Még megvagyok

csak megint sem agysejtem, sem kedvem nem volt az íráshoz.

Egy ideje nem járok a terápiára, de elérkeztem egy újabb mérföldkőhöz, javulás történt, ugyanis megtettem a közelmúltban egy nagy lépést, mégpedig leküzdve a nagymértékű félelmet és szorongást valaminek a következményei kapcsán, meghúztam egy határt (mert kishíján rámentem a helyzetre). A magamfajtánál hibádzanak a határtartási képességek, ami esetemben inkább a sajátjaimat érinti, másokét nem szoktam durván átlépni. A sajátjaim kb. nem léteznek, az derült ki a terápiákon, de történt már némi javulás és ez a legutóbbi határmeghúzás is egy újabb bizonyítéka a fejlődésnek. Részben le tudtam tenni egy nagy súlyt azzal, hogy kiálltam magamért és megmondtam, hogy nem folytatom, ami rám van kényszerítve sokéve, ettől pedig értelemszerűen nagymértékben megkönnyebbültem és annak a reménysugara is látszik, hogy egy nap teljesen megszabadulhatok ettől a tehertől, ezzel együtt legalább azoktól a szorongásoktól, amiket a helyzet okoz, mindez pedig segített abban, hogy elmúljanak az öngyilkosságra irányuló gondolataim legalább ezt a területet illetően. Nem fogok konkrétan írni a dologról, mert nem tehetem, de a lényeg, hogy sokévvel ezelőtt rámkerült egy bazi nagy teher, mert faterom belevitt valamibe, mivel szokott mód' nem láttam előre a hosszútávú következményeket, meg nem is fogtam fel, mibe megyek bele. Pontosan ez az egyik oka a gondnokoltságnak és ezt használta ki ez a mintaapa, amit szintén nem fogtam fel sokáig. A közelmúltban vált elviselhetetlenné maga a teher is és az a szorongás is, amit a helyzet vonzatai okoznak, meg hogy nem mozdulhatok semerre bizonyos okok miatt. Ez most így nagyon zavarosan hangzik, de nem publikusak a részletek. Jódarabig nem éreztem a dolgok súlyát, mert nem fogtam fel mibe mentem bele, meg szokás szerint csak az "itt és most" elven éltem, de aztán néhány évvel később valami hatására pofáncsapott a realitás és rájöttem, hogy gyakorlatilag hurokba dugtam a fejemet kényszerből és kiutat sem láttam belőle. A gondnokoltság miatt sem és a szóbanforgó helyzet vonzatai miatt sem tudtam/tudok egyelőre lépni. Úgy tűnt, nincs kiút és emellett annak a terhe is rámnehezedett, hogy fenntartsam az adott helyzetet, mivel én váltam egy kártyavár alapjává, mindez pedig az utóbbi években egyre gyakrabban és egyre erősebben okozott szorongást, meg öngyilkosságra irányuló gondolatokat a kilátástalanság miatt és azóta erős dühöt is, amióta rájöttem, hogy fater képes volt a nyakamba varrni ezt a terhet csak azért, hogy fennmaradjon és hogy kihasználta, hogy bizonyos helyzeteket, meg következményeket nem tudok felmérni. Amint összeállt a kép pár év alatt, azóta állandóan azon agyaltam, hogy hogyan tovább és merre szabadulhatnék, csak mindig ugyanoda lyukadtam ki: nincs kiút. (Legalábbis ebben a hitben voltam tartva.) Mint mondtam, ez többéves vívódás volt, szóval mostanra eljutottam a határom legvégéhez, ezért augusztus végefelé megadta magát a teherbírásom és tudtam, hogy ha minden marad a régiben, akkor meglehet, hogy ezúttal nem lesz már józan agysejtem, ezáltal fék sem, ami visszatartson a végleges kiszállástól, mert kezdett a kilátástalanság teljesen felőrölni. Az a nyomás nem engedett eddig kitörni a helyzetből, ami azzal került rám anno, hogy tőlem lett függővé téve a létünk és komoly következményei lettek volna annak is, ha nem teszem, amit tennem kellett/kell, de mint mondtam, mostanra elviselhetetlen lett a súly, úgyhogy feltettem mindent egylapra, a túlélési ösztön legyőzött minden félelmet, szorongást és még az őrület napján leültem dumálni az öreggel. Már nem érdekelt, ha minden borul, vagy ha gyűlölni fog, stb., csakis az lebegett a szemem előtt, hogy bármi áron szabadulnom kell a helyzetből. Szokott mód' tartottam magam, de világosan megmondtam, hogy hamarosan rá fogok menni erre az egészre, úgyhogy nem mehetnek tovább az eddigi mederben a dolgok és amúgy sem várhatja el, hogy örök életemben elviszem ezt a terhet kényszerből, miközben ő nem tesz semmit a fennmaradásért, mert kényelmesebb a másik hátán túlélni. Mivel nárcisztikus lévén képtelen az empátiára, vagy legalábbis igencsak kevés jutott neki belőle, azonban önmaga nagyon is fontos a számára, így arra fektettem a hangsúlyt, hogy mi lesz vele, ha én rámegyek erre az egészre. Ez a kártya be is jött, mert csakis magát féltette, hogy mi lesz vele, stb., úgyhogy ezzel sikerült elérnem, hogy változtatni akarjon még akkor is, ha ezzel nem lesz már neki olyan kényelmes, mert inkább választja ezt, mint azt, hogy minden odalegyen. A pszichológus tanított egy-két olyan 'trükköt', amivel bizonyos helyzetekben át lehet venni az irányítást a nárcisztikus féltől, vagy hogy hogyan lehet jól reagálni bizonyos cselekedeteikre/kijelentéseikre. Ez egy folyamatos meló és tanulás, de működik egy s más, mint pl. ez, hogy azt emeltem ki, hogy ő is úgy jár jobban, ha lekerül rólam ez a teher. Mondanom sem kell, hogy abszolút nem érdekelte mi zajlott eddig bennem, hogyan hatott rám ez a nagy nyomás, így bele sem mentem, csak megmondtam neki, hogy nem volt/nincs joga ekkora terhet rámpakolni és belekényszeríteni a helyzetbe, pláne hosszú évekre. Anno bebiztosította a dolgokat úgy, hogy semmilyen eszközöm nem maradt a helyzetből történő kiszálláshoz, meg ugye a gondnokoltság is bekorlátoz részben (mert nem teljes cselekvőképtelenség áll fenn), valamint egyes helyzetek, dolgok nem értése is, mindez pedig neki kedvez. Érdekes mód' most, hogy fennállt a veszélye annak, hogy bajom esik és odalesz az ő léte is, egyből elémtárta a kiutat, mert ezzel is veszít ugyan, de nem akkorát, mintha teljesen kikerülnék a képből. Persze ez is logikátlan így, mert évekig azt hallgattam, hogy mindennek így kell maradnia, most meg hirtelen mégis lehet valamennyit változtatni, csak nehogy odalegyek és ezzel együtt ő is, mert önmagától nem tud fennmaradni. Menjen a pokolba! 🤬🤬🤬 Ha ennek az egésznek vége lesz és lekerül rólam a teher, meg nem kell már tartanom bizonyos következményektől, ezzel együtt pedig végre elmozdulhatok innen, akkor elhúzok és nem fog érdekelni, hogy hogyan marad fenn, vagy mennyire fog megvetni. Legalább a gondnokom is más lesz. Mint mondtam, hosszú évekig éltem abban a hitben, hogy végleg csapdába kerültem és a nyomás is egyre nagyobb lett rajtam, úgyhogy szürreális volt, amikor kiderült, hogy nem kell ezzel a nagy teherrel leélnem az egész életemet. Persze irtó dühös is voltam/vagyok, hogy idáig ebben a hitben voltam tartva és hagyta, hogy minden rámnehezedjen, mert neki így a kényelmes. Elnézte és elvárta volna a végtelenségig, hogy fennálljon az adott helyzet. Ha tudom, hogy mégis van kiút, már rég' behúztam volna a féket, mivel nem vagyok mazochista, de állandóan azzal jött, hogy mind a kettőnket elsikálom egy életre, hogyha nem folytatom az eddigiek szerint a dolgokat, ez pedig nyilván arra kényszerített mindig, hogy bírjam valahogy tovább. Nos, eddig bírtam. Okádnom kell ettől a fazontól, az ilyen nem szülő! Már meg sem lep és meg sem üt a dolog, csak tudomásul vettem, hogy tényleg nem ismer határokat a pofátlansága, az egoizmusa és az érzéketlensége. Részleteket megint nem mondhatok, csak annyit, hogy Istennek hála megvan a folyamata annak, hogy hogyan szabadulhatok meg ettől a tehertől (csak ezt eddig elhallgatta előlem, mivel tudta, hogy a hivatalos dolgokhoz is sügér vagyok, meg úgy képzelte, hogy örökre én fogom vinni ezt a terhet), de bizonyos okok miatt még egy ideig várat magára a mentesülés. Így már elbírom a dolgokat, annak a tudata, hogy nem fog örökké tartani, levett rólam vagy húsz tonnát. Mintha sokévnyi fuldoklás után slukkolhatnám a friss levegőt. Van még rajtam 1-2 teher (azokhoz már nincs köze fateromnak), de ez volt a legnehezebb, legkínzóbb és ugyan még itt van, de el fog tűnni és csak erre koncentrálok! Ugyan nem ennek a dolognak a kapcsán (mivel erről senkinek nem beszélhettem/beszélhetek), de a négyhetes terápiákon is, meg az itteni egyéniken is hallottam párszor, hogy kemény dió vagyok ugyan, de így sem vagyok reménytelen eset. Nem igazán hittem el, de most látom, hogy talán igazuk volt a szakiknak, mert ha rohadt lassú és kicsi léptekben is, de történnek előrelépések a javulásomat illetően, pl. ez a határmeghúzás eddig nem ment. Ez most megint löketet adott, mert látom, hogy valóban képes vagyok fejlődni. A lényege az egésznek, hogy nagymértékben megkönnyebbültem, egy teherrel - méghozzá pont a legnehezebbel - kevesebb lesz rajtam egy nap és így valamelyest könnyebb lesz létezni.

Az előző posztban mondtam, hogy a szokásos körök mennek a GYOD-dal kapcsolatban és fater ír nekik egy levelet. Írt is, aminek a hatására hamarosan felhívta egy ügyintéző, hogy tisztázzák a dolgokat. Hallottam mindent, mert fater kihangosította. Kell a szokásos, 2 évente esedékes felülvizsgálat a véglegesített státuszom ellenére is, mert állítólag valami újítás van és már nem azt nézik, hogy végleges-e az illető állapota, hanem azt, hogy meddig érvényes a legutóbb kiadott szakvélemény. Mondta az ügyintézőnek az öreg, hogy amíg tart a hőség, addig nem tudok ~ 5 órát utazni a légkondi nélküli távolsági buszon, mert görcsrohamot kapok az oxigénhiánytól. Megértette a nő és azt mondta, hogy írjon egy kérvényt arra vonatkozóan, hogy az egészségiállapotom miatt elhalaszthassuk a vizsgálatot addig, amíg biztonságos lesz számomra az utazás, írja bele, hogy miért kérjük a halasztást. Akkor fogunk tudni felutazni, ha enyhül annyit a hőmérséklet, hogy biztosan ne kapjon el a görcsroham, de állítólag jön már az enyhülés, szóval nem hiszem, hogy sokat fogunk csúszni. Múltkor megírta és feladta apám a levelet, most várunk, hogy mit reagálnak. Javasolta a nő a komplex minősítés elvégzését is, azzal állítólag már figyelembeveszik a végleges állapotot és nem kell 2 évenként ez a procedúra, már ha jól értettem. Egyelőre most a szokásos felülvizsgálatra megyünk, amint tudunk utazni és remélhetőleg el is fogadják a halasztásra irányuló kérelmünket.

Ami a fizikai dolgokat illeti, továbbra sincs komoly gond, kisebbekre meg nem adok. Többek közt a kézremegés is megint befigyel, de vannak attól mentes napok is és ezért rajzoltam, amikor jól működött a kezem. Kivételesen nem repülő készült. 😁 Elég sokára lett kész a cucc, de legalább lekötött.

Tervezek venni egy PlayStation-t. Kb. 12 éves koromban is volt már olyanom, jól jött télen, vagy olyan napokon, amikor szintén az időjárás miatt a lakásba szorultam. 2 hónap múlva hideg lesz már, így a Raynaud be fog kényszeríteni a házba, úgyhogy jó lesz eljátszani a PS-sel. Már kölyökként sem lógtam rajta, így most sem tervezek, de kicsit bővülne a szokásos elfoglaltságaim köre.

Ma reggel voltam sétálni, lábon. Emiatt, meg a melegedő hőmérséklet miatt sem mentünk messzire, de baromira untam már itthon a banánt, kellett némi inger. Nem mintha sok lett volna, kihalt volt a környék, de ez legalább kedvezett a szoc. fóbiámnak.

Tesóm, megint elkerültelek 3.-án, 1 órán múlt. 😠 Mindig fent vagyok, kivéve amikor az állatokat látom el, vagy vihar van és nincs áram. Múltkor is az állatoktól visszaérve láttam már csak, hogy 1 órával azelőtt fent voltál. Remélem sikerül összefutnunk valamikor.