a szerdához: bungee jumpingra hajaztak a történések, mert aznap volt egy zuhanás, majd a fejlemények felrántottak onnan. Mint mondtam, reggel írt a Tesóm, hogy engedjük el egymást, szóval az egész nap egy rakás fos volt, délután már inkább aludtam, csak ne tudjak semmiről. Mit ad a Jóisten? Még aznap este írt, hogy hiányzom Neki, meg nem akar elveszíteni, viszont egyelőre el kell egymást engednünk, mert nem áll készen arra, hogy naponta és a korábbi minőségben tartsuk a kapcsolatot. Örültem, hogy esélyt adott magunknak arra, hogy beszéljünk - békésen, mert addig nagyon zavart, hogy nem volt lezárás, pláne ennyi év után. Így sem tudtunk mindent megbeszélni, de ami nagyon lényeges volt, az mind elhangzott. Mindez nagyot lendített jó irányba a kedélyállapotomon, ugyanis egyrészt örültem Neki, másrészt azt a három dolgot, amire baromira szükségem volt (remény, békés tisztázás - mégha csak pár dolgot sikerült is - és a megmaradó szeretet), megkaptam akkor este és ez nagy löketet adott. Én is biztosítottam dolgokról és úgy tűnt, Ő is nyugodtabb lett. Fel nem oldott, de nem is törölt sehonnan, a közösségi oldalon kereshetem, viszont egyelőre felvettem az Ő tempóját, mivel épphogy felfüggesztette a dolgokat és gáz volna nyomulni. Zaklatni sem fogom, de magára hagyni sem. Amiket mondott és ahogy viselkedett, azok sokat mérsékeltek a vergődésemen és ennek a viszonzására törekedtem én is. Ami végülis a legnagyobb erőt adja, az az a kijelentése, hogy nem kizárt a valamikori folytatás, mivel a kötődés megvan, de ígérni nyilván nem tud (nem is volna helyes). A jelen helyzetben nekem már ennyi is sok erőt ad, hiszen van még remény, tartjuk a kapcsolatot is, ha nem is napi szinten és nem a régi minőségben, de a kötődést ugyanúgy érezni, egyszóval nem teljesen halott az ügy és ez az, ami visz tovább, elmúltak a szuicid gondolataim és a kiakadások is. Nem haragszom a döntése miatt, mert ígyis csoda, hogy 8 évig működött ez a kapocs anélkül, hogy találkozhattunk volna, ami részéről is akadályozva volt, meg részemről is. Megértem, hogy besokallt ettől (is). Itt van még mindkettőnk mentális finomsága is, amik mellett szintén csoda, hogy ki tudtunk tartani egymás mellett ilyen sokáig, mégha voltak is nagy összeugrások. Azok ellenére is tovább tudtuk működtetni, mert a fő dolgok mindig megvoltak, mint az akarat, a szeretet és a tolerancia. Nem ártani akart ezzel a döntéssel, ami nyilván neki is nehéz. Nem akarok ebben a posztban rossz dolgokról írni, mert nem azokra koncentrálok, a jót őrzöm és értelme is csak annak van. Nincs bennem harag, a sérelmeket is elengedtem, csakis hála és béke van bennem felé. Mióta helyreraktam a dolgokat, meg beszéltünk, nyugodtabb vagyok. Nyilván nagyon hiányzik minden nap, de már nincsenek nyomasztó gondolatok, nincs bennem düh és az optimista reménykedésemnek helye lett. Nekem egyelőre az a dolgom, hogy kitartsak, meg türelmes legyek. Jelenleg vagyunk is egymásnak, meg nem is. Csak az idő fogja megmutatni, hogy merre billennek a dolgok, de remélem nekünk fog kedvezni. 

Ma voltam a dokinál és megjegyezte, hogy látszik, hogy nyugodtabb lettem. Azt mondta jól kezelem a helyzetet és továbbra is csak realistán maradjak optimista, bár ezt magamtól is tudom.

Jelentkezett egy régi Barátom is szerdán, ami szintén örömet okozott, mert évek óta nem tudtam róla és aggasztott, hogy mi lehet vele. Az Ő esetében sem nyomulok, viszont őt is biztosítottam afelől, hogy részemről nem változott semmi, megtalál, ahogy eddig is, ha szüksége van segítségre, vagy csak egy jó beszélgetésre.

A felszín alatt

Heti 2-re módosult a pszichodokilátogatás, mert nagyon labilis vagyok és sűrítette a doki, így immár hétfőn-pénteken lesz jelenésem nála. Mákom van, hogy helyben van, különben oda sem juttatna el a fater, márpedig mostanság naponta akarom felkötni magam, úgyhogy muszáj járnom. Tegnapelőtt tudtam beszélni a Tesómmal, de nagyon nincsenek rendben a dolgok és más téren is gondjaim vannak, bár azok most eltörpülnek. Már nagyon régen volt ilyen mélyrepülésem, még a Tesóm megismerése előtti időszakban, azaz 8 éve. Akkor mentett meg. Be akartam fejezni, mert nem láttam a jövőmet, a jelen is elviselhetetlen volt, de akkor küldte Őt Isten. Barátok lettünk (nagyon hamar), amiben először a nagyon hasonló állapot - Ő bipoláris, én borderline - volt a közös pont, aztán úgy elmélyült idővel a barátságunk, hogy testvéries lett a kötelék, azóta hivatkozunk egymásra szóban is úgy. Ő elhozta számomra a szeretetet, újra lettek akkor céljaim, motivált az életemben való jelenlétével is, de szavakkal is, szóval ha össze akarom foglalni: adott értelmet a további létemnek, mert volt kiért létezni, megkaptam a hiányzó szeretetet is és végre tartoztam valakihez, valahová, család helyett családom lett. Pontosan ezért a jelenlegi helyzet miatt ugyanoda zuhantam vissza, ahonnan 8 évvel ezelőtt kirántott. Vannak más okai is a mélyrepülésnek, de a kegyelemdöfés a legrosszabbkor meglépett tiltással indult. Másnak nem tolerálnám, nem is küzdenék a kötelékünkért, de Őt tényleg úgy szeretem, mint egy testvért, meg mi ebbe a 8 évbe rengeteg energiát, szeretetet, toleranciát fektettünk, sok az élmény is és nem fogom mindezt kivágni az ablakon. Ez a helyzet próbatétel a javából. Azóta sem oldott fel, viszont tegnapelőtt végre beszéltünk egy közösségi oldalon, Ő írt rám, mert állítólag közös ismerős noszogatta. Én azért nem írtam ott (msn-en igen, de nem látta utólag sem a tiltás miatt), mert a messengeres tiltásból azt gondoltam nem kér belőlem, szóval nem akartam 'zaklatni', hiába hiányzik. Kérdeztem, hogy örökre elvesztettük-e egymást, mert a bizonytalanság gyilkos. Mondta, hogy nem vesztettük el egymást, viszont nem tudja mikor old fel, mert egyedül akar lenni. (Maradt tehát a bizonytalanság, csak más miatt. 💩) Tiltás nélkül is megoldható lett volna, mert ha szól, hogy húzódjak a háttérbe egy időre, tiszteletben tartottam volna, meg a barátnőjével beszélget, szóval nekem szól a tiltás. Az egész időszak idegőrlő, de ha egyszerűen csak feladnám nem lennék igaz barát, vagyis már-már testvér ugye és nem volna elég fontos sem Ő, sem az elmúlt 8 év. Én nem fogok belerúgni olyanért, amiről nem tehet, ugyanis valószínűleg csak rosszul reagálta le a sok szart, mivel Neki is megvan a maga baja. Ettől függetlenül nyilván szarul esnek a dolgok, de én komolyan veszem azt, hogy nem dobom el a másikat, pláne a bajban. Szánalmas, de az állatok ellátásán kívül semmit nem csinálok, mert semmire nincs motivációm. Eleinte erőltettem a tevékenységeket, de ahogy az idő halad és nem javul a helyzet, sőt, úgy romlik az állapotom és úgy maradt el a tevékenykedésem is. Étvágyam sincs és az alvás is szarabb a szokásosnál is. Baromira hiányzik, mert Ő jelenti a családot, ezzel együtt a szeretetet is, meg persze a szokásos napi baromkodások is hiányoznak, vagy épp' a kollektív hallgatás, de legalább ott szoktunk lenni egymással, hiányzik az egész személyisége, a szövegei. Kegyetlen, hogy minden bizonytalan. Sokmindenen átsegítettük egymást, meg sokminden köt bennünket össze és bár ellenkező neműek vagyunk, meg csak a net maradt nekünk több okból kifolyólag, mégis egy olyan kötelék tudott kiépülni, amilyet nagyon ritkán látni. Nem is sikerül definiálni. Ezért is érint ennyire szarul a helyzet. Soha nem tiltott le. Mi történt velünk? Rengeteg dolgot tudnék írni, de sokat közülük nincs jogom megosztani az engedélye nélkül, ezért nem írom le őket, a lényeg, hogy nem tehet erről a helyzetről és csakis ez vigasztal egy hangyaf@sznyit. Amíg nem ad lehetőséget rá, addig átbeszélni sem tudjuk a dolgokat. Mi lesz velünk? Őt is megterhelte az Alex betegsége/haldoklása, pont ezért amennyire csak lehetett megóvtam a részletektől, nem meséltem. Ha kérdezett válaszoltam, de sokszor azon is bepöccent, mert valóban felháborító volt, hogy a fater húzta az időt. Amit lehetett, megtettem a kutyámért. Nyilván az is közrejátszik, hogy Ő sincs jól. Lehetetlen kizárólag ésszel kezelni a helyzetet, pedig próbáltam az elején, mert a racionális felem szokott vezetni a dolgokban, de ebben az esetben lehetetlen figyelmen kívül hagyni az érzelmi oldalt, mert akit igazán szeret az ember, azt nem akarja elveszíteni. Ő azt mondta nem történt meg, de a tiltás (főleg elhúzódva) is egyfajta távolságtartás, ezáltal egy törés a szilárd összeköttetésben, pontosan ezért aggaszt ennyire, meg azt írta, hogy el kéne engednie, ami nem jó jel, mert régebben ez fel sem merült volna. Nem tudom megemészteni, hogy ide jutottunk, pláne olyan okból, ami miatt nem is kellene itt tartani. Éppen a szeretet, a racionalitás, meg a tolerancia miatt nem durvulok, pedig a tiltásra adott első reakcióm keserűséggel vegyült düh volt, hiszen a felszínt nézve a legfontosabb személytől kaptam nagy pofont, miközben a földön voltam, de a felszín alatt van a lényeg és amint csitultam felfogtam, hogy nem szándékosan kapom mindezt, Ő is vergődik, ezért én nem fogom igazságtalanul bántani, viszont attól még kikezd a bizonytalanság és persze a kínzó hiányérzet. Nyilván bejátszik a többi fos is, szóval nem jött ez jókor (sosem jöhetne), így most talán én is máshogy reagálom le a dolgokat, nem tudok olyan józan lenni, mint máskor, de azért még látni vélem mi van a dolgok mögött és azoknak megfelelően kezelem őket. Ezért nem 'ütök' vissza. Mást, más helyzetben azonnal elküldtem volna a halál szerszámára, de az Ő esetében nem volna fair visszavágni, csakis ezért nem teszem. Nem nézek el bármit és mindent, de alapesetben nem viselkedne velem így és ez a kulcs. Sokminden nyomaszt, de leginkább ez a helyzet rakott taccsra. Soha nem hatott még így rám senki, nem voltam a 'betege' senki hiányának, vagy az elvesztése esélyének, mondjuk nem is állt hozzám soha senki ilyen közel és nem is fog, mert ilyen különleges kötelék csak egyszer adatik meg az embernek. Pontosan ez a másik olyan dolog, ami még táplálja bennem a reményt arra vonatkozóan, hogy ez a törés nem jelenti a dolgok végét. Más dolgok miatt is keserű a hangulatom, de egyszerre ennyi dolgot nem tudok a helyére pakolni és mivel a mi ügyünkben folyamatosan fennáll a bizonytalanság, meg az erős hiányérzet, plusz mégiscsak 8 év köt minket össze családtagként, így ez a helyzet nyugtalanít egyfolytában, amíg meg nem oldódik, márpedig csak akkor fog, ha Ő is akarja és jelentkezik, hogy tegyük rendbe a dolgokat. Nyilván nem vagyok mazochista, ezért próbálok kikapcsolni, hogy ne kattanjak be, mert amire nekem már nincs több befolyásom, azon hiába pörögnék, mégis le-leural a letargia. Ha nem így lenne, akkor nem lenne igazi a kötelék, szóval amíg hat rám, addig jó. Úgy kell küzdenem értünk, hogy azzal ne fojtogassam, ne tegyek Rá semmilyen terhet, vagy elvárást és fel kell ismernem, hogy meddig tart az ilyenkor elfogadható küzdelem és hol kezdődne már a zaklatás és erőszakoskodás, mert ezekig nem akarok elmenni. Tisztában vagyok vele, hogy ketten kellünk ahhoz, hogy megmentsük magunkat, szóval el kell fogadnom, ha Ő valamiért nem bírja már fenntartani a kötelékünket. Megígértem Neki régen, hogy bármilyen nehézség adódik, nem hagyom megszakadni a köteléket és ehhez tartom magam, de csak addig tudom, amíg az én 'hatásköröm' tart. Egy ponton már az Ő része következik és most elértük azt. Én elengedtem a sérelmet, amit a rosszkor tett tiltás, meg a rossz helyre címzett neheztelés okozott, innentől minden azon múlik, hogy Ő képes-e, akarja-e onnan folytatni a dolgokat, ahol megbotlottunk. Ennél többet tényleg nem tudok tenni a testvérségünkért. Dühös és csalódott voltam, nem fogok hazudni, de beláttam, hogy nem akart rosszat és amúgy sem tudok, nem is akarok haragot tartani, meg sérelmeket dédelgetni, pláne ha a 8 évet nézem, ami alatt ezerszer több jót kaptam, meg szeretem Őt, mint embert. Jó volna mindezt Neki is elmondani, remélem lesz rá alkalmam. Ha jelentkezik és ezen sikeresen leszünk túl, utána tudok csak az Alex elengedésével foglalkozni, mert az is háttérbe szorult, mivel folyamatosan a mi dolgunk köt le, azután meg a dokival csináljuk tovább az elkezdett terápiát, szóval nem lesz egy sétagalopp. Nem tudom mi lesz velünk, de ha sikerül rendezni a dolgunkat (Isten adja!), akkor nem lesz olyan nehéz a terápia sem, hiszen újra lesz motivációm, meg erőt fog adni a szeretete, ahogy eddig. Jó volna megnyugodni legalább magunkat illetően, már csak azért is, mert a stressz begerjesztette a szindrómát. A mókus mondta ma, hogy szerinte is nagyon rámfér a sűrűbb beszélgetés. Szokás szerint próbáltam palástolni, ami bennem van, de rátapintott, amikor látta, hogy küzdök és míg máskor sikerül terelnem, ezúttal sikerült megríkatnia, amitől majd' elsüllyedtem. Az 50 percből kb. 30 úgy telt el (ilyen még sosem fordult elő), akármennyire küzdöttem ellene és vissza akartam nyelni. Nyilván beszélgettünk ettől függetlenül, szóval nem ment kárba az az idő. A stressz-szintem belépéstől a kilépésig a plafont verte, csurom izzadság volt a tenyerem-talpam-pólóm (itthon is ez van mostanság, csak a dokinál mégdurvább méreteket öltött), de nem ez zavart, hanem a maszk. Mivel allergiás vagyok a könnyre, így a képem marhára viszketett, mert a maszk felfogta a cuccot és az folyamatosan irritálta a bőrt, mert nem vehettem le a maszkot. Vége lehetne ennek a maszkozásnak. Nem mintha terveznék máskor is kiborulni a doki előtt. 😆 Persze felfogom, hogy ez nem így működik. Velem ellentétben ő örült ennek a nyíltságnak, szerinte pont ez kell Neki a pontos helyzetfelméréshez és a megfelelő irány megmutatásához. Amíg nem kerültem teljesen padlóra, képtelen voltam megnyílni, ennyire meg pláne, mert a blokkok nagyon erősek. Az azért komoly, hogy a kutyámat altatták el egy hete, mégsem a holt miatt sírok szégyenszemre mostmár naponta, (ami nagyon nem rám vall) hanem olyasvalaki miatt, akit úgy veszthetek el, hogy él. Remélem még nem történt meg. A Tesómat nem beszéltem ki, magánügyeit sem osztottam meg, csakis annyit meséltem a dokinak, ami történt és amit ahhoz mindenképp' tudnia kell, hogy tudjon segíteni. Mondtam neki, hogy egyik nap higgadtabb (inkább csak fásult) vagyok, míg másnap megint olyan letargikus a hangulatom, mint aki gyászol és az oké, hogy a kutyámat nemrég altatták el, de ugyanazt érzem velünk kapcsolatban is. Azt mondta, hogy gyakorlatilag ez is egy gyászmunka, a barátságunkat-testvérségünket gyászolom. Néztem egy nagyot, ugyanis gyászolni csak azt lehet, aminek bizonyosan vége van, de itt még nem lett kimondva (remélem nem is lesz). Azt mondta erre, hogy mivel bizonytalanságban vagyok tartva, a tudatalattim akkor is elkezdett felkészülni a veszteségre, ha én nem érzékelem/nem akarom érzékelni és tiszta sor, hogy azért vagyok ilyen állapotban annak dacára is, hogy a korábbi tapasztalataimat alapulvéve bízom a pozitív kimenetelben. Szerinte erősen, már-már kórosan függök is a Tesómtól, ami egyrészt a borderline, másrészt a család és a szeretetlenség hiánya miatt van, ő pótolja mindazt, amire szükségem van, ezért is csinál ki ennyire a hiánya, az elvesztésének esélye meg pláne. Na igen, ebbe beletrafált. Szerinte most ki lett húzva alólam a talaj, ki lett szedve a kezemből a kapaszkodó és sokkolt, hogy ugyanabban a semmiben vergődöm akár átmenetileg tart távolságot, akár véglegesen, mint mielőtt megismertem, ám nem várhatom el Tőle, hogy a mentőövem legyen. Igaza van, jól meg is fogalmazta, amit én nem tudtam, viszont eszemben sincs bármilyen elvárást támasztani a Tesóm felé, nem raknék rá ilyen terhet. Tudom, hogy nem függhetek tőle, de valóban Ő testesít meg minden jót és értelmet is ő adott a napoknak, a létnek, szóval azzal, hogy nincs itt, minden jó és szeretet odalett. Nem tudok mit kezdeni ezzel az űrrel, meg a sok szarral, amiket elviseltem eddig, mert Ő ellensúlyozott mindent. Nem rakok rá semmilyen terhet, nem az Ő dolga megmenteni engem, viszont 8 évig megtette a létével és ezért csak köszönettel tartozom neki. Remélem ez csak egy átmeneti nehéz időszak, de nem fogom zaklatni, sürgetni, vagy befolyásolni, csak remélem a legjobbakat. Ez a fos időszak kihozta belőlem az írást, péntek este olyan zaklatott voltam, hogy nekiálltam versekbe önteni, ami feszített. Isten hatalmassága megint bebizonyosodott, ugyanis az egyik vers Hozzá szólt, erre másnap írt a Tesóm egyhetes csend után. Eddig sem kételkedtem abban, hogy az imák meghallgattatnak, de ezzel ismét bizonyosságot nyertem róla. Mostmár megint csak az ima marad, mert amit tudtam megtettem. Remélem minden jóra fordul!

Voltam tegnap

a mókusnál. Máskor a fék automatikusan befog és csomó dolgot nem tudok kimondani, meg előadom ott is, hogy nincs olyan nagy gond, de mivel kifacsart az elmúlt időszak, így az önkontrollom már nem hat ki mindenre, szóval most nyíltabb voltam. Arra még kihat, hogy ne tegyek kárt magamban, ne mutassam ki a környezetemnek, hogy gáz van, valamint akármilyen dühös és ingerült vagyok, ne bántsak senkit a stílusommal, ne vetítsem ki másokra. Inkább adni igyekszem mindenkinek. Nagy volt a képem, miszerint nem érdekel már az sem, ha a doki látja a széthullásomat. Dehogynem érdekelt és mákom volt, mert az önkontroll még ezen a téren is működött. Igaz, tegnapelőtt távozott egy jóadag keserűség, szóval mire tegnap a dokihoz kerültem már nem volt kontrollálhatatlan bőghetnékem. Ma délután viszont megint kiakadtam, de totál, belázasodtam tőle és valamiért hőemelkedésem van azóta is, meg a migrén azóta is tart, pedig pótoltam a folyadékveszteséget, de úgyis alszom mindjárt. Jó hogy nem ma voltam a pszichodokinál, mert baromi égő lett volna, ha abban az állapotban lát. A fő ok az volt, hogy a Tesóm a fater Alexszel való bánásmódja miatt rám is bepöccent és tiltott, holott nem engem kellene elítélnie, meg az időzítés sem szerencsés. Amit tudtam megtettem az Alexért! Egy csökönyös, nárcisztikus alaknak, akin nem lehet fogást találni és akire nem lehet hatni, hiába koptatja az ember a száját. Senki nem bír vele. Nyilván ha lett volna bármilyen módom megvédeni az Alexet, egyértelműen megtettem volna! Végig azon voltam a balhékkal, meg hogy nem hagytam békén az öreget. Többet nem tudtam tenni. Fel akartam jelenteni, de a gondnokoltság miatt nem tehettem.

Nem tervezem hosszútávon teleokádni ilyen depresszív posztokkal a blogot, de muszáj legalább itt kiadnom magamból a dolgokat, mert bedilizek már.

A kutyám cuccait ma tettem el.

Mielőtt megakadtak a terápiás ülések, az öregemmel való viszonyomat boncolgattuk és most is érintettük a témát. Örültem, mert megerősítést kaptam arról, hogy bizonyos helyzetekben jól kezelem a viselkedését, viszont nyilván van mit tanulnom, meg átformálnom, mert nem mindig reagálok megfelelően. Magamon is kell dolgoznom, pl. a hamar felszaladó pumpámat kell szabályoznom (mindig is ilyen voltam, szóval nem egyszerű, de nyilván lehet mérsékelni), mert amíg látja a dühömet, addig eléri a célját. Fejlődtem az évek alatt, mert már el tudom engedni a dolgai egy részét, korábban nem tudtam leszarni a megjegyzéseit, húzásait, morgását. Néha valóban a nyugalom szigete vagyok, jó volna mindig annak lenni. Lényeg, hogy a doki azt mondta így tovább.
A sötét gondolataimat illetően rávezetett, hogy miért most adnám fel, amikor már csomó mindenen túljutottam? Na igen, én is mindig ezzel érvelek magamnak, meg a Tesóm is ezt szokta mondani, de tegnapelőtt el volt borulva az agyam, tele voltam feszültséggel, tehetetlenséggel és csak meg akartam szűnni. Tegnap egyszer sem volt ilyen, ma ismét, szóval ezé' mondom, hogy nagyon labilis a hangulatom.
Most viszont elteszem magam holnapra, mert szétrobban a fejem.

Leértem

a gödör aljára. Nézzük a jó oldalát: innen csak felfelé visz az út. Gáz, de megint nem bírom el a sok szart, szóval ismét igénybe kell vennem a pszichiáter útmutatását. Eddig a kórház, aztán a korlátozások miatt nem tudtam menni, de már újra fogad. Nagyon labilissá váltam és megint nagyon sötét gondolatok férkőznek az agyamba, pláne ma. Eddig látszólag egyben voltam, de tegnapra kiment alólam az egyik lábam, ma pedig a másik is, mondjuk ehhez az kellett, hogy a Tesómat elmarja a fater, mégha nem is örökre, de ebben az amúgy is fasza időszakban duplán király érzés, meg kellett hozzá az Alex altatása. Már nem érdekel hogyan fog hatni rám a terápia, kivételesen az sem érdekel, ha ott is összezuhanok. Muszáj egyet beszélgetnem a dokival, egyrészt mert szakavatott személy és így a tanácsai, útmutatásai is azok, másrészt nem akarom a környezetemet traktálni, ám ha nem rakhatok le pár kg-t, begolyózom, mert megfojt a sok szar. Ide is azért írok. Nyilván kimondva sem szűnnek meg, de idebent sincs már kapacitás, mutatja az ingerlékenységem is, meg a kiakadások. Leszívta az erőmet az elmúlt időszakban benyelt stresszmennyiség, meg az önkontrollom csúcsrajáratása. Az mostanra mondta fel a szolgálatot. Mások előtt teszem az egyben vagyok figurát, meg igyekszem nem passzívvá válni, de tegnap már nem tudtam visszafojtani a jóideje gyűlő keserűségemet és tehetetlen dühömet. Ma sem sikerült és be is lázasodtam tőle mostanra, szóval higgadnom kell. Ameddig tudtam mindent elzártam belülre, nem fér több. Amint újra befogadóképes leszek, megint el fogok bírni sokat.

Ma történt az altatás, mert a fater megint jól elhúzta az időt. A Tesóm is ezen pöccent be - joggal. Többször is összeugrottunk az öreggel és még ő volt felháborodva, minden alkalommal 'fenyegetőzött', hogy megcsapkod, mert túl nagy a pofám. Mi vagyok én, dedós? Emlékeztettem rá, hogy nem 3, hanem 30 éves leszek idén.
Naná, hogy megmondtam mit tegyen és mikor (csak leszarta), mivel egyrészt az én kutyámról volt szó (a sírhely megásása rá hárult, mivel a fizikumom nem adott hozzá), másrészt nyilván nem hagytam szó nélkül, hogy húzta a szenvedését és elég gáz, hogy magától nem volt annyi esze, hogy megmozduljon!
Időben szóltam hogy készítse elő a helyet, de ő arra a tényként kezelt feltételezésére hagyatkozott, hogy a doki úgyis elviszi majd a kutya testét (a többiek is itt nyugszanak a kertben, szóval nem látom ebben a logikát), csak benézte és még ő pattogott, hogy Pesten elvitték a Gabi macskáját. Mondta neki a doki, hogy itt nem viszik el, mert állítólag nincs hol tárolni a megsemmisítésig. Emiatt muszáj volt sírt ásni és ekörül volt a probléma. Kimondta, hogy nem akarja elengedni, szóval innen is fújt a szél. Egy undorító, önző lény. Legszívesebben üvöltöttem volna vele 9.-én egyrészt mert folyton leszarja, amit kérek, vagy mondok, másrészt amíg nem volt sírhely, addig altatni sem lehetett és a kutya állapota romlott tovább, holott pont azt akartam elkerülni. Nem üvöltöttem, mert élvezi, ha látja a dühömet és még hergel is olyankor, szóval egy nagyadag önkontrollal csak annyit mondtam, hogy remélem mindent visszakap a sorstól, csak nehogy egyszer én legyek a kézbesítő, mert fordulhat a kocka.
Mikor kérdeztem, hogy miért nem ásott, az "azt hittem a doki úgyis elviszi" (nem hinni kell, hanem kérdezni) dumán kívül az volt a magyarázata, hogy úgysem tudott volna, mert kemény volt a föld. Mondtam, hogy ne süketeljen nekem, mert ugyan tavaly októberben is kapott gyógyszert a kutya, amitől akkor még jobban lett, de a doki figyelmeztetett, hogy az csak tűzoltás és ketyeg az óra, szóval már akkor szóltam, hogy ássa ki a sírt, amíg még enyhe az idő, mert ha esetleg télen kell majd altatni, nem lehet ásni. Nem ásott akkor sem, mert "van még idő, most jobban van." Azt a könnyelmű, felelőtlen fajtáját! 😠 Mindent az utolsó pillanatra hagy, aztán csodálkozik, hogy mindennel késik, megcsúszik, elmarad. A gyógyszer akkor még hatott, de aztán már hiába kapta, onnantól csak a szervezete diktált, nem tudhattuk meddig bírja. 10.-én is csak nagyon nehezen tudott elkezdeni ásni, a kemény talaj miatt nem is jutott semeddig. Aznap sem akart amúgy nekiállni, azt mondja pár nap és jön az enyhe idő, majd akkor nekilát. Mondom pár nap?! Te a cseh 2-t nézed, vagy mizu?! Nem tűnt fel, hogy nincs több idő, sőt, már ki is futottunk belőle?! Mondom neki próbálj már meg napokat várni úgy, hogy szenvedsz! Persze mindig, mikor a kutya sírt, akkor szörnyűlködött, de sokszor inkább kifogásokat gyártott, hogy másért sír. Olyankor helyreraktam, persze lepergett róla minden. Mindig minden lepereg, hiába magyarázok, hiába veszekszem és másokkal is ilyen. Megmondtam 10.-én, hogy nincs pár nap, ígyis eleget húzta az időt, álljon neki ásni! Nekiállt végre, de azt is csak délután, a sokadik cseszegetésemre, mert a sorsjegykaparászás, meg a veteményes előkészítése fontosabb volt (érdekes, ahhoz nem volt kemény a talaj?!), azokkal ment el a nap fele. Ismét balhéztam, de csak azt értem el vele, hogy amíg nekem ezerig ugrott a vérnyomásom, addig ő a pofámba röhögött és ugyanúgy leszart mindent. Gyűlölöm. Szerinte szeretnem, meg tisztelnem kell, mert az apám. Naná, ez nyilván így működik. Megmondtam neki, hogy szülő nem attól lesz valaki, hogy gyereket nemz, hanem a szülőhöz méltó viselkedéstől, a képességtől hogy neveljen, továbbadjon értékeket és ismereteket a gyerek(ei)nek, megadja a szeretetet, figyelmet, kölcsönös tiszteletet, jó példákkal szolgáljon neki(k) - többek közt. Ő ezekből nemsokat teljesít(ett), szóval amilyen vagyok, azt a nevelésre alkalmasabb Anyámnak, meg magamnak köszönhetem, mert többnyire láttam/látom magamtól is mi helyes, mi nem, plusz a rossz példák is jó példák arra, hogy mi nem helyes. Innentől kezdve nem kötelességem szeretni, a szeretet és tisztelet amúgy is két kiérdemelhető, nem pedig elvárható dolog, alaptalanul meg pláne nem azok. Ha ez nem volna elég ok, emberileg is gáz. Nekem is jó sok hibám van és én is egy jelentéktelen fazon vagyok, meg semmim sincs, szóval nem képzelem magam többnek/jobbnak, mert nincs mit felmutassak, de amiket csinál, az krimi és baromira deprimáló volt ráébredni, meg azóta is tapasztalni, hogy milyen ember. Okádnom kell attól, hogy egy önző, lusta, minden téren igénytelen alak, kihasznál másokat, mindeközben azt képzeli, hogy tőle származik a spanyol viasz, meg ő mindenkit eltiporhat, stb., de hogy kiszolgáltatott állatok szenvedését elnyújtja szeretet címén (ha jól szeretné őket, nem lenne önző), arra a vérlázító kifejezés nagyon enyhe. Mindezeket neki is megmondtam, bár a falnak is mondhattam volna. Fúj az állatkínzókra, miközben ő sem különb, mert amit tett, az is felér a kínzással. Megmondtam neki, hogy remélem egyszer egy magafajta majd visszaadja neki mindazt, amit ő tesz emberrel-állattal, de ha nem is találkozik saját magával, a sors akkor is megfelelően fogja jutalmazni a tetteit és a viselkedését. Reakció persze ismét nuku, az egójáról minden lepattan. Én azért folyamatosan tartom neki a tükröt, azt kapja, amit nekem/másoknak (legyen az ember, vagy állat) nyújt, csak olyan aljadék szintre nem megyek le, mint ő.
Nem erről akartam beszélni, csak rengeteg fos hömpölyög bennem, bár leginkább az Alex és a Tesóm miatt van keserű hangulatom. Ami egy kis vigasz, hogy Isten már most fizet neki, ugyanis a Gabi marionett bábként rángatja, meg leuralja. Sír is emiatt a szája, de egye meg a főztjét, mindig mástól függ, pedig a saját lábán kellene állnia, mert cselekvőképes ember. Valamilyen szinten már most visszakapja, amit másokkal tesz.
Visszatérve a lényegre; nagynehezen nekiállt 10.-én délután ásni, de semeddig sem jutott a kemény talaj miatt és benyögte, hogy vár pár napot az enyhülésig. Elöntötte a fos az agyamat, kimentem, fogtam a slagot és jól belocsoltam a területet, hogy puhuljon a talaj. Reméltem, hogy másnapra kifújja a szél és puhul is annyit, hogy ásható legyen, erre jött 11.-én egy csomó eső, szóval nemhogy nem tudott szikkadni a talaj, hanem jó agyagos lett, immár azzal akadályozva az ásást, mivel az ásóra is rátapadt, meg lépni sem tudott a cipőjére rakódó többcentis csúszós szutyoktól. Már nagyon robbanásközelben volt az idegrendszerem a feszítő düh és keserűség, meg tehetetlenség miatt, az önkontrollom nagyon a végén járt, bár akkor még mindig el tudtam fojtani a vergődésemet. Vártuk, hogy száradjon annyit a talaj, hogy ásható legyen, mert hol megint esett az eső és agyagos lett, hol nem. Tegnap végre tudott ásni, de nem végzett, így mára hagyta a végét. Sikerült kiásnia végre az altatás eredeti napjától számított 9 rohadt nap után azt a nyüves sírt! Persze jött az esővel, meg a kemény talajjal, de kifogás, mert időben szóltam, csak ő szokás szerint nagyon ráért. Addig a kutya állapota tovább romlott és naponta csaptam ki emiatt a balhét, a józan észnek ellentmondva már ordítottam is párszor vele az idegtől, meg csak akkor mozdult meg nagynehezen, persze neki állt feljebb olyankor, hogy több tiszteletet követel. Szánalmas. Ezalatt a 9 nap alatt megettem egy rakás ideget, de ez a kisebbik gond. Egyedül az Alexet sajnálom az egész történetben! Ma délután végre megpihenhetett szegény. Marhára fáj, de azt látni is fájt, hogy egy roncs lett belőle és ahogy szenvedett, szóval Neki sajnos rosszabb volt és pont ezért csakis az a lényeg, hogy vége a gyötrelmeinek. Baromira nem érdemelte meg őket, ahogy azt sem, hogy eddig tartsanak. Sok gondolatom van Vele kapcsolatban, de most nem tudom leírni őket.
Az altatás erejéig sikerült összeszednem a tökeimet és mosolyogtam Rá, meg simogattam.
Űr van a házban és bennem is, de inkább így legyen, mint fordítva, mert Ő nem tudná hová tűntem. A többi kutya-macska is érzi, hogy elment, mert szomorúak, csendesek. Vágni lehet a levegőt. Még ott vannak a folyosón a ma kihullott szőrpamacsai, a labdája, a legutoljára kitöltött vize, az evős tálja. A létének az utolsó nyomai, amiket keserédes látni, holnap elteszem őket, mert nem bírom nézni. Mivel a saját érdekében jóideje nem lehetett kint (a sebei miatt, mert az udvaron sok olyan dolog van, amin ledörzsölte volna őket, meg elfertőződtek volna, mivel folyton kifakadtak maguktól is), csak wc-re mehetett ki a teraszig, így bent lakott a folyosón és az egyik szobába is bejárása volt, szeretett ott pihenni az ágyon.
Nem tudom van-e értelme menni holnap a terápiára? Egyrészt lehet, hogy szólni sem tudnék, mert ma is egész nap az volt, hogy vagy fásultan lestem ki a fejemből, vagy változó intenzitással sírtam, de egyik verzió sem kedvezne a beszélgetésnek, mivel egyik esetben sem jutnánk semmire, másrészt belenyúlnánk a dolgokba és az időzítés nem igazán alkalmas, ugyanakkor a másik felem meg azt mondja, hogy talán ez a legalkalmasabb, mivel az amúgy erős gátlásaim sztrájkolása miatt most jól látná a doki, hogy mikkel van dolga. Alszom erre egyet, ha egyáltalán fogok tudni aludni. Bár, amennyire fáj a fejem szerintem be fogok ájulni nemsokára.

Drága, jó Alex cimbim...

 

Ezt meg a helyzethez és hangulatomhoz illő hangzása miatt hoztam:

https://m.youtube.com/watch?v=73_DOquGBD4

 

Alex

Nem tudok aludni, nagyon zaklatott vagyok. Reggel érkezik pénz és délután jön az orvos, meg van beszélve. Szegény kishaver a hirtelen javulás után hirtelen visszaesett, sokat nyüszít és szörnyen néz ki, a bőrtünetei is eldurvultak, aluszékony, nem lehet simogatni, stb. Egy-két nap alatt durva sebességgel épült le és pont ezt nem akartam megvárni, de várni kellett a pénzre. 😠 Ma már 'idegállapotban' voltam, látva a szenvedését, a fatert is helyre kellett tegyem megint, mert önző mód' húzta volna (pedig már úgy tűnt felfogta, hogy el kell engedni), meg akárhányszor ránéztem a cimbire és realizáltam, hogy az utolsó napjainkat töltjük együtt (eddig ezt a tudatot is eltemettem, hogy legyen erőm), belém markolt a kín, szóval ma jól megdolgoztattam az önkontrollomat. Nem csak ma, de ma már nagyon nehéz volt összetartani magam, nem tudom hányszor akart elkapni a bőgés, de sokszor, viszont legalább sikerült mindannyiszor legyűrni. Remélem holnap az altatás alatt is kitart majd ez a kontroll, hogy Ő a megszokott, (látszólag) nyugodt gazdáját érzékelhesse végig. Nyilván a mainál mégdurvább lesz rajtam a nyomás, de azon leszek, hogy méltón engedjem el. Próbálom kikapcsolni a dolgokat és csak a tényekre fókuszálni, ahogy eddig, mert eddig is ez adott erőt, csakhogy ezen a ponton már lehetetlen kiiktatni a rossz érzéseket. Próbálom legalább legyűrni őket.

Két dolog vigasztal, amennyire vigasz lehet ilyenkor bármi is; az egyik, hogy már nem fog szenvedni, a másik pedig az, hogy kaptunk még 6 hónapot ajándékba.
A Frici macskám is április 9.-én ment el tavaly. 💩
Ez sosem lesz könnyebb, akárhányadszor éli át az ember.
A Szutyok 4 (idén lesz ötödik) évvel ezelőtt ment el 13 évesen, szóval szép kort élt, csak az a rohadt rák ne lett volna, méltatlan állapotokba és méltatlan távozásra kényszerítve Őt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy az Alex ilyen hamar követi majd. Ő 11 hónappal a Szutyok elmenetele után született, hasonló is a személyisége és kölyökként a külseje is hasonlított, mintha csak a Szutyok 'küldte' volna vigaszként. Nyilván nem pótlékot látok benne, hanem önmagáért szeretem. Azt hittem Vele is megadatik majd legalább 13, vagy több közös boldog év, de kegyetlen módon csak 3 jutott és nem is rámnézve borzalmas ez, bár nyilván kínoz, hanem a cimbivel szemben igazságtalan, ráadásul ebben a rövid életében sem lehetett boldog a veleszületett betegségei miatt, mert ilyen-olyan korlátozásokra volt szükség az érdekében és mikor ezek ellenére is fellángolt időnként a baja, szenvedett. Igaz, eleinte ennyire még nem. Már párhetesen megmutatkozott, hogy beteg, de a diagnózisra nehezen és sokára jött rá egy doki (nem csak egy orvos látta). Próbáltunk ugye kezeléseket, de egy idő után csak rosszabb lett az állapota, már nem hatott a gyógyszer sem és mostanra meg kellett hozni az altatás pokoli döntését, hogy ne szenvedjen mégjobban. Ezalatt a rövid 3 év alatt úgy összenőttünk, mint a Szutyokkal a 13 év alatt. Alex egy óriás snauzer & shar pei keverék, a zord külseje azonban nagyon is kedves kutyát takar. Hihetetlenül okos is! Az utolsó napokban már nagyon nehéz hitelesen rámosolyognom és nyugisan beszélnem hozzá. Ma este már az eddig elfojtott gondolatok is elkezdték bombázni az agyamat, méginkább kínozva a pszichémet és mégnehezebbé téve a keserűség elfojtását. Nem lehet megszokni azt a gondolatot és tudatot, hogy az utolsó vacsoráját fogyasztotta el, utoljára alszik a helyén, az utolsó simogatásokat élvezi (amikből megint csak az orrára kap szerencsétlen, mert a teste fáj és érzékeny), egyáltalán hogy minden az utolsó. Az az okos, de fáradt, törődött, könyörgő tekintet azonban azt üzeni, hogy segítsek. Gyűlölöm, hogy csak ezen a módon tudok.
Álmában ugat éppen. 😆 Ezt is utoljára...
Nem tud egy jót futni utoljára az udvaron, pedig imádta.
Zsong az agyam, nem tudom összeszedni a gondolataimat. Emlékeket felidézni főleg képtelen vagyok, de nem is tenne jót a pengeélen táncoló kedélyállapotomnak, márpedig muszáj még bírni holnap estig. Alex cimbi nagyszerű kutya és hatalmas űrt fog hagyni! 

Itt éppen remisszióban volt a kórsága: