Egy kis nosztalgia 🚘

Ma kocsikáztam és piszkosul jó volt!
2008-ban, 17 évesen lett meg a jogsim. Hogy stílszerű legyek, az örömöm akkor kapcsolt feljebb egy fokozattal, amikor meglett a járgányom, egy 2006-os Skoda Octavia. Ez a kedvenc fotóm róla (nyilván volt rendszámom, csak azt kitakartam anno a fotón, mert egyszer már felraktam ide, csak aztán eltűnt):

Nyilván benéztem az elején ezt-azt, mint kezdő, de olyan bakit sosem követtem el, amiből baleset származott. Egyszer megkínáltam a felnit a padkával. 😆 A kilométerekkel gyűlt a tapasztalat, meg persze a vonzalom a vezetés iránt. Az egyik nyugalomforrásom is a vezetés volt, ha leszámítom az 50-nel cammogó, vagy éppen lakott területen 120-al repesztő, meg a szabálytalankodó fazonokat, valamint a kekec sofőröket, akik ráhúzgálják az emberre a kormányt és egyéb módokon szívóznak. Ettől függetlenül akkor is imádtam vezetni, 6 évig élvezhettem, ami egyfelől kevés, másfelől viszont több, mint a semmi, szóval örülök a lehetőségnek. 2014-ben kiszálltam a kocsiból, mielőtt valakinek baja esik, ugyanis elkezdtek a végtagjaim önálló életet élni és nem hiányzott, hogy a váratlan és kontrollálhatatlan mozgás miatt a gázra taposva, vagy a kormányt megrántva balesetet okozzak, meg a figyelmemmel is gondok adódtak, szóval már semmiképp' sem tartottam biztonságosnak a vezetést. Onnantól kezdve csak ritkán volt alkalmam kocsival utazni, mert 2015-ben gallyra vágták a fater kocsiját és azóta nincs másik, szóval párszor ismerősök vittek minket valahová, de a lényeg, hogy hiányzik az autózás és ma volt alkalmam, ráadásul az egyik kedvenc márkámmal és gyorsultunk is. 😎 (Nyilván nem lakott területen.) A fatert régi ismerősök hozták ma haza Pestről és kicsit maradtak, meg a srác elvitt egy körre a járgánnyal, mert szóbakerült, hogy a kedvenceim közt van a márka és kérdezte, hogy ki akarom-e próbálni. Naná! 😉 Eddig csak sóvárogva lestem a típust, erre mit hoz az élet, beleülhettem egybe. Örültem, mint állat! Velem egyidős az Áron, meg régen sokat lógtunk együtt és most a kocsi is egy közös téma volt. 2002-es, első generációs Volvo S60-as (D5 motorral), szóval nem mai darab, mégsem mondtam volna meg az Áronéról sem, annyira tartós motorikusan is a típus és az utastere is újszerűnek tűnik. Kérdezte, hogy akarom-e vezetni, de nem kockáztattam, pedig majdnem elcsábultam. A rutinból is ki vagyok esve, meg annak nincs értelme, hogy 30-40-el csorogjunk, annál nagyobb tempónál meg cseszhetjük, ha a fentiek okán kormányt rántok, vagy valami, szóval maradt ő a volánnál. Tőlünk nem messze van egy párkilométeres út a szántóföldek mellett, szinte járatlan, úgyhogy biztonsági okokból oda mentünk, bár csak 100-ig gyorsult a kocsival, de a főúton azért az nem lett volna okés.
Leesett az állam az autó teljesítményétől, pedig tudtam, hogy erős, de más tudni, mint tapasztalni! Nyilván nem tiltásig pörgette a motort, egyrészt az úton néha jönnek munkagépek, kocsik, a motorosok is ott szeretnek repeszteni, szóval nem akartunk csattanni, másrészt nem is a végsebességre utaztunk (230 km/h, mert ez még Németországból jött be), hanem a gyorsulásra, azt meg már alacsony fordulaton is jól tud a kocsi. Azt mondjuk bántam, hogy a tehetetlenségi erőt nem komálja már a szervezetem, pedig imádom amikor az ülésbe szegez, de pár éve már rosszul vagyok tőle. Ez a repülés szempontjából sem jó hír, mivel a repülő gyorsulása is ilyen. Na, de az még odébb van, ha összejön egyáltalán.
Lényeg a lényeg; újra autózhattam, feltöltődtem rendesen. 😆

Kellett is egy kis öröm, ugyanis a kutyám nincs jól, szóval miatta aggódom most. 2 nap alatt romlott az állapota, lázas és a bőre is rosszabb. Hol eszik, hol nem és sokat fekszik, látszik a szemén is, hogy nincs jól. Beszélek a dokival, hogy ne kísérletezzünk rajta, nézzük meg a vérét immunra (mert azt mondta, hogy ha romlik, az lesz a következő lépés). Ha kiderül, hogy nem az, akkor még mindig adható neki tovább ez a gyógyszer, de ha immunbeteg és másra kap kezelést, addig meg romlik és szenved tovább, az gáz. Még mindig bízom abban, hogy nem immunbeteg és ki lehet kezelni!
Ha már kutya: Füge jól van, már járkál, szaladgál, pont olyan, mint az ivartalanítás előtt, szóval minden oké.

Állatságok és dilihopp

Fater fel tudott utazni Pestre, mert a kutyája már jól van, megszűnt a vérzés. Volt kint ma a doki ellenőrizni, adott neki 3 injekciót is. Egyelőre egész nap pihen, mondjuk felvágott zacsikkal nekem sem volna kedvem fel-alá grasszálni. Nyilván fáj neki, mert oda-odahajol nyalogatni, viszont néha már tesz pár lépést és eszik-iszik rendesen, szóval úgy tűnik nem lesz már gond vele.
Az én cimbimnek, Alexnek majd ki kell váltani a gyógyszerét, ami 9 rugó. 💲💸 😯 Állítólag nagyon hatásos szer. Legyen is, ha már ilyen drága. A doki szerint a tünetei immunbetegség gyanúját is felvetik, de mivel valószínűbb az allergiás bőrgyulladás, előbb arra kap kezelést és ha nem javul, akkor kell vérteszt az immunra.
Következő páciens a Mogyi lesz - hogy stílszerű legyek őt is ki kell mogyizni, meg ki kell tisztítani a fülét.

Erre nem vagyok büszke, de lejegyzem, mivel a dokumentációnak csak úgy van értelme, ha minden állapotbeli változást rögzítek, csak így tudom pontosan követni, hogy mikor-hogy' álltam.
Ma addig feszült a húr, míg elpattant és dühkitörés talált meg. Majdnem visszaestem és a célszerszámért nyúltam évek múltán, de megszólalt a fejemben a vészcsengő, hogy megígértem a Tesómnak, hogy nem teszem. Ez megállított, de olyan iszonyatos és feszítő dühfelhő, vagy frász tudja mi borította el az agyamat, a pszichémet, hogy teljesen nem tudtam visszanyerni az önkontrollt, így a kezemet vertem bele párszor a falba, meg a lábamba. Nyilván ez sem oké, de legalább nem vágtam, meg nem bántok senkit ilyenkor. Kb. negyedóráig még olyan voltam, mint egy bomba, de már nem robbantam, aztán normális, higgadt állapotba kerültem végre. Tiszta idióta vagyok néha. 👏😠 Mikor elszáll az agyamról a lila köd, felismerem, hogy gáz voltam, de amikor beterít az az erős feszültség és düh, akkor az irányít és nem látom magam kívülről. Annyit tudok tenni, hogy senkit nem bántok és nem teszek kárt semmiben, de idáig eljutni is időbe telt, mondjuk ez biztató, mert ha ebben tudtam javulni, akkor javulhat tovább is a helyzet. Nem kényelmesedem bele a jelenlegibe és nem gyártok alibiket a viselkedésemre, tiszta fejjel felfogom, hogy dolgoznom kell magamon, amíg élek és hogy nincs mentség a dilimre.

Az élet úgy szép, ha zajlik... 😩

Ma ivartalanodott a Füge és az Alexet is megvizsgálta az orvos. Allergiás bőrgyulladása van, ő gyógyszert fog holnap kapni.
A doki szerint van egy kis szívproblémája a Fügének, ami nem vészes, de nem árt figyelni. Fasza.
A legnagyobb gond jelenleg az, hogy komplikáció lépett fel az ivartalanítás után.
6-ra vitte a fater, fél 7 körül már hozta is haza, persze ki volt még ütve a kishaver (fateré, de attól még nagyon szeretem). Az öregem lerakta mellém, hogy figyeljek rá, ő meg addig kiment a teraszra a Gabival cseverészni telefonon. Kb. egyóra telt el, mire a kutya magához tért, persze az altatótól zavart volt, nyüszögött is, meg furcsán merev és groteszk pózba csavarodva zihált és 'hintázott' félig ülve. Kimentem szólni, hogy gáz van, de a fater sehol. Felhívni sem tudtam. Lekáromkodtam a csillagokat is az égről, annyira felszaladt bennem a pumpa. Gondoltam, hogy szomszédol és átmegyek érte, de a kutyát nem mertem magára hagyni, főleg mert a simogatás és a nyugodt beszéd mintha kicsit megnyugtatta volna. Mikor hazaért a fater kiosztottam, hogy a frissen műtött kutyája mellől nem kéne lelépnie szomszédolni, főleg hogy el sem értem, mert ha baj van, csak ő tudja dokihoz vinni. Ez volt fél 8 körül, ha jól rémlik. Az öreg átvette, mivel a gazdája lévén nála jobban megnyugodott, a nyüszögést is abbahagyta. Egyszercsak megszólalt, hogy eléggé vérzik a kutya. (Deja vu... Frici macskám dettó, bár nála más volt az ok, de kb. elvérzett és egyből az ugrott be, hogy nem ismétlődhet meg.) Telefonált a fater a dokinak, hogy gond van, itt is volt perceken belül, aztán mondta, hogy nem kéne neki így vérezni, szerinte alvadási zavara van. Fasza. Rányomta a papírt a sebre (nem zárta össze, mert tisztulnia kell) aztán mondta, hogy rajta kell tartani, meg nem kelhet fel a kutya. Egymást váltva fogtuk oda a papírt, de csak nem akart alvadni, pedig a kutya feküdt, annál is inkább, mert elég kába volt még az altatás után és valószínűleg már a vérzés miatt is. Fater 3/4 9 körül megint felhívta a dokit (lesz, ami lesz alapon, de meg kellett próbálni), hogy csináljon valamit, mert elvérzik a kutya! Rendes volt, egyből mondta, hogy vigye vissza. Fél 10 körül értek haza, mondta a fater, hogy a doki mindent megpróbált a vérzés elállítására, adott különféle injekciókat, infúziót, kitisztította a sebet és holnap vissza kell vinni. Remélem kibírja holnapig. Hányingere volt szerencsétlennek, öklendezett, de mivel a műtét előtt nem ehetett-ihatott, így nincs mit kihánynia, ez pedig abból a szempontból is fontos, hogy nem erőlködik és nem nyílik szét tőle a seb. Nemrég csökkent csak a vérzés és csak úgy, hogy szigorúan fektetve van szerencsétlen. Kómás a kis szaros, de azért bekapcsolódott a szokásos csoportos vonyításba. 😆 A többieket sikerült lecsitítani, de ő szólóban nyomta tovább. Ha elalszik - jól telenyomta a doki gyógyszerrel + még az altatásból sem jött ki 100%ig - és pár óráig nem moccan, talán elkezd bezáródni a seb és nem vérzik majd tovább. (Ámen!)

Kómás kiskrapek

Fater holnapután menne Pestre, ügyeket kellene intéznie, meg be kellene mennie a dokihoz is. Kb. másfél-két hete leállította a gyógyszert, mert mondta neki a fater, hogy eltűntek a foltjai, meg hogy elmúlt a fáradékonysága, de ugye kell vérteszt is. A memóriája is javult, de azért nem a régi. (Persze amikor valamit úgyfelejt, vagy elfelejt valamit és én korrigálok/emlékeztetem, akkor sem látja be, én vagyok a hülye és köti az ebet a karóhoz. 👏) Ha a vérrel minden oké, akkor nem lesz további teendő, de most úgy néz ki várat magára a pesti út, mert ha a kutya nem javul, nem hagyhatja itt a fater, mivel én nem tudom elvinni a dokihoz, ha baj van.

Nagyon béna vagyok megint egy ideje, de legalább van min röhögni. Az hagyján, hogy összeakad a nyelvem, meg nem a mondatba illő szót mondom, de csetlek-botlok-leverek-fellökök-leejtek-helyben elesem. Persze a sokadik szerencsétlenkedésnél már anyázok, de azért röhögök is. A fater bringáján kicseréltem a kormányt, meg a féket is megcsináltam és elvittem egy próbakörre, így most nem volt ki mind a négy kerekem, mert a széket bringára cseréltem. A toronyban kb. két kerekem van nekem is a négy helyett, Mr. Lúzer hozta a formáját ezesetben is, ugyanis sikerült a kanyarban megvizsgálni a betont, mert megszédültem. A térdemről húztam csak le a bőrt, szóval semmi komoly. Jó a fék, az legalább kiderült, meg fasza az új kormány a szivacsmarkolattal. Múlt hónapban üléscsere volt, mert enyhén szólva nem volt alvázbarát, legközelebb a sárhányók cserélődnek. Szeretek szerelni, ami már óvodában is megmutatkozott és Anyám a haját tépte, amikor szétbarmoltam a távirányítós autót, meg egyebeket, persze összerakni akkor még nem tudtam. 😆

Tegnap kaptam egy instant stroke-ot, amikor eltűntek a képek a memóriakártyámról. Tojtam volna én le, ha nem olyan tartalom lett volna rajta, ami fontos, mert pótolhatatlan, pl. a Barátnőmről, Anyuról, meg a már nem élő házikedvencekről. Tesómról is voltak, de Ő szerencsére él, ám előbbieket már esélyem sem lett volna megörökíteni. Miután másodpercek alatt kb. 130-nál járt a pulzusom és úszott a pólóm a verejtéktől, meg felsoroltam a repertoáromban lévő valamennyi cifra kifejezést, nyomtam egy satuféket a dühömnek és elkezdtem használni az agynak nevezett akármit a fejemben, hogy miként lehetne visszaszerezni a kincseket - vagy legalább megpróbálni. Segítségképp' írom az esetlegesen hasonlóan jártaknak, hogy ilyenkor nem szabad a memóriakártyára új fotót rakni, sem törölni róla (ha maradt rajta valami), meg másolgatni azokat ide-oda, mert felülíródnak az addigi tartalmak és akkor vagy csak szakember segíthet, vagy már ő sem és tényleg hasta la vista a cuccoknak. Először képvisszaállító program ugrott be, de ahhoz gép kell, meg kártyaolvasó (utóbbi van, de előbbi nélkül mit kezdek vele?), aztán beugrott, hogy az is meg tudja így tréfálni az embert, ha elmozdul a karesz, szóval ha mákom van, akkor csak ennyi a gubanc és amint megigazítom, minden meglesz. Ha nem, akkor cumi. Kikaptam-visszaraktam és örültem, mint majom a farkának, amikor a művelet után megnéztem mizu van és megvoltak a fotók. Gondolom ez rohadtul érdekfeszítő téma volt az idetévedőknek 😂, de csak azért írtam le, hátha segít majd valakinek.

Vegyes poszt

Úgy volt a múltkor, hogy jön egy fazon megnézni a kéményt. Azóta sem ért ide. 😆 Jött azonban egy kőműves múlt vasárnap és miután lecsekkolta a kecót, ígérte, hogy amint lesz ideje nekifog a melónak, de az eddigi tapasztalatok után majd akkor hiszem, ha látom. A szomszéd adott egy ablakot a folyosóhoz, szóval azt már ki lehet majd cserélni, csak előbb az áthidalót is cserélni kell, mert el van törve és kb. csak a Jóisten tartja össze ott a dolgokat, szarrá is van repedve a fal, meg a tropa áthidaló miatt az ablakra nehezedik a teher, úgyhogy bármikor bemondhatja az unalmast és leszakadhat az a sarok. Közben a legutóbbi néhány komolyabb esőzés is megtette a hatását, a folyosón újabb helyen esett le a mennyezetről a vakolat egy jó darabon és jó nagy területen van megrepedve-felpúposodva, szóval idő kérdése és az is lezuhan.

Egész' jól vagyok egy ideje, csak a fagyás kezdődött el, ahogy pár fokkal visszaesett a hőmérséklet. Kb. egyhónapja nyomatták belém az értágítót, mostanáig tartott a hatása. Tegnap már fel kellett vennem zoknit, de abban is fázott a lábam egész nap, este levételkor láttam, hogy lilult is. Ma vastagabbat vettem fel, de a lábam ugyanúgy fagyott egész' nap és lilul-fehéredik, ég, meg itt-ott az ér is fáj a combomban-lábszáramban, szóval elkezdem a Pentoxylt.
Ezen kívül csak szédelgek, de se roham, se rossz közérzet (oké, az néha van, de nem durván), az étvágyam megint jó egy ideje, szóval nincs okom panaszra. Ha volna sem panaszkodnék. 😉

Mentálisan is megvagyok. Hétfőnként járok a terápiára, lassan haladgatunk a dokival, még mindig a családot rágjuk. A durva ingadozások abbamaradtak egy ideje, sőt, mostanság fel-felpörgök, csak a napokban meghalt két, számomra kedves ember, a harmadik még küzd az életéért és mindez azért nyilván kihat rám, mégha nem is beszélek róla. Nem zuhantam össze, el is foglalom magam, meg a racionalitásomat is megőriztem, de azért be-bevillan egy s más, viszont igyekszem a helyére tenni a dolgokat, ahogy az ilyenkor szokásos. Mivel a Szabinát is frontális ütközés vitte el és őt is azonnal, így óhatatlanul eszembe jutott az Ő balesete is, persze nem merültem el a felszínre jövő dolgokban, mert értelme sem volna és mazochista sem vagyok. Kell egy kis idő, amíg hozzászokom, hogy már nincsenek köztünk. A Jani (szintén barátunk, ő vezetett) életben maradt ugyan, de mentőhelikopter vitte el, szóval nagy a baj. Válságos az állapota állítólag, szóval egyelőre nem tudni mi lesz vele, de én bízom a pozitív kimenetelben. Jól szokott vezetni és a családjára is nagyon vigyázott mindig (a felesége és az egyik lánya utazott vele), szóval tuti odafigyelt. Állítólag hirtelen tért át a másik sávba, szóval én rosszullétre, vagy műszaki hibára tudok csak gondolni, de ezek persze csak az én feltevéseim, a valódi okot még nem lehet tudni.

Most, hogy jobban vagyok kihasználom és megyek úszni. A közeli uszodába lehet bérletet váltani, szóval megyek. Kell a mozgás, a karbantartás és ezt legalább bírni fogom, meg a doki is engedi, sőt, bőszen helyeselte. Az edzést is végzem, mindig amennyit épp' bírok. Muszáj az izmokat visszaépíteni, akkor is ha újra és újra lezabálja a szervezetem. Engem ez sem vet vissza, egyrészt makacs vagyok, másrészt tényleg muszáj.

Elvileg

jövőhét pénteken jön egy fószer lecsekkolni a kéményrendszert, de hogy lesz-e a munkából valami, az jó kérdés. Tragikomikus már ez az egész. Az eddigi tapasztalatok nem segítettek a bizalmam kiépülésében. 😆 Érdekes egy munkamorál folyik errefelé. A másikfele a dolgoknak, hogy ~ 300 rongyba fáj az egész móka, annyit meg nem tud a fater egyben kicsengetni, alkudni akar (pfejj, már megint 😬) a palival, hogy a lehető legolcsóbban dolgozzon. Nem megy ezzel sokra, mert akkor is közelíti majd a háromszázat az összeg, mivel csak a munkadíjból tudna engedni, de mégha engedne is, annyit úgysem, amennyit az öreg akar. Azt találta ki, hogy ha mégsem halad megint a dolog, akkor újratervezteti a gázcsőrendszert, vesz konvektort és úgy fűtünk. Ez is szép összegbe kerül, miből akarja megvalósítani? Azt mondta, hogy ha ez sem sikerül, vesz valami elektromos fűtőtestet. Ezzel a fasza villannyal, ami nálunk van, nem is lehetne zseniálisabb ötlete, meg lezabálja a gatyánkat is a villanyfűtés, erre elkezdi csak este fűtünk. Jobbnál jobb ötletei vannak. Meglátjuk megmozdul-e végre valami a kémény terén?

Mivel jobb passzban voltam, kimozdultam tegnap. Vicces, mert mehetnékem az elég gyakran van, viszont szinte rosszul vagyok emberek közt, márpedig ha kóvályogni akarok, akkor elkerülhetetlen a társaságuk. Bementünk a boltba is, de nem volt szinte senki rajtunk kívül, szóval ott nem feszengtem. Aztán a fater leparkolt a dohánybolt előtt, a két ott beszélgető pali meg úgy skubizott, mintha E.T. jelent volna meg előttük. 👽 Ez sem használt a szoc. fóbiámnak. Odébbgurultam, de még ígyis levert a víz és amikor elkezdtek duruzsolni, biztosra vettem, hogy rólam van szó. Valamit kezdenem kell ezzel is, mert nem állapot, hogy ilyen mértékben szorongok, pláne egy, meg két ember társaságában is, szóval mégcsak nem is tömegben (abban aztán pláne). Jó volt némi ingert befogadni, mert oké, hogy kimegyek az udvarra, de azt is meg lehet unni. Van igényem a külvilág történéseire, de leginkább csak 'tisztes távolból' - leginkább, mert néha, amikor fel vagyok pörögve, akkor megesik, hogy nem (annyira) feszengek, mert az van bennem, hogy jóban vagyunk egymással a külvilággal. Zömmel nem ezt érzem, de ilyen is van.

Dokumentációjellegű, részletes rizsa következik:
Megint rohamoztam tegnap egy durva adagot és mértékűt, val'sz'eg a mai szar időt jelezte be a szervezetem, mert hajnalban vihar érkezett. Kicsit fájt a fejem indulás előtt, de csak akkor kapcsolt rá, amikor hazaértünk. Belassultam, szédültem, mint állat, meg persze majd' szétrobbant a fejem és kezdtem az ásítozást. Fater elment bringázni, én meg adtam enni az állatoknak, aztán éreztem, hogy jönni fog a buli. Ez volt 5 körül, ami abból a szempontból lényeges, hogy csak éjjelre jöttem helyre. Megkíséreltem egy kis csevejt a Tesómmal, de addigra annyira fájt a fejem, meg bekómáztam a szarulléttől, hogy bealudtam pár pillanatra, szóval elköszöntem. Próbáltam tovább aludni, de akkor jött a java.
Jött a szokásos rongybaba-effektus, majd a görcsroham a gyors pulzussal-szabálytalan beütésekkel és adrenalinfröccsökkel, kiszáradt szájjal, pokoli fejfájással, beszéd- és a szokásos funkciók sztrájkolásával, erős hányingerrel, egész testem lángolásával. Nem tudom mi a búbánat zajlik ilyenkor bennem, de irtó szarul vagyok és olyat érzek, mintha bármelyik pillanatban le akarna állni a szervezetem, persze ez egy nagy löketet is ad arra, hogy apait-anyait beleadjak, meg legalább berezelni sincs időm, mert leköt a koncentráció. A külvilág nagyrésze kiesik és nem tudom irányítani magamat sem, az viszont valahogy működik, hogy kapaszkodjak a hozzám eljutó ingerekbe, meg tudok arra koncentrálni, hogy ne veszítsem el az eszméletemet, persze nem tudom, hogy tényleg azért maradok-e magamnál, de mindig erősen összpontosítok. Szokott módon kidőltem aztán, mint akit kiütöttek, de amikor felébredtem még mindig ki akart szakadni az agyam és le voltam lassulva, meg rohadtul fosul voltam. Hallottam, hogy a fater már itthon van, de nem hallott meg, aztán csukódott a bejárati ajtó, mondom fasza, ki kéne nyitni az ablakot, de hogyan? A muszáj az nagy úr, szóval felszívtam magam és ugyan az ablakhoz vezető 1 méter 5-nek hatott, de legalább fel tudtam kelni kinyitni, hátha az oxigén segít - bár nem sok volt kint sem. Visszafeküdtem, de oxigén hiányában nem lett jobb az ablaknál sem, közben majdnem befigyelt a vuk is, persze alkalmatosság nem volt a közelemben, felkelni meg nem bírtam már, mert minden erőm kiment újra és jött a következő adag finomság, ami szintén boldogított egy darabig, majd belealudtam.
Abból felkelve sem voltam jobban, sőt, addigra már a hallásom is nagyon lecsökkent, hallottam a fatert telefonálni, meg a tv is szólt, de kb. mintha víz alatt lettem volna, minden tompán jutott el hozzám és nem is tudtam kivenni a szavakat. A lángolás is elviselhetetlen lett, meg a pokoli közérzet és fejfájás. Fater már itthon volt, mert már beesteledett időközben és a maradék szuflámat összeszedve kilöktem az ajtót, szóltam hogy segítsen. Kértem vizes rongyot, mert úgy éreztem, hogy felgyullad mindenem, főleg a fejem és reméltem, hogy az majd segít, meg kértem vödröt, mert a vuk megint környékezett. Amint magamra raktam a vizes rongyot, jobban lettem annyival, hogy a lángolást nem éreztem annyira, de minden más újra jött és még itt állt a fater, amikor megint elkapott a görcs is. Nem tudom hány óra volt már ekkor, aztán szokott módon kidőltem.
Mikor ebből a körből is észhez tértem, akkor éreztem végre, hogy túl vagyok az ostromon, egy viselhető mértékű fejfájás maradt csak és a lassultság, de mindig kell egy kis idő, mire képbe kerülök. Megnéztem az időt, éjjel fél 1 körül volt addigra, igaz aludtam is az 5 óta eltelt 8 óra alatt, de ha azt nem számítom, akkor is sokáig tartott a szarullét. Remélem egy ideig nyugtom lesz tőle.

Negyedik

Tegnapelőtt voltam a 4. terápiás beszélgetésen. Legutóbb is a család volt a téma, de leginkább egészében, most viszont többek közt a fater hozzá(m)állása és a viszonyunk. Ez az egyik kínzó pont, szóval kemény volt. Nyilván eddig is tudtam, hogy nincs jó kapcsolatunk, nincs apa-fia kötelék, de nem gondoltam, hogy hangosan kimondva lesznek csak igazán érezhetőek a dolgok, kb. mintha 'életre kelt' volna mindaz, ami eddig csak némán volt belül, ez pedig viselhetőbbé tette. Ahogy lefuttattam a tapasztalataimat, a viselkedését, megerősödött bennem, hogy valóban nincs és nem is volt apám. Anyám már nincs, de apám sincs, miközben van és amikor az ember úgy veszít el valakit, hogy az illető él, ráadásul vele egyfedél alatt, az kemény. Más tészta, hogy ami sosem volt az enyém, azt el sem veszíthetem, de ambivalens dolgok kavarognak bennem; felfogom, hogy sosem volt igazi apám, mégis veszteségként érzékelem a helyzetet, valamint rengeteg sérelem van bennem vele kapcsolatosan, ebből kifolyólag rengeteg düh, neheztelés és hiányérzet, nem is szeretem, mert kiölte, de valahol mégis kötődöm hozzá, szóval katyvasz az egész. Valószínűleg nem ő hiányzik, hanem hogy legyen egy apám. Rohadtul felzaklat mindez, most is tiszta víz a pólóm a stressztől. Eddig ezek a dolgok is el voltak fojtva, a doki szerint ösztönös védekezés volt; a tudatalattimba raktam mindazt, ami túl sok lett volna. A felszínre hozva mardosnak csak igazán, a dokinál is tiszta víz lett kezem-lábam, meg az egész pólóm és hiába küzdöttem ellene a végsőkig, párszor meggyengített egy s más, pedig megfogadtam, hogy odáig nem engedem fajulni a dolgokat, csak van az a pont, ahol cseszheti az ember, mert a kín erősebb. Nyilván nem egy brazil szappanopera zajlott, de akármilyen észrevétlenül igyekeztem némi sós víz önkényes távozását engedni, ha már szégyenszemre elfojtani nem tudtam, baromira égőnek éreztem a helyzetet. Nagyon felkutyul belül ez a téma és a dolgokra való ráébredés. Nagyjából van már a dokinak egy képe a fateromról és azt mondta, hogy az ilyen típusú emberek nem változnak, a környezetüknek kell jól kezelni a viselkedésüket. Nagyjából tudom is, hogy mikor-hogyan kell kezelni, alkalmazom amire az évek alatt rájöttem, meg ami logikus, de még sok dolgom van - először magammal, mivel nekem is változni és tanulni kell, hogy aztán helyesen reagáljak. A doki is mondta, hogy lazuljak be, nem kell felhúzni magam mindenen. Ezt én is tudom, csak már annyi minden van a fater számláján, plusz napi szinten akadályozva vagyok a magánéletben is, ami szintén rettentően feszültté tesz, hogy banális dolgokon is 200-ig ugrik a vérnyomásom. Alkalmanként gyorsabb a józan eszem és megelőzi az indulataimat, így olyankor el tudom engedni a dolgokat, de zömmel még utóbbiak irányítanak. Ezen is dolgoznom kell.
Baromira kínoz, hogy van apám, de mégsincs és akármilyen is, meg akármennyire az van bennem sokszor, hogy megvetem és utálom, egy kis részem mintha kötődne hozzá és keresi. Szar az egész, úgy ahogy van, háborgok most is és folyik a könnyem folyamatosan, jó móka így írni, alig látom ezeket a hangyaf@$znyi betűket. Míg nem piszkált bele a doki, elvoltam. Szerinte ez is egyfajta gyászmunka, mert veszteség ért, legalábbis a pszichém így érzékeli. Gyászolja azt is, amit meg kellett volna kapnom a fateromtól, de sosem kaptam. Ő is sérült, mert szar gyerekkora volt alkoholista szülőkkel, szadista "apával", mindennapos (akár szíjjal) veréssel, stb.-vel, nyilván nem kapta meg ő sem a szeretetet és a helyes mintát, így valamilyen szinten érthető, hogy egyszer megpróbált végezni magával, meg mély depresszióval küzdött egy ideig, érthető hogy olyan, amilyen és hogy nem tudja hogyan kell szülőként helytállni, de ez rajtam és a testvéreimen érdemben nem segít. Kinevelődött a következő adag roncs a családban, ennek mi értelme volt? Az oké, hogy ő nem vert minket (megesett, de nem naponta és szíj nem került elő, a f@$z Laci gyepált helyette, holott neki mégúgysem volt joga), meg ugyan ivott a fater is egy ideig, de aztán lerakta és azóta sem nyúlt hozzá. Valahol sajnálom, mivel nyilván azért olyan, amilyen, mert azok a hatások érték, amik és a kemény páncél egy megtört embert takar, de közben keserűséggel vegyült düh és értetlenség is van bennem, hogy miért kaptuk/kapom ezt? Nyilván a hatalmaskodása is arra vezethető vissza, hogy elnyomták, verték és gondolom így kompenzál ("engem többet senki nem bánthat és tiporhat el!" elven), csak az a gáz, hogy ő ugyanazt teszi velem (most a testvéreket kihagyom, mivel csak a magam nevében és szemszögéből tudok nyilatkozni). Mondhatnánk, hogy tudat alatt csinálja, de már többször figyelmeztettem sokmindenre és nem változtatott. Nem mentem fel, csupán próbálom megérteni a viselkedésének az okait, persze mindig van választás, főleg amikor az ember már komolyodik, tapasztal és van viszonyítási alapja, mert lát maga körül ezt is, azt is, olyankor a józan észnek rá kell(ene) vezetni a helyes útra és ez sikerülhet is, magam is tapasztalom, mert látom mi a rossz példa és mit nem akarok követni. Ő is mellőzte pl. a fent említett rendszeres gyepálást, mert tudta, hogy az milyen szar, meg értelmetlen, szóval nála is működött valamelyest, bár a lelki terror az ment és megy a mai napig. Van persze olyan terület is, aminél kevés a józan ész, példák nélkül egyszerűen képtelen az ember elsajátítani a megfelelő viselkedést, szóval ez is nyilván egy másik ok. A hidegsége is nyilván attól van, hogy ő sem kapott mást. Anyu gyerekkora is hasonló volt, de Ő azért másképp' bánt velünk. Sosem volt nálunk szokás kimondani és kimutatni dolgokat, így belém az ivódott, hogy szényenletes a külvilág elé tárni a mélyebb dolgokat. Amúgy sem vagyok egy 'lelkizős' alkat (a blog más, kell egy hely, ahol fesztelenül beszélhetek - a Tesómon kívül -, de még ide sem írok le mindent), a nemi szerep és a férfiként működés is hozzáad ahhoz, hogy nincs igényem a kibeszélésre, de azért nyilván én sem vagyok egy érzéketlen gép és ilyen-olyan formában, meg mértékben nekem is szükségem lett volna/van arra, hogy megosszak dolgokat, de mint mondtam, nem volt és máig sem helyes. Nem lett kimondva, de a szülők viselkedése ezt üzente. Ők sem mutattak ki sokmindent, a szeretetet is módjával, de legalább adott annyit az Anyu, amennyivel azért elvoltam (faterhez képest pláne), a problémákat, gyengeséget viszont ők is rejtegették és nekem is azt kellett tenni. Ez egy fokig oké is, kell a tartás, de annyira belém ivódott, hogy a mai napig szégyennek és kudarcnak érzem, ha valami gond van, vagy valamivel nem bírok el, én magam sem merem/akarom megengedni magamnak azt a luxust. Fater a mai napig kb. lecsesz (ami nem érdekel), pedig csak a felszínt látja, mert azt engedem. Amikor lenyomnak a dolgok, egyből belémvág, hogy nem viselkedhetek így, mindig bírni kell mindent, pláne hogy az erősebbik nemhez tartozom. Eszerint élem a hétköznapokat, de van egy pont, ahol kudarcot vallok és ezt nehezen fogadom el. A mókus azt mondta, hogy akiket gyerekként érzelmileg és/vagy fizikailag bántalmaztak, rendkívül érzékenyek a személyes kontrollra. A bántalmazott személy a bántalmazást követően is a tanult tehetetlenség állapotában marad: visszahúzódó, hiszékeny és túlkompenzáló - egyszerre függ túlságosan a környezete visszajelzéseitől és utasítja el annak minden beavatkozását az életére nézve és ez a kettősség egy tanult viselkedés, amely a belsőt védi, nálam meg ugye alapból is befigyelnek a kettős dolgok. Szerinte mivel gyerekkoromban kicsi mozgásterem volt, amiből képtelen voltam kitörni (nem volt eszközöm hozzá), nagyon érzékeny és visszautasító vagyok a kontroll személyekkel/helyzetekkel kapcsolatban, miközben úgy védekezem, hogy a saját életem felett is folyamatosan elvesztem a kontrollt, vagy éppen túltolom. Azt mondta, hogy az ő feladata nem az, hogy bántalmazzon és újra beszorítson a sarokba, ő csak egy eszköz a gyógyulásban és addig nyújt külső kontrollt, amíg nem stabilizálódik a téves védekező viselkedésem, de a hangsúly leginkább az én erőfeszítéseimen van. Ez tiszta sor. Lényeges a probléma megfogalmazása, betegségfelismerés, motiváció a változtatásra, környezeti támogatás, terápiára és vezetett együttműködésre alkalmas személy. Szerinte ha ezek hiányoznak, akkor még nincs meg a bátorság és elhatározás a változásra, ergo, semmilyen szakemberrel nem lesz sikeres a terápia. Elmagyarázta, hogy a viselkedésterápia lényege, hogy az agyat kvázi újrahuzalozzák, ami nagy meló, mert a borderline-os (meg a bipoláris) emberek agyában a fokozott stressz miatt felborul a neurokémiai egyensúly, amit gyógyszerekkel ki lehet ugyan egyensúlyozni, de ez csak tüneti kezelés, nem hoz gyógyulást. Rengeteg melót, kontrollt és mértéktartást kíván, de jó pszichológus mellett szerinte gyógyszermentesen is lehetőség van optimálisan együtt élni a betegséggel. Ezt meg is tudom erősíteni, mert sok éve nem szedek gyógyszert, sőt, dokihoz sem jártam, mégis elvagyok, jóval rosszabb is lehetne a helyzet.

Alex és más dolgok

Amikor hozzámkerült kölyökként, már akkor is bőrproblémái voltak, amik lassan gyógyultak csak meg. Az állatorvos, aki akkor látta nem tudta megmondani, hogy mi a baja, utána magától rendbejött - legalábbis úgy tűnt. Hónapokig nem volt problémája, aztán újra felütötte a fejét és ez így ment egy ideig, persze a doki hümmögött, aztán javasolt ezt, azt, majd amazt, minden ki is lett próbálva, de nem hatott semmi. Kb. 2 évig megint semmi baj nem volt, erre most megint kiújult a probléma, ráadásul erősebben, mint eddig bármikor. Eddig csak a feje búbján és a hónaljában jött ki valami nagy, kemény plakkos cucc és ott a szőre is kihullott, de aztán rendbejött, meg nem vakaródzott ennyit és így, ám most rövid idő alatt tele lett olyan dudorokkal és szó szerint a fél kutya kezd megkopaszodni, napok óta csomókban kihullott szőrkupacokat szedegetek össze. Hátközéptől a feneke felé olyan lett, mint akinek nekiestek hajvágógéppel és pármillisre lenyírták a bundáját, de hullik már az orra mellett, a lábain és a szemei körül is a szőr. Vakaródzik is, meg rágja magát, amitől itt-ott már vérzik is a bőre és gyakran nyüszít is szerencsétlen kínjában, így nem maradhat. Nem bolhás, a bőre plakkos és mondom, újra kinövései vannak ~ 2 év tünetmentesség után és pikk-pakk elvesztette a bundája egy részét. Beszéltem a dokival, hátha ez az orvos rájön mi a gond, mert valami nagyon nem kóser szegény cimbivel, meg gallér kell rá, hogy ne tudja rágni és vakarni a bőrét. Mivel lehetetlen elvinni az orvoshoz, mert nagyon erős és nagyon húz, elránt mindenkit, így a doki fog kijönni és itt vizsgálja meg, csak kell egy szájkosarat venni, mert különben megkajálja az orvost. Nyilván látatlanban nem tud diagnosztizálni, de azt mondta, hogy az elmondottak alapján immunbetegségre gyanakszik. Az rohadt jó lesz! 😠 Majd vesz vért is arra irányulóan, aztán kiderül, hogy tényleg az van-e? A bőrtünetek természete és a remisszió-kiújulás váltakozása a gyanús azt mondta, meg azt is, hogy kutyáknál ritkábbak az immunbetegségek, inkább macskáknál jellemző, de ő is benne lehet a ritka kivételben. Fater már kb. temeti, de mondtam neki, hogy várja már meg az eredményt! Én szokás szerint még bízom, amíg be nem bizonyosodik, hogy tényleg az a probléma. Ha más, akkor annál jobb, csak kezelhető legyen, egyrészt a kutya érdekében, másrészt szar, hogy mindig elveszítünk egy kedvencet ilyen-olyan betegségek miatt. Csak az idén elment már 3 kölyökkutya és a Frici, tavalyelőtt a Margit, azelőtt 2 évvel a Szutyok és a kölyke, szóval szar a statisztika, de én akkor is bízom abban, hogy ezúttal menthető és kezelhető lesz a kutyám!
Mivel épp' aludt, csak ilyet tudtam lőni, de azért látszik, mennyi szőrt vesztett:

Kaptam egy fasza franciaágyat, van hozzá két puff is. A szomszéd srác ideadta, gondolom újat vett helyette, de ez is újszerű állapotban van. Fekete, azt a színt meg csípem és ha a balf@$z Péter miatt nem marad ott a fekete szekrénysorom az előző lakhelyünkön, most egész' pofás lehetne a bútorzatom. Ez van.

Fater meg kapott egy bringát, amiért segített valamelyik nap a szomszédnak. Nem egy mai darab, de a célnak megfelel. Ki kellett pofozni, meg majd fékbovdent és gumit is kell cserélni, plusz működő csengőt venni rá, mert a jelenlegi be van krepálva, aztán had szóljon. Egész' jól ment vele ahhoz képest, hogy 30 éve nem tekert. Én is kipróbáltam, kíváncsi voltam hogyan megyek, pedig én csak kb. 10 éve nem bringáztam, de nagyon béna voltam. 😃 Az egyensúlyérzékemnek évek óta annyi, ez pedig vicces pillanatokat szült. Asszem' mégsem veszek cangát, mert dőlök el, meg húz el a fejem is és nem sikerül belőni, merre van az előre 😂, pedig eljátszottam a gondolattal, hogy veszek, mert anno kb. szimbiózisban voltam a járgányommal. Annyit tekertem, hogy nem egyszer feltört a nyereg, imádtam bringázni. Úgy vagyok ezzel is, hogy nem az a lényeg, hogy már nem megy, hanem az, hogy rengetegszer megtehettem, ebből pedig tudok töltekezni.

Itthon vagyok

Tegnap hazaengedtek, mert jól vagyok, a vas & vér, meg az értágító hatása itthon is teszi már a dolgát.
Holnap jön pénz elvileg, persze 19 ronggyal rövidebbek leszünk, mert az öregnek vissza kell adnia a kölcsönöket - ismét...
A kórház miatt le kellett mondanom a múltheti és az eheti terápiát, de jövő hétfőn már ottleszek. Remélem addigra stabilabb leszek, mert jelenleg nem tudom hogyan hatna rám a problémák feszegetése, de az ziher, hogy nem jól. Sikerült ma kiakadni, de ahhoz képest jól bírta a strapát az idegrendszerem, hogy jóideje nyeltem vissza a kitörni készülő vulkánt. Nem is szólt akkorát, mint szokott - ennek mondjuk örülök - pedig tele vagyok tehetetlen dühvel és egyebekkel.
Az étvágyam nagyon jó, talán fogok tudni hízni is, rámférne. Kéne az edzést is folytatni, mert már látszott némi eredmény karon és lábon, de ugye ehhez is az kell, hogy tudjak és legyen is mit enni, különben nincs ami izommá alakuljon.
Remélem egy darabig ilyen jól leszek! (A front hatásait nem veszem figyelembe.)
Szarul aludtam, már ha lehet alvásnak nevezni a huszonötször ébredést. Akkora vihar volt, hogy sorra csapkodott be a villám a ház mellé, meg a környéken, emellett olyanokat dörgött, hogy lehetetlen volt megszakítások nélkül aludni. Erre az Alex is tett, mert zajongott, szóval nem voltam kipihent, amikor hajnali 5-kor kelt a fater, mert ment segíteni a szomszédnak, persze puffogott, amiért kelnie kellett (ő vállalta, mit pattog?), meg kapkodott és ilyenkor (is) idegbajos, adjak pólót, zoknit (már a fél cuccom nála van, mert lusta volt mosni magára, most megmondtam neki, hogy nem adok több göncöt, nem csípem, mikor valaki már ennyire lusta és kényelmes, ha én mosok magamra, ő is mosson már magára, de legalább most kért, nem önkiszolgált).
Ez az egyedüllét úgy kellett már, mint egy falat kenyér, mert kezdtem bekattanni. A kórház előtt is nagyon labilis voltam, de sikerült felszívni magam annyira, hogy legyen tartásom odabent, csak ugye ott sem hagyott nyugton az öreg (bár szelektáltam a dolgait, amennyire tudtam), meg fárasztó fenntartani az álarcot, kezdtem megint fáradni, főleg mert itthon töményen kapom a fost és hiába engedek el sokmindent, mindent azért képtelenség. Megint nagyon labilis vagyok, ezért is jött jól ez a pár óra nyugalom, meg legalább nem feszélyezett az, hogy a fater esetleg észreveszi a széthullásomat. Persze a felpörgések befigyelnek (ma nem, de általában), ami végülis segít, mert amíg 'jajdefaszaazélet!', addig jobb, meg addig nem kell erőlködnöm, hogy fenntartsam az 'egyben vagyok' figurát. Ígyis időnként félrecsúszik az álarc és a fater le is csesz, amiért rossz kedvem mer lenni (pedig az a 'rossz kedv' csak a felszín) és az nem érdekel, hogy magyaráz, csak semmi kedvem vele is küzdeni, mivel fel sem fogja, hogy mi van és azt meg pláne nem látja be, hogy bőven tehet ő is róla. Nem testálom rá a felelősséget, nem kizárólag ő az ok, csak van benne része. Ha észreveszi, hogy szótlan vagyok, meg merengek, akkor jön a flegma "mi a szar bajod van?", aztán persze mondom, hogy semmi (úgysem érdekli, csak jólesik beszólni és nem is értene meg, feleslegesen meg nem adok a kezébe fegyvert, amivel visszaélhet), akkor még ő van megsértődve és jön a magyarázás, alázás, amikre baromira nincs szükségem, főleg ilyenkor, szóval inkább bele sem megyek soha a dolgokba. A lényeg, hogy a felpörgések kicsit kirántanak a mélyből és ez jól jön, meg a Tesóm is segít, röhögünk sokat, szeret is, ami szintén erőt ad. Én is teszek magamért, mert minden módon igyekszem lekötni a figyelmemet, vagy elterelni, értékelem a jó dolgokat és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rántson le a sok fos (ma sikerült neki 😠, de általában véve mondom), szóval amit tudok, azt megteszem, a Tesómnak is szüksége van arra, hogy minél stabilabb legyek és tudjam segíteni őt.

Trafó és egyebek

Tegnap kaptam 2 zacsi vért és vasat is. Egy darabig elleszek megint. Szokott módon leadtam a művelet utáni első vizeletet, meg figyelnem kell még egy ideig, hogy minden oké-e, de eddig semmi gáz. 2 órás kötelező pihenés volt utána, de probléma nem merült fel azalatt sem.
Az értágító kúra is végetért, tegnap kaptam az utolsó infúziót.
Ma bejött a fater. Mondta, hogy elvitte szerdán este a kiskutyákat orvoshoz, kaptak antibiotikumot, meg valami injekciókat, a doki azt mondta, hogy kiszáradtak és valószínűleg tényleg éhenhalt az a kiskölyök. Fater szerint jobban is lettek kicsit akkor este, de másnap délelőtt egy második kölyök is elment. Eteti őket, állítólag jobban vannak, híztak és nem halt meg azóta egy sem. Remélem nem is fog és összeszedik magukat!
Jól vagyok!👍 Remélem nemsokára hazaengednek.

Ma is volt bent

a fater (ez a Gyulázás nem fekszik, csak tegnap elborult az agyam, ettől függetlenül rohadtul pipa vagyok rá, csak nem leszek tiszteletlen, ő meg majd elszámol odafent, mivel a tiszteletem nem kölcsönös, de ez már nem az én bajom lesz), hozott innivalót-kaját, csokit, állítólag a Gabitól kért pénzt. (Pfejj...)
Rossz hírt is hozott, mondjuk tudtam, hogy be fog következni a kölyökkutya halála. A Gina állítólag nagyon el van kenődve, nyüszített érte többször, keresi, én meg nem vagyok otthon, hogy nyugtassam. 😠👎 Fater folyton ordibál velük mindenért, de megmondtam neki, hogy ne balhézzon velük, mert nem a hangos szavakból fognak tanulni... Nyilván azt csinálja most is, főleg hogy ott sem vagyok és nem tudok rászólni.
Állítólag mára a többi kutya is nagyon rossz állapotba került, mert a fater azt mondja, hogy a Gina szinte nem is eteti őket napok óta, szerinte éhenhalt a tegnap elment kölyök. Azt mondta elviszi ma a dokihoz a bandát. Kíváncsi vagyok... meg arra is, hogy meg lehet-e menteni őket? Ennek az egésznek meg sem kellett volna történni, ha ivartalaníttatja a kutyáját. Persze süketelt össze-vissza, hogy "nem jutott pénz rá", de mondtam neki, hogy hónapok óta mondja, hogy elviszi a beavatkozásra, mi a francra vár azóta is? Azt mondja biztos benne van egy tízesben legalább, nem tud annyit elvenni. Mondom neki egyrészt az ne tartson állatot - főleg egy rakással -, aki nem tudja finanszírozni az esetleges orvosi ellátásukat, másrészt ne mondja már, hogy pár hónap alatt nem tudott mondjuk kétezreket félrerakosgatni, apránként nem megterhelő és már összegyűlt volna az összeg! Erre már nem tudott mit mondani, csak hogy igazam van. Hihetetlen, hogy mindenre van kifogása, meg minden ráér.
Szedi a Lyme-ra a gyógyszert, de jött ki új tünet (véraláfutások) és állítólag beszélt a dokival, aki azt javasolta, hogy hívja fel a Lyme-központot. Ha befektetik kórházba, az szívás, mert ki kell találni ki segít nekem addig. Az Ildiék hiába laknak tőlünk ~ 500 méterre, nem lehet számítani rájuk. Más rokon meg nincs. Valahogy pedig meg kell oldani, ha úgy alakul.
Mértek ma, 61 kg vagyok.👎 Oké, ebben tuti benne van a koplalás, mert jó az étvágyam. Jó?! Negyedóránként olyan éhség kap el, mint aki egy hónapja nem evett. Ilyenkor szoktam hízni egy-két kilót, ez most is jól jönne.
Ez a hőség jót tesz a keringésemnek (az értágítót kapom ugyan, de az nem azonnal szokott hatni), nem fázom, a lábam sem fagy, nem színes, három napja nem kell a zokni sem.