Az ünnepnapok

úgy telnek nálunk, mint bármelyik másik nap, de legalább béke van. Fater minden évben tiszta ideg Karácsony előtt, pedig nem kéne, mert senki nem vár svédasztalt, meg nem kéne semmivel kapkodnia, viszont most is lehiggadt tegnapra és azóta nyugi van, velem is normálisan tud beszélni. Én sem vagyok idegbajos. Most nem igazán főzött, mert nekem nincs étvágyam, magának meg minek csinálna annyi kaját, mivel vendég sincs, szóval egy fazék székelykáposztával elvagyunk. Nagy kedvencem, de most csak 2× ettem belőle (erőltetve) és kb. akkora adagot, amekkorát egy óvodás eszik. 😁 A semminél több. Kaptam a napokban Nutridrinket, nem kell januárig várnom. 👍 3 hónapja tart a szar étvágy, bár volt egy rövid időszak, amikor tudtam enni, aztán újra étvágytalan lettem és az tart még mindig. Ha eszem is (vagy iszom), mindennek olyan utóíze van, mintha egy maroknyi gyógyszert rágtam volna össze. 🤮 A képemnek is olyan íze van, hiába mosok fogat, vagy próbálom elnyomni valamivel, csak addig jó, míg ízlelgetem az adott dolgot, utána marad az erősen keserű íz. Lassan 2 hónapja mért a Doki, akkor 60 kg voltam és tegnap én is megmértem magam, még mindig annyi vagyok, szóval legalább nem fogytam tovább. 👍 

23.-án este elég keserű hangulatom volt, mert a másnap elérkező Karácsony jobban kiélezte, hogy ez lesz az első a fogadott Tesóm nélkül és hogy az Öcsém sem lesz itt. Még mindig nem hiszem el, hogy elment, továbbra is 'nyugodt' vagyok, leszámítva a 23.-a esti keserűséget. Nem csak miatta volt, hanem a fogadott Tesóm miatt is, meg továbbra sem futja néhány perc könnyezésnél többre. Nem mintha akarnám, csak ez is mutatja, hogy le vagyok blokkolva továbbra is.

Úgy volt, hogy ma átmegyünk az Ildiékhez, de a front játszik velem 2 napja és tegnap is olyan szarul voltam szívügyileg, hogy mondtam az öregnek; Karácsonyra én szívrohamot fogok kapni. 😜 Érti a poént, a feketehumort is (ő is szokott beszólogatni, ha adja a helyzet), szóval röhögött. Szívrohamot ugyan nem kaptam, de görcsrohamot igen, egyet éjszaka, egyet meg ma délelőtt, úgyhogy nem akartam átmenni így, mert szarul vagyok továbbra is és ilyenkor megesik, hogy újabb lesz. Nem akartam ott is 'előadni magam'. 😁 Néhány éve vannak ezek a rohamok, de eddig megúszták a műsort, mert ott sosem kapott még el. Fater átment, vitte az Ildiéknek az ajándékokat. A Gabinak feladta őket még ünnep előtt, mert nem tudott felutazni Pestre. Azt mondta, hogy nem jutott pénz arra, hogy nekem is vegyen, de nem izgat, mert nem várok soha semmit. (Az elv azért érdekes, hogy mások hamarabb jutottak eszébe - a szomszédék is -, mint a fia, de nem rugózom rajta.) Mint mondtam, nem vártam ajándékot, csak azt hittem már nem tud újat mutatni. 😁
Az Ildi küldött nekem egy óriás Milkát és egy olyan holmit hozott Németországból, amibe melegvizet kell tölteni és melegen lehet vele tartani a kezet, lábat, vagy bármit. Értékelem, hogy gondolt rám, ráadásul ilyen hasznos holmit választott. 👍 Állítólag örült az ajándéknak ő is, szóval nem nyúltam mellé.

Nem megyünk Pestre

Fater nem ér rá, én meg szimbiózisba kerültem az ággyal, szóval ezért nem tudnék menni. Ha ő ráérne, akkor sem hagyhatna itt. Szívás, mert ki tudja hány hónapot kell várni megint, mire mehetek interjúra, aztán majd mire befeküdhetek. Mindegy, elengedtem egyelőre a dolgot.

Úgy néz ki hat az értágító, amit a múltkor kaptam. 👍 Nyilván nem szűntek meg a tünetek, de legalább fel tud időnként melegedni kezem-lábam és jóesetben akár egy óráig sem hűlnek ki. Ha fázom, vagy hideget fogyasztok, akkor persze jön a buli ott is, szívtájékon is, meg mindenhol, de legalább a spontán lefagyások ritkultak kicsit.
Valami viszont megint zajlik bennem és ezért nem tudnék Pestre utazni.
Szokásos állapotkövető dokumentáció:
Negyedik napja hőemelkedésem van, izzadok tőle, mint egy ló, szédelgek, fáj és ég a fejem, húz az ágy, szar a közérzetem is. Főleg esténként, meg hajnalban, most is csurom izzadság vagyok, még a séróm is vizes 😁 és égek, fáj a fejem. Megint aluszékonyabb vagyok pár napja, meg gyenge, gyakran van hányingerem is. A ketyegőm is sokat bulizik nyugalomban is, a fizikai aktivitásról nem beszélve, emiatt sem tevékenykedni, sem beszélni nem tudok (tudok, csak minden szó után fújtatok, mint egy gőzmozdony 😆), bár jön egy melegfront, meg csapadék, amikre érzékeny, szóval lehet, hogy csak ez tesz oda neki. Az étvágyam nem javul, de nem is romlott legalább. Napi egy-, maximum kétadag akármit tudok megenni és azt is minimum 2 részletben. 👏😁 Úgy volt, hogy lesz Nutridrinkem, de azt mondta a fater, hogy "drága, úgyhogy amíg tudsz enni, nem váltjuk ki". Ha elintézné, hogy visszaadják a közgyógyot, 6.000-el kevesebbe kerülnének a gyógyszerek. Mindegy, most van 6 adaggal, mert Isten munkálkodott. A szomszédunk is kapja a tápszert, mert ő rákos, de azt mondta már rosszul van tőle, ezért átadta nekem a megmaradt 6 db-ot, ráadásul ez is a "Max" változat, ami ütősebb és én is ezt szoktam kapni. Napi 1 flakonnal kell inni, mert ebből csak annyi a megengedett (a másikból napi 3-at kellett innom), úgyhogy majdnem egy hétre elég lesz. 👍 Mellette igyekszem enni is, hátha hízom egy kicsit, mert másfél hónapja mért a Doki, akkor 60 kg voltam és ez azóta sem változott. Legalább lefelé sem ment. 😉 Megint rá kéne állni a tejbegrízevésre, mert azzal egyszer már sikerült hízni, bár akkor kívántam is és naponta ettem, mostanság viszont azt sem kívánom. Ma pont igen, ezért az volt a vacsorám. Fater magától felajánlotta, hogy elkészíti (mert nem bírtam felkelni), értékelem, hogy magától segített, mert általában ha megkérem, akkor is húzgálja a száját. Januárban jön pénz, akkor bele kell, hogy férjen a tápszer, nem a gyógyszeren kell spórolni. 3 kartonnal szokott venni, az olyan ~ 11 ezer körül szokott lenni. Nem kell 3 karton, legyen 1 és ne mondja, hogy majdnem 4.000 forint sem fér bele! Ha cigire jut, erre is jutnia kell! Egy kartonban 24 db van, azzal elvagyok ~ 3 hétig, azalatt meg csak hízom, mivel ez erősebb változat is, meg van még némi étvágyam, szóval valamennyi szilárd kaja is kerül belém. Ez a cucc kizárólagos táplálásra is alkalmas, pár éve csak a tápszert tudtam meginni egy hónapig, akkor napi 5-öt kellett innom (a gyengébből) és mint látszik, nem haltam éhen. 😁 Közben amíg írtam, dumáltam az öregemmel és megértette végre, hogy szükséges a tápszer, januárban vesz egy kartonnal. 👍 Eddig mindig azzal csesztetett, hogy alig eszem és ha nem hízom, nem teszik be a pacemakert, pedig tudja, hogy vannak ilyen időszakok, amikor alig/nem tudok enni, nyilván a tápszert is ezért kapom, mégsem akart áldozni rá, ami így ellentmondásos. Nem gáz, mostmár lesz. 👍

'Kerozinom' 😁

Hiányzik az Öcsém, meg a fogadott Tesóm, főleg így a szeretet ünnepének közeledtével. Ugye a Gábor szinte most ment el, meg úgy volt, hogy itt lesz ünnepekkor, a Tesóm nélkül pedig ez lesz az első, minden évben együtt töltöttük virtuálisan. Az a jó, hogy ilyenkor a fater normálisabb (én is jobban figyelek, hogy higgadtabban kezeljek dolgokat, szóval én is normálisabb legyek), ezért békében szokott telni. Nem lesz rendezett környezet, ajándék is jelképes lesz, étel is egyszerű, de nem számít, mert nem kell svédasztal, meg ezerdoboz ajándék, mert nem ezek számítanak. Lehet, hogy szarok a körülmények, de mindig van, akinek rosszabb, pl. a hajléktalanok boldogok lennének, ha egy lepukkant kéróban lakhatnának és egy tál meleg étel kerülne szenteste az asztalukra. Őket megnézve nekem nincs okom panaszra!

Bent vagyok

a kórházban. Semmi komoly, csak az ötnapos értágító infúziókúra kezdődött meg, pénteken megyek haza. A mai adag már lecsöpögött.

15.-én lesz a Gábor temetése. Én nem lehetek ott a hideg miatt sem, meg a stressz miatt sem, de otthon majd gyújtok egy gyertyát. 30.-án automatikusan védekező üzemmódba kapcsolt az agyam és úgy tűnik, benneragadtam. 1.-én is egész nap a tagadás állapotában voltam, ugyanúgy csináltam a megszokott tevékenységeimet és aznap többször is eszembejutott dolgokról, hogy röhögne rajtuk, de gondoltam majd elmesélem/megmutatom, ha jön Karácsonyra és hiába esett le olyankor, hogy ez mind megvalósítatlan marad, mégsem esett le igazán. A Mogyi is eszembejuttatta, mert az ő macskája volt. Azért adta nekem, hogy ne kelljen visszavinnie magával abba a szar közegbe, ahol bántották, rólam meg tudta, hogy nagyon csípem a macskákat (is) és tudta, hogy jó helyen lesz. Maradtak nálunk ruhái is. Nálunk felejtette az egyik gitárpengetőjét is. Megmaradtak belőle kézzelfogható emlékek, viszont itt a lényeg; már csak azok maradtak. Ha kérdeztem a fatert, vagy hívott minket a Gábor, mindig "majd lejöhet" volt a válasz. Elkéstünk! 🤬 Oké, nem tudhatta, hogy ez lesz, ezért inkább a helyzet dühít, de már nem változtat azon, hogy többet nem tud jönni. Mindez a felismerés oldott egy keveset azon a blokkon, ami féléve, a fogadott Tesóm elmenetele óta megbénít érzelmileg. Úgy tűnik egy ugyanolyan kaliberű hatás kellett, hogy legalább minimálisan elmozdítson abból az állapotból. Annyiban oldódtam csak, hogy 1.-én este random elkezdtem sírni, mégha könnyezésnél többre nem is futotta és jó, ha negyedórát tartott, szóval nem az a tipikus keserűséggel teli és intenzív, de megkönnyebbülést hozó kifakadás volt, ami jellemezni szokta az embert ilyenkor. (Nem mintha vágytam volna rá.) Szomorúságot éreztem csak és mint mondtam, kb. 10-15 perc után ahogy jött, úgy ment, magától. Azóta sem ismétlődött és még mindig nem fáj jobban, még mindig beszédes vagyok, még mindig nem hiszem el, még mindig teszem a megszokott dolgaimat. Nem mintha vágynám a zombi-üzemmódot és a kesergést, csak furcsa, hogy ilyen 'nyugodt' vagyok. Nyilván Ő sem akarná, hogy keseregjek, szóval talán örül, hogy egyben vagyok. Magam sem tudom mi egészséges, akkor sem, ha 'tapasztalt' vagyok, mert egyik esetben sem egyformán viselkedtem. Nem tudom, hogy normálisan működöm-e még? Annyi azért nyugtat, hogy ahogy én az ő részéről, úgy Ő is nyilván érezte, hogy érdekelt a hogyléte, meg hogy szerettem, szóval ha lát, akkor tudja, hogy nem vagyok közömbös.

Úgy volt, hogy idén már nem megyek Pestre, de jeleztek, hogy 20.-án mennem kell interjúra, ami az egyhónapos pszichoterápiát előzi meg. 19.-én utazunk, mert másnap 9-re kell mennem, viszont a busz csak 11-re érne be a Népligetbe. Az interjú után várólistára tesznek és majd szólnak, ha befeküdhetek. Fater amúgy is ment volna Pestre a Gabi miatt a hónapban, mert viszi az ajándékait. Ha már fent leszek, bemegyek az orvoshoz és odaadom neki, meg az asszisztensnek az ajándékot. Minden évben kapnak, ez a minimum azért, hogy évek óta mentik a bőrömet. Talán nyugis lesz a légkör, mert Karácsony környékén mindig visszavesz a Gabi is, fater is, tudnak normálisan, vagy legalábbis nagyon minimális összemordulással kommunikálni. Kár, hogy csak ilyenkor képesek letenni a fegyvert, de nézzük a jó oldalát; legalább erre az időre leteszik.

Meghalt

az Öcsém! Elegem van ebből a rohadt évből; előbb a kutyámat és a fogadott Tesómat, most meg az Öcsémet vette el. Legyen elég, mert több veszteséget tényleg nem bírok el! Nem együtt nőttünk fel, sokévig nem is volt köztünk kapcsolat, de amióta volt, az jól működött. Nyilván nem tudott nagyon szorosra fűződni, de azért szerettük egymást. Ritkán tudtunk találkozni, de olyankor mindig éreztem hogy számítok neki és ez természetesen kölcsönös volt. Képtelen vagyok most többet írni. Egyelőre még tart a sokk és az egyben tart, meg az is tehermentesítette a pszichémet, hogy átaludtam az egész délutánt, mert olyan szarul lettem a hírtől, hogy le kellett feküdnöm. Belülről szaggatja a keserűség azt a részemet, amelyik már némiképp' felfogta a történteket. Felemásnak érzem magam.

Színes egyéniség

vagyok, mióta tovább hűlt az idő. Mindenféle színben pompáznak az alkatrészeim. 😁 Ebből infúzió lesz, már ismerem a rutint, de mondta is a Doki a kontrollon, hogy ha rosszabb lesz, kell a koktél. Az lett, úgyhogy jön az 5 napos kör.

A szokásos képes dokumentáció következik elsősorban magamnak az állapotkövetésre, de hátha segít más errejárónak is felismerni, hogy mivel van dolga (azoknak írom, hogy Raynaud szindróma az állapot neve). Így nézek ki mostanság attól is, ha csak szellőztetek néhány percig, vagy hideget érintek/fogyasztok:

(A lila száj a lényeg, az ocsmány fejszerkezetet kéretik nem nézni. 😁 A szemüveg meg azé' kellett házon belül, mert fájt a fejem és csesztette a kijelző fénye a szememet.) Visszatérve a liluló szájra: ebben már a szívelégtelenségnek is benne van a keze, de a Raynaud is ilyet okoz egyeseknél - mert nem mindenkinél egyformán jelentkezik.

Ahogy én sem, úgy a fater sem lesz profi fotós, de a lényeg látszik (a melegvíz azért kell, hogy 'kiolvadjanak' az ujjaim.)

A lábam azt csinálja mostanság, hogy a bal színesebb és sokszor hidegebb is, vagy csak az hideg, a jobb nem - akkor is, ha nem színes. Bal kezem szintén ezt játssza.

28.-án jótékonysági süteményvásár, meg egyebek lesznek nálunk, a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében és mint tagoknak, nekünk is menni kéne, de én nem tudok. Fater persze megy. Jó lett volna besegíteni, de egyrészt a mozgástól egyből jön a rosszullét, másrészt 6 órát kéne a szabadban tölteni, viszont mivel a házban is így jönnek az erős érgörcsök, ezért tilos kimennem. Mindegy, tavasztól már kimehetek és addigra talán az ICD is bekerül, szóval újra aktív leszek, ha minden jól megy és akkor megyek segíteni.
A front odatesz eléggé, de csak jönnek már a jobb napok is.
Az étvágyam lassan, de biztosan megindult. Még nem fosztom ki a hűtőt, de legalább már eszem. Nutridrink is bevetésre kerül, hátha könnyebben visszaszedem az elvesztett kilókat.
Ennyit a fizikai állapotomról.

Nem akarom elkiabálni, de ha minden jól megy, februártól több pénzünk lesz és el tudunk mozdulni ebből a szar élethelyzetből. Nem azonnal, de nem is ez számít, hanem a fény az alagút végén! Minden helyzetet könnyebb elviselni, ha az ember előtt van egy támpont azt illetően, hogy meddig tart. Végre látni a kiutat és ez máris erőt adott ahhoz, hogy elviseljem a körülményeket. Eddig is azt tettem nyilván, de kezdtem besokallni, viszont mostmár van mire várni. 👍 Dicsőség az Úrnak, amiért ismét meghallgatott! Annyi haszna van annak, hogy itt vagyunk a világvégén, hogy a házak is olcsóbbak, 1,5-2 millióért már van lakható állapotú, láttunk egyet-kettőt még korábban. Azok is felújítandóak, de az alapkomfort megvan bennük és nekünk elsősorban arra van szükségünk. Mivel nem jönnek dolgozni ide, ezért a ház nemhogy nem halad (mi javítgattuk, de mindent nem tudtunk), egyre rosszabb és ez így méltatlan. Már rég' az, csak nem volt hová menni. Most, hogy több lesz a pénz, félre tudunk tenni és venni egy olyat, amiben az alapkomfort megvan. Még minimum egy-másfél évig ki kell bírni itt, de nem érdekel, a fő, hogy már látni a kiutat. Pár kg lehullt ezzel a vállunkról, holott még semmi nincs, de mégis van valami, ami nagyon fontos; kilátásba kerültek végre a jobb mindennapok! Az a terv, hogy (leghamarabb is) jövőre átköltözünk egy lakható kéróba, de ezt nem adjuk el, hanem felújíttatjuk. Eddig arra sem volt pénz, hogy vegyünk egy lakhatót és arra sem, hogy rendes szakikat megfizessünk. Azért nem halad ez a ház sem, mert a helyieket lasszóval sem lehet elkapni és nem csak ide nem jönnek, mások is mondják, hogy nem találnak melóst, aki rendberakja nekik a dolgokat. Persze lehet hívni megbízható melósokat - horror összegért. Most viszont össze tudunk gyűjteni egy olyan állapotú kéróra, amiben egy alap életszínvonalon tudunk majd élni és jutni fog pénz rendes, megbízható szakik kifizetésére is, így végre elkezdődik majd ennek a háznak a renoválása. Nyilván nem 5 perc alatt fog minden rendbejönni, tekintve, hogy nem a Bank fog ránkszakadni és rengeteg is a meló ezzel a házzal, de mivel normális körülmények közt leszünk egy másik házban, nem kell majd annyira kapkodni ezzel a házzal, mintha benne lennénk és sürgetne az, hogy gyorsan legyenek élhetőek a körülmények. Ahogy összegyűlik a pénz egy következő javítás elvégzésére, mindig neki lehet majd látni. Biztos beletelik majd hosszabb időbe a sok meló (pénztől is függ, meg előre nem látható dolgoktól is), de legalább haladni fog és mi is normálisan élhetünk addig. Ha elkészül ez a ház és értelemszerűen komfortos, rendezett lesz, akkor meghirdetjük, ahogy azt is, amiben addig fogunk élni, amíg ez készül és a két házból összejött összegből közelebb költözünk Pesthez. Pestre költözni lenne a legjobb több szempontból is (legfőképpen az orvosaim miatt), de esélytelen az ingatlanárak miatt. Ez a ház nagy (106 négyzetméter) és ha fel van újítva, elmegy elég jó pénzért (nagyon sokért akkor sem, mert a Déli határnál vagyunk), ugyanis romos állapotában is 2,3 millióra volt értékelve. Mi csak azért tudtuk megvenni 1-ért, mert régóta nem kelt el és a tulaj leengedte az árat. Ha ebből felújított állapotában kijön mondjuk 8 millió (de lehet, hogy keveset is mondok, mert jó állapotú 2 szobásak kerülnek itt 5-6 millióba, ebben viszont 5 szoba van, plusz van fúrt kút, melléképületek) és a másikból is bejön pármillió, akkor a kapott összegből már közelebb tudunk költözni Pesthez. Ha csak 1,5-2 órányira lennénk, az is jobb volna, mint ez a 4. Remélem ezúttal tényleg történni fog valami, mert eddig mindig csak a szép kilátások voltak, aztán semmi nem lett semmiből. Nem pesszimista vagyok, hanem a tapasztalataim beszélnek. Mindegy, én hiszem, hogy ezúttal tényleg kitörhetünk majd!

Ma 8 éve

ismertem meg a fogadott Tesómat és ő, meg az az időszak, valamint az a kötelék megérdemel egy posztot.

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ez akkor is bebizonyosodott, ugyanis akkor botlottunk egymásba, amikor mind a ketten ki akartunk szállni. Akkor még nekem is bipoláris depresszióról szólt a papírom, ezért gondoltam érteni fogjuk egymást és úgy is lett. Később derült ki, hogy nálam mégsem az a helyzet, hanem a nagyon hasonló tünetekkel járó borderline szindróma áll fenn, de pontosan a hasonlóság, meg az egymás iránti tolerancia miatt ez a különbség semmit nem változtatott a barátságunkon. Naponta chateltünk - órákig, sokszor hajnalig. Nagyon hamar kialakult a kölcsönös szimpátia és a bizalom, erre a tortára a habot pedig az egyformán beteg humorunk tette fel. 😁 Tetszett a lazasága, hogy nem finomkodott és vette a lapot Ő is, bármiből poént gyárthattunk, mert a másik azonnal fogta az adást és nem volt megrökönyödés, sértődés, vagy ilyesmi, helyette visszadobáltuk a kapott labdát. Nem lehetett érezni sem a nemi, sem a korkülönbséget, teljesen kompatibilisek voltunk egymással és sok volt a közös vonás is. Mint mondtam, mindketten a szakadék szélén állva készültünk levetni magunkat, ezért szó szerint megmentettük egymást. Család mindkettőnknél csak elméleti szinten létezik, ezért úgy kellett mind a kettőnknek a hovatartozás, meg a szeretet, mint egy falat kenyér és végre nem éheztünk tovább, főleg hogy egyhónappal a szeretet ünnepe előtt futottunk egymásba. Először barátok, aztán legjobb barátok, majd pedig gyakorlatilag testvérek lettünk, legalábbis olyan szintre fejlődött a kötelék, de valójában annál is több, amolyan 'lelki társ' voltunk egymásnak - leginkább így lehet definiálni. Egymás függői lettünk. Sokan félre is értették a kapocs szorosságát, de olyan is volt, hogy féltékenységből szét akarták barmolni (tiszta óvoda). Kaptam Tőle egy rakás poénos becenevet az évek alatt, de elfogadtam. 😁 Véd- és dacszövetség alakult ki, a környezetünkkel is szembementünk a másikért (szánalmas módon onnan is féltékenység vezérelte próbálkozások irányultak arra, hogy ne tudjuk fenntartani a kapcsolatot). Mint mondtam, rossz periódusban voltunk, amin nem segített a közelgő Karácsony sem, mivel a szeretet ünnepe felerősítette a szeretet hiányát. Nálam akkor már évek óta úgy zajlott, hogy egy - akaratlanul rámtörő - kiadós bőgés után vergődésemben kárt tettem magamban, majd mindezt 'betépéssel' (nyugtatófüggő voltam) zártam, mert nem tudtam elviselni a szeretethiányt sem, aztán meg a szégyent amiatt, amit magammal tettem (nem mintha a begyógyszerezés különb cselekedet lett volna 👏) és inkább kiütöttem magam, hogy ne érezzek, ne gondolkodjak. Mindez megtörtént 2013 Karácsonyán is, egyhónappal azután, hogy Ő már itt volt az életemben, majd talán még a következőn is és igazából hétköznapokon is, amikor nagyon rossz passzban voltam, de aztán elkezdtek ritkulni az ilyen alkalmak, mert Ő enyhítette a rosszat. Nagyon kiakadt azon, hogy kárt teszek magamban, ez pedig nekem azt üzente, hogy nem is magammal teszem, hanem valójában Vele, azt meg nem akartam, szóval erre gondolva próbáltam a következő alkalommal megállni a késztetést. Onnantól kezdve ez tartott vissza. A gyógyszereket nem magamtól raktam le, de a nehezén túljutva nem is volt más választásom, mint mással terelni a figyelmemet, meg másba fojtani a keserűséget, viszont ezen a téren is segített a Tesóm jelenléte, mert a szeretete, a poénjai erőt adtak, ahogy az is, hogy ösztönzött, meg bizonyítani is akartam Neki. Mindig segítettük egymást. Sosem röhögtem annyit, mint Vele, sokszor hasizomgörcsig, könnyezésig fajult és ezt akkor is el tudtuk érni a másiknál, amikor az padlón volt. Jól hatottunk egymásra mindig. Ha dühöngött valamelyikünk, a másik le tudta hűteni az agyvizét, pedig egyikünk sem bírja a csitítgatást. Tudtunk bánni egymással. Amikor nézeteltérés volt, megbeszéltük. Nem titok, hogy voltak nagyobb viták, de a végén azt is úgy sikerült zárni, hogy mindenki elmondta higgadtan az álláspontját, vagy hogy mi húzta fel, mi bántotta, nem maradt el a bocsánatkérés és a megbocsátás sem. Két szeszélyes természetű, meg befordulásra hajlamos embernek nem könnyű kapcsolatot fenntartani, de belátással, toleranciával, akaraterővel és legalább némi önkontrollal lehetséges. Ő mindig hitt bennem és mindig ösztönzött, a gyógyulásomról beszélt mindig. Olyan oldalaimat is felszínre hozott, amikről addig magam sem tudtam, mert senki nem váltotta ki őket. Engem nem izgat a név- és a születésnapom, de Ő mindig köszöntött és megajándékozott (természetesen ez is kölcsönös volt), Karácsonykor sem feledkeztünk meg a másikról. Az idei lesz az első egymás nélkül, nagyon nem várom. Szilveszterkor mindig 'átbeszélgettük magunkat' az Újévbe. Az évek alatt szerves részei lettünk egymás mindennapjainak, szinte mindennap beszéltünk, de legalábbis hagytunk üzenetet a másiknak, ha valami miatt nem tudtunk beszélni. Lettek egymás közt használatos poénos kifejezéseink is. Senkivel nem volt ilyen szoros kötelékem. Rengeteg dolgot lehetne még írni, mert 7,5 év alatt sokmindenen átmentünk együtt, jó és rossz dolgokon is, van egy csomó jó emlékem, de egyrészt lehetetlen mindent felidézni, másrészt jogom sincs mindent kiírni, de semmit nem bánok és sokmindent köszönhetek Neki! Az utolsó időszakot nem akarom felidézni, mert nagyon elkeserít, arra akarok emlékezni, amikor minden rendben volt. Hiába telt el fél év, olyan mintha tegnap szakadt volna meg a kötelék. Nagyon hiányzik, szoktam vele kapcsolatban álmodni és még mindig van olyan is elég gyakran, hogy valamit meg szeretnék osztani Vele, vagy mutatni valami poénosat, egyáltalán beszélni vele, tudni róla, aztán egyből leesik, hogy nincs lehetőségem ezekre. Ő is betölthetetlen űrt hagyott maga után és az csak nehezebbé teszi, hogy haraggal ment el, abban a hitben, hogy nem voltam őszinte. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, meg akihez igazán kötődtem, ő adott szeretetet, jókedvet, ő motivált, ő hitt bennem és viszont is elfogadta ezeket, egyszóval minden jó hozzá kapcsolódott, aztán mindennek vége lett ès ezzel nekem is. Egy BPD-s ember rémálma a magány, az elhagyatás (pláne ha azt veszíti el, akit imád és akitől kb. függ), meg az,.ha nem tud megfelelni (főleg ha ugyanennek a személynek.) Mindegyik teljesült. Senki nem tudná pótolni Őt! Látszólag létezem tovább, mivel muszáj, poénkodom is, mert ilyen vagyok, de valójában nincs már bennem az, ami addig volt, míg Ő jelen volt a mindennapjaimban. Ugyanúgy elvitt belőlem egy darabot, ahogy az Anyu, meg a Barátnőm. 7,5 jó évet adtunk a másiknak, ez egy kis vigasz. Féléve lépett ki az életemből, ezalatt kiderült, hogy többeket tiltott ugyanúgy, mint engem és voltak, akiket indok nélkül, szóval valamiért mindenkit kizár. Nemcsak nekem szólt tehát a dolog, mégsem vigasztal, már csak azért sem, mert ezek szerint teljesen befordult, ergo marhára szarul lehet. A legjobb barátnője, akit szintén kizár, írogat nekem időnként, hogy tudok-e Róla? Mindig azt várom, hogy vége lesz ennek és valójában minden oké, aztán leesik, hogy ez a valóság. Még nem tudok jóérzéssel visszaemlékezni a sok jóra, egyelőre inkább mar, hogy több közös élmény, röhögés, beszélgetés nem lesz, sem szeretet és hogy úgy lett vége ennek a már-már testvériségnek, ahogy.
Nagyon mar ez az egész azóta is annak ellenére, hogy nem írkálok róla. Ezt a posztot sem könnyű megírni. Megfojt a keserűség, szorítja a torkomat, feszíti a mellkasomat, de szerencsére még mindig nem tudok sírni, akármennyire kerülget. Addig jó, amíg tart ez a bénultság, mert különben mégjobban megzuhannék, annak meg sosincs jó vége, bár lehet hogy ennél nincs lejjebb, mert a bénultság már a legalja, megtanultam. Féléve tart, ami kóros ugyan, de legalább egyben tart. Nem tudom meddig, mert nagyon zaklatott vagyok. Itt van bennem a hála, hogy részem lehetett egy ilyen igaz kötelékben egy olyan személlyel, akivel kb. ikrek voltunk. Nagyon giccsesen hangzik, amit utálok, de így volt, nincs találóbb kifejezés rá.
Nem tudom felbukkan-e még az életemben és ha igen, mit kezdünk a tüskékkel (bennem nem szokásuk megmaradni, főleg ha tisztázva vannak a dolgok, viszont nem tudom Benne mi a helyzet), de egy részem még mindig reméli, hogy egyszer rendbejönnek a dolgaink! Bár már nem ösztönöz a szavaival, mégis hallom magamban miket mondana bizonyos helyzetekre, a pacemakerre is azt mondaná, hogy tartsak ki addig és hogy utána rendben leszek, hisz bennem és pontosan ezért is - meg én is így állok hozzá - előre tekintek, Érte is megyek tovább. Mikor kilépett az életemből, azt mondtam, hogy nem folytatok semmit (úgy elszállt az agyam, hogy abbahagytam az összes gyógyszer szedését is, de mint látszik még élek 😁, szóval nem jött be), de aztán ahogy lassan kezdtem észhez térni annyira, hogy normálisan tudjak gondolkodni, felfogtam, hogy ha nem vigyázok magamra, akkor nem fog megtalálni, ha esetleg újra keresne, szóval azóta szedem tovább a gyógyszereket és ugyanúgy beleadok apait-anyait a stagnálásba. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy a távolból is jól hat rám, mert még mindig hajt tovább és ezért megintcsak köszönettel tartozom Neki!
Csak a jót őrzöm (rossz amúgy sem volt sok, az utolsó időszakra nem gondolok, mert az nagyon fáj), ez a sok jó segített élhetővé tenni 7,5 évet, ezeket pedig nem veheti el senki és semmi, max. az amnézia, de az már csak kimarad az életemből.
Istenre és az időre bízhatom csak a dolgokat, csak az idő haladása fogja megmutatni, hogy visszatér-e, ha pedig nem, akkor szintén az idő lehet az, ami majd lassan viselhetővé szelídíti a fájdalmat, így volt ez az Anyu és a Barátnőm esetében is. Mindenképp' csak várhatok egyelőre, de persze várakozni csak élve lehet 😁, szóval ki kell tartanom, nem fordulhatok többé magam ellen és lazsálni sem lehet, hogy majd lesz, ami lesz. Na, jól eldumálgatok itt magammal.
A mai nap nyilván Neki is nehéz, imádkozom, hogy Isten neki is adjon erőt!

Fejlemények

Tegnapelőtt este értünk haza, de már sem kedvem, sem energiám nem volt írkálni. Tegnap pedig a siserehad által hagyott csatateret számoltuk fel, aztán az Ildiéknél voltunk, este jöttünk haza és addigra megintcsak nem volt kedvem írkálni. Ma megint nem értem rá, most feküdtem le pihenni.

Nagyon örült a szőrös banda szombat este, amikor hazaértünk. Az indulás napján is tapadtak ránk, érezték, hogy elmegyünk itthonról. Fater jött be elsőként, hogy lepakoljon, amíg én behoztam a széket, meg bezártam a kaput és mondta, hogy a macskák síri csendben voltak, csak akkor kezdtek el fejhangon nyivákolni, amikor meghallották a hangomat. Kis szarzsákok. 😁
Az utat jól bírtam csütörtökön, egyszer voltam rosszul, de nem volt vészes. Fél 9-re értünk a Gabihoz, akkor ő már aludt, mert sokat melózott és ki volt merülve. Arra sem kelt fel, hogy a rács, meg az ajtó zárja kattogott, szóval hagytuk aludni. A kanapéval sem zajongtunk, hogy kihúzzuk, így a földön aludt a fater, nekem meg mondta, hogy aludjak a kanapén, mert csontos vagyok és ezért a földön nem tudnék aludni. A kanapén sem sokat tudtam, mert szélességre és hosszra is kicsi volt, szóval sehogy nem volt kényelmes. Fater simán aludt a szőnyegen egy lepedőn, nem zavarta, hogy kemény. A légkör egész okés volt, persze most sem volt vitamentes, főleg pénteken, de nem volt vészes.
Megörült a Dokim, mikor meglátott. 😁 Kérdezte, hogy változott-e valami, mióta beszéltünk, mondtam, hogy igen. Megmért, 60 kg vagyok, szóval 3,5 kg leugrott, ami elég gáz amúgy is, de később írom miért az leginkább. Most megint a legalsó határon vesztegel a súlyom, hízni kell sürgősen. Mondtam neki, hogy továbbra is pörög a szívem, főleg terhelésre és hogy most is épp' rohan. 130-as pulzust mért, nem örült. Kérdezte, hogy mennyit szedek a Nebivololból, mire mondtam, hogy újrakezdette velem, most tartok félnél. Mondta, hogy emeljem fokozatosan 3 egészig. Az kemény, mert 2 a max. adag. 😁 Azt mondta, hogy ha az nem hatott, akkor nem okozhat bajt a nagyobb adag és hátha az már segít. Megemlítettem Neki az erős izomgyengeséget, szerinte a só és az ionháztartással lehet gond, azokat feltöltve elvileg vissza kell térnie az izomerőnek, szóval ez legalább nem a kórságtól van. Mondtam a terjeszkedő fagyást (hogy mostmár az egész szájberendezésem lefagy és kékül a nyelvem is), persze a szindróma ügyködik szerinte is, de ez tudható volt, mert csak az okoz fagyást. Újra mért pulzust, akkor már kevesebb volt, de még mindig gyors. Mondta, hogy megnéz EKG-val, abból amúgy is kellett friss, meg mondtam neki a gyakori fibrillációt és ugye a gyors pulzust is rögzíteni akarta. Mondom remek lehetőség, ugyanis megint rohan. Mire felszerelte rám a cuccot, abbamaradt. Felültetett, de semmi. Újra lefektetett, semmi. Felállított, mire másodpercek alatt jött is a rohanás, na akkor gyorsan feküdjek le. Kicsúszott egy vezeték. 😁 Visszadugta, bekapcsolta a masinát, de addigra megint nem pörgött. Oké, akkor felemeli a lábaimat, de semmi hatás. Azt mondja ilyen nincs. 😁 Újra felállított, másodpercek alatt fel is pörgött megint a szívem, mire megint le kellett feküdni gyorsan, újra beindította a holmit, de megint elmúlt a rohanás. Már mérges volt a helyzetre. Fater próbált felizgatni, hátha felszalad a pulzusom, de nem hatott, mert nem lettem stresszes attól, amiket mondott. Aztán ahogy mozgatva voltam, hol a karomról, hol a lábszáramról mozdult el az a 'csipesz', pakolászta vissza a Doki, majd kérdezte, hogy mi az, amitől biztosan felgyorsul? Mondtam, hogy van hogy fekve, vagy ülve is csinálja, de nem mindig (ezért nem tudta elkapni, amikor felültetett), kiszámíthatatlan, viszont állva garantált és kérdeztem, hogy mi lenne, ha újra felállnék és nem feküdnék vissza, vagy úgy nem lehet elvégezni a vizsgálatot? Mondta, hogy végülis meg lehet csinálni, csak ne mozogjak. Felálltam, vártuk a hatást, közben csörgött a telefonja. Miközben beszélt, megérkezett az áhított tachycardia, jeleztem is, mire mondta a telefonba, hogy le kell tennie, de láthatóan szóval tartotta a hívó, már mérges volt. Letette, de addigra rosszul lettem a mellkasomban elszabadult tempótól (légszomj, karzsibbadás, elerőtlenedés), szóval lefektetett, hogy visszaálljon a ritmus, meg jobban legyek. Mikor jobban lettem felálltam, hogy újra kiprovokáljam a gyors pulzust. Bingó, újra megérkezett másodpercek alatt és most sem telefon, sem kicsúszó kábel, sem elmozduló érzékelő nem kavart be. Két Darth Vaderes fújtatás közt mondtam, hogy üti a szívem a mellkasomat, a Doki meg mondta, hogy mutatja a gép, ahogy szalad fel a pulzus, 140-et mért. Sikerült végre elkapnia jó fél-háromnegyed órás kísérletezgetés, meg a szerkezettel való küzdelem után, bár fibrilláció pont nem volt egyszer sem, azt ezúttal nem tudta elkapni. Aznap persze volt már, de a Dokinak most nem mutatta meg magát. Azt mondta, hogy anélkül is elég csúnya lett a lelet, mire a faterommal egyszerre szólaltunk meg döbbenten, hogy ha ez csúnya, akkor milyen lehet amikor még az is előjön? Ahogy jobban megnézte az EKG-leletet, valami ST, meg T hullám rendellenességről beszélt, ami persze nekünk kínai volt, szóval kérdeztem, hogy az mit jelent? Azt mondta, hogy nem kap elég vért a szívizmom sem (a koszorúeremmel is ez a gond, de az nem új hír), szóval megint a szindróma vezet, újabb területet foglalt be magának a szívemből. Fasza. 👍🤔

Azt mondta, hogy a Raynaud okozza a keringési zavart a szívemben is, ami túl is van terhelve a folyamatos meló miatt, amit pont az elégtelen keringés okoz és a megfeszített tempóval próbál kompenzálni, fenntartani a keringésemet, de ez önmagában is veszélyes, mert ki fog merülni a szívem a szinte állandó rohanásban, viszont gyenge szívizommal ez hamarabb következhet be, ha nem cselekszünk, mert már most gyenge a szívem. Emellett a gyakori pitvarfibrilláció is veszélyes, mert átfordulhat egyszer kamraiba, ami biztos és azonnali halált okoz (a pitvari annyiból szerencsésebb, hogy nem halálos, mint látszik, mert itt firkálok 😁), majd azzal zárta, hogy pacemakert kell betenni. Fater lefagyott, én is meglepődtem, majd rávágtam, hogy mindjárt lesz vagy 150 a pulzusom. Csak én röhögtem rajta. Kérdeztem, hogy a korábban említett abláció miért nem elég? Azt mondta, hogy látva a leletet, meg hogy a szindróma ügyködik, szinte biztos, hogy ismételgetni kellene a beavatkozást, ergo erre a mostanra már összetett és súlyosabb problémára az nem hozna tartós megoldást. Ugye amikor szóbakerült, akkor nem ilyen volt sem az EKG-görbém, sem a terhelhetőségem nem volt ennyire 0. Mennem kell mihamarabb a Kardiológiára. Fater megijedt, kérdezte a Dokit, hogy ha csak 60 kg vagyok, akkor hogyan műtenek meg, ki sem bírja a szervezetem, de erre csak annyit mondott a Doki, hogy nagyobb veszélyben vagyok a jelenlegi állapotban, azért is kell a nagyadag bogyóval próbálkozni. Erre mégsápadtabb lett az öreg. Nem nyúlnak hozzám, amíg ilyen röntgenlelet ábrázatom van, előbb híznom kell és fel kell erősíteni a szervezetemet és persze kérdés, hogy oltás nélkül szóbaállnak-e velem? Nem vagyok oltható, de ha az lennék sem adatnék be semmit. Újra mért pulzust, miután megírta a recepteket, meg a többi papírt. Mondtam neki, hogy most nem rohan úgy, de mondta, hogy azért még gyors, szóval nem mindig érzem, ha siet. Utána meghallgatta a szívemet, azt mondja "a billentyűk legalább jók!" Kiszakadt belőlem, hogy valaminek működnie is kell rajtam, de megint csak én találtam viccesnek. 😁 Fater megnémult azon a párperces úton, ami a Gabi lakta lépcsőházig vezet, vágni lehetett a levegőt, na meg a füstöt, mert ezerrel bagózott az idegtől. Néztem a papírokat, hogy mi is a helyzet, mert mindent nem mondott a Doki, csak írt, aztán kérdeztem valamit az öregtől, mire a Gabi felcsattant, hogy nem az ő dolgával foglalkozik. Eldurrant az agya az öregnek és a Gabi arcába mondta, hogy nem érdekli a hülye krémje, ugyanis most derült ki, hogy pacemaker fog kelleni, amire a Gabi is lefagyott és visszavett a stílusából. Kicsit 'idegállapotba' jött a fater. Elmentek vásárolni, én ott maradtam a lakásban és volt lehetőségem a csendben átgondolni a dolgokat. Furcsa, de most sem hat rám különösebben a dolog, sőt, poénokat gyártok a helyzetből, meg nyugtatni próbálom a környezetemet, de nem igazán van eredménye. Faterommal nem jó a kapcsolatom, szóval nem tudom mitől fél? Bár, elejtett megint egy olyan mondatot, hogy ha velem valami történik, akkor egyedül marad, szóval innen fújhat a szél. Gabival és az Ildivel sem vagyunk szoros viszonyban, mégis ők is döbbentek voltak és látszott, hogy nem megjátszották. Nem tudom mit kezdjek ezzel, mert nem tudom hogyan kell kezelni, főleg hogy én tényleg nyugodt vagyok. Megijedtem egy kicsit és szinte éreztem, ahogy a markába fog a tudat, hogy baj van, úgyhogy azon voltam, hogy kizökkentsem az agyamat és viszonylag hamar túllendültem a rossz gondolatokon. Felfogom, hogy szarban vagyok, de nem félek, betegségtudatom sincs még mindig (bár mostmár kezd lenni, csak nem adom át neki az irányítást), pedig próbálja a sors belémsulykolni, de talán jobb is, hogy nem adom át magam a tudatnak, mert abból csak baj van, ugyanis a szervezet egyből behúzza a féket. Fater balhézik velem, hogy ne cipeljek, meg ha épp' állok, akkor üljek le, stb., hiába mondom, hogy nem vagyok hímestojás, meg hogy érzem meddig mehetek el. Eddig sokmindent leszart, most meg kb. levegőt sem vehetek önállóan és ez már kínos. Na mindegy, kiderült végre, hogy miért nem vagyok terhelhető, de még a beszéd is kifullaszt, betojás. 😁 Elfelejtettem említeni a melegre kiváltódó szorítást a fejemben, de majd megkérdezem. Az is új dolog, de szerintem elég egyszerre egy szar hír. 😉 Nyilván hatott rám azért, csak nem pánikolok és 'depizek', mert egyiktől sem lenne jobb, sőt. A stressz amúgy sem hiányzik ennek a ketyegőnek. Azt az energiát, amit önsajnálatra pazarolnék inkább arra fordítom, hogy kitartson, remélem a jól felemelt adag bogyó segíti majd a működését, amíg be nem kerül a cucc.

Szarul voltam, miután a Dokitól visszaértünk, úgyhogy lepihentem, addig ők elmentek vásárolni. Görcsroham jött, szóval pont jó volt, hogy egyedül voltam, mert a Gabi nem bírja az ilyesmit. Mire felébredtem már rég' otthon voltak.

Másnap hajnalban a Gabi elment dolgozni, mi 2-ig nála voltunk, aztán elindultunk a buszpályaudvarra. Most nem a Józsi volt a sofőr, hanem egy új fazon, de jófej volt, Solttól kezdve elkezdett velünk beszélgetni (2. sorban ültünk sréhen mögötte). Volt egy utas, aki 2019-es utazásival akart utazni, de nem ez volt a legkomolyabb, hanem amikor Kalocsán felszállt egy fiatal srác. Azt mondja végig kéri a jegyet. A sofőr rákérdezett, hogy Bácsalmásig? Azt mondja a srác Bajáig. Mondja a sofőr, hogy "azt mondtad végig kéred!" Erre a srác "igen, Bajáig!" Mondja a sofőr neki, hogy nem Baja, hanem Bácsalmás a végállomás, mire a srác tök komoly hangsúllyal rávágta, hogy "de! Baja!" Faterom hangosan felröhögött, én is vigyorogtam, szerencsétlen sofőrnek gőzölt a feje és mondta neki, hogy menjen inkább fel a buszra, de az a hangsúly is haláli volt. 😆 Okoska meg sem mert mukkanni. A sofőr háborgott, hogy "ilyeneket szaporítani..." 😆 Na igen. Mesélte, hogy egy szintén fiatal csaj ezressel akart fizetni, mire mondta neki a sofőr, hogy valami ötszázakármennyi lesz a jegy, már nem emlékszem, lényeg, hogy a kiscsaj nem tudta kiszámolni, hogy mennyi visszajárót kapott és ott vitázott vele. Ilyen sztorikat hallva-látva nem csodálom, hogy stresszesek. Volt megint egy kis szarullét, de kb. 10 perc alatt elmúlt. 👍 Bajáról elindulva megmakacsolta magát a buszunk, rángatott egyet és leállt. A sofőr újraindította, akart haladni, de a motor csak magas fordulatszámon bőgött, a busz meg alig gurult, kb. 5 km/h-val. Hiába nyomta a gázt, csak zúgott a motor hangosan, de nem haladtunk. Mondom fateromnak olyan a motor, mint a szívritmusom; pörög ezerrel, de nem hatékony. Elkezdi "már megint az a fekete humor...", de legalább kicsit vigyorgott. Azt hittük lerobbantunk, de mondta a sofőr, hogy ha kell, így jövünk Almásig. Az érdekes lett volna, mert kb. 3/4 óra Bajától. Nem akart felváltani az automata váltó, szóval teljes fordulaton bőgő motorral cammogtunk métereken át, aztán nagynehezen elértük azt a sebességet, ahol jött a következő fokozat és oda szépen felváltott, úgyhogy megindultunk rendesen. Utána is berángatott kicsit indulásokkor, meg néha megint felpörgött a fordulat, de már gond nélkül tudtunk haladni, ami nem jött rosszul, mert fél 8 körül járt az idő és nem lett volna vicces várni a mentesítő járatra, ha a miénk lecövekelt volna. Mire Almásra értünk már csak mi és még 2 másik utas ült a buszon, de ők hátrább, a sofőr meg beszélgetett velünk tovább. Jófej volt, mondta az öregnek, hogy segítsen nekem leszállni, addig ő kiveszi a szekeret a csomagtartóból. Ki is akarta nyitni, csak nem tudta hogy' kell. Jó, hogy lett mégegy jó arc sofőr ezen a vonalon. 👍 Pestre a Robi vitt minket, ő egyidős velem. Hazaérve már csak ahhoz volt energiánk, hogy pótoljuk az elfogyott tápot és vizet a haramiáknak, (szerencsére nem mindenkié fogyott el, szóval jól kalkuláltuk a mennyiséget), almokat takarítottam, azt' alvás. Reggel fürödtem, de nem gáz, nem voltam leizzadva. Szarul aludtam, a macskák is keltettek hajnalban, de nem bántam, örültem, hogy itthon vagyok a társaságukban. A Gabinál is szarul aludtam, pedig ott nincs hideg, meg macskák, szóval a hiba az én készülékemben van. 😁 Kicsit pihentebben tudtunk nekilátni a csatatér felszámolásának, bár nem volt vészes, ügyes volt a négylábú banda. Mogyi meg egy Houdini, bakker! Külön volt csukva, mert a Dani előszeretettel pofozza meg sorozatban a kajáért, vagy csak mert olyanja van, gondoltam nem hagyom őket egylégtérben, míg nem vagyok itt velük, hogy rendet tegyek. Hazaértünk, jövök be köszönteni a bandát, meg ellenőrizni, hogy minden oké-e velük, erre a Mogyi is itt volt bent, holott egy nagy B-30-as téglát tettem az ajtó elé (szar a zár, nem lehet becsukni). Nem tudom hogyan tudta elmozdítani azt a nehéz akadályt. 💪🐈 😆 Szerencsére mindenkinek megvan a szeme, nincs átszabva a kabátjuk sem, szóval nem balhéztak, akármennyi ideje is voltak egyhelyen. Tegnap tehát takarítás volt, aztán az Ildi telefonált, hogy menjünk át. Átmentünk délután és estig dumáltunk. Fater neki is elmondta a pacemakert. 🙄 Mindenkinek mondogatja, elég idegesítő, mondtam neki, hogy nem kell szétkürtölni. Azt mondja nem szégyen, meg hogy az Ildi rokon, joga van tudni. Senki nem mondta, hogy szégyellem, szimplán minek kell mindenkit ezzel traktálni? Megérkeztünk, aztán az Ildi valamit poénkodott nekem, hogy majd ő beszabályoz és erre kontrázott a fater, hogy nemsokára tényleg be leszek. Ildi nem értette, erre mondta az öreg a pacemakert. Ildi megdöbbent, elkezdi "ne b@$szatok fel!" 😁 A hangsúly volt vicces. Mondtam, hogy oké, akkor most téma lezárva, beszéljünk másról, mert nem azért mentünk, hogy a magunk szarját a nyakába rakjuk. Persze ott is szekált a fater, hogy ne álljak, üljek le (holott csak a lábamat mozgattam meg időnként, mert már zsibbadt az üléstől), aztán ahányszor sóhajtottam mondta, hogy nehogy rosszul legyek ott nekik, stb. Mondom jól vagyok! Fater odajött, megfogta a pulzusomat, elkezdi aha, jól hát... (Pedig jól voltam!) Ildi hozta a vérnyomásmérőt, pedig mondtam, hogy nem kell. 110 volt a vérnyomásom, de ez jobb, mintha 150 lett volna megint és 98 a pulzus (mondtam én nekik, hogy nem vészes.) Gondolom meg akarta mutatni az Ildinek, hogy milyen gondos, odafigyelő. Ildi kínált ásványvízzel, kajával, mondtam, hogy nem kérek, köszönöm (ritkán fogadok el bárhol, bármit, mert senkihez nem enni-inni megyek), aztán mondta, hogy van joghurt, gyümölcs, azokból sem kérek? Nem kértem. Oké, rokon, de egyrészt nem vagyunk közeli kapcsolatban, másrészt az imént említett illem miatt sem fogadok el semmit, kivéve akkor, ha azt mondja a vendéglátó, hogy megsértem, ha nem fogadom el. Lényeg, hogy az öregem erre is kontrázott, hogy "persze, nehogy egyél és hízzál, mert akkor esetleg minél hamarabb meg tudnak műteni!" Most nem azé', de tudtommal egy banántól, vagy egy tányér akármitől úgysem hízom, szóval azzal, hogy nem fogadtam el, nem a hízásom ellen tettem. Elkezdte az Ildinek, hogy nézze meg milyen makacs és milyen könnyelmű vagyok, semmit nem veszek komolyan és neki is azt mondogatom, hogy mit izgul, nyugodjon már meg. Ildi nem szólt semmit, csak vigyorgott. Oké, lehet, hogy tényleg nem normális reakció, hogy nem félek és hogy nem zuhantam meg, de egyrészt elvileg ismernie kéne és ezért tudnia, hogy nem szoktam kiakadni a magammal kapcsolatos szar hírekre (nem tudom miért, a pszichodoki biztos tudná), másrészt az sem egészséges, ha ezen darál, meg belémbeszélné a betegségtudatot. Nemhogy örülne, hogy nincs, mivel a Doki szerint ez nagyon sokban hozzájárul ahhoz, hogy még itt vagyok, szóval ha tényleg annyira fél attól, hogy megmakkanok és egyedül marad, akkor miért akarja, hogy betegségtudatban fürdőzve elhagyjam magam és a szervezetem úgy vegye, hogy oké, akkor nem kell tovább működnie? Persze lehet, hogy nem rakja össze a fater, hogy ártalmas volna, ha én is betegként tekintenék magamra. Érdekes dolog ez is, mert az egyik felem ugye szuicid hajlamú, de a másik ösztönösen próbál életben maradni. Furcsa ez a kettősség. Na, de elkanyarodtam; fater sok volt, darálta a szöveget, többször szóltam neki, hogy az Ildit is hagyja szóhoz jutni, mire az Ildi mindig felröhögött. 😁 Aztán sírva röhögtek, mert disznóvágás lesz és egy fél disznót vesz az öreg, de hozzátette, hogy lehet egész kéne, mert ha csak felet vesz, eldől szerencsétlen. Az Ildi is vizuális típus, szóval elkezdett röhögni, de nagyon, a fater meg azon, hogy látta az Ildi arcán a 'kínt', ahogy próbálta elfojtani (mert közben a Janival is beszélt). Megint lógott rajtam a Müzli. 😁 Állandóan felkéretzkedett az ölembe, nyalogatta az arcomat, mászott a vállamra. Persze ha az Ildi átment másik helyiségbe, a kutya sprintelt utána. 😁

Majd decemberben megy a fater mégegyszer Pestre, akkor én itthonmaradok, egyrészt ugye hidegben tilos kimennem, másrészt cipekedni fog, mert viszi az ajándékokat a Gabinak és akkor nem tud vinni. Nekünk már most adott egy-egy tizest, hogy majd vegyünk, amit szeretnénk Karácsonyra. Fáj a fogam valami repülős holmira (meglepő, mi? 😁), pólóra gondolok, de 5-6.000 forint nem olcsó egy pólóért. Oké, van basketball sapkám is annyiért, mert szintén Aeroshop-os, de azt a fater vette. Pilótakabátra is gondoltam, de látva a póló árát inkább elengedtem, erre múltkor néztem a kabátokat, amiket kaptam (mielőtt Pestre készültünk) és mit találtam? Bakker, volt közte pilótakabát! Fater röhögött, hogy hogy' belelkesültem egy kabáton csak emiatt. 😆 Naná, hogy azt mostam ki és abban mentem, meg a Boeing feliratú basketball sapkában. Kabátot tehát mégsem kell vennem. Van nadrágszíj is, ami a repülőgépeken használt biztonsági övből készül és persze a csatja is ugyanaz, szóval gyakorlatilag a gép egy darabját viseli az ember. Meggondolom. Van karóra is, aminek a számlapján a gépeken használt műhorizont látható. Ez is esélyes választás. Van egy rakás cucc, az a bolt jól keres a magamfajta repülő/repülésfanokon. 😁 Arra is gondoltam, hogy megtoldom azt a tizest egy másikkal, mert 20 rongyért lehet kapni itt a közelben tök jó hangfalat, az unokaöcsém vett egyet tavalyelőtt (?) és nála láttam-hallottam, jól szól és ütemre villog színesen a beépített discofény. Nem tudom meddig bírja, azért 20 ezerért nem hiszem, hogy hosszúéletű, de ki tudja? Nem mindig a drága a jó. Ha nem is tart sokáig, akkor is élvezni fogom, mert jó a hangzása, meg a jelenlegi hangfalaimnál mindenképp' jobb lesz, ugyanis azok már a végüket járják. Na, lelövöm magam, mert sok lesz már a szöveg.

Holnapután

megyünk Pestre. Tudtam, hogy elhúzza az időt a fater, de a fő, hogy elindulunk végre. Elég szoros lesz a tempó, mert csütörtökön estére érünk fel, szóval teljes napot csak másnap leszünk ott, mert délután vár a Dokim, szombaton hajnalban pedig már indulunk haza. 

Hála a szita agyamnak ötvenedszer felejtem el, hogy mit nem kéne elfelejteni (😁) említeni a Dokinak, úgyhogy leírom inkább ide.

- Nem hat az újra beállított Nebivolol továbbra sem, gyakran üt a ketyegőm erős, szabálytalan pluszokat, meg beremeg. Minimális terhelésre is rohan, de van hogy nyugalmi helyzetben pörög fel. A légszomj és mellkasi/karfájdalom, meg lezsibbadás is jelentkezik közben továbbra is.
- A Pentoxyl valamit segített az érgörcsökön, de már nem hat, megint itt vannak a hosszantartó fájdalmas feszülések a fejemben-mellkasomban-lábszáramban. A lábfejem jeges, szìnes, a kezem csak időnként. Új tünet jelentkezett; újabban lezsibbad az egész szájberendezésem (pofazacskó-nyelv-szájpadlás), nem csak a szám zsibbad és kékül el, ha hideget fogyasztok.
- Szintén új, hogy az izomgyengeség átterjedt olyan alkatrészekre is, amikkel eddig nem volt ilyen gond, illetve az eddig érintett részeken a foka is változott. Hamar elfáradtak eddig is, de egy ideje egy kis terhelésre is (pl. felnyúlok a szekrénybe egy pólóért, vagy odébbteszek egy széket, szóval semmi extra tevékenység) úgy kimegy az erő mindkét karomból, hogy egyszerűen leesnek, elmegy a tónusuk és lógnak, míg kis pihenésre újra használhatóvá nem válnak. Lábammal ugyanez van. Alig tartanak meg, ha állok/járok. Tegnap olyan szinten elgyengültek, hogy reggel mikor ki akartam szállni az ágyból, nem mozdultak. Nem bénultak le, mert érzékeltek és lassan, mindent beleadva meg is tudtam mozdítani őket, de továbbra is alig volt bennük erő, remegve állítottak fel és vittek retyóra. Enni is nehéz, mert a rágástól percek alatt ugyanígy nagyon elfárad az állkapcsom, a nyelvem is alig tudja az ételt mozgatni olyankor. A nyelés szintén nehéz, mert ugye ahhoz is kellene a nyelv, hogy a garatnál lelökje a falatot, de itt a következő bibi; a garatom sem mindig akar együttműködni és ha a nyelvem épp' teszi is a dolgát, a garatom mintha béna lenne, nem mozdul és fuldoklom, szóval mindig abba kell hagynom az evést percekre, mire visszatér az élet ezekbe a területekbe. Elég lassan halad így a kajálás, de az nem izgat, van idő. Az érdekel, hogy mi lehet az oka annak, hogy egyre több területen és erősen jelentkezik izomgyengeség. Az is furcsa, hogy nem mindenhol állandó, ahol használatba lépnek az adott izmok, van ahol csak időszakosan üti fel a fejét.
- Meleg étel/ital fogyasztásakor, meg ha a fejemet lehajtom, szorít az egész fejem.
Asszem' ennyit kell tudnia a Dokinak. Kíváncsi vagyok mi a fene van már megint, mihez köthetőek ezek az új dolgok?
Ma nagyon kalimpál a ketyegőm és az a jellegzetes szar közérzet társul hozzá, de valószínűleg csak az eső miatt balhézik ma jobban, arra mindig így reagál. Holnaputánra biztos jobban leszek és bírni fogom az utat. Muszáj lesz. Majd pihenek a Gabinál is. Ma jött egy roham is, de az is valószínűleg csak a front miatt.

Öcsém telefonált, aztán mikor megtudta, hogy Pesten leszünk, találkozni akart. Fater viszont benyögte, hogy nem lesz idő, meg akkor a Gabi megsértődik, ha nem vele vagyunk. Óvoda. 🙄 Mindegy, elvileg Karácsonyra lejöhet. Na, erre sem fogadnék, de majd kiderül. Eldumálgattunk vagy 1,5 órát, fater nem igazán akart vele beszélni.
El ne kiabáljam, még mindig nem gázos itthon a légkör, mostanság nem gyilkoljuk egymást az öreggel. 👍

Jövőhéten

végre utazunk Pestre - ha a fater nem variál megint, mert már kezdte, hogy mi lesz, ha esni fog az eső? (Mi lenne, vizesek leszünk.) Azt mondja szarrá ázunk és megfázunk. Tudtommal még senki nem ázott el a távolsági buszon, aztán a villamoson, majd megint egy buszon ülve, de amíg egyikről leszállva eljutunk a másikig, addig sem halunk bele egy kis vízbe. Ő mondjuk lehet, mert szökőévente mosdik (mégcsak nem is fürdik.) Mindenre van kifogása, de mint látszik, elég nevetséges magyarázatokat is ki tud találni. Mondtam neki, hogy ne húzza az időt tovább, ígyis már hó' vége lesz, holott az elejéről volt szó. Hallottam, ahogy ma mondta a Gabinak, hogy talán jövőhéten megyünk, szóval remélem tartja magát ehhez. Várom, persze nem az ötórányi zötyögés, meg a sok ember társasága lelkesít, hanem az, hogy megint 'hazamegyek', ha csak egynapra is. Mindig felfokozódik a hangulatom, amint felérünk. Mikor a Gabinál vagyunk, mindig nosztalgiázom, mert ugyanabban a lépcsőházban laktunk, meg a környék is nyilván ugyanaz, bár már sokat változott.  Szívás, hogy vidékre költöztünk, én sosem éreztem jól magam vidéken, Pest (és az újpalotai lakótelep) az én világom, pedig sokhelyen megfordultunk a költözések alkalmával, de mivel többször visszakeveredtünk oda és amúgy is az ismert dolgok/helyek adnak megnyugvást, ezért is kötődöm ahhoz a környékhez, na meg a jó emlékek miatt. Ha tehetném visszaköltöznék, de a lakásárak nagyon elszálltak, az átlag 27-30 milliónál kezdődik, a minimum összeg is 23-24 M. 😠 A környezetem hülyének tart, mondván a "zajos, büdös Pesten, meg egy kicsi és börtönre hajazó panellakáson mit lehet szeretni?", de ízlésen alapuló dolgokon felesleges volna vitázni, így mindig csak annyit mondok, hogy nekem a városi, lakótelepi élet jött be, nekik meg a vidéki, családi házas - ízlések és pofonok.

Nem fog örülni a Doki, mert megint 61 kg vagyok, ami a legalsó határnál csak egykilóval több, pedig már voltam 63,5 is, ami rekord és továbbra sem vagyok terhelhető, egyből 130 körüli a pulzusom attól is, ha csak mozgok. A Pentoxyl sem hatott az érgörcsökre, ez sem fogja boldogítani. 

Ahogy bejött a hűvösebb, nyirkosabb idő, az alapból is hűvös és nyirkos kéró méginkább olyan lett, mivel továbbra is csak a konyha fűthető (az is tilosban megy), ennek következtében a szekrények (is) nyirkosak, így a cuccok erősen dohosak, szóval lehet átöblíteni mindent, legfőképpen majd azt, amiben utazom. Jó, hogy lecsekkoltam a kabátos szekrényemet, mert a hónapok óta érintetlen kabátok bepenészesedtek. 👌😠 Biztos nem kaptam volna agyvérzést, ha az indulás reggelén veszem észre, hogy nincs egyetlen felvehető sem. 😆 A szomszéd rendes volt, mert felajánlotta még tavaly, hogy ha valamit mosni kell, kimossa a gépében, de nem szoktuk ezt kihasználni. Egyszer kérte a fater pár vastagabb holmi kimosását még tél végén, meg majd most megkéri, hogy azt a kabátomat tegye be, amiben mennék. Tiszta égés. Nekünk nincs gép, mivel a villany még mindig szar - mint minden. Kézzel mosunk, de a kabátomat muszáj gépben, mert nem is férne be a lavórba, meg kézzel nem lehet kicsavarni, centrifuga meg nincs, mivel azt sem bírja el a villany.

Hajat kell vágatnom, mert a búrámon egy bozót képződött, az is már kezd burjánzásnak indulni. Most nem szerencsétlenkedem vele, mert mindig elcseszem, de mivel ugye emberek közé kell majd mennem, nem árt vállalható séróval tenni, ha már a képem úgyis kuka. 😆 Remélem a fater nem vág megint gyp-s frizurát.

A suliban nem remekeltem tornaórákon (az a szekrényugrás felejthetetlen 😂), így a távolugrásban is béna voltam. Ma reggel azonban helyből, még a bemozgatás előtti 'rozsdás' térdekkel is sikerült végrehajtani azt, amit anno mobilisabban és nekifutásból sem tudtam. Mi kellett hozzá? Csupasz lábfej, ami (az elöl fedett, így nem láttam bele) papucsba kerülve valami kicsi, puha, mozgó lényhez ért. Az a szerencsétlen is menekült, ahogy hozzáért a lábam (pedig eskü' tegnap este is megmostam), meg én is. Egy pillanat alatt méterekkel távolabb találtam magam. 😆 Nincs egérfóbiám, hirtelen reflex volt. Pár delikvenst már elmartak a bio egérfogóim (nyilván nem ezért vannak 'tartva', de nyilván megfogják), össze is szoktak veszni a zsákmányon, de úgy tűnik egyes példányok merészek és 7 macska mellett is itt korzóznak, meg kibérelik a papucsomat. 😆 Rohadt idegesítőek amúgy, ahogy rágják a bútorokat (is) éjjel (is). Eddig nyugi volt, a lehűlés viszont bezavarta őket. 😠

Kell vennem holnap tusfürdőt, dezodort, mert mindjárt elfogynak és egy fülhallgató is kelleni fog, mert valamelyik haramia lenyúlta és darabokban találtam meg, 5 órás utat viszont csak zenével tudok elviselni, legalábbis az első 2 óra után már kell valami, ami leköti az agyamat. Múltkor az öreg ment vásárolni és kérdezte, hogy kell-e valami? Mondom nézzen nekem egy nagyobb hátizsákot, mert ami van, abba alig fér valami (pedig mindig csak kaja + pia, alvós póló, váltás boxer + zokni, gyógyszerek kerülnek bele, semmi felesleges), erre a meglévőnél is kisebb batyut hozott. 😩👏 Mindegy, majd meglátom belefér-e a szokott holmi. Ma meg háztartási kekszet hozott, holott tegnap (is) mondtam, hogy azt nem szeretem. Az viszont pozitív, hogy mostanában nem volt bunkó (legalábbis szóban) és én sem voltam idegbeteg, így nem táncoltunk egymás idegein.

Hirtelen harminc

Én is úgy érzékelem, hogy pillanatok alatt elértem ezt a kort. Na ja, tegnap még 29 éves voltam. 😃 Viccen kívül; ha visszatekintek, úgy tűnik, hogy 5 perc alatt eltelt az idő. Nem érzem magam 30 évesnek. 😆

Gondolkodom, de 99%, hogy befizetek egy vakrepülésre. Nem tudom még, hogy pontosan mire is vállalkozom, csak annyit tudok, hogy nagyon rázós az 'utazás', többméteres zuhanások tarkítják, de muszáj felszállnom erre a járatra, mert a végállomás az úticélom; reményeim szerint úgy fogom elhagyni a kórházat, hogy megszabadulok a pszichémet mérgező terheknek legalább egy részétől és megtanulom a helyes megküzdési mechanizmusokat a megmaradóak lekezelésére, meg olyan tapasztalatokat nyerek, amik erőt adnak majd. Tiszta sor, hogy sosem leszek teljesen rendben, mivel a BPD nem megszüntethető (meg bizonyos károk és veszteségek is maradandóak), viszont kezelhető és ha kicsit is jobban leszek, az már segítség lesz, mert ahová eljutottam, az tarthatatlan. Az egyik felem egyreinkább kiszállna, jóideje folyamatosan üvölt bennem a késztetés, de valami nem enged újra cselekedni, olyan, mintha felülírhatatlanul belém volna kódolva, hogy tartsak ki, ami valahol átok, valahol áldás. Ez az oldalam visz előre, mióta az eszemet tudom és most ez kapaszkodik az intenzív terápia lehetőségébe is, mint utolsó szalmaszálba, mert az oké, hogy életre vagyok 'ítélve', de akkor azt úgy kéne élnem, hogy ne egy pokol tomboljon bennem, ehhez azonban hatásosan kell kezelni a pszichémet. Ez eddig nem jött össze, hiába jártam dokikhoz évekig, de nemrég belefutottam egy olyan sorstársba, aki szintén dokitól dokiig járt hosszú évekig (ha jól rémlik 20 évig, az a szám pedig még gombócból is sok), mégsem javult jelentősen ő sem, mert a BPD-hez kevés doki ért, szóval nem ők a hunyók, viszont az illető jelenleg egy 1 hónapos, kórházba 'beköltözős' intenzív pszichoterápia végén jár, ami állítólag kifejezetten borderline-ra van 'kalibrálva'. Beavatott valamelyest, hogy mire számíthatok, milyen a terápia (mélyreható, ezért állítólag kemény, viszont vannak lightos elemei is, mint művészetterápia, stb.) és mondta, hogy szerinte nekem is meg kéne próbálnom. Elgondolkodtam, lefuttattam a pro-kontra érveket és egyre biztosabb, hogy vállalom. Az egyik felem akarja a fentiek miatt, a másik viszont egyből benyomta a satuféket, mondván elment a maradék eszem is, ha felkínálom tálcán a nagyon gázos területeket, de hideg fejjel gondolkodva felfogom a szükségességét, mert a javulás egyik kulcsa a lomtalanítás. Az is mellette szól, hogy addig sem itthon lennék, ugyanakkor az idegen közeg, idegen emberek és a magánszféra hiánya erős szorongást szokott kiváltani, amire rárakódnak majd a sorstárs által 'kínzásnak beillő' jelzővel illetett ülések, de még mindig azt mondja a józan oldalam, hogy valamit valamiért. A sorstárs szerint egy védett és összetartó közegben történik a terápia, biztonságos, családias a légkör, ami biztatóan hangzik, azonban a kezelés után értelemszerűen mindenki kikerül onnan és nyilván kellemetlen visszatérni az embernek a rideg külvilágba, meg a rideg közegbe, amiben él, de remélhetőleg amellett, hogy az embert atomjaira bontják, a terápia végére össze is rakják annyira, hogy szert tegyen végre olyan erőre és helyes eszköztárra, amilyeneket még sosem birtokolt; amik segítik abban, hogy kezelni tudja az életet, a környezetét és persze mindazt, ami őbenne zajlik. Nem eszik forrón a kását, ugyanis számíthatok pár hónapra, mire beférek (ha egyáltalán fogadnak addigra, mert mindig megy a variálás a korlátozásokat illetően), de nem érdekel a várakozás, csak jussak végre hatásos segítséghez, addig járok a saját dokimhoz is. Az régebben lett feltárva, hogy bennem él a gyerek, akit traumatizáltak bizonyos dolgok és emiatt a személyiségem széttört; nem tudom ki vagyok, milyen ember vagyok, melyik darab vagyok én, szóval zavaros az önképem, plusz egy részem megrekedt ott, ahol sokként érték bizonyos történések. A személyiségem egyik része éretlen, viszont a másik fel tudott nőni, az komoly, mint egy vakbélgyuszi és az védi a sérült 'gyereket' is. A tegnapi ülésen mindkét részemre hatottak a doki szavai és mindaz, ami általuk végbement bennem, persze nem egyszerre, mert értelemszerűen csak az egyik oldalam tud aktív lenni. Az is fel lett tárva anno, hogy a bennem megrekedt kissrác folyamatosan szenved, mert elhagyatva érzi magát, ezért folyamatosan keresi a kötődést, a hovatartozást, a stabilitást és mindazt, amit nem kapott, nem élhetett meg, emellett folyamatosan szorong, nagyon dühös és nagyon elkeseredett, üvöltenek benne bizonyos emlékek, meg hozzá intézett negatív jelzők, mondatok, kritikák, megnyilvánulások is, önutálatot és értéktelenségérzést kiváltva, de a sématerápia állítólag pont erre lesz jó. 👍 A felnőtt oldalam szintén szenved és szintén dühös is dolgok miatt, viszont jobban kezelek helyzeteket és érzéseket, nyilván mert érettebb a személyiségemnek ez a része. Nem disszociatív személyiség vagyok, akinek több alteregoja van és nem tudja mit tesznek, mit mondanak a 'többiek', ugyanis nekem nincs tucatnyi másik személyiségem. Egy van, csak az darabokban és minden szilánkja más karakter, mivel elveszett az egység, de mind én vagyok, mégsem tudom melyik vagyok én. A Tesóm is megjegyezte időnként, hogy olyan, mintha aznap nem velem beszélgetne, hanem egy idegennel, ami mind a kettőnknek szar volt, mert én voltam ott, de mégsem, hiába keresem magamban az egészet. Bonyolult, mi? 😆 Számomra is. Én nem esem a skizo kategóriába, mert tudom mit él át, mit tesz, mit mond a sérült oldalam, csupán csak afelett nincs kontrollom, hogy a személyiségrészek felszínre kerülését irányítsam és a reakcióikat sem tudom átírni, mivel azok is megrekedtek a berögzült, vagy betanult módban, de ezek kijavításában is segíthet a sématerápia, ami állítólag része lesz a kórházi kezelésnek. Ha jön egy PTSD-s 'flash' (poszttraumás emlékbevillanások, amikor olyasmi ér, ami valamilyen módon idézi a traumatizáló eseményeket, legyen az akár egy illat/szag, egy mondat, hang, hasonló, vagy konkrétan ugyanolyan helyzet), akkor azonnal felszínre tör az adott trauma idején megrekedt oldalam és gyakorlatilag újraélem az élményt, visszaránt a pszichém abba a korba és azokba a történésekbe, amíg ki nem zökkent valaki/valami, de ha jól értettem, akkor a sématerápia lényege nagyjából az - egy doki azért jobban el tudná magyarázni -, hogy a felszínre került személyiségrészt megnyugtassa, biztosítsa olyan dolgokról, amiket nem kapott meg - nyilván vannak pótolhatatlan dolgok, pl. a szülői törődés és kötődés, aminek hiánya a fő oka a személyiségzavarnak, de figyelmet, megnyugtatást, helyes irányba terelést, biztonságérzetet tud adni a terapeuta - átírja az adott személyiségrész válaszreakcióit is és a hibás sémákat is kijavítja. A sémadráma a legdurvább része a terápiának a sorstárs szerint, ugyanis annak az a lényege, hogy rekonstruálja az eseményeket, de úgy, hogy a végén beleépít a terapeuta olyan elemeket, amik elvileg segítik a mérgező tapasztalatok felülíródását, meg kiadható közben a düh, keserűség, stb. Gyakorlatilag egy csoportos szerepjáték, amiben a főszereplő kiválasztja azt a gyerekkori tapasztalatát, ami a legjobban kínozza (van pár holtversenyes, szóval jó játék lesz eldöntenem melyik legyen az az egy, amibe mélyen belemegyünk, de mivel várnom kell, hogy bekerülhessek a programba, van időm kiválasztani), aztán felidézi és részletesen elmeséli a hozzá kapcsolódó traumát. Ez csak azért gáz, mert egyrészt annyira erős blokkok védik a pszichém egyes területeit, hogy kb. amnéziás vagyok, nem tudok felidézni konkrét dolgokat, csak a hatás érezhető. Olyan, mint amikor az ember megsérül, de nem emlékszik hogyan szerezte a sebet. Vajon hogyan oldunk majd fel olyasmiket, amiket törölt az agyam és nem tudom felidézni? Az oké, hogy olyan eseményt választok, amihez hozzáférek, de amikhez nem, azok ugyanúgy bennem maradnak, alattomosan mérgezve tovább. Na, mindegy, a dokik nyilván tudják a tutit. Az a másik gond, hogy mindig megnémulok, amikor olyasmiről kellene beszélnem, ami a csontjaimig berágta magát, egy csoportnyi ember előtt meg pláne esélyes, hogy szájzárat kapok amúgy is, de muszáj lesz kicsikarni magamból valamit, különben nem tudnak segíteni és akkor hiába mentem. Amikor az ember elmesélte a kiválasztott traumát, bekapcsolódik a többi csoporttag és mindannyian szerepet kapnak az előadásban.
Az első karakter játssza a sérült gyermeket (azt a személyiségrészt, amelyik átélte a traumát és megrekedt azon a szinten). A második a dühös gyermeket alakítja (a gyerek rész azon része, amelyet bántalmazott és/vagy érvénytelenített, elnyomott a környezete és ettől tombol benne a tehetetlen düh). A harmadik játssza a büntető/kritikus hangot (azokat a szülői elvárásokat, verbális bántalmazásokat, degradálásokat mondja, amiket elszenvedett az ember és azóta se tud tőlük szabadulni.) A negyedik pedig az adott gyerekkori traumára alkalmazott megküzdési módjainkat szemlélteti (elkerülés, önalávetés, túlkompenzálás, lefagyás, öngyilkossági szándék - ha volt/van. Mint kiderült az évek alatt, nálam mindegyik mód aktív a mai napig.) Az egyik mellékszereplőnek az a dolga, hogy felírja azokat a gondolatokat és érzéseket, amik a felidézett és újraélt gyerekkori trauma alatt hatalmukba kerítik a főszereplőt (aki azokat kimondja.) Ezen a ponton állítólag már nem kicsit bőgni szokott minden főszereplő, nemtől függetlenül. (Biztató kilátás 😆, bár úgy megreccsentem, mikor a Tesóm kilépett az életemből, hogy azóta (féléve) nem tudok sírni, csak belülről emészt minden, szóval lehet, hogy a terápián is így lesz.) A büntető/kritikus hang színésze is felírja azokat a negatív mondatokat, amikről a főszereplő beszámol (amiket a szülőktől/környezetétől hallott és az agya folyton újrajátssza az őrületbe kergetve őt.) A megküzdési módok  színészei is felírják, hogy milyen stratégiákkal próbált a főszereplő kijönni a 'flashelésből' és megnyugtatni magát. Ezután az egész csapat visszaolvassa neki a leírtakat egymás szavába vágva, hangosan, ahogy a fejünkben üvöltenek a rossz dolgok, a főszereplő pedig megmondja, hogy melyiket hallja a legjobban (ebből kiderül, hogy mi kísérti leginkább és ott kell feloldani.) Ehhez állítólag változatos eszközöket használ a terapeuta attól függően, hogy kinek mi használhat a leginkább, a sorstárs mesélte, hogy pl. basketball ütővel püfölhet az ember egy boxzsákot/összetekert matracot, vagy földhöz/falhoz vághat valamit, megtaposhat valamit, esetleg lefeküdhet és rátesznek egy matracot, amire 2-3 ember ráfekszik (szimbolizálva az illetőre nehezedő nyomást), neki pedig ki kell másznia alóla, továbbá beszólhat a büntető hangnak káromkodva, az esetlegesen már halott bántalmazójának is beolvashat/megvédheti magát utólag és állítólag olyan is van, amikor valakit megölelnek, vagy lekuporodnak mellé a földre, betakargatják, stb., ha ilyesmire van szüksége. Ezután a főszereplő odalép a sérült gyereket alakító színészhez és gyakorlatilag megvígasztalja saját magát; a személyisége felnőtt része biztosítja a gyerek részét arról, hogy vigyázni fog rá, majd ugyanezt megteszi a dühös gyerek színészével is, ezután helyet cserélnek és a 2 gyermeki rész visszamondja a felnőttnek, amit ő mondott nekik, majd mindenki megölel mindenkit. (Ez furcsa lesz, nagyon idegen számomra az ölelkezés - is.) A legvégén a főszereplő megszünteti mindenki szerepét és egy záróbeszélgetésen mindenki elmondja, hogy milyen hatással volt rá az egész. Világéletemben leblokkoltam, ha szerepelnem kellett, vagy társaságban beszélni, úgyhogy igencsak érdekes lesz, mert ilyen helyzetekben is felszínre kerül a néma köl'ök, de muszáj ezt az utolsó esélyt megragadnom. A terápiát az antibiotikumhoz tudnám hasonlítani; mielőtt hat, felerősíti a tüneteket. Ilyenek az ülések, pedig a pszichodokim nem ás le annyira alaposan a problémák gyökeréig, mint amiről a sorstárs mesélt, mégis mindig úgy jövök el az ülésekről (kivéve jobb időszakban), mintha egy hógömb lennék, amit felráztak, azt' kavarog benne a cucc és csak lassan ülepszik le. Az az 1 hónapos intenzív terápia állítólag csontig belemászik az emberbe, ami végülis jogos, mert csak nagyon alapos beszélgetésekkel, tesztekkel lehet felmérni a pontos károkat és elkezdeni legalább azt a területet rendberakni, ami menthető. A sorstársam 3. hete van bent, ha jól rémlik és azt mondta, hogy mostanra minden téren kimerült a banda, mert mindenkit darabjaira szedett a terápia; hol az egyikük, hol a másik kap BPD-s rohamot és egymást próbálják kizökkenteni (persze a személyzet sem malmozik közben.) Az évek alatt a dokikkal mi is érintettünk ugyan mélyebb dolgokat, de olyan átfogó terápiában még nem volt részem, amilyet a sorstárs említ, pedig a jó terápia valóban leér a problémák gyökeréig. Ha ez sem használ az embernek, akkor már semmi és pont ezért hajlok arra, hogy vállalnom kell, akármilyen kemény. Az is mellette szól, hogy a sorstárs szerint családias a légkör, ezáltal biztonságérzete van az embernek és emiatt mindenki meg tudott nyílni. Nekem az ugye nem megy, mert az elfojtásra van beprogramozva az agyam/pszichém köl'ökkorom óta és mindig erőltetnem kell magam, ha meg kell nyílnom (egyedül a Tesómnak tudtam, de volt, hogy olyankor is megbénultam). Ha totál megnyit a doki, azzal hozzáférhetővé válnak azok a területek is, ahová még én sem értem el soha, mert valami blokkolja őket, ergo előttem is először tárulnak fel, ami elég para, mert nem tudom milyen hatásai lesznek. Nagyon idegen a gondolat is, hogy teljesen belém lásson a csoportterápián mindenki, vagy akár egyéniben a terapeuta (a kinti dokim előtt is feszengek), ám felfogom, hogy néma gyereknek... szóval ja. A sorstárs mondta, hogy egy srácot úgy kifektetett a terápia, hogy rosszabb állapotban hagyta el a kórházat, mint amilyenben bement, viszont olyan is volt, aki jobban lett. Majd kiderül hogy rám hogyan hat, de nyilván az utóbbit remélem, különben bele sem kezdenék. Mondta a sorstárs, hogy valamelyik nap az egyéni terápia rakott padlóra csajokat-srácokat egyaránt; egy kiadós bőgés után zombiként kóvályogtak a folyosón, olyan is volt, akinek gyógyszert kellett adni, meg voltak, akik roham közben összevagdosták magukat. Nem valami biztató a hatás, de felfogom, hogy a javuláshoz át kell menni a poklon is. Az egyik felem továbbra azt mondja, hogy nem vagyok normális, míg a másik azt, hogy ez a jó döntés, mert amíg egy (vagy több) seb nincs kivéreztetve és kitakarítva, addig gyógyulni sem tud, sőt újra, meg újra begyullad és kínozza az embert. Tisztában vagyok vele, hogy kegyetlenül fájni fog és szidni fogom az idióta fejemet, hogy belementem, de meglesz a jutalma; jobban leszek! Úgy kell lennie, mert így nem maradhatok. Kívülről nemsok látszik, mert az álarc ránőtt az arcomra és ha akarom sem tudom kimutatni, kimondani, ami bennem van (ide sem tudok és akarok mindig, mindent leírni) és sokszor kínoz ez az állapot, mert nem tudok megkönnyebbülni. Mire megírtam ezt a posztot, a 99%-ból 100 lett, alávetem magam a kezelésnek, remélve, hogy ez végre segít.
Megemlítettem múlthéten a dokinak, ami gyerekkorom óta kísér és amit nem tudok hová tenni. Elkezdődött a dolog boncolgatása, viszont ez a téma legalább nem üli meg a gyomromat, legalábbis eddig nem gáz, egyelőre kíváncsiság van bennem az okokat illetően.

Úgy volt, hogy ma kivisz a fater, de buktam, mert fel sem bírok kelni, illetve fel tudok, de egyből ezer a pulzusom, jön a Darth Vaderes fújtatás, meg egyéb finomságok. 😆 Már jobban voltam az utóbbi héten, ez most csak a kettős front hatása (este roham is volt), majd elmúlik. Remélem mihamarabb, mert nemsokára menni kell Pestre a Dokihoz.