Kicsit eltűntem

mert először nem volt miről firkálnom, azután pedig vagy agysejtem nem volt ahhoz, hogy két értelmes mondatot összerakjak, vagy pedig kedvem nem volt írni.

Úgy néz ki, hogy végre tényleg előrébblépünk a lakhatási körülményeket illetően, mert a sors váratlan fordulatot produkált. Na, ezért nem tudom igazán feladni soha a dolgokat, vagy magát az életet, mert mindig bennem van valahol tudatalatt a remény arra vonatkozóan, hogy lehet még jobb is, hogy minden holnap egy új esély arra, hogy történjen valami pozitív változás. Dióhéjban annyit, hogy miután az anyuval közös útjuk különvált, fater összejött egy másik nővel (abból a kapcsolatból született az Öcsém), össze is házasodtak és faterom haszonélvezeti jogot kapott a nő ingatlanára. A nő évekkel később meghalt, fater pedig azután jött vissza hozzánk. A lakásnak új tulajdonosa lett, de a haszonélvező apám maradt. Totál sügér vagyok az ilyen hivatalos dolgokhoz, szóval gőzöm sincs, mi hogyan megy, az alapján írok, amiket faterom mondott. Állítólag már vagy a 3. új tulajdonosa van a lakásnak, mert nemrég kapott valami papírt apám arról, hogy ezúttal valami kft. vette meg és itt jön számomra a totál kínai rész, szóval nem tudom értelmezni a helyzetet, csupán annyit fogtam fel, hogy meg akarja váltani a haszonélvezeti jogot és a kapott összegből akarja a házat felújíttatni. Kérdeztem, hogy miért nem vesz inkább egy lakható állapotú kérót, akkor egycsapásra megoldódnának a körülményeink, de ő mindenáron ebben akar maradni, mert nagy és felújítva szerinte elmegy majd akár 18-20 milkáért is, úgy pedig könnyebben jutunk vissza Pest közelébe. Beszélt valami ügyintézővel és kihallatszott, amiket a csaj mondott, többek közt az is, hogy mivel a haszonélvezeti jog erősebb a tulajdonjognál, akár be is költözhetünk a lakásba, de fater azonnal rávágta, hogy kizárt dolog. Miután letette a telefont, megkérdeztem, hogy miért nem akarja és kikelt magából, hogy ő nem fog a kertes ház helyett lakásba költözni, főleg abba a kis sötét lyukba, meg hová rakjuk az állatokat és amúgy sem akarja oda betenni a lábát többé. Mondtam neki, hogy én sem úgy gondoltam, hogy ottmaradnánk (már csak azért sem, mert állítólag csupán huszonvalahány m², egylégtérben lennénk és ígyis egymás agyára tudunk menni), de amíg dolgoznának ezen a házon (ami akkor nyilván nem a megváltott haszonélvezet összegéből finanszírozódna, mivel ha beköltöznénk, az az összeg nem járna), addig is civilizált emberek módjára élhetnénk végre, mellesleg Pesten lennénk és akkor a Doki is többször látna, meg el tudnánk menni ide-oda. Már ha elvinne ugye, de itt még ha hajlandó is volna, akkor sincs hová menni, mert egy szar hely, nincs semmi kikapcsolódási lehetőség. Legalább addig jobbak lehetnének a mindennapjaink, amíg ezt a házat felújítják, meg úgy a melósoknak is és nekünk is kényelmesebb volna, ha nem lennénk a házban, amíg dolgoznak benne, de hallani sem akar arról, hogy akár csak ideiglenesen is odaköltözzünk. Szétcsesz az ideg, hogy megint visszaránt magával a fosba. 🤬🤬🤬 Tudom, húzzak el, stb., de ezerszer leírtam, hogy bizonyos okok miatt (nemcsak a gondnokoltság) nem tudok, de azokról nem írhatok, szóval nem opció a koccolás. Ha az volna, már réges rég' elhúztam volna a kondenzcsíkot, ez egyértelmű. Kérdeztem, hogy mi van azzal a korábbi tervvel, hogy veszünk itt egy lakható házat, de erre két válasza volt; "nincsen", vagy az, hogy "még nem tudom hogy' lesz". Az agyvizem forr, hogy soha, semmire nem tud egyértelműen válaszolni, soha, semmi nem biztos. 🤬 Játssza a janit, aki mindenkinél okosabb, taplraesettebb, intelligensebb, miközben valójában fingja nincs a következő 5 percről sem. Nekem sincs, de én legalább belátom és nem is papolok senkinek úgy, mintha tudnám, vagy annak ellenére, hogy tanácsot kérne. Ő mindenkinek magyaráz, hogy mit és hogyan tegyen a másik, pedig a saját portáján kéne előbb sepregetni. Ez is milyen duma, hogy nincsen másik ház. Van amúgy, mert nézegettem neten a hirdetéseket, de ha el sem megy körülnézni, akkor persze, hogy nem talál. Mindig is lusta és túl kényelmes fazon volt, csak éppen így nem lehet előrelépni a dolgokban, de 'sírni' azt tud, hogy nem jut semmire. A temetés költségeivel kapcsolatban sem informálódik, csak hőzöng, hogy csend van. 🙄 Mondom hívd fel őket újra, de elkezdi, hogy nem tudott semmit mondani a nő és nem is akart, mert bunkó volt. Mondom akkor hívd fel megint és mondd meg, hogy ilyen nincs, hogy semmi tájékoztatást nem ad senki! Erre jött az "én nem hívogatom őket, szarom le, majd egyszer megtudjuk mennyit kell fizetni" szöveg. Hú, b+... 🙄 Tényleg veszek egy nyugágyat. "Leszarom tablettám" már lett, de hiába fogyasztottam el mindet, hatástalannak bizonyult. 😁 Szőlőcukor volt amúgy benne, de jót röhögtem, amikor fater a kezembenyomta azzal a szöveggel, hogy "mostanság szükséged lenne rá". 😄

Na, mindegy, a lényeg, hogy valami akkor is előre fog mozdulni a házat illetően. Hétfőre van időpontja az ügyvédhez. Remélem ezúttal tényleg történni fog valami a körülményeinket illetően, mert rohadtul méltatlanok már! A folyosó mennyezetéről is valamelyik éjszaka egy újabb nagydarab vakolat zuhant le, Isteni szerencse, hogy akkor történt és nem nappal, agyonütve a kutyákat, vagy valamelyikünket. Jó nagy már a lyuk és a padlásról lelátogató pókokat sem győzzük likvidálni. Mostmár életveszélyessé vált az a terület, úgyhogy nem tudok kimenni és fater is kockáztat minden alkalommal. Alá van ugyan támasztva, de mindenhol nem lehet, márpedig ott is kéretzkednek le nagy darabok, ahová nem lehet támasztékot tenni, mert akkor fater sem jut ki a házból. A kutyák kikerülnek a teraszra, nehogy rájuk essen egy darab (persze a folyosóról már el lettek költöztetve), szóval most a macskakennelépítés megint megakad, mert a kutyákét kell sürgősen felállítani (nem állandóan lesznek benne nyilván, de szükséges, mert adódnak helyzetek, amikor el kell őket zárni a teraszról). Az a kennel ugye már meg lett véve tavaly (👏🙄), de fateromhoz híven még az is ugyanúgy van, ahogy megérkezett, mert mindig más volt a fontosabb. Azt is a Gézával fogja összeszerelni, mert 3 kg a maximum, amit fel tudok emelni, de a holmi elemei annál sokkal nehezebbek. Szerencsére nemsok időt vesz igénybe az egész (ezért sem értem, miért nem volt képes már rég' megcsinálni), mert csak egy betonalapot kell lerakni és arra kerül majd a kennel, meg abba kutyaház és csókolom. A macskáké meg már vagy 3 éve készül, ez is tragikomédia. 🙄 A lényeg, hogy a mennyezetet sürgősen rendbe kell rakni. Eddig is sürgős lett volna, de úgy látom, csak szerintem az, mert megvárta, amíg újabb darab esik le belőle. Túl sok volt az ígéret a padláson 😉:

A retyó is bekrepált, meg vannak még problémák, szóval mostmár tényleg kezd teljesen élhetetlenné válni a kecó, úgyhogy remélem valóban lesz valami ebből a pénzből! Úgy vettem ki a fater szavaiból, hogy az adományból, amit megkaptunk a felújításra, már nemsok van. 🤔 Oké, baromira drága manapság az élet, meg a temetés is közbeszólt a maga 240 rugós alapösszegével (a végösszeg még a jövő zenéje, mert ahogy fentebb mondtam, teljes csend van az ügyben), de ez így nagyon nem oké, hogy a felújításra félretett lóvéból is hiányzik. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a pármillióból és hogy mire fogja futni belőle, de hiába mondtam, hogy hagyja a francba ezt a romhalmazt és menjünk egy lakhatóba, ő mindenáron ebből akar majd nagy összeget kivenni. Aha és hogyan?! Ha alig lesz pénz a felújításra, akkor egyhamar nem lesz rendberakva és akkor nem tudja eladni, meg nem leszünk normális körülmények között még mindig, maximum ennél a lassan totál csöves szintnél lesz élhetőbb, de én már nem a csupán kevésbé szarral akarom beérni, ha megadatna annál jobb is! Persze a szarráterápiázott formám már tud ezt-azt a pszichológiáról és ezért érteni vélem, miért ragaszkodik a fater a szarhoz akkor is, ha lehetne jobb; ez ad neki biztonságérzetet. Nem ismeri a jobbat, ezért nem is mer lépni, inkább marad az ismerős terepen. Ez akkor is szomorú lenne, ha csak saját magát sanyargatná vele. A border' agyam számára hajlamos az "itt és most" örökérvényűvé válni, ami jó élmények/helyzetek esetén királyság, mert olyankor elhiszem, hogy sosem lesz vége a jónak és ez totál felpörget, ám amikor szar helyzet van, azt is úgy érzékelem, hogy örökké fog tartani és ez nagyon le tud rántani. DE! A terápiának hála időnként már bevillan, hogy nem állandóak bizonyos dolgok és ez segít. Nem mindig kapcsol be ez a tudat és általában már csak azután teszi, hogy megvolt az a szokásos kör, hogy "sosem lesz már jobb/rossz", de legalább már rá tudok eszmélni, hogy végesek a dolgok. Most épp' ez a lemez fut (persze ismét csak azután, hogy lefutott a "minden reménytelen" kör), így most abba kapaszkodom, hogy egyszer vége lesz! Nem tudom milyen módon, talán jobb bele sem gondolni, de vége lesz! Addig ki kell tartani, de az már nagyon jól megy. Mindig csak az adott napot igyekszem átvészelni és az aktuálisan fennálló akármilyen reménysugárba kapaszkodni, valamint megkeresni a pozitívumokat, mert szerencsére van egy kiirthatatlanul optimista részem is. Mostanság ugyan megint idegbeteg napjaim vannak, de még mindig úgy értékelem a helyzetet, hogy elbírok vele anélkül, hogy nagyon bepörögnék.

Fizikailag is még egész' élhető a helyzet, a remisszió mostmár kb. 2 éve fennáll! 🍾🎉 (El ne kiabáljam!) A Raynaud még mindig aktív, de már valamelyest enyhébb. Azok az őrjítő, napi sokalkalmas neuropátiás élvezetek is elmúltak. Ugyan vannak idegfájdalmak továbbra is, de szóra sem érdemes a mértékük ahhoz képest, amit hetekig nyomatott a testem. Az egyetlen zavaró probléma a szívem, ugyanis ahogy bejött ez a fülledt, nyirkos időjárás, nagyon lecsökkent a terhelhetőségem (nem mintha eddig nagy lett volna) és a közérzetem sem az igazi. Pár napja megint ott tartok, hogy nyugalmi helyzetben is jönnek a tachycard bulik, a szinte folyamatos diszkomfort- és nyomásérzés a mellkasomban, az extra bedobbanások, a bal kar fájdalmak, a minden szó utáni Darth Vaderes fújtatás, de beszéd nélkül is gyakran van légszomjam, az adrenalinfröccsök és hogy gyakran ájulás kerülget, főleg ha felállok. Ha állok és úgy emelem meg valamelyik macskát, aki mondjuk épp' a függönyön lóg 😄 és le kell szedni onnan, egyből elkezd elsötétülni a kép és megy ki az erő mindenemből, úgyhogy olyankor azonnal le kell tennem a macskát a maga csupán 2-3 kg-jával, így nem jutok el az ájulásig, de a küszöbére kerülök. Ezt leszámítva tényleg nincs okom panaszra (ez sem az volt, csupán dokumentációs rizsa) és nyilván most sem fogom hagyni, hogy ez hasson a gondolataimra, továbbra is fut a háttérben az a lemez, hogy jobban leszek!

Faterom meg betakarózott a bringájával, amikor jött haza a boltból. Állítólag sárra futott a hátsókerék és kicsúszott, aztán már hiába próbált korrigálni, eltanyált. Lett egy púp a fején, meg a bordája is fáj, de azt mondta nem vészes.

Tesóm, ha olvasol: Boldog Névnapot! 🎁 Nagyon hiányzol, de remélem valamikor még tudunk beszélni!

Majális és egyebek

Fater az Ildiéktől jött haza és mondta, hogy ők mennek a gyerekekkel és állítólag kérdezte az Ildi, hogy mi kimegyünk-e, szóval fater megkérdezte kimennék-e? (Csoda, mert kb. sosem visz sehová.) Naná, hogy mentem volna, pont az előbbi okból, mivel már begolyózom az állandó itthonrohadástól, szóval kajáltunk és hívta az Ildit, hogy jöjjön majd értünk, mert akkor nem kell toligálnia, ha kocsival megyünk, ott helyben meg lábon is tudok közlekedni, mert annyit nem sétálunk, hogy meghaladja a gyalogos hatótávomat. (Aztán ott kiderült, hogy annyit sem bírok. 👏😁 Nem gáz, leültem a fűbe, ahányszor kellett.) Nem fértünk volna be annyian a kis Yarisba, úgyhogy előbb kivitte a gyerekekkel az unokatesómékat, azután eljött értünk. Elvileg 27 °C volt ma errefelé, de gyakorlatilag volt az 30 is, szóval nyári szerkóban nyomtuk. A végére mondjuk szélvihar lett és jócskán lehűlt, de akkor már jöttünk hazafelé. Elég lapos és szegényes volt a majális, gyerekkoromban nem ilyen volt ez sem, volt egy csomó játék, árus, lufis, stb. és persze nem volt ez az irdatlan drágaság. Ezzel szemben itt mutatóban volt egy körhinta, egy kisvonat, meg egy dodgem, valamint színpadon szólt valami zene és volt egy rakás árus, szóval abból nem volt hiány, csak éppen olyan árak voltak, hogy elképesztő. Persze a gyerekeknek ez is, az is kellett volna és a Réka részéről volt is bőgés, mert valamit nem kapott meg, a Kitti már megértette, hogy x-t nem kaphatja meg, mert drága, de kaphat helyette y-t, amire még hajlandó volt lóvét áldozni az unokahúgom. Mi ugye leginkább az ingerek, a kimozdulás miatt mentünk csak. Fater akart vattacukrot, amolyan nosztalgiaként, de felhúzta magát az árán és inkább nem vett. Nemsokáig maradtunk, mert kezdtek bezsongani a köl'kök, meg a ketyegőm nem volt partner a mászkálásban-ácsorgásban (a futóművek még kitartottak), pedig tényleg azon a kereten belül voltam, amit elvileg lábon is bírok, úgyhogy 2 kanyarban megint eltaxizta a bandát az Ildi, ezúttal az egyik nem messzi fagyizóhoz. Ott legalább le lehetett ülni rendesen. Nem is baj, hogy hamar eljöttünk a majálisról, mert egyfolytában a zsörtölődést hallgattuk fateromtól, meg a gyerekek is kezdtek bepörögni. A fagyizónál sem maradtunk sokáig, mert akkor meg már a Bella volt nyűgös a fáradtságtól másfél éves lévén, meg akkor jött a viharos szél és hűvös, úgyhogy hazavitte őket az Ildi, addig mi ott ültünk a fagyizónál az öreggel, aztán minket is hazahozott. Nem volt tehát valami érdekfeszítő és lazulást biztosító program, de legalább addig sem itthon rohadtam.

Múltkor írtam, hogy találtam bambusz zoknit, amiről azt hallottam, hogy nem izzad bele az ember, vagy ha igen, kevésbé, mint más anyagból készültekbe. Azok kedvéért, akik esetleg hasonló problémával küzdenek, leírom, hogy tényleg jó, szóval egy próbát megér. Legalábbis nekem is bejött, pl. most a melegből, kb. 1,5 órás cipőviselés után hazaérve is majdnem száraz volt a zokni. Nem reklámnak szánom, csak hátha segít másnak is.

Tegnap kaptam egy privát üzenetet messengeren egy kedves ismerősömtől, hogy a legjobbkor olvasta az előző posztomat, mert hasonló helyzetbe került és az ima, meg a saját ereje mellett segített neki 1-2 sorom, szóval örültem, mert éppen az volt a célom, hogy ne csak magamat emlékeztessem arra, miért kell kitartani, bízni, stb., úgyhogy már csak ezért is megérte az a poszt. Azóta sem rántott vissza semmi, sőt, nemhogy nem aggódom, inkább tele vagyok optimizmussal és reménnyel, még a repülést illetően is. Képtelen vagyok feladni azt is, vagy bármit. Néha úgy tűnik, hogy feladok ezt-azt, de végül mégis mindig felülíródik, mert valami ösztönösen hajt tovább mindig.

(Tesóm, ha olvasol: Isten éltessen sokáig! 🎂🎁 Tarts ki! 🙏 Remélem valamikor fogunk tudni beszélni!)

Élek még

A temetés 3.-án lesz, de nem megyünk, mert fater szokás szerint tökölt már megint, ezért szervezetlen kb. minden, meg kerüli a kényelmetlenségeket, pl. ő nem akar tömegközlekedni, az Ildivel akarta felvitetni magunkat, azonban hajnali 4-kor kéne indulnunk innen, hogy odaérjünk és azt az Ildi nyilván nem vállalná, de nem rohanok előre. Tény, hogy alig tudta intézni, amiket kellett, mert hol a telefont nem vették fel, hol nem volt bent az illetékes, hol nem kapott infót, ami miatt megakadt a következő lépéssel, viszont nem is igazán tette oda magát, hogy haladni tudjon, csak beletörődött, amikor nem érte el őket, nem próbálkozott ismételten, így nem tudtunk kb. semmit. Annyit tudott meg hó' eleje óta, hogy miért halt meg a tesója és hogy mennyi lesz a temetés alapköltsége. Dühös is volt, hogy elmegy minden félretett lóvé és hogy megint kérhet a Gabitól (🤮), valamint mivel még megfelelő öltözék is kellett volna, meg koszorú, plusz benzinköltség az Ildinek (akkor még nem tudtuk az időpontot és hogy kivitelezhetetlen az autós verzió), így közölte, hogy nem fogunk menni, mert "nem fog mégtöbb pénzt eltemetni". Pénteken kapta meg az értesítést, hogy mikor és hol lesz a temetés, amire megint felhúzta magát és megerősítette, hogy tényleg nem megyünk, mert nincs miben és különben is ígyis rámegy már a gatyánk az egészre, nem öl bele mégtöbb pénzt a ruha, meg a koszorú megvételébe. Tény, hogy jóideje nem voltak jóban a tesójával, de azért elég érdekes ez a hozzáállás. Mondtam neki, hogy az öltözékkel amúgy sem most kéne kapkodni, ugyanis már hó' elején értesítették a halálozásról, ergo volt majd' 1 hónap arra, hogy rendezve legyen a kérdés. (Ha én kezelhetném a zsozsót, már az elején megvettem volna a megfelelő szerkót, mint ahogy mondtam is többször, de jött a szokásos "ráér még" szöveg. Pató Pál úr.) Mondtam neki, hogy a benzinköltség ki is esik, mivel egyrészt az Ildi tuti nem fog hajnali 4-kor elindulni innen, hogy 9-re odaérjünk, szóval amúgy is csak azt tehetjük, hogy 2.-án felbuszozunk a Gabihoz és másnap onnan megyünk a vonattal a temetésre, de fater mondta, hogy nem fog hajnalban kelni a Gabinál, hogy onnan még elvonatozzunk a temetőbe, meg Pestre sem akar felbuszozni, mert "az macerás". Annyira kényelmes típus, hogy hihetetlen. Lényeg, hogy nem megyünk, pedig ha másképp' csinál dolgokat, akkor meg lehetett volna oldani, meg ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy kocsival hurcolják. Inkább nem vesz búcsút a tesójától, mert pár dolog nem tetszik neki. 👏 Mindegy, ez már az ő dolga.

Van mégvalami, illetve 2 dolog, de azokat még helyre kell tennem idebent, bár már haladok, mert nincs más út. (Az érzékeny olvasóknak jelzem, hogy kemény részek is következnek, döntsön mindenki belátása szerint a továbbolvasást illetően.) Beszéltem a Dokival pár dolog kapcsán és nem jó dolgokat hallottam. Az a kisebbik gondom, hogy teljesen letiltott a repülésről (ugye eddig kétfedelű géppel ugyan nem szívesen, de engedett volna, mondván nem ráz annyira, azonban mostmár arról is letiltott). Ezzel végleg elestem a nagy álmomtól, hogy valaha repülhessek. Ez is nagyon rossz érzés és erős, tehetetlen dühvel tölt el, hogy ezt is elvette a kór, de mondott mégvalamit, amitől fordult egyet körülöttem is és bennem is a világ és 2 napig nem tértem észhez, kb. robotpilótán működtem. A kezem mozgott, a szám beszélt (bár, alig), szóval látszólag itt voltam, csináltam a dolgaimat, viszont én valahol máshol jártam, kiestem még önmagamból is, nemhogy a valóságból. Még mindig az a kímélőprogram fut nálam, de néha belémvág a dolog és az annyira sok(k), hogy azonnal blokkol az agyam és visszakapcsol a kímélőprogramba, ahol kb. nem fogom fel a dolgokat és az "itt és most", de még én magam is valószerűtlen vagyok, olyan, mintha valami álomban lebegnék, minden zavaros olyankor. A sok terápiának köszönhetően persze már levágtam mi van; olyankor disszociálok, magyarul az agyam tényleg védekezőmódba kapcsol. Kérdés, hogy ez meddig fog kitartani. Érzem, hogy valami rohadt nehéz van rajtam és fogalmam sincs mi lesz, ha kiold ez a védekező üzemmód, bár azon vagyok, hogy kizárjam a dolgokat és azt tegyem, amit eddig: csakis arra koncentráljak, hogy kitartsak és azt tudatosítsam, hogy nem lesz gond! Félig-meddig már visszanyertem az optimista, reménnyel teli, ösztönösen küzdő és továbblépő oldalamat, szóval nem fogok letargiába esni most sem! Amint a Doki kimondta azokat a mondatokat, egyből megbénultam, nem is emlékszem miket mondott még és én miket mondtam neki. Gépiesen csináltam a dolgomat, de köztes időkben nagyrészt hol pörgő aggyal, hol kiüresedve feküdtem, vagy védekezésből aludtam aznap is, másnap is, meg állandóan berántott az a disszociatív állapot. A zaklatottságtól feszült a mellkasom, meg a fejem is majd' szétrobbant a stressztől és hiába fojtogatott a tehetetlen düh és némi keserűség (a repülési tilalom miatt, meg a Tesóm miatt, hogy ha mégis beüt a game over, akkor hogyan fogja kezelni, bár sajnos továbbra sem tudok róla, de ha írni nem is, viszont olvasni esetleg tud és egyszercsak nem írnék többé, Ő is levágná, hogy miért), szóval belémszorult minden. Talán jobb is, mert amennyire telítődve voltam, nagyot szólt volna, ha egyszerre kirobbant volna. Nyilván az sem jó, hogy nem távozott, mert a beragadó stressz sem tesz jót, de mindegy, egyelőre valahogy elmúlt az a robbanásközeli állapot. Magamat továbbra sem sajnálom és továbbra sem félek, mert van hitem, van reményem, van akaratom, megyek tovább és teszem, amit eddig: apait-anyait beleadok, hogy szinten maradjak! Meg kell találnia a Tesómnak is, ha egy nap tud jelentkezni! Nagyon hiányzik! 

Terveztem már egy pozitív töltetű bejegyzést a témában, ami meg is fog születni mindennek ellenére, mert nem fogom magam hagyni! Nincs helye a megingásnak! Talán most átkattant valami és Isten adja, hogy ez a hajtóerő és bizakodás kitartson! Majd beszélek a pszichológussal erről az egészről, mert most perpillanat ugyan higgadt, elszánt, bizakodó vagyok, de befigyelnek a disszociatív állapotok, meg a torkomba telepedő szikla, ahányszor benyomja az agyam azt a lemezt, amit a Dokitól hallottam. Volt, amikor a jelenben voltam, nem tudtak beférkőzni a tudatomba a hallottak, mert eltereltek dolgok, de aztán visszakapcsolt ez a magamról és a valóságról való félig 'leválasztódás', magyarul megint beleestem abba a védekezőmódba.
Igencsak ólmosra sikerült ez a poszt, szóval hogy oldjam a súlyát, inkább beírom azt a tervezett pozitívat ide a végére. Egyfajta mankónak, kapaszkodónak szánom a következőket és nemcsak a magam számára, hanem mások számára is, akiknek szükségük van rá. Nem igazán volt még arra példa, hogy megrémüljek, egykezemen meg tudom számolni, hogy hányszor ijedtem meg (a mostani esettel együtt is elég 1 kezem), de olyankor is sikerült gyorsan csatornát váltanom, mert luxus arra használni az energiát, meg többször bebizonyosodott számomra, hogy a gondolatoknak és az akaratnak teremtő erejük van, szóval már csak emiatt sem engedtem semmiféle negatív gondolatot, vagy érzelmet érvényesülni. Ezt ösztönösen csináltam, de aztán egy nap a Dokim azt mondta, hogy ennek nagy szerepe van abban, hogy viszonylag lassan romlok és hogy még életben vagyok. Ez akkor egyszerre sokkolt és egyszerre adott erőt, hiszen nagyon fontos és erős 'fegyver' van a kezemben általa. Fogalmam sincs, hogy most miért nem sikerült teljesen és azonnal csatornát váltani, de azon vagyok, már nemsok kell hozzá. Nincs más lehetőség! Hogy visszatérjek a fegyverhez; több eset is bizonyította a számomra (de bárki számára bizonyítja, aki felismeri), hogy az akaratnak, az elmének hatalmas ereje van! Nem fogok hazudni, röhögtem korábban az agykontrollról beszélőkön és emeletes baromságnak tartottam, hogy az majd segít, ha nagyon akar az ember, de aztán a sors megmutatta, hogy így van! Az elmúlt időszakban 3 esetet is elémtolt az élet és hiszem, hogy ez sem véletlen! Az érintettek állapotának részleteit csupán azért fogom leírni, mert azok fogják kiemelni a csodákat, az akarat és a fizikai/mentális erő hatásait, nem pedig azért megyek részletekbe, hogy bárkit lehúzzak. Neveket és részleteket azért írhatok, mert a neten is fentvannak az esetek, ergo nem sértek személyiségi jogokat, bár az egyik esetben nem fogok konkrétan írni az illetőről, mert egy ismerősöm az érintett. Nyilván megkérdeztem, hogy megemlíthetem-e az esetét, de nevet és olyan részleteket nem fogok írni, amiről felismerhető. Vele kezdem. Adott egy addig - tudtommal - egészséges, 40-es éveiben járó férfi, akit egy nap megtámad a saját szervezete és kishíján megöli, de itt a lényeg: életben maradt! Elvileg képtelenség, mert a laboreredményei és a kórsága természete alapján lehetetlen, hogy éljen, de él és nemcsak, hogy él, hanem nagyon sokat fejlődött! A mozgásképtelenségből viszonylag rövid idő alatt odáig jutott, hogy pár kilométert már elsétál, az izmai erősödnek, az eddig nem mozgó kezét is tudja már valamelyest mozgatni (persze torna is kell rá), elkezdte visszaszedni az elvesztett kilókat is, jelenleg remissziós szakaszban van és Isten adja, hogy ez minél tovább kitartson! Az illető kb. pofánröhögte a kaszást és azóta is csakis előre tekint, abszolút nem sajnálja magát Ő sem és ez is nagyon lényeges! Hatalmas mentális és fizikai teherbírásról tanúskodik az esete, ezért előttem is Ő az egyik példa arra, hogy az akarat mire képes, meg hogy érdemes reménykedni, valamint hogy csodák léteznek! Hiszem, hogy lesz még ennél is jobb állapotban és ezzel egy újabb csoda történik Vele!
A másik eset egy mindössze 14 éves kissrácé, Arnold Chappin-é, akinél operálhatatlan agydaganatot diagnosztizáltak tavaly nyáron és a prognózis szerint fél éve, de legjobb esetben is max. 9 hónapja volt hátra, ha sugárkezeléseknek vetik alá. Lebénult a fél oldalára, a beszéde is nehézkessé vált, állandó hányás, durva fejfájás és ki tudja mi minden gyötri még, de Ő állítólag még most is a családjára és a barátaira van tekintettel, meg még mindig képes nevetni és ezért megérintett a sorsa, követni kezdtem azt fb.-n, ami nem lehet véletlen, ugyanis így szolgálhat az Ő esete is pozitív példaként előttem (is). Egy ideje csend volt vele kapcsolatban, így azt gondoltam talán elment, de a napokban az édesanyja megírta, hogy még mindig küzd, sőt, kicsit javult az állapota, holott ugye orvosilag már nem is élhetne! A 'jóslatok' tehát nem mindig igazolódnak be, ez pedig szintén egy kapaszkodó lehet bárkinek - nekem is! Karácsony előtt állítólag majdnem elvesztették, mert egy nagyon agresszív kezelés hatására a daganata központja elkezdett elhalni, ami sokszorosára súlyosbította a tüneteit, de kitartott és nem értik, hogy hogyan bírta ki. Hiszem, hogy a hatalmas akaratereje és életszeretete nagyban hozzájárul ahhoz, hogy még életben van, ami rá nézve is pozitív, de másoknak is erőt adhat és jó példával szolgálhat. Az a kezelés, ami kishíján elvitte, javulást hozott, állítólag érthetőbben beszél, visszatért az energiája, az ébersége és ezért most elkezdhettek Nála egy új gyógyszert, szóval Isten adja, hogy történjen valamiféle csoda vele is, már csak azért is, mert még csak egy gyerek! Elvileg ezzel a kezeléssel sincs jövője, de történtek már csodák és remélem az övé lesz a következő! Az Ő példája is egy kapaszkodó számomra és az lehet bárki számára, hogy ki kell tartani még akkor is, ha elvileg valamire nincs esély, sosem szabad feladni a reményt! Ebbe kapaszkodom én is!
A következő eset egy fiatal lányé (biztosan sok idetévedőnek/rendszeres követőmnek lesz ismerős a neve, mert sokszor adtak hírt Róla neten is, tv-ben is), Csire Zsuzsié. Sajnos nemrég elment csupán 21 évesen, de az ő esete is példaértékű! 10 éves korában valami vírus megtámadta a szívét, amit oly' mértékben károsított, hogy 11 évesen donorszívre volt szüksége. Ha jól rémlik, pár év után kilökte a szervezete, ezért újabb transzplantációra volt szüksége, de végül azt a szervet sem fogadta be a szervezete, mostanra kilökte, ezért nemrég elhunyt. A 10 éves kálváriája alatt állítólag több, mint negyven (!) szívműtéten kellett átesnie, Ő mégis jól tanult mindvégig és állítólag mindig mosolygott, jóságos volt, nem törte meg az ellopott gyerekkor és a sok szenvedés sem. Állítólag még a kórházból is vizsgákra járt, amiket sikeresen letett, mert végig tanult, szóval elképesztő mentális, fizikai és akaraterővel rendelkezett Ő is, amiről hiszem, hogy hozzásegítette ahhoz, hogy ennyi ideig kitartson! Miután megtudta, hogy nem tudnak már segíteni rajta, akkor sem adta fel, elkezdte kipipálni a bakancslistáján szereplő pontokat és tanult tovább, mert mégis annyira bízott abban, hogy meggyógyul! Az utolsó interjút is mosolyogva adta, miközben arról beszélt, hogy fogy az ideje! Az az akaraterő, hit és életszeretet, ami jellemezte, szintén példaként szolgálhat sokak számára - számomra is! Ez csak 3 történet, de sok van még a világban és mind bizonyítja, hogy az elme mikre képes, úgyhogy ha ezekre fókuszál az ember, az megerősítést tud adni. Ha ez a 3 (és még ki tudja mennyi) ember képes volt az elvileg lehetetlenre, akkor nekem is sikerülhet és bárkinek! Nyilván nem varázserejű a dolog, de mivel nem tudható, hogy kinél fog működni, ezért megéri reménykedni és kitartani! Azt már én is jópárszor tapasztaltam, hogy a gondolatok és a hozzáállás kihatnak a fizikumra, ami ad egy biztonságérzetet és motivációt is, mert egyrészt van mihez nyúlnom, másrészt legalább részben irányíthatom a folyamatokat. Mint mondtam, régebben hókuszpókusznak tartottam az agykontrollt, de a sors rákényszerített, hogy belekapaszkodjak, mint az egyik utolsó cérnaszálba és döbbenetemre működött! Nyilván nem azonnal, de nem is az a lényeg és az sem lényeg, ha most én vagyok az, akire szemforgatva néznek páran, mert ők sem hisznek benne, ugyanis az számít csak, hogy működik, ezzel enyhítve a fájdalmaimat és a rosszulléteimet. Nem mindig segít, nem is mindenben, meg ha ez csak így működne, nem létezne az orvosi szakma, de nekem már az is elég, ha 10-ből mondjuk csak 7 rosszullétet kell elviselnem, vagy ha egy őrjítő fájdalmat lejjebb tudok csökkenteni legalább viselhető mértékűre. Amúgy nemcsak ennyit tud ez a dolog, mert van, hogy teljesen elmúlik, vagy fel sem erősödik egy rosszullét, vagy pedig fokozatosan elmúlik az addig magzatpózban anyázós, könnycsorgatós neuropátiás élvezet. Mondhatnánk, hogy csak véletlen, de többször bebizonyosodott, hogy tényleg az akaratom, meg az összpontosítás dolgoznak olyankor, mert ahányszor kizökkent valaki/valami, miközben 'szugerálom' a fájó területet, vagy 'mantrázom', hogy jobban leszek, újra felerősödik a fájdalom/rosszullét, de amint újra koncentrálni tudok (ami nem könnyű, pont a fájdalom/rosszullét mértéke miatt, de biztatásként mondom azoknak, akik esetleg szintén megpróbálják, hogy nem lehetetlen), olyankor újra elkezd enyhülni! Nemcsak egyszer, meg kétszer, hanem többször tapasztaltam, ezért mondom, hogy tényleg az elme dolgozik. Én nem 'térítek', csupán megerősítem, hogy tud működni ez a dolog és hátha ezzel is tudok reményt, erőt adni bárkinek. Nem minden esetben segít, de nekem már ez is nagy könnyebbséget jelent és némi megnyugvást is, hogy van valamennyi beleszólásom az állapotomba. Ehhez nyilván hozzájön az is, hogy nem tekintek magamra betegként (talán ezért is taglóztak le a Doki mondatai, hiszen ugye a hétköznapokban 'elfelejtem', mizu van), ami ellentmondásos lehet, mert naponta emlékeztet a szervezetem, csakhogy nem érdekel. 😉 Ezért is lapozom most tovább és rakom el azokat a mondatokat egy olyan zugba, ahonnan nem tudnak ártani és visszahúzni! Valami átkattant a toronyban, most sok erőt érzek magamban. 👍

Apám

tiszta ideg, mert ma kapta meg a levelet arról, hogy meghalt az öccse. Nem tartottak kapcsolatot már régen, bár ettől függetlenül nem teljesen közömbös számára a tesója, mert szerette, csak mivel a Lali nem tudta lerakni az italt (fater már rég' lerakta) és emiatt teljesen elhülyült, így megszakította vele a kapcsolatot apám. Én beszéltem vele utána még 1-2×, de mivel velem szemben is agresszív, kötekedő volt, így én is megszakítottam vele a kommunikációt több, mint tíz éve. Nemcsak maga a hír zaklatta fel az öregemet, hanem az is, hogy egyetlen élő rokonként őt kötelezik a temettetésre, ráadásul 3 napon belül kellett volna nyilatkoznia, azonban azon már túlfutott, mivel a Gabihoz ment a levél hétfőn és ugyan feladta a Gabi, de csak ma ért ide. Láncban gyújt a cigikre, meg kishíján sírvafakadt, mert nincs miből kicsengetni a temetés költségeit. Ha az összes zsozsónkat rááldoznánk, akkor sem volna elég, úgyhogy holnap telefonálgat párat, hogy valahogy elrendezze a dolgokat. Akármilyen genya, azért most kicsit sajnálom. A Gabi meg olyat alakított, hogy kínunkban röhögtünk. Ő is erősen mutatja a nárcisztikus jegyeket a dokim szerint és most ismét élesen látszott az egyik. Épp' arról beszéltek apámmal telefonon, hogy meghalt a Lali és tudja, hogy faterom csupa ideg, erre miután lerakták a mobilt, kb. 2 perc múlva pittyent, hogy üzenete van. Állítólag a Gabi valami videót küldött Észak-Korea legőrültebb törvényeiről... Írja neki apám, hogy most ehhez semmi hangulata, erre csak annyi volt a reakció, hogy "a YouTube-ról van az a videó". Na, itt tört ki mind a kettőnkből a röhögés, hogy ilyen nincs, b@sz'ki! Totál leszarja, hogy mi a helyzet, meg hogy a másik hogy' érzi magát. Ugyan faterom is ilyen, viszont ő annyiból enyhébb eset, hogy eszébe nem jutna ilyen baromságokat küldeni olyannak, aki nemsokkal előtte tudta meg, hogy meghalt a tesója és akkor az hagyján, hogy külön fel kellett világosítani arról, hogy ehhez most nincs humora fateromnak, de még ekkor sem kapcsolt, csak annyit bírt reagálni, hogy honnan van a videó. 🙄🤣 Nem hiszem el, hogy ilyen létezik, hogy valaki ennyire a cseh 2-t nézze, meg ilyen tapintatlan legyen. Kíváncsi vagyok, hogy mire jut apám az ügyintézéssel.

Tegnapelőtt este

jött 2 kör görcsroham, de tekintve, hogy kialvatlan, meg stresszes voltam, valamint egésznapos migrénem is volt, meg 30 °C volt felénk megint, nem lep meg a látogatásuk, mert ezek egyenként is ki szokták provokálni. Azóta nem volt gond. A Raynaud még erősen aktív, mert hiába van kint 30 °C, vagy közel annyi, a házban hűvös van. A hullafehértől a liláig terjed a színskála az alkatrészeimen, meg befigyelnek a szívtájéki, a fejemben lévő és a bal kar szorongatások is, amikor érgörcs van, úgyhogy nálam még megy a fűtés esténként. Más gond továbbra sincs. 👍

Képes dokumentáció a későbbiekhez (micsoda kétszínű alak vagyok. 😜)

Voltam ma a szokásos, heti terápiás ülésen. Egy-két aktualitásról volt szó, meg mondtam a dokinak, hogy rászántam magam arra a fateromhoz szóló naplóra, amit javasolt. Még nem írtam bele, de majd fogok. Utána vásárolni kellett, szóval nem hazafelé indultunk. Nemrég véletlenül találtam olyan zoknit, amibe nem izzadok bele 5 perc alatt és akartam még venni, de már nem volt. Mák, hogy amit a múltkor vettem, abban a kötegben 5 pár volt, így nemcsak 1 van, de jó lett volna több. Állítólag a bambuszból készült is jó ilyen problémára, úgyhogy vettem, azt' majd kiderül, hogy igaz-e? Borotvát elfelejtettem venni. 👏

Megvan már a gipszkarton is, így a folyosó mennyezetét is rendbe lehet majd rakni. Dühítő, hogy alig vagyok terhelhető, így nemsok dolgot tudok csinálni, viszont amit igen, azt azért csinálom, úgyhogy amit elbírtam kétszázas pulzus nélkül 😁, azt a napokban kivittem a kamrába, fater meg a nehezebb dolgokat vitte.

Elvileg nemsokára megyünk Pestre, de hiszem, ha elindultunk. Ügyeket is kell ott intéznünk, meg a Dokinak is látnia kell már. Nincs komoly gond, de az ellenőrzés kell. 3 új szerzeményről fogok tudni beszámolni neki azóta, amióta nem látott, de az életemet egyik sem veszélyezteti, csupán kellemetlenségek, szóval nem igazán foglalkozom velük, viszont neki tudni kell minden változást. Nyilván egyik sem jelent jót, mert romlást jeleznek, de már úgy vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy amíg nem vagyok veszélyben, addig nincs igazi gond. Istennek hála a szívem is stagnál és az immun is nyugton van még mindig, lassan a Raynaud is lenyugszik, ahogy bejön majd a tartós meleg, úgyhogy nincs okom panaszra.

Kivételesen nem itthon telt a Húsvét

legalábbis nem kizárólag itthon, mert az Ildiéknél is voltunk. Hogy minek hívta át az öregemet, gőzöm sincs. Én most is csak amolyan utánfutóként mentem, mert nem maradhattam itthon felügyelet nélkül, mivel szarul voltam (ez a hirtelen nyár így március végén komoly, nem lep meg, hogy balhézik a szervezetem), viszont a família és én nem vagyunk kompatibilisek egymással, így általában csak csendben elvagyok magamnak, míg ott vagyunk. Most nem így volt, de csak mert az unokaöcsém feltolta az agyamba a fost azzal, ahogyan bánt azzal a csapat nővel és gyerekkel. Ugyan nem kötődöm egyikükhöz sem, de védtem már meg tökidegen nőt is, szóval itt nem az számít, hogy ki az illető, hanem bekapcsol valami ösztön bennem, ami arra irányul, hogy ne hagyjam a vétlent, különösen ha az nő, vagy gyerek. Ha kedvelem/kifejezetten szeretem is az illetőt, az nyilván duplán késztet arra, hogy a pártfogásomba vegyem. Most 7-en élnek kényszerből egy 2 szobás kis házban, szóval nyüzsgés van náluk és attól öt perc alatt égnek áll a séróm, így most sem volt ez másképp'. A Kitti már 5 éves, de ott van a 2 éves húga és az unokaöcsém másfél éves lánya, szóval ment a sírás, meg a játékokon veszekedés. Volt balhé is, mert az unokaöcsém nagyon paraszt. Nincs jobb szó a viselkedésére, ugyanis leugat mindenkit, de olyan stílusban, hogy a bicska nyílik az ember zsebében és kb. laposkúszásban közlekednek mellette mostanra az Ildiék. Mindig is egy unszimpatikus kölyök volt, de most, hogy már 24 éves, játssza a janit, csak épp' az a gáz, hogy nőkkel és kisgyerekekkel szemben. Mindegyikükkel durvul, amiért leállítottam párszor, de nemcsak én, faterom is lecseszte rendesen. Sírt a Réka (a 2 éves), erre elkezdi a Zoli, hogy "kurvára unom, hogy állandóan bőg ez a kis buzi!" Persze helyreraktuk, meg az unokahúgom kérdezte tőle, hogy mit szólna hozzá, ha ő mondaná ezt a Bellára (Zoli lánya), erre elkezdi a saját húgának, hogy "akkor lerúgnám a fejedet!" A feleségének is ilyet szólt, hogy f@sszopó. Kedvem lett volna behúzni neki ezekért a dumákért és úgy általában a viselkedéséért, de nyilván nem süllyedek arra a szintre. Nagyon idióta lett. Eddig is egy érzéketlen, önző figura volt, de ennyire nem volt durva a helyzet. Érthető, hogy kényelmetlen hatodmagával nyomorogni egy kicsi kéróban, de ez sem jogosítja fel a körülötte élők és mellesleg családtagok terrorizálására. Ebben a remek légkörben telt az a pár óra, amit ott töltöttünk. Kértem inni és mondta az Ildi, hogy üdítő nincs, csak csapvíz van, mire mondtam, hogy nem gond, meg is ittam a vizet, erre a következő pillanatban nyitja és tölti az addig bontatlan Colát a Zolinak. 😁 Nem ez a lényeg, mert nyilván megveszem magamnak, ha kell, van itthon most is, meg a csapvíz is teljesen megfelel nekem, csak az elv vicces, hogy másodpercekkel előtte még csakis csapvíz volt otthon, mert kár belém a Cola. 😁 Megszoktam már, hogy kapzsik, meg bunkók, szóval ezeken már csak röhögök. A fentiek ellenére nyugodt vagyok, nem hatnak rám ezek a családi zűrök. A fater is normálisabb 1-2 napja. Vele is volt egy balhém, de az még pénteken. Valamit csak használ a terápia, mert most nem kaptam dührohamot és sikerült szem előtt tartanom azt is, hogy a nárcizmusa mondatja és csináltatja vele, amiket mondott és tett. Nyilván felcseszett ettől függetlenül, de nem durrant el az agyam annyira, mint ahogy szokott. Naponta alakít valamit, amin fogom a fejemet és kb. tikkel a szemem, de pénteken tényleg nagyon felcseszett. Lényeg, hogy úgy tűnik, néha már befog nálam a fék és nem a düh irányít, szóval egy nap talán normálisabb leszek. 😁 Egyelőre még 10-ből 9× a józan ész helyett azonnal robbanok, de a kezdet biztató. 👍

A Húsvét a szokásosan telt itthon; nyugalomban és a hit jegyében, azaz Bibliaolvasásban és keresztény témájú filmek nézésében (nyilván ezek máskor is játszanak, de ilyenkor mindig). Locsolkodtam is, mert sikerült felborítani az ásványvizet, amire a fater nem rakta vissza rendesen a kupakot. 😁 Ma már az egész napom a szerencsétlenkedés jegyében telt, ön- és közveszélyes voltam, meg mindent fellöktem, levertem, kiborítottam, de legalább volt min röhögni.

Fél éve nem tudok a Tesómról. 😞 Remélem, hogy nincs baja és hogy egy nap tud jelentkezni! 🙏 Ez a remény tart egyben.

Tegnapelőtt este jött egy görcsroham, de nem volt erős és megállapodott egyetlen körnél, szóval most kegyes volt hozzám. Nem lep meg, mivel extrém meleg volt a napokban, ma konkrétan 30 °C itt, Délen. Ha a továbbiakban békénhagy az a merevgörcsös buli, már elégedett leszek, mert az egyéb kellemetlenségekkel nem foglalkozom. Fejben folyamatosan az a lemez pörög nálam, hogy jól vagyok és jól is leszek, mert így kell lennie! Hiszem, hogy ez is számít. Próbál ugyan lerántani néha (a napokban is) valami, de arról nem írok, mert nem is akarok vele foglalkozni, már csak azért sem, mert nem kaphat teret. Egyelőre én irányítok és azon vagyok, hogy ez így is maradjon! Minden oké lesz!

Még élek

Nem volt miről írnom, aztán ugyan lett volna, de akkor meg erőm nem volt ahhoz, hogy írjak a dolgokról.

Alakul a zombi külső és működés, ugyanis a bundás csapat ismét Duracellel működik 2-3 hete, így legjobb esetben is 4 órákat alszom és ha egyben sikerül annyi, az már jónak számít. Negatív rekordot döntöttek a napokban, 2 részletben aludtam kemény 2 és ¾ órát, így igencsak idegbeteg voltam hajnalra.
A kennelépítésbe a jelenlegi fázisban nem tudok besegíteni, mert a szívem miatt nem emelhetek (nem is tudok) 2-3 kg-nál nehezebb dolgot, viszont most majdnem 7 kilókat kellene emelgetni, szóval fater a Gézát kérte meg. Nem haladt a kennel és kérdeztem, hogy miért, mire elkezdte, hogy a melegházat építik, meg hogy a Géza mindig mást, meg a teraszt akarja csinálni a kennel helyett. Lezsibbadt az agyam. 🙄 Mondom neki egyrészt nem a melegházat kéne csinálni, amikor az a nyüves kennel jóideje arra vár, hogy elkészüljön, meg amikor tudod, hogy nem tudok pihenni a bandától, másrészt te vagy itthon, így te szabod meg, hogy a portádon mit csináltok és ha azt mondod, hogy most nem a teraszt kell babrálni, hanem a kennellel kell haladni, akkor annyi! Hogy' lehet valaki ennyire tehetetlen? Mondtam neki, hogy nem fog érdekelni a tilalom, meg a terhelhetetlenségem, én fogom vele csinálni a cuccot, ha nem halad a Gézával, mert nem oké, hogy hetek óta nem tudok pihenni a banda miatt és még ki tudja meddig nem tudnék, ha nem lesz kész mielőbb a rezidencia. Neki nem sürgős nyilván, mert ha ő alszik, akkor bomba is robbanhat, aztán hogy a másiknak milyen szükségletei vannak, az nála mellékes dolog szokott lenni. Abszurdum, ahogy szerencsétlenkednek, mert az egyik nem azt akarja csinálni, amiben megegyeztek, a másik meg nem képes megmondani neki, hogy márpedig azzal kell haladni. Tragikomédia. Amúgy nem fogok emelgetni, mert nem bírja a ketyegőm, csak már elszállt az agyam.

Buktam az augusztusi, kecskeméti repülőnapot, ugyanis nem rendezik meg idén sem. Azért remélem, hogy valami program összejön már végre és hogy a remisszió továbbra is kitart, mert akkor tudok csak utazgatni.

Nagyon rossz passzban voltam nemrég. Már nincs gáz azon a téren, de az állapotkövető rizsa nem árt, hogy később tudjak mihez viszonyítani:
Úgy megreccsentettek dolgok hó' elején, hogy szégyenszemre majd' naponta látogatott meg a BPD-s 'roham' egy héten keresztül, mert az ugye nem olyasmi, amit az ember képes uralni és olyan elviselhetetlenné vált a súly, hogy nagyon sötét gondolataim támadtak azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek magammal (ez a rész pár nap után kitisztult akkor, de mostanság megint itt vannak azok a gondolatok, csak más az ok, ami előhívja őket, viszont még van annyi józan agysejtem, hogy felfogjam: ki kell tartani, meg gyáva sem leszek és amúgy sem lehetek önző.) Mint kiderült, feldolgozatlan dolgok állnak a hó' eleji őrület hátterében, olyasmik, amiknek a létéről magam sem tudtam, mert le voltak hasítva (ez egy védekezőmechanizmus), meg olyasmik, amikről azt hittem, hogy feldolgoztam őket, de egy adott hatás aktiválta őket és ezért egy hétig gyilkoltak a dolgok. Ugyan lecsitultam több, mint egy hete, mert az előbb említett területet feltépő és ingerlő hatás megszűnt, de lesz mit helyrerakni a négyhetes terápián, mert nem maradhat így az a terület. A legutolsó BPD-s 'roham' 2,5 órán át tartott és megint volt benne katatón, meg disszociatív állapot is és késztetést éreztem arra is, hogy sérülést okozzak magamnak. Nem tettem meg olyan formán, amilyenben a késztetést éreztem, mert akkor tisztább volt a fejem és a Tesómnak tett ígérethez még a tébolyban is hű tudok maradni, de 'kellett' a fizikai fájdalom, hogy felülírja az elviselhetetlen és kezelhetetlen lelkit, szóval a kezem közeli kapcsolatba került a fallal és saját magammal. Egy hét volt az, ami ilyen durva volt, de volt 1-2 nyugodtabb nap, sőt, esetenként átestem a másik végletbe és pörögtem, de zömmel ez a pokoljárás boldogított. A jó hír ebben az egészben, hogy az ún. 'büntető hang' mellett megint 'megszólalt' az ún. 'egészséges felnőtt' is, szóval ha nem is nagy lépésekben, de javulok. Ha valaki akkor lát, ziher, hogy hozta volna a kényszerzubbonyt, amint E/2-ben, teljesen racionálisan és hangosan magyaráztam magamnak úgy, hogy közben egyidőben egy őrült is voltam, aki elvesztett minden kontrollt az érzelmei felett és aki katatón állapotban ülve billegett előre-hátra, magát bántva fizikailag és robotszerűen ismételgetett dolgokat. Nem tudom hogy' a viharba tudok egyszerre a két állapotban működni. Szánalmas vagyok, de nem fogok hazudni, mert ez is én vagyok. Máskor az erős szégyenérzet megakadályozza, hogy ilyesmiket megosszak, de most nem érdekel mit gondolnak rólam mások, mert épp' a "minden mindegy" program fut, meg úgy vagyok vele, hogy ebből is hozzam ki a jót, mégpedig azt, hogy talán segíthetek másoknak azzal, hogy aki érintettként téved ide, az esetleg megerősítést nyer, hogy nemcsak őt boldogítják ezek a dolgok, akinek pedig a környezetében van érintett, az így megértheti, hogy mi történik vele. A lényeg, hogy mostanság már nyugi van és nem ártana, ha kitartana ez az élhető állapot. Ugyan el-elborítják az agyamat a sötét gondolatok, de nem fogadok szót nekik!

Megvan a konkrét időpont (persze a tapasztalatok miatt nem hiszek el semmit, csak ha majd elkezdődik a renoválás), elvileg júniusban, vagy júliusban fog elkészülni a szobám, már beírta a Tomi a naptárába a melót. Baromira kíváncsi vagyok, hogy valóban történni fog-e valami az ügyben? Elvileg teljesen fel lesz újítva a szoba; új ablakok, új parketta (szigetelés is, mert a szobám alatt van a pince és penészesedik, ami miatt egyelőre a szobám is, de ugye még nem ott lakom, szóval nem tud ártani), fel lesz húzva a kémény, festés lesz és új ágy, meg új szekrénysor kerül be, mert a jelenlegiek már igencsak csereérettek. Kiválasztottam az ágyat és a szekrénysort is, fekete mindkettő és a következő zsozsó érkezésekor meg lesznek rendelve, elkerülve azt, hogy mire a szoba elkészül, addigra mégjobban megdráguljanak, meg már amúgy is nagyon szar ez az ágy, szétcseszi az amúgy is fájdalomra hajlamos hátamat-derekamat, úgyhogy jól is járok, ha mielőbb cserélve lesz.

Fejlődés és egyebek

(Köszöntök minden kedves errejáró Hölgyet a mai nap alkalmából! 💐)

Szerdán voltam a szokásos, heti terápiás ülésen és a doki szerint újabb fejlődés történt nálam, mégpedig abban, hogy mostanság két alkalommal is képessé váltam a határaim védelmére. Ugye a magamfajta arról (is) híres, hogy nem képes határokat tartani (úgy a sajátjait, mint másokét), bár ez személyfüggő lehet, mert én pl. nem szoktam nyomulni, érzékelem másokét, azonban a sajátjaim állítólag szinte teljesen hiányoznak. Mostanság viszont 2 esetben is meg tudtam húzni őket a saját érdekemben, szóval úgy néz ki elkezdett ez a terület fejlődni, gyógyulni és a doki szerint ez nemcsak ezt igazolja, hanem azt is, hogy a totálisan 0 önbecsülésem is kezd elmozdulni a fejlődés felé, mégha egyelőre nem is vagyok a tudatában, mert 2× is kiálltam magamért, megvédtem azt a figurát, akit amúgy ki nem állhatok és értéktelennek tartok, ezért eddig sok esetben hagytam (szintén nem tudatosan), hogy tegyen vele bárki, amit akar. Másokat ezzel szemben világéletemben képes voltam megvédeni és a mai napig is ugrom, ha kell. Nyilván magamért is kiálltam, de jóval kevesebbszer, mint ahogy az állítólag szükséges lett volna. A közelmúltban megtalált egy BPD-s pokoljárás olyasvalaki miatt, akivel megszakítottam a kapcsolatot és akihez amúgy egyáltalán nem is kötődtem, mert szinte nem is ismertem, szóval érthetetlen volt a számomra a kiakadás, majd az elmúlt két napban is jött egy-egy őrület másvalaki miatt, de szintén olyasvalaki volt, aki aktivált pár sémát és ún. trigger pontot és akivel szintén megszakadt a kapcsolatom, nem is békésen és akihez ugyancsak nem kötődtem (azok után meg főleg hidegen hagy, amilyen aljasan viselkedett). Okádnom kell az egésztől és magától a személytől is. Szerdán az ülésen szóbakerültek a 'rohamok' és a doki rávilágított, hogy miben gyökereznek ezesetben, ugyanis nem értettem, hogy miért borított ki az, hogy olyasvalakivel szakítottam meg a kapcsolatot, akihez nem kötődtem és az, hogy a másik személlyel is meg fog szakadni a kapcsolatom (mert akkor még ugye nem történt meg), holott őhozzá sem kötődöm (a tegnapi aljasságával meg főleg örökérvényűen elvágta magát nálam). A doki szerint maga a veszteségélmény az ok, szerinte az az egyik ún. trigger (ez a pszichológiában automatikus érzelmi reakciót kiváltó ingert jelent), mindegy ki kerül ki az életemből (nyilván ha még kötődöm is az illetőhöz, akkor duplán fáj a dolog), ugyanis állítólag ez a gombnyomásszerűen aktiválódó kiborulás egy régi sérülésből fakad, mégpedig az első olyan veszteségélményemből, ami megreccsentett, ez pedig a faterom 4 éves koromban történő kilépése az életemből. A doki szerint ez úgy beégett a pszichémbe és a tudatalattimba is, hogy amint ér egy újabb veszteségélmény (függetlenül attól, hogy esetleg nem is kötődöm valakihez, vagy hogy én szakítom meg a kapcsolatot, ha pedig kötődtem is, akkor nyilván mégrosszabb), aktiválja az ún. sérült gyermek módot és olyankor valójában a régi élmény fáj újra, mert olyan, mintha újrajátszódna. Mint mondtam, ha kötődtem is az elvesztett személyhez (mint amikor a Tesómmal szakadt meg a kommunikációnk), olyankor nyilván duplán üt meg a dolog, mert maga a személy is hiányzik, de ha nem kötődtem valakihez, akkor állítólag csak szimplán az a régen beégett élmény fáj újra. A rosseb gondolta, hogy olyan régre nyúlik vissza a dolog, eszembe nem jutott volna összekapcsolni, de így már világos, logikusan is hangzik. A tegnapelőtti és tegnapi őrületnél az illető több olyan 'gombot' is benyomott, ami aktiválja a tébolyt, amit megfejelt azzal, hogy amikor jeleztem, hogy legyen elég, akkor sem állt le, nem érdekelte, sőt még kb. le is b@szott, amiért jeleztem, hogy átlépett egy határt, mert számára csakis maga volt a lényeg - mint mindig. Nem, nem a faterom volt, noha ő szokott ilyen genya lenni. Ez a személy még nála is aljasabb volt, de azonnal kizártam az életemből, úgyhogy több kárt ő már nem okoz. Javasolt a doki egy újabb kör négyhetest, így immár negyedszerre futnék neki. Szerinte érdemes, mert egyrészt képes vagyok fejlődni, másrészt csak az segíthet, ha segít egyáltalán, de az esélyt meg kell adni. Meglehet, hogy ezúttal megtörik a jég, ugyanis mint mondtam, fejlődtem pár dologban az utóbbi időben. 

A Tesómról lassan fél éve nem tudok, nagyon aggaszt a helyzet és baromira hiányzik! Remélem a legjobbakat és azt, hogy egyszercsak fog tudni jelentkezni.

A ketyegőm olyan, amilyen, de azért nem lazsálok és amit, meg ameddig bírok, csinálom. Most, hogy volt pár enyhébb nap, rendberaktuk faterommal a teraszt. Én nem emelhetek nehezet, nem is bírok, így az olyasmiket a Gézával intézte, de egyebekbe besegítettem és elég sokat haladtunk. A következő 'projekt' a macskakennel lesz (öcsém, az is mióta készül... 🙄), de egyelőre újra fel kell tölteni a talajt az egyik végénél, mert megsüllyedt. Elvileg áprilisban már birtokába veheti a csapat. Most a szar időben nem tudunk haladni, de amint újra száraz és tavaszias idő lesz, folytatjuk.

Csak a szokásos állapotkövető dokumentációs rizsa

Mostanság nem igazán volt okom panaszra, persze volt/van némi ezmegaz', de kicsire nem adok, azonban most este meglátogatott az a merevgörcsös roham és mindjárt 2 kanyart is lenyomott. Mivel aludtam miattuk, így most nem tudok, hiába lesz lassan éjjel 1 óra, szóval firkálok. Általában megérzem, ha jön, de most nem voltak meg azok a jellegzetességek, csak nagyon elálmosodtam (az is mindig megvan előtte, de most csakis az volt, ezért nem vágtam le, hogy mi készülődik) és le kellett feküdnöm, mert kb. ájulás szintjén lettem hirtelen álmos. El is aludtam másodpercek alatt, aztán valami robajra ébredtem másfél óra múlva, de akkor már éreztem azt a jellegzetes ízt a számban, ami roham előtt van, meg továbbra is kómás voltam. Nagyon nyugtalan, izgatott is lettem (ez is mindig társul a roham kezdetéhez) és akaratlanul izegtem-mozogtam akkor már félig bambán, aztán forróság öntötte el a szívtájékomat, meg a gyomrom környékét és ki kellett takaróznom, de akkor meg fáztam, szóval takaró vissza. Egyszercsak megérkezett a roham, a szokásos finomságokkal. Éreztem, ahogy a keringésem nem tudja mit akar, meg a szívem is pörgött, félreütögetett, a bal karom is szorított és jöttek az adrenalinfröccsök is a szívtájékomba. Külvilág nagyjából nuku, csak az a furcsa kábulat volt, meg az irtó szar közérzet a pörgő és szabálytalanul kalimpáló szívvel és persze a kontrollálhatatlan rázkódás, aztán egyszercsak se kép, se hang. Nem tudom mennyit aludtam, de felébredve még mindig nem voltam jól és a fejem sem tudott kitisztulni, eléggé bamba voltam és gyenge, jött is hamar a második kör. Azután is aludtam valamennyit és abból ébredve sem voltam jól, de a fejem legalább ki tudott tisztulni. Amint működtek a kezeim, meg újra teljesen észnél voltam, elkezdtem netezni, meg tenni-venni, ezzel is arra sarkallva a szervezetemet, hogy szedje össze magát. Hiszem, hogy a gondolatok sokat számítanak és amíg fejben nem adom fel, meg fejben küzdök, addig a szervezetem is küzdeni fog és ez szó szerint életbevágó, mert ha egy pillanatra is elhagyom magam, meglehet, hogy cseszhetem, mert a szervezetem sem fog küzdeni. Nehéz felülírni a rosszullét érzését, meg esetenként az ijedségét (sőt, néha a halálfélelemét is), de muszáj! Ha ezeknek is teret engednék, akkor szintén feladhatná a szervezetem, azt pedig nem engedhetem meg! Eddig még mindig segített ez az erős akarás, meg a hit és Isten adja, hogy ezután is így legyen! Lassacskán jobban lettem, mostanra már csak enyhén kellemetlen a közérzetem. Megint változik az idő holnap, vagyis már ma, valószínűleg az tett be a szervezetemnek.

Ez, meg az

Valamelyest többet tudok aludni kb. 2 hete, így már nem vagyok idegbeteg. Továbbra sem vagyok kipihent, de annyi minimum alvásmennyiség (kb. 4-5 óra) összejön, hogy tudjam azonosítani melyik bolygón vagyok és hogy ne a fertőtlenítős flakonból akarjak az üdítős helyett inni, meg ne úgy kezdjek öltözni reggel, hogy le sem vettem az alvós szerkót, stb.-stb. és ne akarjam a feszültségtől az egész világot megkajálni reggelire. 

Ha már az alvásnál tartok; írnom kell az álmaimat és megpróbálni elemezni, ezt a házit kaptam ma a dokitól. Mondanám, hogy jobban örültem volna egy 50 fokos házinak, de utálom a páleszt. Szó volt a múltkori dilihoppról is, nem lettem megdicsérve a falba és ágytámlába öklözés miatt, viszont azt értékelte, hogy előtte próbáltam visszafogni a robbanást, meg hogy amikor a fater ordítozott, nem ordítottam vissza és megerősítette, hogy fejlődésről árulkodik az is, hogy sikerült elejét venni a BPD-s 'roham' eldurvulásának. Mivel az írás bevált, mint terápia, javasolta azt is, hogy írjak a fateromhoz is egy naplót. Ugye nem lehet vele beszélni, mert üvöltve támad, hárít, meg sem hallgat, stb., viszont a doki szerint segíthet, ha legalább leírom, amiket épp' mondanék neki, vagy amiket előbbiek miatt már rég' magamban kell tartanom vele kapcsolatban. Nem lesz könnyű és nem is most fogok nekiállni, de ha ez kell ahhoz, hogy jobban legyek, állok elébe.

Tegnap volt apám megvenni az ablakokat - többek közt -, szóval azok is megvannak már. Elvileg 100%, hogy a nyáron visszaköltözhetek a rezidenciámba, de csak akkor fogom elhinni, amikor megvalósul. Ideje lesz, mert unom, hogy szinte nincs magánszférám, meg a fater igénytelenségét is baromira unom. Olyan büdös a lába, hogy cipőn keresztül is érezni, meg nála is rohadt büdös van és nem lehet megmaradni. Jó lenne dumálni is, bár sosincs rám ideje. Nincs ideje ilyen dolgokra, mert leköti a tévézés, meg a szomszédolás és a telefonon játszás. Persze nemcsak ezek, de dühítő, hogy amikor nincs elintéznivaló dolga, olyankor sem töltünk közös időt soha, mert mindennel és mindenkivel szívesebben foglalkozik, mint a fiával.

Múltkor megint elkapott az írhatnék. Kb. 17-18 éves lehettem, amikor 3 könyvet is írtam párhuzamosan, aztán jött egy kattanás, hogy mind szar és töröltem őket, pedig az egyik már meghaladta a 200 oldalt is. 😁 Azóta nem kezdtem könyvbe, de mostanság vissza-visszatér a gondolat a fejembe. Most épp' nem izgat, mert napok óta zsong a fejem és úgysem tudnék összehozni 2 értelmes mondatot sem, meg most kb. élni sincs kedvem a terápiás ülés után (ott egyben voltam és el is távolítottam magamtól az elhangzottakat, de kezd ez a védekezőmechanizmus kikapcsolni), de ha valamikor neki is állok esetleg az irománynak, kiadatni akkor sem fogom, mert nem ütöm meg azt a szintet, ami ahhoz kell, de arra jó, hogy lekössön, meg segítsen jobban látni dolgokat.

Továbbra sem tudok a Tesómról. Nyilván jó oka van a csendnek, de ettől csak méginkább aggaszt a dolog. Baromira hiányzik és idegesít, hogy nem tudom, mi lehet Vele. Ha tudna, biztos, hogy jelentkezne. A lehetséges okokról nem írok, mert nincs jogom hozzá. Egyelőre egyben tart az a remény, hogy jelentkezni fog, ha tud és hogy nem esett baja, hanem más okból nem tud jelentkezni, de egyáltalán nem vagyok nyugodt.

Újra nekiálltam verset írni. A rajzolás most nem megy, megint remeg a jobb kezem mostanság, de ha abbahagyja a szarakodást, akkor majd rajzolok is. A remisszió még mindig tart. 👍 Az ízületi gyuszi lángolt csak fel, egy ideje már boldogít, de majd elmúlik.