Hogy megtörjem

az utóbbi, komolyabb jegyzetek súlyát, hozom az egyik firkálmányomat. Tudom, hogy közel sem profi munka, de nem is azért íródott, hanem mert szeretek írkálni. Nem egoizmusból fakadóan szól rólam, csupán elképzeltem, milyen volna, ha azt csinálhatnám, ami az álmom volt. A Malév pedig nosztalgiából került bele.

Arnold többféle géptípus kapitánya is volt már, de ezúttal végre az egyik kedvencének, a TU-154 B2-nek, vagyis kapitányi körökben csak "Nagyvas"-ként becézett típusnak lehet a főpilótája. Nagy álma volt, mert kollégáitól már hallotta, hogy milyen kivételes teljesítménye van a madárnak és ő maga is sokszor hallotta-érezte a reptéren azt a szervekig hatoló dübörgést, majd látta a fekete füstöt, amik a TU-154 védjegyei. Ezeket hallva-látva-érezve minden rajongó tudja, hogy ismét kilőtt az égbe a 3 hajtóműves szovjet csoda, de most végre Arnold is megtapasztalhatja a gépmadár nyers erejét, amiről híres és amiért imádják a pilóták. Őt is nagyon vonzza, mert imádja a sebességet és a nyers erőket. Ennek a gépnek nemcsak nagy hangja és füstje van, hanem tekintélye is!

 - Arnold, ennek a gépnek lelke van! Nem a számítógép repül helyetted, hanem te uralod a gépet. Felszálláskor érzed a szarvkormányon is az erőt. Minden mozdulatodnál érzed, hogy a gép menni akar és ha nem figyelsz, a fizika azonnal megbüntet. Amikor eléred a felszállási sebességet és meghúzod a kormányt, a gép nem kelletlenül emelkedik el, hanem szinte ugrik. Olyan, mint egy vadászgép, csak 150 utassal a hátad mögött. Majd meglátod, vagyis... megérzed!” - áradozott Arnoldnak egyik kollégája.

A pilótafülkében sűrű a levegő, átható kerozinszag és a régi elektronika ózonos illata keveredik. Mindez nem büdös, ez maga a repülés illata! 

Arnold előtt az analóg órák garmadája: fekete számlapok, ugráló mutatók. Itt még nincs "fly by wire", meg érintőképernyő, csak fém, hidraulika és kézi erő. Csak a gép és az ember, ettől olyan igazi az egész.

​– Felszállási konfiguráció ellenőrizve. Fékszárnyak huszonnyolcon – mondja Arnold, miközben bal keze a szarvkormányon pihen, a jobb pedig a gázkarokon.

​– Ellenőrizve – válaszolta a másodpilóta fegyelmezett, gépies hangon.

​A 3 Kuznyecov NK-8-2U típusú hajtómű alapjáraton is úgy duruzsol a hátuk mögött, mint egy távoli vihar. Arnold kiengedi a rögzítőféket, amitől a gép lassan gurulni kezd és érzi a futóműveken keresztül a beton minden egyes illesztését. A kifutó elejéhez taxizik a TU-154-es jellegzetesen darabos mozgásával, majd lassan ráfordul a pályára és a gép orrát a középvonalra igazítja. Ekkor a futópálya elején a gép még csak egy távoli, a saját - még visszafogott - erejétől reszkető délibáb a forró aszfalton. Nem visít, mint a modern hajtóművek, hanem egy mély, gyomrot rázó morajlást hallat, ami mintha a föld alól törne fel. Orra szinte belefúródik a betonba a felpörgetett hajtóművek erejétől, amit Arnold is érez az ülésén, de nem sima vibrálást, hanem mély morajlást és azt, hogy háta már most nekifeszül az ülés támlájának, pedig még egy centit sem haladt a gép.

– Malév 638 engedélyt kér felszállásra a 31L pályáról! - kéri Arnold a toronytól.

​Az engedélyt megkapva a fedélzeti mérnök magabiztos mozdulattal tolja előre a gázkarokat, majd elhangzik a "fék kiold!" parancs.

A három hajtómű az azonnal leadott, összesen közel 310 kilonewton, azaz majd' 30 tonna tolóerejével egyszerre köp oda a fizikának, ezzel egyidejűleg a gép farkából három vaskos, koromfekete füstoszlop tör elő, mint valami sötét fonat, ami aztán métereken át kíséri a géptörzset. Ez a „hármas csík” a 154-es védjegye: a tökéletlen égés és a nyers erő látványos bizonyítéka. Pilótakörökben el is terjedt, hogy "ha nem füstöl, nem is megy!"

A gép vágtat, mint egy dühös bika, ami fekete selyemszalagokat húz maga után. A hang nemcsak füllel hallható, hanem a mellkas rezeg tőle, a beton a talp alatt átveszi a Kuznyecov-hajtóművek ütemét. A levegő megfagy, majd szilánkosra törik a dübörgéstől, amit jellegzetes, fémes süvítés kísér.

Arnold mindezt hasonlóan intenzíven éli meg a pilótafülkében:

Ahogy a fedélzeti mérnök ráadja a felszállóteljesítményt, a "Nagyvas" nem finomkodik, a három hajtómű szabályos hangorkánt hallat, majd mintha egy óriás keze lökte volna meg a gépet, hirtelen meglódul. A TU-154-es orrfutója nagyon érzékeny és ahogy a gép gyorsulni kezd, a három hajtómű tolóereje nem teljesen egyforma, ezért Arnoldnak az oldalkormány pedáljaival folyamatosan apró, de határozott mozdulatokat kell tennie, hogy egyenesben tartsa a gépet. Ha nem figyel, a madár a 250-300 km/órás tempónál elkezdhet „kígyózni” a pályán. Ez tehát nem egy finom vezetés, hanem kemény fizikai munka. A lábaival érzi a gép minden rezdülését, miközben a kezeivel a kormányt markolja, hüvelykujja folyamatosan a kormányon lévő apró trimmkapcsolón van, hogy ne kelljen mázsás súlyokat tartania kézzel. Ez egy folyamatos párbeszéd gép és ember között. A tehetetlenségi erő Arnoldot valósággal az ülésbe préseli, a vibráció a zsigereiig hatol, de nagyon élvezi, hiszen arra vágyott mindig, hogy érezze ezt a nyers erőt. A műszerfal remeg, a mutatók táncolnak.

​– Paraméterek rendben. Fordulat épül – jelenti a mérnök a válla felett.

A pálya két szélén a jelzőfények elmosódott fehér csíkokká válnak, ahogy a sebességmérő mutatója könyörtelenül és gyorsan kúszik felfelé: 180... 220... 250... 300 km/óra. A kormány nehezedik, Arnold érzi benne a szelet, ahogy a gép küzd az elemekkel és érzi rajta a gép erejét is, a nagy sebesség és légáramlás miatt vibrál a kezében.

​– V1... - jelzi a másodpilóta azt a sebességet, ami már majdnem eléri az elemelkedésit, most jönne a "V2", ahol el kell emelni a gépet a futópályáról, de ekkor a repülő hirtelen egy erős hátszelet, azaz szélnyírást kap, ezért „elfogy” alóla a felhajtóerő, miközben a beton vége rohamosan közeledik. A sebességmérő megtorpan, a gép pedig nem akar elszakadni a földtől.

- "Vzljotnij rezsim!" - szinte kiáltja Arnold, vagyis kéri a "rendkívüli felszállási teljesítményt”.

A fedélzeti mérnök - látva a bajt -, nemcsak simán feltolja a gázkarokat, hanem ún. „beletépi” őket a felszállási fokozatba.

A három hajtómű azonnali válasza olyan elemi, hogy a gép legyorsulja a szélnyírást és ugyan a sebesség még mindig határeset, Arnold ekkor kétkézzel, határozottan maga felé húzza a szarvkormányt, erősen kapaszkodik belé, mert a gép orra a sebesség miatt makacsul tartja magát a betonon, de végül leküzdi a gépet, ami nem finoman emelkedik el, hanem a nyers tolóerő miatt szinte felugrik a betonról a pálya utolsó méterein. Az orr kb. 18 fokos szögben áll. A vízszintes gyorsuláshoz itt már hozzáadódik a centrifugális erő is, Arnold úgy érzi, mintha az ülés nemcsak hátrafelé, hanem lefelé is húzná a testét. A gyomra egy pillanatra „lent marad”, miközben a mellkasára nehezedik a G-erő. A kormány remeg a kezében, a kabinban minden zörög, a gép orra meredeken az égnek áll, a futók behúzása közben szinte érzik a pályavégi fények villanását a hasuk alatt, de a 154-es nem hagyta őket cserben. Amikor a hatalmas, T-alakú vezérsík a magasba lendül, a dübörgő hang ereje megduplázódik.

​– Emelkedünk! – mondta Arnold, miközben a variométer mutatója kilendült felfelé.

​– Pozitív emelkedés! Futókat, fékszárnyakat be! – adta ki a parancsot.

​A hidraulika jellegzetes visítása és a hatalmas, tizenkét kerekű főfutóművek puffanása hallatszik, ahogy bezáródnak a gondolákba. A gép jellegzetesen bólint egyet, majd mégtovább gyorsul és emelkedik, hiszen már nem keltenek légellenállást a futóművek és a fékszárnyak. A repülő olyan sebességgel lő ki felfelé, hogy percek alatt eléri az utazómagasságot. A fekete füstcsík még percekig ott lebeg a pálya felett, mint egy aláírás a levegőben: „Itt járt a Nagyvas!”

- Malév 638, erősítse meg a magasságát, mert a radarom szerint már ott van, de ez fizikailag lehetetlen. - hitetlenkedik a légiforgalmi irányító.

Arnold kajánul vigyorogva csak ennyit válaszol: 

"Ez egy TU-154-es, barátom!"

A közel száztonnás vasmadár vadászgépeket meghazudtoló módon vágtat az ég felé, a város alatta már apró maketté zsugorodott. A gép mostmár nem egy nehéz szerkezet, hanem egy kecses nyíl, ami 20 m/másodperces sebességgel szaggatja az eget. A fedélzeti mérnök visszahúzza a gázt „felszálló”-ról „utazó” teljesítményre. A pilótafülke hirtelen csendes lesz - legalábbis az addigi hatalmas zajhoz képest - és csak a szél süvítése hallatszik a szélvédőnél. A gép is kisimul, méltóságteljesen hasítja a levegőt.

- Ez a gép tényleg nem viccel! Félelmetesen, egyben lenyűgözően erős, határozott! Azt hittem felkészültem rá, de tévedtem. Amikor a három hajtómű egyszerre kapta el a fordulatot, az ülés háttámlája valósággal mágnesként húzott, miközben azt éreztem, mintha egy hatalmas súlyt fektettek volna a mellkasomra. A kezem nehéz lett és a kormányt nemcsak fogni, hanem tartani kellett, mert a fizika ki akarta csavarni a kezemből. Ez tényleg nem akármilyen gyorsulás volt!”- jegyzi meg Arnold meglepetten, de csodálattal.

- A pilóták azért tisztelik ezt a gépet, mert ugyan sokat eszik és hangos, de ha baj van, akkor számíthatunk az erejére! A TU-154-es nem szeret lassan menni. - reagál nevetve a másodpilóta.

Kikapcsolják az öveket, a fedélzeti mérnök előveszi a naplóját és elkezdik figyelni a kinti végtelen kékséget. Alattuk a gép olyan stabilan fekszik a levegőben, mintha síneken futna, mert a típus sajátos tehetetlensége miatt nem rángatják a kisebb széllökések.

Az út eseménytelenül telik, egészen a leszállásig, ugyanis viharba kerültek. Egy TU-154-es leszállása nem olyan, mint egy modern Airbusé, vagy Boeingé, ahol a számítógép "kisimít" mindent. Itt a kapitánynak meg kell küzdenie a gép tehetetlenségével, miközben a rádióban záporoznak az instrukciók.

A fülkében a vörös műszerfalvilágítás tompa fényt vet a pilóták arcára. Odakint sötét szürkeség, az ablakon kopog a jégdara, a szél pedig mostmár dobálja a gépet, mintha egy óriási kutya játszana egy rongybabával, pedig a "Nagyvas" a viharokon is át szokott gázolni.

​– Malév 638, süllyedjen kétezer lábra, a QNH 1004. Szél 310 fokról, 18 csomó, lökésekben 30 – recsegte a torony Arnold fejhallgatójában.

​– 638-as, nyugtázom. Süllyedünk kétezerre, QNH 1004 – válaszolta, miközben kétkézzel kapaszkodik a szarvkormányba. 

A gép balra dőlt, korrigálnia kellett. 

– Futókat ki! Fékszárnyat tizenötre! - adta ki az utasítást.

​A gép "ugrott" egyet, ahogy a futóművek kinyíltak és a légellenállás hirtelen rántott rajtuk.

A műszerfalon a két sárga mutató – a „kereszt” – táncol. Ez mutatja, hol van a pálya tengelye és a siklópálya. Középen kell tartani a mutatókat.

​– Fékszárny huszonnyolc! – mondja Arnold a mérnöknek. 

– Leszállófényszórókat be! - adta ki az újabb utasítást.

​Hirtelen a semmiből két, vakító fehér fénysugár vág bele a sűrű ködbe és esőbe. A hajtóművek süvítenek, a gép pedig nehézkesen, de engedelmeskedik.

​– Malév 638, engedélyezem a leszállást a 28L pályára. A szél erősödik! – érkezett az utolsó figyelmeztetés a toronytól.

– 638-as, értettem. Leszállunk. - jelzett vissza Arnold.

– Ötszáz láb! – jelenti a másodpilóta, majd hozzáteszi, hogy nem látja a pályát.

– Süllyedünk tovább! – mondja Arnold, miközben kezei izzadnak a szarvkormányon.

​A gép ekkor hirtelen hatalmasat zuhan egy légörvényben. A pilóták gyomra a torkukban van.

​– Háromszáz láb! Még mindig semmi... – a másodpilóta hangja megremeg.

– Pályafények elöl! – kiált fel a gép üveges orrában ülő navigátor.

​A sötétségből hirtelen előbukkant a "karácsonyfa": a leszállófények sora, de a gép orra nem a pálya felé áll, ugyanis a szél oldalra tolta a 90 tonnát. 

- „Rákászállás!” - mondja Arnold, majd ferdén kezd repülni a pálya felé, hogy ellensúlyozza a szelet.

​– Száz láb... Hetven... Ötven... - hangzik el a süllyedésre vonatkozó visszajelzés.

​Arnold az utolsó pillanatban belépi az oldalkormány bal oldali pedálját és a jobb szárnyat picit leengedi, ettől a gép kiegyenesedik.

​– Tíz méter... öt... három... - érkezik a visszajelzés.

​Arnold visszahúzza a gázkarokat alapjáratra, a TU-154-es egy pillanatig még lebeg, majd egy zökkenővel a betonhoz láncolja magát.

​– Sugárfék! – adja ki a parancsot, amire a fedélzeti mérnök felrántja a reverz-karokat és egy mély, dübörgő morajlás hallatszik, ami az egész törzset is megrázza.

A hajtóművek forgása mennydörgésszerű hanggal vált irányt, az eddigi brutális hajtóerő most brutális fékezőerővé válik, de még ez sem elég, a kerékfékeket és a szárnyon felnyíló áramlásrontókat is be kell vetni, a gép rázkódik, a biztonsági öv a pilóták vállába vág az erőteljes lassulástól. A vízfüggöny felcsap a szárnyak mellé, elhomályosítva mindent.

​– Sebesség nyolcvan... hatvan... – jelenti a másodpilóta. 

– Sugárfék kikapcsolva. - jelenti a fedélzeti mérnök.

​Arnold kifújja a levegőt, közben hóna alatt és hátán vizes az ing attól a stressztől, amit a necces leszállás okozott.

​– Malév 638, gratulálunk a mutatványhoz! Hagyja el a pályát a következő gurulónál – mondja a torony és Arnold hall némi elismerést a légiforgami irányító hangjában.

Elhagyja a pályát, az állóhelyre taxizik és leállítja a hajtóműveket, amiknek utolsó, mélyülő fütyülése is elhal. A műszerek mutatói élettelenül hullanak vissza a nullára, a pilótafülke jellegzetes kattogása – a hűlő fém hangja – veszi át az uralmat. Arnold kicsatolja a biztonsági övét, kezei remegnek, de ez nem félelem, ez az adrenalin lassú távozása. Kiszáll a gépből és a lépcsőn lemegy a betonra. A gép mellett állva, az esőtől csillogó szárnyak alatt érzi csak igazán, mekkora ez a dög. Ott liheg még, ontja magából a forró, nehéz és édeskés, kerozinszagú levegőt. Még percekig érzi a kezeiben a kormány vibrálását és a hátában a motorok tolóerejét.

​– Nagy volt, Kapitány! – lépett oda hozzá a másodpilóta, miközben a gallérját felhúzta a szélben. 

- Mindannyiuk tudása kellett a helyzet megmentéséhez! - ismerte el a többiek teljesítményét is.

​Fél órával később már a hajózó-szálláson ül, sötétkék zakója a szék támláján pihen, karján az ingujja feltűrve. Előtte az asztalon egyetlen pohár, benne aranyszínű konyak. Merengése közben lassan meg-megpörgeti a poharat, amitől az ital olajosan tapad az üveg falára – pont úgy, ahogy a hidraulikaolaj csillogott a gép futóművén a leszállás után. Beleszagol az italba és az a tömény illat elnyomja a fejében lüktető kerozingőzt.

​„Az első korty most nem az élvezetről szól” – gondolja. – „Az a pecsét. A szerződés megújítása a sorssal, hogy ma is túljártunk az eszén.”

Égetően folyik végig a torkán az ital, de az a tűz most megnyugtatja. Ott, a pohár fenekén, az aranybarna csillogásban még mindig látja maga előtt a műszerfal remegő mutatóit.

A laikusok azt hiszik, hogy mi csak a repülést szeretjük. Dehogy! Mi azt a pillanatot is szeretjük, amikor a 90 tonna acél és a fizika törvényei felett aratott győzelem után leülhetünk egy ilyen pohárral, és tudjuk: holnap megint megcsináljuk. A TU-154-es nemcsak elvisz A-ból B-be, hanem emlékeztet rá, hogy a repülés minden egyes pillanata egy csoda és egy harc a fizika törvényeivel. - futnak végig az agyában ezek a gondolatok, miközben az utolsó előtti kortyot issza.

Most a csend és magány váltotta fel a zajos, kaotikus pilótafülkét.

"Köszönöm, "Nagyvas"! Az erődet is és azt is, hogy amikor a szükség úgy hozza, engedelmes vagy! Nem mi mentettük meg magunkat ma, hanem te, azzal a legendás erőddel!" - gondol vissza hálával a gépre, majd lehúzza az utolsó korty konyakot is.

TU-154 (Malév)

14. ülés (egyben az idei utolsó) és egyebek

Szokott mód' indítottunk; hogy' vagyok, hogy' telt az elmúlt hét, mire mondtam, hogy azóta a balhé óta nem volt több és hogy egyben vagyok.

Abban maradtunk ugye legutóbb, hogy amikor az erőm visszatér, azon fogunk dolgozni, hogy hogyan tudok hatékonyabban határokat húzni a fater passzív-agresszív húzásai ellen. Kérdezte a mókus, hogy készenállok-e, vagy átbeszélnék-e bármit abból a múltkori esetből, de nem akartam rugózni rajta, úgyhogy kértem, hogy menjünk tovább.

Korábban már szóbakerült a kulcs, de mondtam, hogy nem zárható a szobaajtó, mert kulcs sincs és a zár is rossz, viszont azóta szereltem fel záró kampót. Persze nem tetszik az öregnek, azzal 'fenyegetőzött', hogy betöri az ajtót, de nem hiszem, hogy megtenné. Ha mégis, nem járna jól, mert az már tényleg komoly megsértése volna a magánszférának. A mókus szerint azért dühös, mert így elveszíti a kontrollt, de erre nyilván én is rájöttem magamtól.

Kérdezte, hogy a 'játékok' azóta is a helyükön vannak, vagy eltettem, amikor az öreg kötelezni akart rá? Mondtam, hogy nem dugtam el a holmijaimat és ezután sem fogom, egyrészt mert a saját ágyamon vannak a saját cuccaim, másrészt nincs joga mindent irányítani, korlátozni. Igazat adott és megerősített abban, hogy ha megtenném, azzal azt a hamis üzenetet küldeném neki, hogy őneki van igaza. Nem asszisztálok mindenben a kontrolljához. Semmiben sem kéne, de mivel bizonytalan ideig nem mozdulhatok bizonyos okból, így valamennyire kénytelen vagyok idomulni, különben mégszorongatóbb és mégelviselhetetlenebb volna a viselkedése, meg a légkör. Paradox mód' azzal védem magam, hogy nem védhetem teljesen.

A doki azt javasolta, hogy amikor legközelebb próbálkozik egy passzív-agresszív megjegyzéssel, akkor a reakcióm olyan legyen, ami nem ad neki energiát, nem provokál ki vitát, hanem azonnal lezárja a témát. Mondtam neki, hogy a múltkor pontosan ez volt a célom, hiszen csak annyit reagáltam neki, hogy a saját ágyam és a saját holmim van rajta, nem magyarázkodtam, nem kezdtem vitába, de ő ilyenkor is képes azt generálni. Nála nem működik az, hogy az ember behúzza a féket, mert ő attól nem áll le. A mókus szerint ez azért van, mert nem a tényeket akarja megismerni, hanem a dominanciáját akarja fenntartani és az, hogy határozottan megállítom (legalábbis az a szándékom), mégjobban felbosszantja, mert a hatalmát próbálom elvenni vele.

Azt mondta, hogy egy kiégés ciklusban vagyok és nagyon súlyos mértékig tud ez fokozódni, ha fennmarad a folyamatos nyomás. Világos, de elmondtam neki is többször, hogy egyelőre NEM léphetek! Nem mazochizmusból vagyok itt. Egyszerűbb volna, ha őszinte lehetnék (amúgy is úgy vagyok bekötve, szóval a kényszerű hallgatás is baromira frusztráló), mert akkor érthetővé válna, miért vagyok gúzsba kötve egyelőre. Mindegy, tiszteletben tartotta, hogy nem beszélhetek az okról. Azt mondta, hogy ha egyszer tényleg megpróbálná az öreg betörni az ajtót, ne komfrontálódjak vele, ne álljak le vitatkozni, vagy fizikai ellenállást tanúsítani, hanem vonuljak ki a helyzetből, akár az ablakon kimászva. Mondtam neki, hogy nem hiszem, hogy szükséges volna, mert bármit azért nem mer megtenni, ő is tudja, hogy megütné a bokáját, csupán kontrollt akar.

Azt mondta, hogy mivel egyelőre nem opció a koccolás, így abból dolgozunk, ami jelen helyzetben a rendelkezésemre áll.

​Ránéztünk, hogy ha ő a kontrollt akarja és értelemszerűen én sem adom fel a meglévő és maradék autonómiámat, akkor hogyan lehet ezt a feszültséget kezelni, mivel a fizikai teremen egyelőre nem tudok változtatni. A mentális teremet kell maximálisan megerősítenünk, hogy a provokációi leperegjenek rólam.

Kérdezte a doki, hogy mi a stratégiám arra, hogy mentálisan függetlenedjek? Mondtam, hogy a tudatomban van, hogy a műsora a kontroll elvesztéséről szól és hogy nincs igaza.

Visszajelezte, hogy az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az öregnek nincs igaza, fontos, mert már nem tudja átvenni az irányítást a gondolataim felett, már nem tud meggyőzni arról, hogy én vagyok a hibás.

Ma megint 'csak' ennyiről volt szó, mert mostanság a kapacitásom nem olyan, mint kezdetben és kértem múltkor, hogy vegyünk le a tempóból, valamint múltkor már jeleztem neki, hogy tavaszig nem fogok tudni járni. Leállunk, egyrészt mert szükségem van rá, másrészt a kinti hőmérséklet már erős érgörcsöket okoz, szívtájékon is jönnek a tünetek, így a kimozdulás már nemcsak kellemetlen, hanem veszélyes is. Ma pont nem, mert jó idő volt, de voltak már ilyen napok és jön a lehűlés. Emiatt megkezdődött a szokásos, tavaszig tartó 'fogság' és mivel ez a doki nem vállal online üléseket, kényszerszünet lesz, de jól is jön, mert vissza kell töltődnöm. Most fog kiderülni igazán, hogy az eddig megbeszélteket és tanultakat hogyan tudom a mindennapi gyakorlatba ültetni. Kereshetem a dokit, hogyha nagyobb gáz van, de remélhetőleg önerőből is menni fognak a dolgok.

Más dolgok:

Ma este végre el tudtam kezdeni fűteni, mostmár kellemes hőmérsékletben vagyok, ami lényeges, mert már házon belül is durvult a Raynaud. Nemcsak nekem jó a meleg, hanem a macskabandának is. Láthatóan ők is fáztak, mert a legkisebbre gömbölyödtek össze.

A memóriakártyával jól haladok, már csak 10 mp választ el a célomtól, a lehető legrövidebb idő alatti összepárosítástól.

Találtam

olyan szakembereket, akik autizmus (meg ADHD, de az nem érint, csak szokásomhoz híven pontosítani akartam az infókat) diagnosztikával foglalkoznak felnőttek esetében. Nem tudom mennyire írhatnék itt ki neveket, mennyire minősülne reklámnak, ami ugye nem megengedett a portálon, szóval inkább nem nevezem meg egyik alapítványt/teamet sem. (Ha valaki érintett a témában és szüksége lenne infókra, az nyugodtan kereshet privátban, de előbbi okból ide nem írok konkrét neveket.) Az a bizonyos alapítvány, ahová állami kereteken belül mehetnék hivatalos papírért annyira telítve van, hogy beláthatatlan ideig nem tudnak új pácienseket fogadni és a várólista is már így is kb. megkerüli a bolygót. Olvastam olyat, hogy valaki 3 évig várt, mire sorrakerült. Marad itt is a magánellátás, jó drágán. 🤬 Egyes helyeken - kis túlzással - eléri a félmillát a végösszeg, mire a hosszas és komplex diagnosztikai folyamat lefut. Kész rablás! Van, ahol 55 ezerbe fájt volna már annyi is, hogy az adataimat felveszik! Na, ne má'! Ugye mondtam, hogy fater hol validálja a dolgot, hol tagad ezt-azt, de ő is kutatott és egyazon team-hez lyukadtunk ki, mint egyetlen olyan opció, ami a legkevésbé fáj a pénztárcának. Fájni fog, mer' 250 ezer a buli vége, de ennél olcsóbb nincs! Ezen kívül már csak a 3-500 ezret kérő maszekok vannak, vagy pedig a tb.-s ellátás ugyan, de teljes bizonytalanságban, akár években számolható várakozásban. Ez mindenki számára frusztráló volna, de a magamfajta kifejezetten rosszul viseli, ha - akármivel kapcsolatban - nem tudja mire számíthat, nincs egy fix időpont és a várható történéseknek egy 'vázlata', amikhez igazodhat, amik struktúrát adnak az amúgy káosznak érzékelt létezésben.

Fater csak azért akarja, hogy papíron is szerepeljen az állapot, mert ilyen-olyan kedvezményeket, könnyítéseket remél. 🤮 Először a fogyatékossági emelkedésében bízott, de miután megtudta, hogy nem fog, mert már amúgy is a legmagasabb összeg jön, onnantól nem érdekelte a diagnózis 'lepapírozása'. Most, hogy olvasgatott és rájött, hogy van ilyen-olyan kedvezmény, stb., mégis fontos lett neki is. Pfejj... 🤮 Úgy mégundorítóbb, hogy szégyelli a megnyilvánulásaimat és haragszik is rám azért, ahogy működöm, de a hasznok tetszenének neki. Ma különlegesnek nevezett, ami nem vagyok, de az meglepett, hogy ilyet mondott, nem tudom hová tenni - főleg úgy, hogy máskor savaz. Engem vele ellentétben hidegen hagynak a javak, én tényleg azért akarom, mert ugyan hiába gyanakodtak már gyerekkoromban is, hiába magyarázta el ez a mókus is, mi minden fedi le nálam a diagnosztikai kritériumokat és hiába érzem én is gyerekkorom óta, hogy 'valami van', hiába került csomó minden a helyére a dokinak köszönhetően, ergo hiába mutat minden arra, hogy kb. tuti a diagnózis, én talán még akkor sem leszek biztos benne, ha 'le lesz papírozva'. Mondjuk ez már az én defektem, hogy mindig, mindenben kételkedem. Az öreg ezt sem érti, nem érdeklik a szükségleteim ezen a téren sem, ugyanis kikötötte, hogy ha ennek a team-nek a diagnózisát nem fogadják el pl. a MÁK-nál, akkor bele sem kezdünk a folyamatba. Neki csak az a fontos, hogy fel tudja használni. Ha nem tudja, akkor számára tárgytalan az ügy, le van 💩va, hogy attól még nekem szükségem van a papírra vetett megerősítésre. Ezen is összerúgtuk a port, mert "nem fog kidobni egy rakás pénzt a semmire", de mondtam neki, hogy nem is kell, egyrészt én fogom magamnak fedezni, másrészt ez nem egy "semmi", ugyanis nem azért kell leíratni a diagnózist, hogy valaki előnyökhöz jusson általa, hanem mert felteszi az i-re a pontot, lezár - sokszor több évtizedes - bizonytalanságot és nekem erre van szükségem! Persze nem fogta fel, de nem lep meg és nem is érdekel. Megmondtam neki, hogy nem tagadhatja meg tőlem az ellátáshoz jutást, ígyis már a fizikai dolgok miatti kontrollokat is elhanyagolja. Istennek hála stabil a fizikai állapotom ~ fél éve, de egyrészt nemcsak akkor kell menni, ha valami gebasz van, másrészt akkor sem mindig visz.

Visszakanyarodva a lényeghez: megvan tehát az a team, akihez fordulhatok (remélhetőleg az öreg nem fog visszalépni...), úgyhogy a zsozsót már elkezdtem félrerakni, valamint írom a fejlődéstörténetet, viselkedést, stb.-t csecsemőkortól a jelenig terjedően. Egyrészt így sokkal könnyebben tudom átlátni és majd átadni az infókat, mert struktúrált, keretbe foglalt minden, másrészt ha ott kéne pár alkalom alatt több, mint 30 évet felgöngyölítenem, az nehéz volna, különösen úgy, hogy az ilyen szociális, személyesen - pláne idegenekkel - társalgós helyzetekben szó szerint megnémulásig lefagyok és kb. a nevemet sem tudom megmondani. Érdeklődtem ezügyben és állítólag elfogadják a vázlatot, a team még örül is neki, mert könnyíti az ő dolgukat is és gyorsítja a folyamatot, mivel jóval kevesebbet kell kérdezniük. Ha minden igaz, csupán 3-4 alkalomból áll az egész procedúra, de alaposak. Amint végzek a segédlet megírásával, kérek időpontot a kivizsgálás elindítására. Zömmel pozitív véleményeket olvastam róluk, ezért bizakodom.

Más témák:

Tegnap kaptam egy memóriakártya paklit és most arra is rákattantam (gyerekként is rá voltam, de most újra előjött). A teljesítménykényszeres, fejlődni vágyó formám nem elégszik meg azzal, hogy a párokat csak összeszedegesse emlékezetből, hanem minél rövidebb idő alatt akarja azt megtenni. Geminit megkérdeztem, hogy mi az a reális legalsó határ a tempóban (a 17 pár kártyát figyelembevéve), ami még kivitelezhető mentálisan és fizikálisan. Ennyi kártyához mérten 3,5-5 percet nevezett meg, mint átlagos tempót és nem tudom, mennyire hihetek neki, de legkevesebb időnek fél percet mondott. 😲 A legrosszabb idő nálam 3 perc volt, az átlagom 1-1,5 perc szokott lenni, a legjobb pedig 41 mp volt, szóval még fejlődnöm kell, hogy elérjem, amit kitűztem célul, de ez motivál. Fater ezt is leszólta, mondván értelmetlenül hajszolom magam, de nem érdekel mit mond. Ő csak ezt látja benne, én viszont a kihívást és a fejlődés lehetőségét, éppen ezért számomra élményt ad. Az bosszant csak, hogy a gyatra mozgáskoordináció bezavar, mert a kezemet kicsit lassítja, vagy pl. hiába tudom, melyik lapért kell nyúlni, mellémegy a mozdulat, máskor lesöpröm a földre hol egyik, hol másik kártyát, mert a kezem nem azt csinálja, amit kéne. 😁 Ez a rajzban is akadályoz időnként, míg máskor egész' jól szótfogad és olyankor nem is látszik a sutaságom.

Ha minden igaz, holnap már én is el tudok kezdeni fűteni. Ideje, mert befagy a szerszámom, 30 °C alatt kijön a Raynaud és ugye ez a ház eleve hűvös. Egyelőre elég lesz reggel és este egy kis fűtés.

Ma a levegőbe emelkedett Ferihegyről a Budapest-Budapest járat ('országnéző' sétarepülés), jó lett volna a fedélzeten lenni. Ezt sem tudom feladni. 😁 Még mindig hiszem, hogy egy nap mehetek! 🙏

3 és fél X, meg egyebek

Tegnapelőtt betöltöttem a 35. évemet, de nem vált ki belőlem semmit. Kérdezte az egyik ismerősöm, hogy mit kaptam, mire mondtam neki, hogy dührohamot. 😁

Voltam ma a 13. ülésen.

Szokás szerint felmérte a doki, hogy mi újság a legutóbbi ülés óta és mondtam neki, hogy pár napig kitartott a stabilitás, de hétfőn visszaestem (nem spontán, hanem volt oka), volt egy erős 'roham'. Azóta ugyan megint jobb, de azt nem mondhatom, hogy jól vagyok.

Azt mondta, hogy az idegrendszerem hétfőn megint vészüzemmódra kapcsolt, azonban megerősítette, hogy jól tettem, hogy visszavonultam és kizártam a felesleges ingereket, mert ugyan beszéltünk arról, hogy a visszahúzódás önmagában nem állítja meg a meltdownt, vagy a sötét gondolatokat, de segít abban, hogy lassan lecsillapodjanak.

Kérdezte, pontosan mi váltotta ki a visszaesést, mire elmondtam, hogy az öreg és elmondtam, mivel.

(A szakpszichodokikeresésről beszélgettünk, aztán elment itthonról. Hazajött, ránézett az ágyamra és kérdezte, hogy "mi ez a zsibvásár?!" A "játékokra" mutatott. Kérdeztem, hogy baj?! Azt mondja nem, csak már minden ott van. Mondom nem baj, a saját ágyamon vannak a saját cuccaim! Végül kibukott belőle az igazság, hogy valójában baj volt, hogy azok ott vannak és biztos direkt kipakoltam sorba, mert eddig nem játszottam ennyit, csak amióta "ezt a pszichológiai hülyeséget" felhozta a pszichológus és miért kell nekem őt (az öreget) félrevezetni? Kérdezem tőle, hogy mi van?! Egyrészt ne zavarja, hogy a "játékok" már hónapok óta vannak ott, az autizmus-téma szóba sem jött akkor még, másrészt nem "pszichológiai hülyeség", de ha ő ezt így gondolja, az elég gáz, harmadrészt senkit nem vezetek félre, csupán azért használok az utóbbi időben több "játékot" (stimulációs holmik) és naponta, mert sokkal stresszesebb vagyok, valamint azt is hittem, hogy kicsit lazíthatok a maszkon legalább itthon, de úgy tűnik, mégsem... Kényszeríteni akart, hogy pakoljam el a cuccokat és amikor megtagadtam, elkezdte összeszedni, hogy kidobja. Jól összebalhéztunk és még ő magyarázott, hogy ne üvöltözzek vele. Aláírom, hogy nem volt kultúrált mód, de amikor az idegeimet tépi, nem tudok nem kirobbanni. Na, a lényeg kb. ez volt, csak hogy tiszta legyen a kép.)

A doki szerint is igazságtalanul viselkedett az öreg és a meg nem értéssel is ártott.

Azzal, hogy megint nem tisztelte a határaimat és hülyeségnek nevezte az autizmust (amit amúgy másnaptól kezdve megint elismer és kereste ő is a megfelelő szakpszichiátert, szóval ember legyen a talpán, aki érti őt), megfosztott attól, hogy legalább itthon ne kelljen maszkolnom.

Undorító az is, ahogy nem mondta meg mi baja van, csak hogy „kupi van” az ágyamon, majd amikor mondtam, hogy az én ágyam és az én cuccaim, ergo az én dolgom mik vannak ott, kibukott a valóság, hogy valójában az zavarja, hogy elöl vannak a "játékaim" és egyáltalán hogy sűrűn használom őket. Kiprovokálta a dührohamot, aztán ő volt felháborodva miatta. 👏

Megerősítette a doki, hogy az ágyam és a stimmelő eszközeim a szabályozó rendszerem részei és amikor az öreg "zsibvásárnak" nevezte a cuccaimat, az nem csupán egy hülye megjegyzés volt, hanem egy direkt behatolás a biztonságos zónámba, ami azért váltott ki azonnali vészreakciót, mert az idegrendszerem úgy élte meg, hogy elvesztettem a kontrollt a saját fizikai környezetem felett. Amikor valaki mindezt gúnyosan elbagatellizálja, miközben előtte az ellenkezőjét mutatta, az a mókus szerint egy kiszámíthatatlan, bántalmazó helyzet. Csak létezni akartam a saját otthonomban, a saját ágyamon, a saját eszközeimmel, miközben ő hozta a kiszámíthatatlan, manipulatív játszmáit, majd elmenekült a konfrontáció elől.

Az az ún. gázlángozás, hogy "pszichológiai hülyeségnek" nevezte az autizmust, a doki szerint egy bántalmazó elhárító mechanizmus részéről, mert nem tudja kezelni a tényt, hogy a gyereke máshogy működik, ezért inkább megpróbálja eltagadni a valóságot. Amikor mégis szembesült az igazsággal, elkezdett kihátrálni, miközben engem állított be problémásnak a reakcióimért. Amúgy ő maga mondta, amikor először mondtam neki az autizmust, hogy "akkor nincs veled baj, csak máshogy vagy bekötve". Na! Ha szerinte is csak ennyi az egész, akkor mi a frász elől menekül? Vagy csak hazudott magának és valójában nem tudja elfogadni.

​A doki validált és azt mondta, hogy a hiba nem az én készülékemben van, nem az én reakcióm volt túlzás, hanem az a rejtett, passzív-agresszív nyomás a probléma, amit fater gyakorol rám, majd menekül a konfrontáció elől. Ő képtelen elfogadni a valóságot és a saját feszültségét rajtam vezette le. Elég durva, hogy eddig úgy tett, mint aki megért, aztán váratlanul 'lecsapott'. Kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. A kiszámíthatóság, a biztonság és a szavahihetőség alapvető volna, de mivel ő játszmázik és álarcot vesz fel, totál nem látom, mire számíthatok tőle a következő pillanatban.

Azt mondta a doki, hogy amikor valaki látszólag elfogadó, de valójában rejtett játszmát folytat, az a legnehezebben kiszámítható helyzet és ennek a felelőssége az öreg vállán nyugszik. Szerinte fater azt hiszi, hogy minden teátrális, minden egy tudatos manipuláció, egy ellene irányuló színjáték, azért nem vesz komolyan időnként és azért gondolja előbbieket, mert ő maga játszmázik: ő az, aki rejtett üzeneteket küld (amiket én nem értek 👏), passzív-agresszív módon provokál, majd meghátrál és azt feltételezi, hogy én is/más is ezt csinálom/csinálja. (Fasza. 😡) Nem érti meg, vagy nem akarja megérteni, hogy egy neurodivergens idegrendszer számára a tárgyak, az önstimulálás, a környezet fizikai sorbarendezése nem egy neki szóló "üzenet" (csak ugye az ego, az "én-én-én" mindig elhiteti vele, hogy minden neki/róla szól), hanem a belső világ rendbentartása, a saját valóság megélése. Nem látja azt a háromévtizedes maszkolást, ami eddig folyt és most is folyik, nem veszi észre, hogy eddig azért "játszottam kevesebbet" (vagyis kényszerítettem magam "normális" viselkedésre), mert elnyomtam a saját természetes mozdulataimat/stb.-t, hogy ne lógjak ki mégjobban a sorból. Most, hogy elindult a diagnosztikus folyamat és végre értek sokmindent, próbáltam kicsit lazítani a maszkon, amit ő ezek szerint úgy él meg, hogy én "romlottam el", vagy "megjátszom magam előtte", holott csupán próbáltam megengedni magamnak olyasmit, amit eddig nem (sem) lehetett. Ő azt várná, hogy mindig, mindent fojtsak el, legyen szó bármiről; igazságok, ilyen-olyan érzelmek, késztetések, stb. Fel sem fogja, hogy már nem tudok mindent elrejteni és pont azért erősödnek fel dolgok. Amikor a működésemet és magát a neurodivergenciát lazán „pszichológiai hülyeségnek” minősíti, azzal nemcsak a jelenlegi időket érvényteleníti, hanem azt a sokévnyi energiát is, amit eddig is a mindennapos maszkolásba tettem.

​A doki visszajelezte, hogy ez az egész nem egy sima vita volt arról, hogy mi van az ágyon; ez arról szólt, hogy megtagadta a jogomat a saját valóságomhoz. Nemcsak a fizikai teremet rántotta szét azzal, hogy a tárgyaim elrakására akart kényszeríteni, hanem megkísérelte érvényteleníteni a működésemet, a diagnosztikus utat és azt az energiát, amit egész életemben a maszkolásba teszek.

Mondtam neki, hogy az öreg azt is mondta, hogy ciki dolgaim vannak.

Azt mondta erre, hogy ez is egy mérgező és bántalmazó megjegyzés és az, hogy cikinek bélyegzi a megnyilvánulásaimat, annak több oka van. Egyrészt fogalma sincs az autizmusról (és el is utasítja a megértését). Másrészt a saját belső szorongását és konformizmusát vetíti ki rám; retteg attól, hogy mit szólnának mások és hogy az hogyan festene az ő tökéletesnek hitt, merev világképében. A saját, külsőségek miatti félelmét vetíti rám. Harmadrészt érvénytelenít engem, mert amikor azt mondja, hogy valami ciki, ami nekem az egyensúlyt jelenti, azzal azt üzeni: "nem lehetsz az, aki vagy, mert az nekem kényelmetlen." Mindig is azt várta el, hogy legyek tökéletes a külvilág irányába.

A mókus szerint nem én vagyok szégyellnivaló, hanem az, ha egy szülő nem képes felnőni ahhoz, hogy elfogadja és védelmezze a saját gyermekét ahelyett, hogy bántaná és megszégyenítené a 'mássága' miatt. Megkérdezte, hogy miután mindezt kimondtuk, érzem-e, hogy ettől a megbélyegzéstől még nem vagyok értéktelen? Mondtam, hogy tudom, hogy nem az én szégyenem.

Amikor az erőm stabilan visszatér, azon fogunk dolgozni, hogy hogyan tudok méghatékonyabban határokat húzni a saját fizikai terem és az öreg passzív-agresszív behatolásai között. Azt mondta, hogy helyes az a stratégia, hogy elvonulok, ezzel fizikai határt szabva a manipulatív dinamikának.

Jött a Zoli is tegnapelőtt, eltüntette a nyílást a ház homlokzatáról. Majd még az OSB-lapok kerülnek fel ideiglenesen a födém helyére.

10.-én megint lesz Budapest-Budapest járat Ferihegyről. Jó volna, ha egyszer mégis engedne a Doki. 🙏

Hogy az öregem szavaival éljek

"apránként" haladunk: bekerült a folyosóra az új ablak és le lett verve a mennyezet egy újabb jókora darabon, egyrészt mert már kéretzkedett lefelé, másrészt hozzá kellett férniük a tetőlécekhez, ugyanis azok is cserélve lettek egy részen. Ott már nem fog ázni a mennyezet, amikor majd pótolva lesz. Mostmár nagyobb részen nincs mennyezet, mint ahol még van. Jól jön ez az enyhébb hőmérséklet, mert van egy nagy nyílás a homlokzaton is, ahol a tetőt renoválták a Zoliék, de elvileg valamelyik nap be lesz falazva. Majd álmennyezet kerül fel, de ugye amíg a tető gázos, addig nem lehet felrakni, mert ha ázik, tönkremegy. Hogy ne tátongjanak a hatalmas lyukak és ne fagyjunk meg idén télen is, OSB-lappal lesz lefedve ideiglenesen. A Tomi is ígérte, hogy lefedi, ahol tavaly leverte, aztán persze igéret maradt az is, télen meg befagyott az a bizonyos. A fürdőszoba felett is javítva lett az a rész, ahol beestek a cserepek, de a Zoli szerint máshol is javítani kell majd, mert azokon a részeken is be fognak esni. A teljes tetőszerkezetet cserélni kellene gerendástól, lécestől és cserepestől, mert utóbbiak nem is egyformák, így nem illeszkednek rendesen, amin rontanak a meghajlott, elkorhadt gerendák/lécek is, de egyelőre nincs annyi zsozsónk, hogy egyszerre fel lehessen újítani a tetőt.

Új ablak (az egyelőre csöves házfalat nem nézni 😁):

Új tetőlécek és megigazított cserepek:




A pesti utat buktam. 😠 Megint elcseszték az időt, így későn lett kész' a kennel betonozása és tetőcseréje, azonban mivel a macskák így nem tudtak akklimatizálódni, mert egész évben a házban voltak, nem lehet kirakni őket most, hogy az éjszakák és hajnalok már hidegek. Nappal még oké, de éjjel fáznának, mivel nem lett meg nekik a hőszigetelt fekhely sem. Tavaszig továbbra is bent kell lenniük a házban, így viszont nyilván almot kell használni, de ha felmegyek Pestre a szokásos 3 napra, nincs ki takarítsa a 'szarodákat'. Fater szerint nem baj, majd ha hazajöttünk, rendberakom. 😄 Tudja, hogy 6 macska mellett mi lenne itt addigra, de ugye aki saját magát illetően is igénytelen, azt nem zavarja a mocsok. Mondtam neki, hogy nem megyek így Pestre. Dühítő, mert nagyon vártam. Ő persze hárít és azzal jött, hogy minek kellett ennyi macska, csak hogy ne kelljen beismernie, hogy elcseszték az időt és nem lett kész' időben a kennel, amikor még kint lehetett volna a banda.

Tegnap megvolt a 12. ülés a dokinál. Most lightos volt a téma, mert kértem, hogy vegyük lazábbra, mivel zsong a fejem, így ezúttal nem léptünk tovább, csak a stabilizációval foglalkoztunk.

Kérdezte hogy' vagyok a legutóbbi ülés óta és mi újság a mélyponttal, mire mondtam, hogy már nyugodt vagyok, elmúltak a sötét gondolatok is és a 19.-i kiborulást sem követte több, az étvágyam is visszatért. Azt mondta, hogy ez nagyon jó hír és hogy az idegrendszerem meglepően hamar átküzdötte magát a kritikus időszakon, sikerült visszatalálnia egy stabilabb, biztonságosabb alapállapotba. Na ja, én sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fog történni, de a fő, hogy úgy néz ki, egy ideig megint bírni fogja a strapát.

Kérdezte hogyan élem meg ezt a nyugalmat a testemben, mire őszintén megmondtam, hogy nem tudom beazonosítani, hogy fizikailag milyen hatása van.

Azt mondta nem baj, ha nem megy, a lényeg, hogy megszűnt a krízis és stabilizálódtam valamelyest.

Kérdezte, hogy sikerült-e azóta átértékelni azt a szombati szétesést, el tudja-e már fogadni a Racionális oldalam, hogy az a mélypont nem egy „felnőtt férfihoz méltatlan összeomlás” volt, hanem egy 'kényszerfék', amit a túlterhelt idegrendszer húzott be a saját érdekében? Csak annyit tudtam felelni, hogy talán. Még mindig nem érzem helyénvalónak, de egy részem azért felfogja, hogy van egy határ, amin túl nem lehet mindent csendben elnyomni. Olyasmit reagált, hogy az a „talán” is reális, mivel a racionális rész már érti, de a mélyen beégett belső szabályok miatt még vonakodik elhinni, hogy ez csak egy amolyan 'biztosíték' volt, nem pedig gyengeség. Szerinte most elég az is, hogy már nem azt vágtam rá kapásból, hogy helytelen volt.

Azt is kérdezte, hogy sikerült-e időben visszahúzódni a szobámba a külső ingerek elől és tudtam-e engedni a nyugtató, ösztönös rutinokat? Mondtam, hogy igen. Azt mondta, hogy jó, hogy a gyakorlatban megéltem, hogy mindez működik.

Kérdezte azt is, hogy érzem-e azt a késztetést, hogy a 'léc' azonnal vissza akar ugrani a régi, magas pozícióba, vagy sikerült tudatosítanom, hogy a mércét most lentebb kell tartani, amíg az idegrendszerem biztosan stabilizálódik annyira, hogy bírja? Mondtam, hogy a visszahúzódás ment (mindig is), ahogyan az ösztönös önnyugtató tevékenységek is, azonban ami azt a bizonyos lécet illeti, kezd a szokott helyén lenni, mivel maximalista vagyok. Ezt inkább csak nyugtázta, hogy nem tudok lassítani, de hozzátette, hogy ez is hozzájárul a gyorsabb kimerüléshez. Logikus, de egyelőre nem tudom, hogyan kell visszavenni a dolgokból.

Kérdezte, hogyan óvom magam attól, hogy visszaessek a gödör aljára? Mondtam, hogy lefoglalom a gondolataimat. Erre valami olyasmit reagált, hogy ez is egy rögzült maszkolási és túlélesi stratégia, mert ha megállok/lelassítok, akkor újra utolér a kimerültség, a sötétség, ezért a gondolatok lekötésével, folyamatos elfoglaltsággal próbálom meg távoltartani a zuhanást. Ennek kapcsán rákérdezett, hogy amikor lefoglalom a gondolataimat, azzal véleményem szerint valóban pihenek, vagy csak egy finomabb formája annak, amikor nem tudok lassítani (ami megint egyenes utat nyit a következő kiégés felé)? Azt feleltem, hogy meglehet, hogy utóbbi, de ha nem csinálom, az sem jó.

Visszajelezte, hogy ha állandóan pörög az agyam, az fenntartja a kimerítő tempót és a maszk finomabb formáját, ami lassan megint elvisz a határomig, azonban ha megpróbálok leállni és nem csinálni semmit, akkor olyan szorongás, vagy sötétség tör rám, amit egy kimerült idegrendszer még nem bír el, ergo mindkettő komoly energiát emészt fel. Hozzátette, hogy ha elfogadjuk, hogy nem tudok varázsütésre lelassítani és muszáj valahogy lekötnöm a gondolataimat, akkor a kérdés nem az, hogy hogyan ne csináljam, hanem az, hogy hogyan lehet ezt a lekötöttséget biztonságosabbá tenni.

Kérdezte, hogy amikor lefoglalom a gondolataimat az olyan, mint egy belső rutin, vagy valamilyen struktúrált dolog, ami elvonja a figyelmet? Mondtam, hogy igen.

Visszajelezte, hogy ez azt jelenti, hogy az idegrendszeremnek szüksége van egy fix, kiszámítható mederre, ami megakadályozza, hogy a szorongás elnyeljen.

​Kérdezte, milyen konkrét dolgok segítenek leginkább, mire mondtam, hogy a napi rutinok és gondolkodást igénylő feladatok. Visszajelezte, hogy ezek azért segítenek, mert a gondolkodást igénylő feladatok lekötik az agyamat, megakadályozva, hogy a szorongás eluralkodjon, a napi rutinok pedig keretet adnak a napnak, így nem kell minden egyes pillanatban a bizonytalansággal küzdenem.

Megnéztük, hol tartok a krízis utáni - egyelőre törékeny - stabilitásban, tudomásul vettük, hogy nem tudok hirtelen lelassítani és megtaláltuk a biztonságos kapaszkodót a strukturált feladatokban.

'Házifeladatok':

- Mivel a napi rutinok és a gondolataim lekötése segítenek, így ezekbe kapaszkodjak ezután is.

- Amikor jön a késztetés, hogy azt a bizonyos lécet megint túl magasra tegyem, emlékeztessem magam arra, hogy most a konszolidáció fázisában vagyunk és nem kell tökéletesnek lenni, elég, ha stabil maradok.