Ma 8 éve

ismertem meg a fogadott Tesómat és ő, meg az az időszak, valamint az a kötelék megérdemel egy posztot.

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ez akkor is bebizonyosodott, ugyanis akkor botlottunk egymásba, amikor mind a ketten ki akartunk szállni. Akkor még nekem is bipoláris depresszióról szólt a papírom, ezért gondoltam érteni fogjuk egymást és úgy is lett. Később derült ki, hogy nálam mégsem az a helyzet, hanem a nagyon hasonló tünetekkel járó borderline szindróma áll fenn, de pontosan a hasonlóság, meg az egymás iránti tolerancia miatt ez a különbség semmit nem változtatott a barátságunkon. Naponta chateltünk - órákig, sokszor hajnalig. Nagyon hamar kialakult a kölcsönös szimpátia és a bizalom, erre a tortára a habot pedig az egyformán beteg humorunk tette fel. 😁 Tetszett a lazasága, hogy nem finomkodott és vette a lapot Ő is, bármiből poént gyárthattunk, mert a másik azonnal fogta az adást és nem volt megrökönyödés, sértődés, vagy ilyesmi, helyette visszadobáltuk a kapott labdát. Nem lehetett érezni sem a nemi, sem a korkülönbséget, teljesen kompatibilisek voltunk egymással és sok volt a közös vonás is. Mint mondtam, mindketten a szakadék szélén állva készültünk levetni magunkat, ezért szó szerint megmentettük egymást. Család mindkettőnknél csak elméleti szinten létezik, ezért úgy kellett mind a kettőnknek a hovatartozás, meg a szeretet, mint egy falat kenyér és végre nem éheztünk tovább, főleg hogy egyhónappal a szeretet ünnepe előtt futottunk egymásba. Először barátok, aztán legjobb barátok, majd pedig gyakorlatilag testvérek lettünk, legalábbis olyan szintre fejlődött a kötelék, de valójában annál is több, amolyan 'lelki társ' voltunk egymásnak - leginkább így lehet definiálni. Egymás függői lettünk. Sokan félre is értették a kapocs szorosságát, de olyan is volt, hogy féltékenységből szét akarták barmolni (tiszta óvoda). Kaptam Tőle egy rakás poénos becenevet az évek alatt, de elfogadtam. 😁 Véd- és dacszövetség alakult ki, a környezetünkkel is szembementünk a másikért (szánalmas módon onnan is féltékenység vezérelte próbálkozások irányultak arra, hogy ne tudjuk fenntartani a kapcsolatot). Mint mondtam, rossz periódusban voltunk, amin nem segített a közelgő Karácsony sem, mivel a szeretet ünnepe felerősítette a szeretet hiányát. Nálam akkor már évek óta úgy zajlott, hogy egy - akaratlanul rámtörő - kiadós bőgés után vergődésemben kárt tettem magamban, majd mindezt 'betépéssel' (nyugtatófüggő voltam) zártam, mert nem tudtam elviselni a szeretethiányt sem, aztán meg a szégyent amiatt, amit magammal tettem (nem mintha a begyógyszerezés különb cselekedet lett volna 👏) és inkább kiütöttem magam, hogy ne érezzek, ne gondolkodjak. Mindez megtörtént 2013 Karácsonyán is, egyhónappal azután, hogy Ő már itt volt az életemben, majd talán még a következőn is és igazából hétköznapokon is, amikor nagyon rossz passzban voltam, de aztán elkezdtek ritkulni az ilyen alkalmak, mert Ő enyhítette a rosszat. Nagyon kiakadt azon, hogy kárt teszek magamban, ez pedig nekem azt üzente, hogy nem is magammal teszem, hanem valójában Vele, azt meg nem akartam, szóval erre gondolva próbáltam a következő alkalommal megállni a késztetést. Onnantól kezdve ez tartott vissza. A gyógyszereket nem magamtól raktam le, de a nehezén túljutva nem is volt más választásom, mint mással terelni a figyelmemet, meg másba fojtani a keserűséget, viszont ezen a téren is segített a Tesóm jelenléte, mert a szeretete, a poénjai erőt adtak, ahogy az is, hogy ösztönzött, meg bizonyítani is akartam Neki. Mindig segítettük egymást. Sosem röhögtem annyit, mint Vele, sokszor hasizomgörcsig, könnyezésig fajult és ezt akkor is el tudtuk érni a másiknál, amikor az padlón volt. Jól hatottunk egymásra mindig. Ha dühöngött valamelyikünk, a másik le tudta hűteni az agyvizét, pedig egyikünk sem bírja a csitítgatást. Tudtunk bánni egymással. Amikor nézeteltérés volt, megbeszéltük. Nem titok, hogy voltak nagyobb viták, de a végén azt is úgy sikerült zárni, hogy mindenki elmondta higgadtan az álláspontját, vagy hogy mi húzta fel, mi bántotta, nem maradt el a bocsánatkérés és a megbocsátás sem. Két szeszélyes természetű, meg befordulásra hajlamos embernek nem könnyű kapcsolatot fenntartani, de belátással, toleranciával, akaraterővel és legalább némi önkontrollal lehetséges. Ő mindig hitt bennem és mindig ösztönzött, a gyógyulásomról beszélt mindig. Olyan oldalaimat is felszínre hozott, amikről addig magam sem tudtam, mert senki nem váltotta ki őket. Engem nem izgat a név- és a születésnapom, de Ő mindig köszöntött és megajándékozott (természetesen ez is kölcsönös volt), Karácsonykor sem feledkeztünk meg a másikról. Az idei lesz az első egymás nélkül, nagyon nem várom. Szilveszterkor mindig 'átbeszélgettük magunkat' az Újévbe. Az évek alatt szerves részei lettünk egymás mindennapjainak, szinte mindennap beszéltünk, de legalábbis hagytunk üzenetet a másiknak, ha valami miatt nem tudtunk beszélni. Lettek egymás közt használatos poénos kifejezéseink is. Senkivel nem volt ilyen szoros kötelékem. Rengeteg dolgot lehetne még írni, mert 7,5 év alatt sokmindenen átmentünk együtt, jó és rossz dolgokon is, van egy csomó jó emlékem, de egyrészt lehetetlen mindent felidézni, másrészt jogom sincs mindent kiírni, de semmit nem bánok és sokmindent köszönhetek Neki! Az utolsó időszakot nem akarom felidézni, mert nagyon elkeserít, arra akarok emlékezni, amikor minden rendben volt. Hiába telt el fél év, olyan mintha tegnap szakadt volna meg a kötelék. Nagyon hiányzik, szoktam vele kapcsolatban álmodni és még mindig van olyan is elég gyakran, hogy valamit meg szeretnék osztani Vele, vagy mutatni valami poénosat, egyáltalán beszélni vele, tudni róla, aztán egyből leesik, hogy nincs lehetőségem ezekre. Ő is betölthetetlen űrt hagyott maga után és az csak nehezebbé teszi, hogy haraggal ment el, abban a hitben, hogy nem voltam őszinte. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, meg akihez igazán kötődtem, ő adott szeretetet, jókedvet, ő motivált, ő hitt bennem és viszont is elfogadta ezeket, egyszóval minden jó hozzá kapcsolódott, aztán mindennek vége lett ès ezzel nekem is. Egy BPD-s ember rémálma a magány, az elhagyatás (pláne ha azt veszíti el, akit imád és akitől kb. függ), meg az,.ha nem tud megfelelni (főleg ha ugyanennek a személynek.) Mindegyik teljesült. Senki nem tudná pótolni Őt! Látszólag létezem tovább, mivel muszáj, poénkodom is, mert ilyen vagyok, de valójában nincs már bennem az, ami addig volt, míg Ő jelen volt a mindennapjaimban. Ugyanúgy elvitt belőlem egy darabot, ahogy az Anyu, meg a Barátnőm. 7,5 jó évet adtunk a másiknak, ez egy kis vigasz. Féléve lépett ki az életemből, ezalatt kiderült, hogy többeket tiltott ugyanúgy, mint engem és voltak, akiket indok nélkül, szóval valamiért mindenkit kizár. Nemcsak nekem szólt tehát a dolog, mégsem vigasztal, már csak azért sem, mert ezek szerint teljesen befordult, ergo marhára szarul lehet. A legjobb barátnője, akit szintén kizár, írogat nekem időnként, hogy tudok-e Róla? Mindig azt várom, hogy vége lesz ennek és valójában minden oké, aztán leesik, hogy ez a valóság. Még nem tudok jóérzéssel visszaemlékezni a sok jóra, egyelőre inkább mar, hogy több közös élmény, röhögés, beszélgetés nem lesz, sem szeretet és hogy úgy lett vége ennek a már-már testvériségnek, ahogy.
Nagyon mar ez az egész azóta is annak ellenére, hogy nem írkálok róla. Ezt a posztot sem könnyű megírni. Megfojt a keserűség, szorítja a torkomat, feszíti a mellkasomat, de szerencsére még mindig nem tudok sírni, akármennyire kerülget. Addig jó, amíg tart ez a bénultság, mert különben mégjobban megzuhannék, annak meg sosincs jó vége, bár lehet hogy ennél nincs lejjebb, mert a bénultság már a legalja, megtanultam. Féléve tart, ami kóros ugyan, de legalább egyben tart. Nem tudom meddig, mert nagyon zaklatott vagyok. Itt van bennem a hála, hogy részem lehetett egy ilyen igaz kötelékben egy olyan személlyel, akivel kb. ikrek voltunk. Nagyon giccsesen hangzik, amit utálok, de így volt, nincs találóbb kifejezés rá.
Nem tudom felbukkan-e még az életemben és ha igen, mit kezdünk a tüskékkel (bennem nem szokásuk megmaradni, főleg ha tisztázva vannak a dolgok, viszont nem tudom Benne mi a helyzet), de egy részem még mindig reméli, hogy egyszer rendbejönnek a dolgaink! Bár már nem ösztönöz a szavaival, mégis hallom magamban miket mondana bizonyos helyzetekre, a pacemakerre is azt mondaná, hogy tartsak ki addig és hogy utána rendben leszek, hisz bennem és pontosan ezért is - meg én is így állok hozzá - előre tekintek, Érte is megyek tovább. Mikor kilépett az életemből, azt mondtam, hogy nem folytatok semmit (úgy elszállt az agyam, hogy abbahagytam az összes gyógyszer szedését is, de mint látszik még élek 😁, szóval nem jött be), de aztán ahogy lassan kezdtem észhez térni annyira, hogy normálisan tudjak gondolkodni, felfogtam, hogy ha nem vigyázok magamra, akkor nem fog megtalálni, ha esetleg újra keresne, szóval azóta szedem tovább a gyógyszereket és ugyanúgy beleadok apait-anyait a stagnálásba. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy a távolból is jól hat rám, mert még mindig hajt tovább és ezért megintcsak köszönettel tartozom Neki!
Csak a jót őrzöm (rossz amúgy sem volt sok, az utolsó időszakra nem gondolok, mert az nagyon fáj), ez a sok jó segített élhetővé tenni 7,5 évet, ezeket pedig nem veheti el senki és semmi, max. az amnézia, de az már csak kimarad az életemből.
Istenre és az időre bízhatom csak a dolgokat, csak az idő haladása fogja megmutatni, hogy visszatér-e, ha pedig nem, akkor szintén az idő lehet az, ami majd lassan viselhetővé szelídíti a fájdalmat, így volt ez az Anyu és a Barátnőm esetében is. Mindenképp' csak várhatok egyelőre, de persze várakozni csak élve lehet 😁, szóval ki kell tartanom, nem fordulhatok többé magam ellen és lazsálni sem lehet, hogy majd lesz, ami lesz. Na, jól eldumálgatok itt magammal.
A mai nap nyilván Neki is nehéz, imádkozom, hogy Isten neki is adjon erőt!

Fejlemények

Tegnapelőtt este értünk haza, de már sem kedvem, sem energiám nem volt írkálni. Tegnap pedig a siserehad által hagyott csatateret számoltuk fel, aztán az Ildiéknél voltunk, este jöttünk haza és addigra megintcsak nem volt kedvem írkálni. Ma megint nem értem rá, most feküdtem le pihenni.

Nagyon örült a szőrös banda szombat este, amikor hazaértünk. Az indulás napján is tapadtak ránk, érezték, hogy elmegyünk itthonról. Fater jött be elsőként, hogy lepakoljon, amíg én behoztam a széket, meg bezártam a kaput és mondta, hogy a macskák síri csendben voltak, csak akkor kezdtek el fejhangon nyivákolni, amikor meghallották a hangomat. Kis szarzsákok. 😁
Az utat jól bírtam csütörtökön, egyszer voltam rosszul, de nem volt vészes. Fél 9-re értünk a Gabihoz, akkor ő már aludt, mert sokat melózott és ki volt merülve. Arra sem kelt fel, hogy a rács, meg az ajtó zárja kattogott, szóval hagytuk aludni. A kanapéval sem zajongtunk, hogy kihúzzuk, így a földön aludt a fater, nekem meg mondta, hogy aludjak a kanapén, mert csontos vagyok és ezért a földön nem tudnék aludni. A kanapén sem sokat tudtam, mert szélességre és hosszra is kicsi volt, szóval sehogy nem volt kényelmes. Fater simán aludt a szőnyegen egy lepedőn, nem zavarta, hogy kemény. A légkör egész okés volt, persze most sem volt vitamentes, főleg pénteken, de nem volt vészes.
Megörült a Dokim, mikor meglátott. 😁 Kérdezte, hogy változott-e valami, mióta beszéltünk, mondtam, hogy igen. Megmért, 60 kg vagyok, szóval 3,5 kg leugrott, ami elég gáz amúgy is, de később írom miért az leginkább. Most megint a legalsó határon vesztegel a súlyom, hízni kell sürgősen. Mondtam neki, hogy továbbra is pörög a szívem, főleg terhelésre és hogy most is épp' rohan. 130-as pulzust mért, nem örült. Kérdezte, hogy mennyit szedek a Nebivololból, mire mondtam, hogy újrakezdette velem, most tartok félnél. Mondta, hogy emeljem fokozatosan 3 egészig. Az kemény, mert 2 a max. adag. 😁 Azt mondta, hogy ha az nem hatott, akkor nem okozhat bajt a nagyobb adag és hátha az már segít. Megemlítettem Neki az erős izomgyengeséget, szerinte a só és az ionháztartással lehet gond, azokat feltöltve elvileg vissza kell térnie az izomerőnek, szóval ez legalább nem a kórságtól van. Mondtam a terjeszkedő fagyást (hogy mostmár az egész szájberendezésem lefagy és kékül a nyelvem is), persze a szindróma ügyködik szerinte is, de ez tudható volt, mert csak az okoz fagyást. Újra mért pulzust, akkor már kevesebb volt, de még mindig gyors. Mondta, hogy megnéz EKG-val, abból amúgy is kellett friss, meg mondtam neki a gyakori fibrillációt és ugye a gyors pulzust is rögzíteni akarta. Mondom remek lehetőség, ugyanis megint rohan. Mire felszerelte rám a cuccot, abbamaradt. Felültetett, de semmi. Újra lefektetett, semmi. Felállított, mire másodpercek alatt jött is a rohanás, na akkor gyorsan feküdjek le. Kicsúszott egy vezeték. 😁 Visszadugta, bekapcsolta a masinát, de addigra megint nem pörgött. Oké, akkor felemeli a lábaimat, de semmi hatás. Azt mondja ilyen nincs. 😁 Újra felállított, másodpercek alatt fel is pörgött megint a szívem, mire megint le kellett feküdni gyorsan, újra beindította a holmit, de megint elmúlt a rohanás. Már mérges volt a helyzetre. Fater próbált felizgatni, hátha felszalad a pulzusom, de nem hatott, mert nem lettem stresszes attól, amiket mondott. Aztán ahogy mozgatva voltam, hol a karomról, hol a lábszáramról mozdult el az a 'csipesz', pakolászta vissza a Doki, majd kérdezte, hogy mi az, amitől biztosan felgyorsul? Mondtam, hogy van hogy fekve, vagy ülve is csinálja, de nem mindig (ezért nem tudta elkapni, amikor felültetett), kiszámíthatatlan, viszont állva garantált és kérdeztem, hogy mi lenne, ha újra felállnék és nem feküdnék vissza, vagy úgy nem lehet elvégezni a vizsgálatot? Mondta, hogy végülis meg lehet csinálni, csak ne mozogjak. Felálltam, vártuk a hatást, közben csörgött a telefonja. Miközben beszélt, megérkezett az áhított tachycardia, jeleztem is, mire mondta a telefonba, hogy le kell tennie, de láthatóan szóval tartotta a hívó, már mérges volt. Letette, de addigra rosszul lettem a mellkasomban elszabadult tempótól (légszomj, karzsibbadás, elerőtlenedés), szóval lefektetett, hogy visszaálljon a ritmus, meg jobban legyek. Mikor jobban lettem felálltam, hogy újra kiprovokáljam a gyors pulzust. Bingó, újra megérkezett másodpercek alatt és most sem telefon, sem kicsúszó kábel, sem elmozduló érzékelő nem kavart be. Két Darth Vaderes fújtatás közt mondtam, hogy üti a szívem a mellkasomat, a Doki meg mondta, hogy mutatja a gép, ahogy szalad fel a pulzus, 140-et mért. Sikerült végre elkapnia jó fél-háromnegyed órás kísérletezgetés, meg a szerkezettel való küzdelem után, bár fibrilláció pont nem volt egyszer sem, azt ezúttal nem tudta elkapni. Aznap persze volt már, de a Dokinak most nem mutatta meg magát. Azt mondta, hogy anélkül is elég csúnya lett a lelet, mire a faterommal egyszerre szólaltunk meg döbbenten, hogy ha ez csúnya, akkor milyen lehet amikor még az is előjön? Ahogy jobban megnézte az EKG-leletet, valami ST, meg T hullám rendellenességről beszélt, ami persze nekünk kínai volt, szóval kérdeztem, hogy az mit jelent? Azt mondta, hogy nem kap elég vért a szívizmom sem (a koszorúeremmel is ez a gond, de az nem új hír), szóval megint a szindróma vezet, újabb területet foglalt be magának a szívemből. Fasza. 👍🤔

Azt mondta, hogy a Raynaud okozza a keringési zavart a szívemben is, ami túl is van terhelve a folyamatos meló miatt, amit pont az elégtelen keringés okoz és a megfeszített tempóval próbál kompenzálni, fenntartani a keringésemet, de ez önmagában is veszélyes, mert ki fog merülni a szívem a szinte állandó rohanásban, viszont gyenge szívizommal ez hamarabb következhet be, ha nem cselekszünk, mert már most gyenge a szívem. Emellett a gyakori pitvarfibrilláció is veszélyes, mert átfordulhat egyszer kamraiba, ami biztos és azonnali halált okoz (a pitvari annyiból szerencsésebb, hogy nem halálos, mint látszik, mert itt firkálok 😁), majd azzal zárta, hogy pacemakert kell betenni. Fater lefagyott, én is meglepődtem, majd rávágtam, hogy mindjárt lesz vagy 150 a pulzusom. Csak én röhögtem rajta. Kérdeztem, hogy a korábban említett abláció miért nem elég? Azt mondta, hogy látva a leletet, meg hogy a szindróma ügyködik, szinte biztos, hogy ismételgetni kellene a beavatkozást, ergo erre a mostanra már összetett és súlyosabb problémára az nem hozna tartós megoldást. Ugye amikor szóbakerült, akkor nem ilyen volt sem az EKG-görbém, sem a terhelhetőségem nem volt ennyire 0. Mennem kell mihamarabb a Kardiológiára. Fater megijedt, kérdezte a Dokit, hogy ha csak 60 kg vagyok, akkor hogyan műtenek meg, ki sem bírja a szervezetem, de erre csak annyit mondott a Doki, hogy nagyobb veszélyben vagyok a jelenlegi állapotban, azért is kell a nagyadag bogyóval próbálkozni. Erre mégsápadtabb lett az öreg. Nem nyúlnak hozzám, amíg ilyen röntgenlelet ábrázatom van, előbb híznom kell és fel kell erősíteni a szervezetemet és persze kérdés, hogy oltás nélkül szóbaállnak-e velem? Nem vagyok oltható, de ha az lennék sem adatnék be semmit. Újra mért pulzust, miután megírta a recepteket, meg a többi papírt. Mondtam neki, hogy most nem rohan úgy, de mondta, hogy azért még gyors, szóval nem mindig érzem, ha siet. Utána meghallgatta a szívemet, azt mondja "a billentyűk legalább jók!" Kiszakadt belőlem, hogy valaminek működnie is kell rajtam, de megint csak én találtam viccesnek. 😁 Fater megnémult azon a párperces úton, ami a Gabi lakta lépcsőházig vezet, vágni lehetett a levegőt, na meg a füstöt, mert ezerrel bagózott az idegtől. Néztem a papírokat, hogy mi is a helyzet, mert mindent nem mondott a Doki, csak írt, aztán kérdeztem valamit az öregtől, mire a Gabi felcsattant, hogy nem az ő dolgával foglalkozik. Eldurrant az agya az öregnek és a Gabi arcába mondta, hogy nem érdekli a hülye krémje, ugyanis most derült ki, hogy pacemaker fog kelleni, amire a Gabi is lefagyott és visszavett a stílusából. Kicsit 'idegállapotba' jött a fater. Elmentek vásárolni, én ott maradtam a lakásban és volt lehetőségem a csendben átgondolni a dolgokat. Furcsa, de most sem hat rám különösebben a dolog, sőt, poénokat gyártok a helyzetből, meg nyugtatni próbálom a környezetemet, de nem igazán van eredménye. Faterommal nem jó a kapcsolatom, szóval nem tudom mitől fél? Bár, elejtett megint egy olyan mondatot, hogy ha velem valami történik, akkor egyedül marad, szóval innen fújhat a szél. Gabival és az Ildivel sem vagyunk szoros viszonyban, mégis ők is döbbentek voltak és látszott, hogy nem megjátszották. Nem tudom mit kezdjek ezzel, mert nem tudom hogyan kell kezelni, főleg hogy én tényleg nyugodt vagyok. Megijedtem egy kicsit és szinte éreztem, ahogy a markába fog a tudat, hogy baj van, úgyhogy azon voltam, hogy kizökkentsem az agyamat és viszonylag hamar túllendültem a rossz gondolatokon. Felfogom, hogy szarban vagyok, de nem félek, betegségtudatom sincs még mindig (bár mostmár kezd lenni, csak nem adom át neki az irányítást), pedig próbálja a sors belémsulykolni, de talán jobb is, hogy nem adom át magam a tudatnak, mert abból csak baj van, ugyanis a szervezet egyből behúzza a féket. Fater balhézik velem, hogy ne cipeljek, meg ha épp' állok, akkor üljek le, stb., hiába mondom, hogy nem vagyok hímestojás, meg hogy érzem meddig mehetek el. Eddig sokmindent leszart, most meg kb. levegőt sem vehetek önállóan és ez már kínos. Na mindegy, kiderült végre, hogy miért nem vagyok terhelhető, de még a beszéd is kifullaszt, betojás. 😁 Elfelejtettem említeni a melegre kiváltódó szorítást a fejemben, de majd megkérdezem. Az is új dolog, de szerintem elég egyszerre egy szar hír. 😉 Nyilván hatott rám azért, csak nem pánikolok és 'depizek', mert egyiktől sem lenne jobb, sőt. A stressz amúgy sem hiányzik ennek a ketyegőnek. Azt az energiát, amit önsajnálatra pazarolnék inkább arra fordítom, hogy kitartson, remélem a jól felemelt adag bogyó segíti majd a működését, amíg be nem kerül a cucc.

Szarul voltam, miután a Dokitól visszaértünk, úgyhogy lepihentem, addig ők elmentek vásárolni. Görcsroham jött, szóval pont jó volt, hogy egyedül voltam, mert a Gabi nem bírja az ilyesmit. Mire felébredtem már rég' otthon voltak.

Másnap hajnalban a Gabi elment dolgozni, mi 2-ig nála voltunk, aztán elindultunk a buszpályaudvarra. Most nem a Józsi volt a sofőr, hanem egy új fazon, de jófej volt, Solttól kezdve elkezdett velünk beszélgetni (2. sorban ültünk sréhen mögötte). Volt egy utas, aki 2019-es utazásival akart utazni, de nem ez volt a legkomolyabb, hanem amikor Kalocsán felszállt egy fiatal srác. Azt mondja végig kéri a jegyet. A sofőr rákérdezett, hogy Bácsalmásig? Azt mondja a srác Bajáig. Mondja a sofőr, hogy "azt mondtad végig kéred!" Erre a srác "igen, Bajáig!" Mondja a sofőr neki, hogy nem Baja, hanem Bácsalmás a végállomás, mire a srác tök komoly hangsúllyal rávágta, hogy "de! Baja!" Faterom hangosan felröhögött, én is vigyorogtam, szerencsétlen sofőrnek gőzölt a feje és mondta neki, hogy menjen inkább fel a buszra, de az a hangsúly is haláli volt. 😆 Okoska meg sem mert mukkanni. A sofőr háborgott, hogy "ilyeneket szaporítani..." 😆 Na igen. Mesélte, hogy egy szintén fiatal csaj ezressel akart fizetni, mire mondta neki a sofőr, hogy valami ötszázakármennyi lesz a jegy, már nem emlékszem, lényeg, hogy a kiscsaj nem tudta kiszámolni, hogy mennyi visszajárót kapott és ott vitázott vele. Ilyen sztorikat hallva-látva nem csodálom, hogy stresszesek. Volt megint egy kis szarullét, de kb. 10 perc alatt elmúlt. 👍 Bajáról elindulva megmakacsolta magát a buszunk, rángatott egyet és leállt. A sofőr újraindította, akart haladni, de a motor csak magas fordulatszámon bőgött, a busz meg alig gurult, kb. 5 km/h-val. Hiába nyomta a gázt, csak zúgott a motor hangosan, de nem haladtunk. Mondom fateromnak olyan a motor, mint a szívritmusom; pörög ezerrel, de nem hatékony. Elkezdi "már megint az a fekete humor...", de legalább kicsit vigyorgott. Azt hittük lerobbantunk, de mondta a sofőr, hogy ha kell, így jövünk Almásig. Az érdekes lett volna, mert kb. 3/4 óra Bajától. Nem akart felváltani az automata váltó, szóval teljes fordulaton bőgő motorral cammogtunk métereken át, aztán nagynehezen elértük azt a sebességet, ahol jött a következő fokozat és oda szépen felváltott, úgyhogy megindultunk rendesen. Utána is berángatott kicsit indulásokkor, meg néha megint felpörgött a fordulat, de már gond nélkül tudtunk haladni, ami nem jött rosszul, mert fél 8 körül járt az idő és nem lett volna vicces várni a mentesítő járatra, ha a miénk lecövekelt volna. Mire Almásra értünk már csak mi és még 2 másik utas ült a buszon, de ők hátrább, a sofőr meg beszélgetett velünk tovább. Jófej volt, mondta az öregnek, hogy segítsen nekem leszállni, addig ő kiveszi a szekeret a csomagtartóból. Ki is akarta nyitni, csak nem tudta hogy' kell. Jó, hogy lett mégegy jó arc sofőr ezen a vonalon. 👍 Pestre a Robi vitt minket, ő egyidős velem. Hazaérve már csak ahhoz volt energiánk, hogy pótoljuk az elfogyott tápot és vizet a haramiáknak, (szerencsére nem mindenkié fogyott el, szóval jól kalkuláltuk a mennyiséget), almokat takarítottam, azt' alvás. Reggel fürödtem, de nem gáz, nem voltam leizzadva. Szarul aludtam, a macskák is keltettek hajnalban, de nem bántam, örültem, hogy itthon vagyok a társaságukban. A Gabinál is szarul aludtam, pedig ott nincs hideg, meg macskák, szóval a hiba az én készülékemben van. 😁 Kicsit pihentebben tudtunk nekilátni a csatatér felszámolásának, bár nem volt vészes, ügyes volt a négylábú banda. Mogyi meg egy Houdini, bakker! Külön volt csukva, mert a Dani előszeretettel pofozza meg sorozatban a kajáért, vagy csak mert olyanja van, gondoltam nem hagyom őket egylégtérben, míg nem vagyok itt velük, hogy rendet tegyek. Hazaértünk, jövök be köszönteni a bandát, meg ellenőrizni, hogy minden oké-e velük, erre a Mogyi is itt volt bent, holott egy nagy B-30-as téglát tettem az ajtó elé (szar a zár, nem lehet becsukni). Nem tudom hogyan tudta elmozdítani azt a nehéz akadályt. 💪🐈 😆 Szerencsére mindenkinek megvan a szeme, nincs átszabva a kabátjuk sem, szóval nem balhéztak, akármennyi ideje is voltak egyhelyen. Tegnap tehát takarítás volt, aztán az Ildi telefonált, hogy menjünk át. Átmentünk délután és estig dumáltunk. Fater neki is elmondta a pacemakert. 🙄 Mindenkinek mondogatja, elég idegesítő, mondtam neki, hogy nem kell szétkürtölni. Azt mondja nem szégyen, meg hogy az Ildi rokon, joga van tudni. Senki nem mondta, hogy szégyellem, szimplán minek kell mindenkit ezzel traktálni? Megérkeztünk, aztán az Ildi valamit poénkodott nekem, hogy majd ő beszabályoz és erre kontrázott a fater, hogy nemsokára tényleg be leszek. Ildi nem értette, erre mondta az öreg a pacemakert. Ildi megdöbbent, elkezdi "ne b@$szatok fel!" 😁 A hangsúly volt vicces. Mondtam, hogy oké, akkor most téma lezárva, beszéljünk másról, mert nem azért mentünk, hogy a magunk szarját a nyakába rakjuk. Persze ott is szekált a fater, hogy ne álljak, üljek le (holott csak a lábamat mozgattam meg időnként, mert már zsibbadt az üléstől), aztán ahányszor sóhajtottam mondta, hogy nehogy rosszul legyek ott nekik, stb. Mondom jól vagyok! Fater odajött, megfogta a pulzusomat, elkezdi aha, jól hát... (Pedig jól voltam!) Ildi hozta a vérnyomásmérőt, pedig mondtam, hogy nem kell. 110 volt a vérnyomásom, de ez jobb, mintha 150 lett volna megint és 98 a pulzus (mondtam én nekik, hogy nem vészes.) Gondolom meg akarta mutatni az Ildinek, hogy milyen gondos, odafigyelő. Ildi kínált ásványvízzel, kajával, mondtam, hogy nem kérek, köszönöm (ritkán fogadok el bárhol, bármit, mert senkihez nem enni-inni megyek), aztán mondta, hogy van joghurt, gyümölcs, azokból sem kérek? Nem kértem. Oké, rokon, de egyrészt nem vagyunk közeli kapcsolatban, másrészt az imént említett illem miatt sem fogadok el semmit, kivéve akkor, ha azt mondja a vendéglátó, hogy megsértem, ha nem fogadom el. Lényeg, hogy az öregem erre is kontrázott, hogy "persze, nehogy egyél és hízzál, mert akkor esetleg minél hamarabb meg tudnak műteni!" Most nem azé', de tudtommal egy banántól, vagy egy tányér akármitől úgysem hízom, szóval azzal, hogy nem fogadtam el, nem a hízásom ellen tettem. Elkezdte az Ildinek, hogy nézze meg milyen makacs és milyen könnyelmű vagyok, semmit nem veszek komolyan és neki is azt mondogatom, hogy mit izgul, nyugodjon már meg. Ildi nem szólt semmit, csak vigyorgott. Oké, lehet, hogy tényleg nem normális reakció, hogy nem félek és hogy nem zuhantam meg, de egyrészt elvileg ismernie kéne és ezért tudnia, hogy nem szoktam kiakadni a magammal kapcsolatos szar hírekre (nem tudom miért, a pszichodoki biztos tudná), másrészt az sem egészséges, ha ezen darál, meg belémbeszélné a betegségtudatot. Nemhogy örülne, hogy nincs, mivel a Doki szerint ez nagyon sokban hozzájárul ahhoz, hogy még itt vagyok, szóval ha tényleg annyira fél attól, hogy megmakkanok és egyedül marad, akkor miért akarja, hogy betegségtudatban fürdőzve elhagyjam magam és a szervezetem úgy vegye, hogy oké, akkor nem kell tovább működnie? Persze lehet, hogy nem rakja össze a fater, hogy ártalmas volna, ha én is betegként tekintenék magamra. Érdekes dolog ez is, mert az egyik felem ugye szuicid hajlamú, de a másik ösztönösen próbál életben maradni. Furcsa ez a kettősség. Na, de elkanyarodtam; fater sok volt, darálta a szöveget, többször szóltam neki, hogy az Ildit is hagyja szóhoz jutni, mire az Ildi mindig felröhögött. 😁 Aztán sírva röhögtek, mert disznóvágás lesz és egy fél disznót vesz az öreg, de hozzátette, hogy lehet egész kéne, mert ha csak felet vesz, eldől szerencsétlen. Az Ildi is vizuális típus, szóval elkezdett röhögni, de nagyon, a fater meg azon, hogy látta az Ildi arcán a 'kínt', ahogy próbálta elfojtani (mert közben a Janival is beszélt). Megint lógott rajtam a Müzli. 😁 Állandóan felkéretzkedett az ölembe, nyalogatta az arcomat, mászott a vállamra. Persze ha az Ildi átment másik helyiségbe, a kutya sprintelt utána. 😁

Majd decemberben megy a fater mégegyszer Pestre, akkor én itthonmaradok, egyrészt ugye hidegben tilos kimennem, másrészt cipekedni fog, mert viszi az ajándékokat a Gabinak és akkor nem tud vinni. Nekünk már most adott egy-egy tizest, hogy majd vegyünk, amit szeretnénk Karácsonyra. Fáj a fogam valami repülős holmira (meglepő, mi? 😁), pólóra gondolok, de 5-6.000 forint nem olcsó egy pólóért. Oké, van basketball sapkám is annyiért, mert szintén Aeroshop-os, de azt a fater vette. Pilótakabátra is gondoltam, de látva a póló árát inkább elengedtem, erre múltkor néztem a kabátokat, amiket kaptam (mielőtt Pestre készültünk) és mit találtam? Bakker, volt közte pilótakabát! Fater röhögött, hogy hogy' belelkesültem egy kabáton csak emiatt. 😆 Naná, hogy azt mostam ki és abban mentem, meg a Boeing feliratú basketball sapkában. Kabátot tehát mégsem kell vennem. Van nadrágszíj is, ami a repülőgépeken használt biztonsági övből készül és persze a csatja is ugyanaz, szóval gyakorlatilag a gép egy darabját viseli az ember. Meggondolom. Van karóra is, aminek a számlapján a gépeken használt műhorizont látható. Ez is esélyes választás. Van egy rakás cucc, az a bolt jól keres a magamfajta repülő/repülésfanokon. 😁 Arra is gondoltam, hogy megtoldom azt a tizest egy másikkal, mert 20 rongyért lehet kapni itt a közelben tök jó hangfalat, az unokaöcsém vett egyet tavalyelőtt (?) és nála láttam-hallottam, jól szól és ütemre villog színesen a beépített discofény. Nem tudom meddig bírja, azért 20 ezerért nem hiszem, hogy hosszúéletű, de ki tudja? Nem mindig a drága a jó. Ha nem is tart sokáig, akkor is élvezni fogom, mert jó a hangzása, meg a jelenlegi hangfalaimnál mindenképp' jobb lesz, ugyanis azok már a végüket járják. Na, lelövöm magam, mert sok lesz már a szöveg.

Holnapután

megyünk Pestre. Tudtam, hogy elhúzza az időt a fater, de a fő, hogy elindulunk végre. Elég szoros lesz a tempó, mert csütörtökön estére érünk fel, szóval teljes napot csak másnap leszünk ott, mert délután vár a Dokim, szombaton hajnalban pedig már indulunk haza. 

Hála a szita agyamnak ötvenedszer felejtem el, hogy mit nem kéne elfelejteni (😁) említeni a Dokinak, úgyhogy leírom inkább ide.

- Nem hat az újra beállított Nebivolol továbbra sem, gyakran üt a ketyegőm erős, szabálytalan pluszokat, meg beremeg. Minimális terhelésre is rohan, de van hogy nyugalmi helyzetben pörög fel. A légszomj és mellkasi/karfájdalom, meg lezsibbadás is jelentkezik közben továbbra is.
- A Pentoxyl valamit segített az érgörcsökön, de már nem hat, megint itt vannak a hosszantartó fájdalmas feszülések a fejemben-mellkasomban-lábszáramban. A lábfejem jeges, szìnes, a kezem csak időnként. Új tünet jelentkezett; újabban lezsibbad az egész szájberendezésem (pofazacskó-nyelv-szájpadlás), nem csak a szám zsibbad és kékül el, ha hideget fogyasztok.
- Szintén új, hogy az izomgyengeség átterjedt olyan alkatrészekre is, amikkel eddig nem volt ilyen gond, illetve az eddig érintett részeken a foka is változott. Hamar elfáradtak eddig is, de egy ideje egy kis terhelésre is (pl. felnyúlok a szekrénybe egy pólóért, vagy odébbteszek egy széket, szóval semmi extra tevékenység) úgy kimegy az erő mindkét karomból, hogy egyszerűen leesnek, elmegy a tónusuk és lógnak, míg kis pihenésre újra használhatóvá nem válnak. Lábammal ugyanez van. Alig tartanak meg, ha állok/járok. Tegnap olyan szinten elgyengültek, hogy reggel mikor ki akartam szállni az ágyból, nem mozdultak. Nem bénultak le, mert érzékeltek és lassan, mindent beleadva meg is tudtam mozdítani őket, de továbbra is alig volt bennük erő, remegve állítottak fel és vittek retyóra. Enni is nehéz, mert a rágástól percek alatt ugyanígy nagyon elfárad az állkapcsom, a nyelvem is alig tudja az ételt mozgatni olyankor. A nyelés szintén nehéz, mert ugye ahhoz is kellene a nyelv, hogy a garatnál lelökje a falatot, de itt a következő bibi; a garatom sem mindig akar együttműködni és ha a nyelvem épp' teszi is a dolgát, a garatom mintha béna lenne, nem mozdul és fuldoklom, szóval mindig abba kell hagynom az evést percekre, mire visszatér az élet ezekbe a területekbe. Elég lassan halad így a kajálás, de az nem izgat, van idő. Az érdekel, hogy mi lehet az oka annak, hogy egyre több területen és erősen jelentkezik izomgyengeség. Az is furcsa, hogy nem mindenhol állandó, ahol használatba lépnek az adott izmok, van ahol csak időszakosan üti fel a fejét.
- Meleg étel/ital fogyasztásakor, meg ha a fejemet lehajtom, szorít az egész fejem.
Asszem' ennyit kell tudnia a Dokinak. Kíváncsi vagyok mi a fene van már megint, mihez köthetőek ezek az új dolgok?
Ma nagyon kalimpál a ketyegőm és az a jellegzetes szar közérzet társul hozzá, de valószínűleg csak az eső miatt balhézik ma jobban, arra mindig így reagál. Holnaputánra biztos jobban leszek és bírni fogom az utat. Muszáj lesz. Majd pihenek a Gabinál is. Ma jött egy roham is, de az is valószínűleg csak a front miatt.

Öcsém telefonált, aztán mikor megtudta, hogy Pesten leszünk, találkozni akart. Fater viszont benyögte, hogy nem lesz idő, meg akkor a Gabi megsértődik, ha nem vele vagyunk. Óvoda. 🙄 Mindegy, elvileg Karácsonyra lejöhet. Na, erre sem fogadnék, de majd kiderül. Eldumálgattunk vagy 1,5 órát, fater nem igazán akart vele beszélni.
El ne kiabáljam, még mindig nem gázos itthon a légkör, mostanság nem gyilkoljuk egymást az öreggel. 👍

Jövőhéten

végre utazunk Pestre - ha a fater nem variál megint, mert már kezdte, hogy mi lesz, ha esni fog az eső? (Mi lenne, vizesek leszünk.) Azt mondja szarrá ázunk és megfázunk. Tudtommal még senki nem ázott el a távolsági buszon, aztán a villamoson, majd megint egy buszon ülve, de amíg egyikről leszállva eljutunk a másikig, addig sem halunk bele egy kis vízbe. Ő mondjuk lehet, mert szökőévente mosdik (mégcsak nem is fürdik.) Mindenre van kifogása, de mint látszik, elég nevetséges magyarázatokat is ki tud találni. Mondtam neki, hogy ne húzza az időt tovább, ígyis már hó' vége lesz, holott az elejéről volt szó. Hallottam, ahogy ma mondta a Gabinak, hogy talán jövőhéten megyünk, szóval remélem tartja magát ehhez. Várom, persze nem az ötórányi zötyögés, meg a sok ember társasága lelkesít, hanem az, hogy megint 'hazamegyek', ha csak egynapra is. Mindig felfokozódik a hangulatom, amint felérünk. Mikor a Gabinál vagyunk, mindig nosztalgiázom, mert ugyanabban a lépcsőházban laktunk, meg a környék is nyilván ugyanaz, bár már sokat változott.  Szívás, hogy vidékre költöztünk, én sosem éreztem jól magam vidéken, Pest (és az újpalotai lakótelep) az én világom, pedig sokhelyen megfordultunk a költözések alkalmával, de mivel többször visszakeveredtünk oda és amúgy is az ismert dolgok/helyek adnak megnyugvást, ezért is kötődöm ahhoz a környékhez, na meg a jó emlékek miatt. Ha tehetném visszaköltöznék, de a lakásárak nagyon elszálltak, az átlag 27-30 milliónál kezdődik, a minimum összeg is 23-24 M. 😠 A környezetem hülyének tart, mondván a "zajos, büdös Pesten, meg egy kicsi és börtönre hajazó panellakáson mit lehet szeretni?", de ízlésen alapuló dolgokon felesleges volna vitázni, így mindig csak annyit mondok, hogy nekem a városi, lakótelepi élet jött be, nekik meg a vidéki, családi házas - ízlések és pofonok.

Nem fog örülni a Doki, mert megint 61 kg vagyok, ami a legalsó határnál csak egykilóval több, pedig már voltam 63,5 is, ami rekord és továbbra sem vagyok terhelhető, egyből 130 körüli a pulzusom attól is, ha csak mozgok. A Pentoxyl sem hatott az érgörcsökre, ez sem fogja boldogítani. 

Ahogy bejött a hűvösebb, nyirkosabb idő, az alapból is hűvös és nyirkos kéró méginkább olyan lett, mivel továbbra is csak a konyha fűthető (az is tilosban megy), ennek következtében a szekrények (is) nyirkosak, így a cuccok erősen dohosak, szóval lehet átöblíteni mindent, legfőképpen majd azt, amiben utazom. Jó, hogy lecsekkoltam a kabátos szekrényemet, mert a hónapok óta érintetlen kabátok bepenészesedtek. 👌😠 Biztos nem kaptam volna agyvérzést, ha az indulás reggelén veszem észre, hogy nincs egyetlen felvehető sem. 😆 A szomszéd rendes volt, mert felajánlotta még tavaly, hogy ha valamit mosni kell, kimossa a gépében, de nem szoktuk ezt kihasználni. Egyszer kérte a fater pár vastagabb holmi kimosását még tél végén, meg majd most megkéri, hogy azt a kabátomat tegye be, amiben mennék. Tiszta égés. Nekünk nincs gép, mivel a villany még mindig szar - mint minden. Kézzel mosunk, de a kabátomat muszáj gépben, mert nem is férne be a lavórba, meg kézzel nem lehet kicsavarni, centrifuga meg nincs, mivel azt sem bírja el a villany.

Hajat kell vágatnom, mert a búrámon egy bozót képződött, az is már kezd burjánzásnak indulni. Most nem szerencsétlenkedem vele, mert mindig elcseszem, de mivel ugye emberek közé kell majd mennem, nem árt vállalható séróval tenni, ha már a képem úgyis kuka. 😆 Remélem a fater nem vág megint gyp-s frizurát.

A suliban nem remekeltem tornaórákon (az a szekrényugrás felejthetetlen 😂), így a távolugrásban is béna voltam. Ma reggel azonban helyből, még a bemozgatás előtti 'rozsdás' térdekkel is sikerült végrehajtani azt, amit anno mobilisabban és nekifutásból sem tudtam. Mi kellett hozzá? Csupasz lábfej, ami (az elöl fedett, így nem láttam bele) papucsba kerülve valami kicsi, puha, mozgó lényhez ért. Az a szerencsétlen is menekült, ahogy hozzáért a lábam (pedig eskü' tegnap este is megmostam), meg én is. Egy pillanat alatt méterekkel távolabb találtam magam. 😆 Nincs egérfóbiám, hirtelen reflex volt. Pár delikvenst már elmartak a bio egérfogóim (nyilván nem ezért vannak 'tartva', de nyilván megfogják), össze is szoktak veszni a zsákmányon, de úgy tűnik egyes példányok merészek és 7 macska mellett is itt korzóznak, meg kibérelik a papucsomat. 😆 Rohadt idegesítőek amúgy, ahogy rágják a bútorokat (is) éjjel (is). Eddig nyugi volt, a lehűlés viszont bezavarta őket. 😠

Kell vennem holnap tusfürdőt, dezodort, mert mindjárt elfogynak és egy fülhallgató is kelleni fog, mert valamelyik haramia lenyúlta és darabokban találtam meg, 5 órás utat viszont csak zenével tudok elviselni, legalábbis az első 2 óra után már kell valami, ami leköti az agyamat. Múltkor az öreg ment vásárolni és kérdezte, hogy kell-e valami? Mondom nézzen nekem egy nagyobb hátizsákot, mert ami van, abba alig fér valami (pedig mindig csak kaja + pia, alvós póló, váltás boxer + zokni, gyógyszerek kerülnek bele, semmi felesleges), erre a meglévőnél is kisebb batyut hozott. 😩👏 Mindegy, majd meglátom belefér-e a szokott holmi. Ma meg háztartási kekszet hozott, holott tegnap (is) mondtam, hogy azt nem szeretem. Az viszont pozitív, hogy mostanában nem volt bunkó (legalábbis szóban) és én sem voltam idegbeteg, így nem táncoltunk egymás idegein.

Hirtelen harminc

Én is úgy érzékelem, hogy pillanatok alatt elértem ezt a kort. Na ja, tegnap még 29 éves voltam. 😃 Viccen kívül; ha visszatekintek, úgy tűnik, hogy 5 perc alatt eltelt az idő. Nem érzem magam 30 évesnek. 😆

Gondolkodom, de 99%, hogy befizetek egy vakrepülésre. Nem tudom még, hogy pontosan mire is vállalkozom, csak annyit tudok, hogy nagyon rázós az 'utazás', többméteres zuhanások tarkítják, de muszáj felszállnom erre a járatra, mert a végállomás az úticélom; reményeim szerint úgy fogom elhagyni a kórházat, hogy megszabadulok a pszichémet mérgező terheknek legalább egy részétől és megtanulom a helyes megküzdési mechanizmusokat a megmaradóak lekezelésére, meg olyan tapasztalatokat nyerek, amik erőt adnak majd. Tiszta sor, hogy sosem leszek teljesen rendben, mivel a BPD nem megszüntethető (meg bizonyos károk és veszteségek is maradandóak), viszont kezelhető és ha kicsit is jobban leszek, az már segítség lesz, mert ahová eljutottam, az tarthatatlan. Az egyik felem egyreinkább kiszállna, jóideje folyamatosan üvölt bennem a késztetés, de valami nem enged újra cselekedni, olyan, mintha felülírhatatlanul belém volna kódolva, hogy tartsak ki, ami valahol átok, valahol áldás. Ez az oldalam visz előre, mióta az eszemet tudom és most ez kapaszkodik az intenzív terápia lehetőségébe is, mint utolsó szalmaszálba, mert az oké, hogy életre vagyok 'ítélve', de akkor azt úgy kéne élnem, hogy ne egy pokol tomboljon bennem, ehhez azonban hatásosan kell kezelni a pszichémet. Ez eddig nem jött össze, hiába jártam dokikhoz évekig, de nemrég belefutottam egy olyan sorstársba, aki szintén dokitól dokiig járt hosszú évekig (ha jól rémlik 20 évig, az a szám pedig még gombócból is sok), mégsem javult jelentősen ő sem, mert a BPD-hez kevés doki ért, szóval nem ők a hunyók, viszont az illető jelenleg egy 1 hónapos, kórházba 'beköltözős' intenzív pszichoterápia végén jár, ami állítólag kifejezetten borderline-ra van 'kalibrálva'. Beavatott valamelyest, hogy mire számíthatok, milyen a terápia (mélyreható, ezért állítólag kemény, viszont vannak lightos elemei is, mint művészetterápia, stb.) és mondta, hogy szerinte nekem is meg kéne próbálnom. Elgondolkodtam, lefuttattam a pro-kontra érveket és egyre biztosabb, hogy vállalom. Az egyik felem akarja a fentiek miatt, a másik viszont egyből benyomta a satuféket, mondván elment a maradék eszem is, ha felkínálom tálcán a nagyon gázos területeket, de hideg fejjel gondolkodva felfogom a szükségességét, mert a javulás egyik kulcsa a lomtalanítás. Az is mellette szól, hogy addig sem itthon lennék, ugyanakkor az idegen közeg, idegen emberek és a magánszféra hiánya erős szorongást szokott kiváltani, amire rárakódnak majd a sorstárs által 'kínzásnak beillő' jelzővel illetett ülések, de még mindig azt mondja a józan oldalam, hogy valamit valamiért. A sorstárs szerint egy védett és összetartó közegben történik a terápia, biztonságos, családias a légkör, ami biztatóan hangzik, azonban a kezelés után értelemszerűen mindenki kikerül onnan és nyilván kellemetlen visszatérni az embernek a rideg külvilágba, meg a rideg közegbe, amiben él, de remélhetőleg amellett, hogy az embert atomjaira bontják, a terápia végére össze is rakják annyira, hogy szert tegyen végre olyan erőre és helyes eszköztárra, amilyeneket még sosem birtokolt; amik segítik abban, hogy kezelni tudja az életet, a környezetét és persze mindazt, ami őbenne zajlik. Nem eszik forrón a kását, ugyanis számíthatok pár hónapra, mire beférek (ha egyáltalán fogadnak addigra, mert mindig megy a variálás a korlátozásokat illetően), de nem érdekel a várakozás, csak jussak végre hatásos segítséghez, addig járok a saját dokimhoz is. Az régebben lett feltárva, hogy bennem él a gyerek, akit traumatizáltak bizonyos dolgok és emiatt a személyiségem széttört; nem tudom ki vagyok, milyen ember vagyok, melyik darab vagyok én, szóval zavaros az önképem, plusz egy részem megrekedt ott, ahol sokként érték bizonyos történések. A személyiségem egyik része éretlen, viszont a másik fel tudott nőni, az komoly, mint egy vakbélgyuszi és az védi a sérült 'gyereket' is. A tegnapi ülésen mindkét részemre hatottak a doki szavai és mindaz, ami általuk végbement bennem, persze nem egyszerre, mert értelemszerűen csak az egyik oldalam tud aktív lenni. Az is fel lett tárva anno, hogy a bennem megrekedt kissrác folyamatosan szenved, mert elhagyatva érzi magát, ezért folyamatosan keresi a kötődést, a hovatartozást, a stabilitást és mindazt, amit nem kapott, nem élhetett meg, emellett folyamatosan szorong, nagyon dühös és nagyon elkeseredett, üvöltenek benne bizonyos emlékek, meg hozzá intézett negatív jelzők, mondatok, kritikák, megnyilvánulások is, önutálatot és értéktelenségérzést kiváltva, de a sématerápia állítólag pont erre lesz jó. 👍 A felnőtt oldalam szintén szenved és szintén dühös is dolgok miatt, viszont jobban kezelek helyzeteket és érzéseket, nyilván mert érettebb a személyiségemnek ez a része. Nem disszociatív személyiség vagyok, akinek több alteregoja van és nem tudja mit tesznek, mit mondanak a 'többiek', ugyanis nekem nincs tucatnyi másik személyiségem. Egy van, csak az darabokban és minden szilánkja más karakter, mivel elveszett az egység, de mind én vagyok, mégsem tudom melyik vagyok én. A Tesóm is megjegyezte időnként, hogy olyan, mintha aznap nem velem beszélgetne, hanem egy idegennel, ami mind a kettőnknek szar volt, mert én voltam ott, de mégsem, hiába keresem magamban az egészet. Bonyolult, mi? 😆 Számomra is. Én nem esem a skizo kategóriába, mert tudom mit él át, mit tesz, mit mond a sérült oldalam, csupán csak afelett nincs kontrollom, hogy a személyiségrészek felszínre kerülését irányítsam és a reakcióikat sem tudom átírni, mivel azok is megrekedtek a berögzült, vagy betanult módban, de ezek kijavításában is segíthet a sématerápia, ami állítólag része lesz a kórházi kezelésnek. Ha jön egy PTSD-s 'flash' (poszttraumás emlékbevillanások, amikor olyasmi ér, ami valamilyen módon idézi a traumatizáló eseményeket, legyen az akár egy illat/szag, egy mondat, hang, hasonló, vagy konkrétan ugyanolyan helyzet), akkor azonnal felszínre tör az adott trauma idején megrekedt oldalam és gyakorlatilag újraélem az élményt, visszaránt a pszichém abba a korba és azokba a történésekbe, amíg ki nem zökkent valaki/valami, de ha jól értettem, akkor a sématerápia lényege nagyjából az - egy doki azért jobban el tudná magyarázni -, hogy a felszínre került személyiségrészt megnyugtassa, biztosítsa olyan dolgokról, amiket nem kapott meg - nyilván vannak pótolhatatlan dolgok, pl. a szülői törődés és kötődés, aminek hiánya a fő oka a személyiségzavarnak, de figyelmet, megnyugtatást, helyes irányba terelést, biztonságérzetet tud adni a terapeuta - átírja az adott személyiségrész válaszreakcióit is és a hibás sémákat is kijavítja. A sémadráma a legdurvább része a terápiának a sorstárs szerint, ugyanis annak az a lényege, hogy rekonstruálja az eseményeket, de úgy, hogy a végén beleépít a terapeuta olyan elemeket, amik elvileg segítik a mérgező tapasztalatok felülíródását, meg kiadható közben a düh, keserűség, stb. Gyakorlatilag egy csoportos szerepjáték, amiben a főszereplő kiválasztja azt a gyerekkori tapasztalatát, ami a legjobban kínozza (van pár holtversenyes, szóval jó játék lesz eldöntenem melyik legyen az az egy, amibe mélyen belemegyünk, de mivel várnom kell, hogy bekerülhessek a programba, van időm kiválasztani), aztán felidézi és részletesen elmeséli a hozzá kapcsolódó traumát. Ez csak azért gáz, mert egyrészt annyira erős blokkok védik a pszichém egyes területeit, hogy kb. amnéziás vagyok, nem tudok felidézni konkrét dolgokat, csak a hatás érezhető. Olyan, mint amikor az ember megsérül, de nem emlékszik hogyan szerezte a sebet. Vajon hogyan oldunk majd fel olyasmiket, amiket törölt az agyam és nem tudom felidézni? Az oké, hogy olyan eseményt választok, amihez hozzáférek, de amikhez nem, azok ugyanúgy bennem maradnak, alattomosan mérgezve tovább. Na, mindegy, a dokik nyilván tudják a tutit. Az a másik gond, hogy mindig megnémulok, amikor olyasmiről kellene beszélnem, ami a csontjaimig berágta magát, egy csoportnyi ember előtt meg pláne esélyes, hogy szájzárat kapok amúgy is, de muszáj lesz kicsikarni magamból valamit, különben nem tudnak segíteni és akkor hiába mentem. Amikor az ember elmesélte a kiválasztott traumát, bekapcsolódik a többi csoporttag és mindannyian szerepet kapnak az előadásban.
Az első karakter játssza a sérült gyermeket (azt a személyiségrészt, amelyik átélte a traumát és megrekedt azon a szinten). A második a dühös gyermeket alakítja (a gyerek rész azon része, amelyet bántalmazott és/vagy érvénytelenített, elnyomott a környezete és ettől tombol benne a tehetetlen düh). A harmadik játssza a büntető/kritikus hangot (azokat a szülői elvárásokat, verbális bántalmazásokat, degradálásokat mondja, amiket elszenvedett az ember és azóta se tud tőlük szabadulni.) A negyedik pedig az adott gyerekkori traumára alkalmazott megküzdési módjainkat szemlélteti (elkerülés, önalávetés, túlkompenzálás, lefagyás, öngyilkossági szándék - ha volt/van. Mint kiderült az évek alatt, nálam mindegyik mód aktív a mai napig.) Az egyik mellékszereplőnek az a dolga, hogy felírja azokat a gondolatokat és érzéseket, amik a felidézett és újraélt gyerekkori trauma alatt hatalmukba kerítik a főszereplőt (aki azokat kimondja.) Ezen a ponton állítólag már nem kicsit bőgni szokott minden főszereplő, nemtől függetlenül. (Biztató kilátás 😆, bár úgy megreccsentem, mikor a Tesóm kilépett az életemből, hogy azóta (féléve) nem tudok sírni, csak belülről emészt minden, szóval lehet, hogy a terápián is így lesz.) A büntető/kritikus hang színésze is felírja azokat a negatív mondatokat, amikről a főszereplő beszámol (amiket a szülőktől/környezetétől hallott és az agya folyton újrajátssza az őrületbe kergetve őt.) A megküzdési módok  színészei is felírják, hogy milyen stratégiákkal próbált a főszereplő kijönni a 'flashelésből' és megnyugtatni magát. Ezután az egész csapat visszaolvassa neki a leírtakat egymás szavába vágva, hangosan, ahogy a fejünkben üvöltenek a rossz dolgok, a főszereplő pedig megmondja, hogy melyiket hallja a legjobban (ebből kiderül, hogy mi kísérti leginkább és ott kell feloldani.) Ehhez állítólag változatos eszközöket használ a terapeuta attól függően, hogy kinek mi használhat a leginkább, a sorstárs mesélte, hogy pl. basketball ütővel püfölhet az ember egy boxzsákot/összetekert matracot, vagy földhöz/falhoz vághat valamit, megtaposhat valamit, esetleg lefeküdhet és rátesznek egy matracot, amire 2-3 ember ráfekszik (szimbolizálva az illetőre nehezedő nyomást), neki pedig ki kell másznia alóla, továbbá beszólhat a büntető hangnak káromkodva, az esetlegesen már halott bántalmazójának is beolvashat/megvédheti magát utólag és állítólag olyan is van, amikor valakit megölelnek, vagy lekuporodnak mellé a földre, betakargatják, stb., ha ilyesmire van szüksége. Ezután a főszereplő odalép a sérült gyereket alakító színészhez és gyakorlatilag megvígasztalja saját magát; a személyisége felnőtt része biztosítja a gyerek részét arról, hogy vigyázni fog rá, majd ugyanezt megteszi a dühös gyerek színészével is, ezután helyet cserélnek és a 2 gyermeki rész visszamondja a felnőttnek, amit ő mondott nekik, majd mindenki megölel mindenkit. (Ez furcsa lesz, nagyon idegen számomra az ölelkezés - is.) A legvégén a főszereplő megszünteti mindenki szerepét és egy záróbeszélgetésen mindenki elmondja, hogy milyen hatással volt rá az egész. Világéletemben leblokkoltam, ha szerepelnem kellett, vagy társaságban beszélni, úgyhogy igencsak érdekes lesz, mert ilyen helyzetekben is felszínre kerül a néma köl'ök, de muszáj ezt az utolsó esélyt megragadnom. A terápiát az antibiotikumhoz tudnám hasonlítani; mielőtt hat, felerősíti a tüneteket. Ilyenek az ülések, pedig a pszichodokim nem ás le annyira alaposan a problémák gyökeréig, mint amiről a sorstárs mesélt, mégis mindig úgy jövök el az ülésekről (kivéve jobb időszakban), mintha egy hógömb lennék, amit felráztak, azt' kavarog benne a cucc és csak lassan ülepszik le. Az az 1 hónapos intenzív terápia állítólag csontig belemászik az emberbe, ami végülis jogos, mert csak nagyon alapos beszélgetésekkel, tesztekkel lehet felmérni a pontos károkat és elkezdeni legalább azt a területet rendberakni, ami menthető. A sorstársam 3. hete van bent, ha jól rémlik és azt mondta, hogy mostanra minden téren kimerült a banda, mert mindenkit darabjaira szedett a terápia; hol az egyikük, hol a másik kap BPD-s rohamot és egymást próbálják kizökkenteni (persze a személyzet sem malmozik közben.) Az évek alatt a dokikkal mi is érintettünk ugyan mélyebb dolgokat, de olyan átfogó terápiában még nem volt részem, amilyet a sorstárs említ, pedig a jó terápia valóban leér a problémák gyökeréig. Ha ez sem használ az embernek, akkor már semmi és pont ezért hajlok arra, hogy vállalnom kell, akármilyen kemény. Az is mellette szól, hogy a sorstárs szerint családias a légkör, ezáltal biztonságérzete van az embernek és emiatt mindenki meg tudott nyílni. Nekem az ugye nem megy, mert az elfojtásra van beprogramozva az agyam/pszichém köl'ökkorom óta és mindig erőltetnem kell magam, ha meg kell nyílnom (egyedül a Tesómnak tudtam, de volt, hogy olyankor is megbénultam). Ha totál megnyit a doki, azzal hozzáférhetővé válnak azok a területek is, ahová még én sem értem el soha, mert valami blokkolja őket, ergo előttem is először tárulnak fel, ami elég para, mert nem tudom milyen hatásai lesznek. Nagyon idegen a gondolat is, hogy teljesen belém lásson a csoportterápián mindenki, vagy akár egyéniben a terapeuta (a kinti dokim előtt is feszengek), ám felfogom, hogy néma gyereknek... szóval ja. A sorstárs mondta, hogy egy srácot úgy kifektetett a terápia, hogy rosszabb állapotban hagyta el a kórházat, mint amilyenben bement, viszont olyan is volt, aki jobban lett. Majd kiderül hogy rám hogyan hat, de nyilván az utóbbit remélem, különben bele sem kezdenék. Mondta a sorstárs, hogy valamelyik nap az egyéni terápia rakott padlóra csajokat-srácokat egyaránt; egy kiadós bőgés után zombiként kóvályogtak a folyosón, olyan is volt, akinek gyógyszert kellett adni, meg voltak, akik roham közben összevagdosták magukat. Nem valami biztató a hatás, de felfogom, hogy a javuláshoz át kell menni a poklon is. Az egyik felem továbbra azt mondja, hogy nem vagyok normális, míg a másik azt, hogy ez a jó döntés, mert amíg egy (vagy több) seb nincs kivéreztetve és kitakarítva, addig gyógyulni sem tud, sőt újra, meg újra begyullad és kínozza az embert. Tisztában vagyok vele, hogy kegyetlenül fájni fog és szidni fogom az idióta fejemet, hogy belementem, de meglesz a jutalma; jobban leszek! Úgy kell lennie, mert így nem maradhatok. Kívülről nemsok látszik, mert az álarc ránőtt az arcomra és ha akarom sem tudom kimutatni, kimondani, ami bennem van (ide sem tudok és akarok mindig, mindent leírni) és sokszor kínoz ez az állapot, mert nem tudok megkönnyebbülni. Mire megírtam ezt a posztot, a 99%-ból 100 lett, alávetem magam a kezelésnek, remélve, hogy ez végre segít.
Megemlítettem múlthéten a dokinak, ami gyerekkorom óta kísér és amit nem tudok hová tenni. Elkezdődött a dolog boncolgatása, viszont ez a téma legalább nem üli meg a gyomromat, legalábbis eddig nem gáz, egyelőre kíváncsiság van bennem az okokat illetően.

Úgy volt, hogy ma kivisz a fater, de buktam, mert fel sem bírok kelni, illetve fel tudok, de egyből ezer a pulzusom, jön a Darth Vaderes fújtatás, meg egyéb finomságok. 😆 Már jobban voltam az utóbbi héten, ez most csak a kettős front hatása (este roham is volt), majd elmúlik. Remélem mihamarabb, mert nemsokára menni kell Pestre a Dokihoz.

Fater

megint a hátam mögött 'beszélt' a Dokival kedden. (A másnapi rendelési időben én is beszéltem vele, mert az öreg semmit nem mondott neki, meg tőle én sem tudtam meg semmit.) Mint kiderült, amellett, hogy nem mondott infókat a Dokinak, semmit nem is kérdezett tőle, de akkor minek akart vele beszélni? Furcsa logikája van. Előbbire az volt az indoka, hogy "tudja a bajaidat, minek mondjam?", utóbbira az, hogy "az orvosod nem hülye, mondta volna, ha lenne valami tudnivaló." Már ennél a résznél kisült az agyam. Mondom te okos, van egy vagon betege, szerinted annyi ember közül mindenkiről megjegyzi, hogy kinek milyen betegségei vannak? Jött a következő agyzsibbasztó reakció; "neked ritka bajod is van, arról biztos nem felejt el." Uramisten. 😩 Neki is csak ennyit tudtam reagálni, mert lefáradtam és mert értelmetlen neki magyarázni. Ha meg is állná a helyét az előbbi agyszüleménye, a jelenlegi állapotot akkor is mondani kell, mivel az is lényeges, de tudnia kéne ennyi év után, meg józan paraszti ésszel is. Kérdeztem, hogy legalább azt megkérdezte-e, hogy mi van akkor, ha nem fog hatni továbbra sem a gyógyszer? Azt mondja nem, mert a Doki nem egy pancser és mondaná magától, ha lenne más kezelési mód. Rohadtul fárasztó tud lenni. 😩 Kérdeztem, hogy őt nem is érdekli semmi alternatíva, vagy hogy egyáltalán mire lehet számítani? Erre megint azt fújta, hogy az orvos nem hülye, mindent mond, ami lényeges, ha nem mond semmit, akkor nyilván nincs mit mondania és akkor minek kérdezze? Fú, de súlyos... Állítólag csak annyit mondott a Dokinak, hogy nem hat a gyógyszer, azt nem mondta, hogy szarul vagyok, nem emlékeztette a viszonylag frissen diagnosztizált pitvar-kamrai blokkra sem (erre is jött a "biztos emlékszik rá" szöveg), nem kérdezte meg, hogy az aktiválódott Raynaudra elég lesz-e még a bogyó, vagy infúzió következik? Ilyenkor röhögök azon, hogy játssza a mártírt, akinek a köl'ke milyen nagy beteg (annyira nem, mint ahogy ő előadja), de közben a hozzáállásáról üvölt az érdektelenség és a hanyagság. Mindegy, mert beszéltem a Dokival és elmondtam, hogy mi a stájsz, csak nem tudom felfogni, hogy minek akart beszélni vele a fater, ha végül nem közölt semmit és nem is érdekelte semmi? Azt mondta a Doki, hogy valószínűleg hozzászokott a szervezetem a gyógyszerhez és ezért vált hatástalanná, úgyhogy újra kell kezdeni a szedését (kérdeztem, hogy nincs-e másik, de azt mondta, hogy nem adhat másikat, mert azzal nem kompatibilis a többi gyógyszerem.) Fokozatosan csökkentenem kell az adagot (hetente felezve), ki kell üríteni a szervezetemből, majd utána újrakezdeni. Az ablációt nem hozta fel, de majd menni kell kontrollra októberben, mert már esedékes is, friss EKG is kell és ha még akkor sem reagál a szervezetem a bogyóra annak ellenére sem, hogy most ki lesz ürítve, majd újrakezdve, akkor megmondja hogyan tovább. A Raynaudra szerinte még elég a gyógyszer, de ha jobban eldurvul, akkor a szokásos 5 napos értágító infúzió következik. 

Fater a felutazást illetően is kezdte felnyomni a vérnyomásomat. A Gabi már tavaly óta mondja neki, hogy hozzon el tőle valami cuccokat, de azt csak úgy tudja, ha egyedül van, mert cipelnie kell és ha engem is visz, nem tud cuccokat cipelni. Pató Pál úr nem hozta el azóta sem, de amikor a Gabi legutóbb ismét szekálta miatta, azt mondta neki, hogy szeptemberben felmegy és elhozza. Persze nem ment ebben a hónapban sem, aztán ugye nemsokára menni kell kontrollra (már rég' kellett volna), erre benyögi nekem, hogy decemberben úgyis utaznia kell fel, majd akkor felvisz az orvoshoz, mert most a Gabitól kell elhoznia a cuccokat, hogy leszálljon már róla. A füleim akkorák lettek, mint egy elefántnak, azt hittem rosszul hallok. Kérdezem tőle, hogy te normális vagy?! Megint jóideje nem látott a Doki, szarul is vagyok, EKG-t akar csinálni (de már esedékes amúgy is), erre te 3 hónapig még húznád az időt, csak hogy a Gabi ne hisztizzen? Megmondtam neki, hogy nem érdekel a meccsük, fontosabb az orvosi vizsgálat, mint a cuccok hurcolása és ha ezt nem fogja fel a Gabi, az az ő baja. Az öreg végre felfogta, de hogy miért kell ezt neki külön elmagyarázni, az jó kérdés.

Tegnapelőtt este meglátogatott a roham, negyedszer a hónapban, de ez jó arány ahhoz képest, hogy a frontok általában kihozzák, viszont nyilván nem csak 4× volt front szeptemberben, szóval jópárat megúsztam ilyen bulik nélkül és az utóbbi 2 nem is volt túl erős. A tv ordított, fater is, mert vitázott a Gabival és nem tudtam szólni, hogy halkítson a tv-n és magán is, mert szétszakad a fejem ígyis, mivel a roham ugyan még nem érkezett meg, de már nem tudtam beszélni, mert előtte bekrepál a beszédfunkcióm is. Mondtam neki másnap, hogy szükségem van a pihenésre és a nyugalomra (de ezt is tudnia kéne magától), ezért a szobámat helyre kell pofozni, hogy visszaköltözhessek bele, de ő már kitalálta, hogy a konyhát fogja legelőször megcsináltatni. Mondtam neki, hogy legyen tekintettel rám, mert én sem szarom le, amikor ő pihenne, pedig ő egészséges. Mondjuk most haldoklik, megfázásban. 😃 A sokadik rinyánál már rászóltam, hogy túl fogja élni. Ma jobb napom volt, többet tudtam ágyon kívül lenni, de most megint elég szarul vagyok és már érzem a roham előszelét is, ennyit az eddigi 4-ről. 👏 Szóltam az öregnek, hogy jön a buli és majd nézzen rám, meg ne ordítva telefonáljon (mert ilyenkor szétmegy a fejem), erre mondja a Gabinak, hogy azért beszél halkabban, mert lefeküdtem aludni. Tényleg a falnak dumálok sokszor... 😠 Fél perce sem mondtam, hogy a roham jön és rám kéne majd nézni. Nem aludni feküdtem le, okoska. Már nem világosítom fel, mert belefáradtam a felesleges körökbe. Na, mostmár érzem, hogy pillanatokon belül átveszi felettem az uralmat az a szar, lépek innen is.

Élek még

Nem lett semmi a nyaralásból és az Öcsémet sem engedte lejönni a fater, de egyik sem lepett meg.

A fater beszélni akar hétfőn a Dokimmal, mert majrézik, hogy megmurdelek (már nem hat a maximum adag szívgyógyszer sem, de ez nem jelenti a véget, csak ő drámázik szokás szerint) és megint kimondta, hogy ha velem történik valami, akkor nem lesz elég a pénze, meg egyedül marad. Pfejj. *hányósszmájli* Totál leszar mindent, ami velem kapcsolatos, még arra sem méltat, hogy kimásszon a mobilja képernyőjéből és rám figyeljen, miközben szólok/beszélek hozzá, persze mikor szóvá teszem, akkor jön a "te engem ne neveljél!" szöveg (pedig ráférne sok területen). Ha megkérem, hogy segítsen valamiben, akkor sóhajtozik, morog, meg sokszor úgy 'segít', hogy abban nemsok köszönet van, persze a százezer ft. GYOD-ot felvenni nem esik olyan nehezére. Nem kell nonstop 'körülugrálni', néhány havonta robbanok csak le ágybanfekvős szintre, ez ugyan eltart általában 2-3 hónapig, de ilyenkor is igyekszem önállóan elvégezni, amit tudok, viszont gyakran szükségem van segítségre is. Megmondtam neki, hogy senki nem kényszerítette arra, hogy vállalja el a gondozó szerepét, ő akarta és ha vállalta, rendesen végezze a dolgát, azért kapja a GYOD-ot, de ha terhes neki a segítségnyújtás (pedig engem nem neki kell pelenkázni, fürdetnie sem kell, egyedül a hátamat kell neki mosni, mivel a RA beszűkítette egyes ízületek mozgását és nem érem el, etetnie nem kell, stb., szóval a 0-24-es pesztrálás nem 0-24-es aktivitást jelent, nagyrészt csak 'őriznie' kell és időnként segíteni), akkor adja át ápolónak a feladatot. Azt persze nem teszi meg, mert akkor elesik a lóvétól. Bepöccentem, hogy miközben normálisan beszélek, meg normálisan viselkedem, parasztságot, alázást és leszarást kapok, úgyhogy az ilyenkor szokásos tüköreffektust alkalmazom megint, persze vérig sértődik és pattog, ahányszor saját magával szembesül, mivel csak azt látja, hogy én "bunkó vagyok és vegyek vissza, mert nem akárkivel szórakozom" (az igen, az ego megint befigyel), meg "mindent megvesz és mit akarok még?" (ja, az én pénzemből, de ha ő fizet valamit, azt vagy szívből fizesse, vagy sehogy, mert nem kell a szöveg utána, meg attól még nem lesz jó és szerető apa, a lényeget, ami mellesleg ingyen van, nem képes megadni!), fenyegetőzik, zsarolni próbál, ami elég szánalmas és gerinctelen húzás is úgy, hogy tőle függök sokmindenben, mert nem látja meg és be, hogy csupán csak azt kapja vissza, amit ad. Leszarom a vergődését, már rég' nem nyomhat el! 😠😠😠 Ilyenkor olyan mértékű keserűséggel vegyült düh önt el, hogy tombolni tudnék, időnként meg is történik. Jó volna végre visszaköltözni a saját szobámba, ami a ház elejében van és elszigetelődhetnék, mert csak egy fal választ el minket, ami abból a szempontból is gáz, hogy leszarja, amikor pihennék és zajong, meg napi szinten éjjelig megy hangosan a tv. Persze mikor horkol és átmegyek kikapcsolni, felkel rá, veszekszik, hogy ő nem is alszik és visszakapcsolja a ricsajládát, hogy aztán másodpercekkel később folytassa a horkolást, de én ne tudjak aludni a tv-től. Ahányszor lekapcsolom, felkel és visszakapcsolja. Majdnem minden éjjel ezt játsszuk. 😬 Ilyenkor olyan kómás, hogy összefüggéstelenül hablatyol, a nyelve sem forog, de hülyének néz és nyomja, hogy nem alszik, csak hogy neki legyen igaza. Nem bírja elviselni, ha nem úgy van. Amikor szembesítem a valósággal, védekezésképp' mindig elkezd alázni, próbál hülyének is nézni és kb. a zöldre is rámondja, hogy piros, a viselkedésétől meg a lila köd rászáll az agyamra egyből. A ház idén sem haladt semmit, az eredeti szobám erősen penészesedik, áram sincs az ottani konnektorokban, ezek miatt költöztem ki belőle 3 éve, de kéne még bele konvektor is, amihez először vissza kell vezettetni a gázt a kéróba, a talajt újra kell ott is betonozni és új szőnyeget lerakni, új ágy is kelleni fog, mert a jelenlegit nem viszem majd át, mivel ez is penészes már, szóval amíg nincsenek megoldva ezek, addig nem tudok visszaköltözni és elszigetelődni az öregemtől. Nem is róla akartam írni, csak kijött egy s más.

Szokásos részletes dokumentációs rizsa viszonyításként a korábbiakhoz/későbbiekhez:
Mint mondtam, egy ideje a maximum adag gyógyszer sem fogja meg a tachycard-rohamokat és a többi finomságot. Ugye nem csak ingerületvezetési gebasz van, hanem a szívizom egy része is meg van makkanva és a koszorúér sem százas. Marhára szarul vagyok, bár most a front is tesz rá, meg az esőt sem szerette tegnap a szívem, de van egy folyamatos alap szar közérzet és gyengeség. Van, hogy nem tudok letekerni egy kupakot, vagy szimplán csak felülni. 😆 Nyugalmi helyzetben is gyakran 90-120 közt ketyeg a szívem akár tartósan is (órákig), terhelésre (ami lehet annyi is, hogy csak megfordulok az ágyban/felülök/felállok/tüsszentek/akár csak 1 kg-t emelek, stb.) felugrik 140 körülire és köhögök is egyből (mintha kilökődne a levegő, mintha a tüdőmet ütné a szívem, olyankor a köhögés is erősebb), ha pedig járok, vagy akár minimális erőt is kifejtek, egyből 150 körül pörög - nyilván kerekítettem, de a mérések kb. ilyen átlagokat mutatnak. A vérnyomásom is felugrál és szintén tartja a magas értéket órákig. A beszéd nehezen megy, mert alapból is nehézlégzésem van, egy mondatot pedig 3-4 nagy slukk levegővel sikerül elmondani, mert elfogy közben. Nem csak érzem, ahogy tachycard-roham alatt lüktetnek az ütőereim, hanem a fejemben is hallom az őrült tempót, közben lezsibbad előszőr mindkét karom, majd az egész testem, eközben ájulásközelig szédülök, meg szorít/leszakad a bal karom-mellkasom, ami kimegy vállba, lapockába, miközben 'elefánt áll a mellkasomon', meg erős hányingerem van, de rókázásig nagyon ritkán jutok. Néha hideg leszek, de közben izzadok és a bal kezem is gyakran hidegebb, mint a jobb. A szívnek elvileg nincs izomláza, mégis amikor percek óta 130 körül rohan, forróság önti el a gyomor- és a szívtájékomat erős izomlázérzéssel és olyan fáradtságot érzek a szívemnél is, meg az egész testemben, mint aki lenyomott egy sprintet és pont úgy lihegek is, meg köhögök.

Egy ideje szimbiózisban vagyok az ággyal, mert ha bármit csinálok, jön az erősebb rosszullét és a pörgő pulzus/hülye ritmus/stb. Ettől függetlenül mindennap többször felkelek, egyrészt mert a macskákat el kell látnom, retyóra is ki kell jutnom, másrészt az is árt, ha az ember csak fekszik, de nemsokat tudok ágyon kívül lenni. Ha kimegyek wc-re, vagy a konyhába, de akár csak a szobában megyek 2-3 métert, majd aztán lefekszem, akkor még 1-2 percig fújtatok és ki kell pihennem a hatalmas távot, haláli. 😂👏 Nemcsak ezerrel tud pörögni a pulzusom, olyat is csinál, hogy a rohanásból hirtelen visszaesik a normál érték környékére, vagy az alá (tegnap pl. 120-ról 65-re esett le, aztán visszaugrott 96-ra), majd a következő pillanatban megint pörög, közben persze szétmegy a fejem a megugró vérnyomástól és befigyelnek ekkor is az extrák, meg időnként érzem a pitvarremegést is. Totális zavarodottság uralkodik a mellkasomban. A Doki azt mondta anno, hogy amikor a gyógyszer már nem segít, akkor ún. katéteres ablációval teszik rendbe a ritmust. A combartérián felvezetik a katétert a szívbe és a szabálytalan ritmusért felelős részt kiégetik. Azt mondta, hogy esetenként szükség van ismétlésre, mert nem mindig szűnik meg a probléma egyetlen beavatkozás után. Állítólag a betegek felénél nem hat a gyógyszer (nekem egy darabig szépen lefogta a dolgokat), ezért szerinte az abláció jóval hatékonyabb, ahogy a betegség progressziójának késleltetésében is az. Mivel nekem hatott a gyógyszer, így nem jött szóba az abláció, azt csak felvázolta, mint következő lépés, ha már nem hat majd a gyógyszer, viszont amikor ismételt ablációk sem hoznak javulást, akkor pacemaker szükséges. Van tehát további lehetőség, de a fater már temet szokása szerint, mert majrés, meg hajlamos túlozni is. A szuicid és a fáradt oldalam azt mondja ne vessem alá magam a beavatkozásnak, ha kiderül, hogy szükségessé vált, de a tisztább felem azt mondja, hogy gyáva lennék, ha kiszállnék. Persze bármikor elborulhat az agyam, de perpillanat van annyi eszem, hogy felfogjam; léteznem kell tovább, akármennyire nem akarok. Nem tudom mi derül ki hétfőn, de jó volna, ha lenne másik gyógyszer és még nem kéne ablálni.

A múltkor felkeresett a Tesóm barátnője, hogy tudok-e valamit az Esztiről, mert augusztus 21.-e óta nem jelentkezik, hiába ír neki. Mondtam a csajnak, hogy boldog lennék, ha tudnék Róla, mert az azt jelentené, hogy újra tartjuk a kapcsolatot, de sajnos nem így van. Másnap megint írt a csaj, hogy rájött miért nem reagál az üzeneteire; őt is letiltotta. Állítólag érdeklődött egy közös barátjukon keresztül, hogy mivel érdemelte ki a tiltást, de válasz nem érkezett, helyette azt a közös barátjukat is egyből letiltotta, a barátnő persze nekem panaszkodott. Jól rémlett akkor este és rémlik azóta is a nap, amikor az én életemből lépett ki. Van, aki nem érti, hogy miért nem lépek túl, de aki nem tapasztalja, az úgysem érti, hogy egyetlen ember mennyit jelent annak, akinek senkije sincs, meg amikor rátalál az ember a pótcsaládjára, a 'lelki társára', vagy tudomisén hogyan nevezzem, majd hosszú évek után elveszíti, akkor mindene odalesz. Kevesen tudják, hogy milyen szoros és különleges kötelék volt köztünk. Átküldött a barátnője pár chatbeszélgetést, amiben állítólag rólam írt, mert ugye azt hiszi nem voltam őszinte, de nem olvastam el őket, mert anélkül is zaklatott voltam.
A jót őrzöm, mert sokat köszönhetek Neki! Örökké hiányozni fog.

Járok a terápiára, bár volt alkalom, amikor nem mentem.
Legutóbbi posztban írtam, hogy érik a BPD-s (borderline angol rövidítése) 'roham', de valami blokkolta, mondjuk az csak jó. Mindig az a forgatókönyv, hogy érzem a közeledtét (vagy nem érzem, de akkor egyből leterít), majd azt követően napokon belül Istenesen kiborulok (amit vagy adott dolgok váltanak ki, vagy a sok elfojtott szar ömlik ki olyan formában), de most hiába éreztem, hogy megint ki fog minden robbanni, nem tudott (ettől a feszültségtől persze mégszarabbul voltam) és valami azóta is leblokkolja. Nem én akadályoztam meg, mert ez nem olyasmi, amit vissza tud fogni az ember. Annyira össze akartam magam tartani hónapokig, meg a pszichodoki előtt is, hogy megbénultam, de talán így a jó, mert ez a bénultság ad egy látszólagos stabilitást. Hétfőn terápia és felhozom a dokinak azt, amit még egyik mókusnak sem mondtam el. Kíváncsi vagyok mi okozza a dolgot, mert ígysem tudom ki vagyok, ez pedig méginkább zavarossá teszi az énképemet.

Szokásos

állapotfelmérő/követő és terápiás rizsa következik - már most látom, hogy csapongani fogok, mert zizeg az agyam. Az idetévedőknek lejjebbgörgetést ajánlok, mert nem lesz üdítő hangulata a posztnak. Én már megszoktam ezeket a mélyrepüléseket, de aki nem érintett, annak sok(k) lehet és panaszáradatként hathat, holott csak feljegyzem mikor, mi játszódik le bennem.

Mára volt időpontom a pszichomókushoz és mostantól folytatódik a heti 2 ülés - frász tudja meddig, mert tuti megint korlátozások lesznek. 😠 Amíg lehet, addig járok, mert megint nagy szükségem van a visszajelzéseire és a segítségére. Ez is úgy hullámzik nálam, mint minden más. Már tengeribeteg leszek magamtól. 😆
Főként a fellángolt borderlineról és a Tesómmal kapcsolatos veszteség kezeléséről volt szó, mert utóbbinál hagytuk abba. Miután az elmenetelét követő zuhanás után végre úrrá tudtam magamon lenni és elfojtani mindent, az az erős érzelmi és gondolati kontroll állandósult, mint megküzdési mechanizmus. Eszemben van minden nap, sok dolog juttatja eszembe, ahogy az emlékeket is, de a képieket és az írottakat nem nézem meg, mert nem tudnám még kezelni. Mindenbe beletemettem a figyelmemet, mindenre vevő voltam az utóbbi hónapokban, mert kellett, hogy folyamatosan lekösse az agyamat valami, egyszóval húztam egy falat a fájdalom és magam közé, hogy ne tudjon eluralkodni rajtam, de folyamatosan érzem a háttérben és mostanra nagy erővel feszül neki az előbb említett falnak, idő kérdése, hogy mikor szakad át és temet be a mögé rejtett pokol. Erre a tortára kerül rá a borderline hatása, ami megint le fog támadni, már jól ismerem a 'bevezetőt'. A megszokott felállás az, hogy párhavonta zuhanok egyet, de a köztes időszakban elvagyok, sőt, mindig vannak felfokozott hangulatú napok is. Ezek random jönnek, függetlenül az engem ért behatásoktól, de időnként tudnak hatni a hangulatomra. Sosem találtam a helyemet sehol, még saját magamban sem, de a Tesóm elmenetele óta méginkább nem találom. Azóta nincs szeretet, nincs hovatartozás, nincs nevetés, nincsenek a jól megszokott beszélgetések/poénok, minden odalett, ami fontos az embernek ahhoz, hogy élni tudjon/akarjon. Erre azt mondta a doki, hogy bordereknél tipikus az ún. 'favorite person', vagyis olyan személy, akit kb. Istenít az ember és elkezd függni tőle, köré építi a világát, vagy példaképpé válik a számára, esetenként szeretethiány van mögötte, na meg a borderekre jellemző erős ragaszkodás, stb. és ha azzal a személlyel megszakad az illető kapcsolata, abba belebetegszik, ezt látja rajtam is, de el kell engednem (aki fontos volt az embernek, azt nem felejti, szóval ezt nem tudom hogyan gondolja, meg tényleg szerettem, mint embert, nem csak egy pótlék volt mindarra, amire éhezem, mint család, szeretet, stb.) és meg kell tanulnom nélküle is élni. Állítólag sok borderline-os zaklatja is a fenti személyt, ami nálam nem jellemző, mert szerencsére annyi önkontrollom, meg józan eszem még maradt, hogy ne tegyek ilyesmit, hogy felfogjam: az helytelen viselkedés volna. Igyekszem normálisan viselkedni/élni és uralni ezt a szart, amennyire csak képes vagyok rá. Faterom nem ismeri el, hogy ezzel élek együtt, egyrészt mert "neki nem lehet elb@$zott gyereke" (a gyártónál kellene panaszt tenni a minőségre és az félig ő, szóval ezzel öngólt rúgott), másrészt az ő fejében él egy sablon a 'tipikus borderekről', akikről a köztudatban hallott, meg egy csajról, akit ismertünk, szóval akiknek nagyon durva kitöréseik vannak, botrányokba keverednek, kapcsolatból-kapcsolatba kezdenek, nincs betegségtudatuk, stb. és mivel a 'szelíd' kategóriába tartozom (belátom a stikkemet és képes is vagyok viszonylagos kontroll alatt tartani magam legalább a külvilág előtt és ha dühöngök sem verem szét a házat - tárgyak, ajtók csapkodása van max., leginkább magamon vezetem le az indulataimat -, továbbá nincs bérletem a rendőrségre, stb.) ezért szerinte "nincs nekem semmi bajom, csak nem szarom le eléggé a múltat és a rosszat, meg gyenge vagyok." Szeretem az ilyen partvonalról bekiabált okosságokat. 😬 Mondtam neki, hogy egyrészt nem futószalagon készülnek a mentális betegek sem, egyazon állapot is jelentkezhet - mint ahogy teszi is - különböző mértékben és tünetekkel különböző egyéneknél, próbáljon túllátni saját magán és elfogadni, hogy nem kizárólag az ő tapasztalataira épül a valóság, másrészt itt szó sincs a múltbéli dolgokon rugózásról, ugyanis azokat elengedtem - amit tudtam, harmadrészt amikor nem a múlt kísért, hanem a jelenedet keseríti meg (már amikor nem fest mindent színesre és nem tol beléd húszévre elég energiát és kirobbanó jókedvet) egy 'erő', ami az elmédet és pszichédet fogvatartja, nem tudsz szabadulni tőle, maximum kapsz időnként élhető időszakot, akkor szerinted mi a frászt tehet az ember azon kívül, hogy igyekszik uralni? Persze azt sem fogadja el, hogy ez nem megszüntethető állapot és az EQ-ja is nagyjából egy kimúlt hintaló szintjén van, így tőle sem várhatok megértést, támogatást meg pláne, de ezt már rég' tudom, nem is számítok rá. Ez a totális magány elviselhetetlen! Tele vagyok elfojtott indulattal, keserűséggel és már megint fizikailag is szarul vagyok az önkontrollom csúcsrajáratásától. Jogos a kérdés, hogy akkor miért csinálom? Azért, mert muszáj. Lassan 2 hete megint alig eszem és az alvás sem megy éjszaka, csak 3-4 órákat, akkor is rémálmok gazdagítják, nappal viszont szoktam aludni - már amennyire lehet a zajoktól - hogy ne is tudjak magamról, bár akkor is jönnek a rémálmok. Napok óta random kezdek vigyorogni a semmin, van hogy kifejezetten nevetek, de annyira, hogy a könnyem folyik közben, szóval alakul az őrület. Van hogy tudatosan vigyorgok (színjátékból), hogy ne látsszon, mi van, közben belül minden darabokra hullik - ki tudja már hányadszor. Teszem a 'minden oké' figurát, mert muszáj (emiatt jött azzal, hogy sosem lát sírni, sőt, állandóan poénkodom, pedig akinek olyan nagy baja van, az meg sem tudná állni, persze az eszébe sem jut, hogy van az a mélypont, amikor már nem is képes rá az ember, csak fekszik mozdulatlanul, szótlanul, minden téren bénultan, meg az sem jut eszébe, hogy amikor tudok is, akkor sem az orra előtt állok neki, már csak azért sem, mert pont ő volt az egyik, aki belémnevelte, hogy az gyengeség, az sem jut eszébe, hogy a poénkodás és vigyor esetleg elfedésre szolgál), de rengeteg energiámat felemészti ez a színjáték és van, hogy végül ebben merül ki az idegrendszerem. Idegbeteg vagyok megint, minden felcsesz, de komolyan minden zaj, változás, ha kizökkent valaki/valami abból a világból, ahová elvonulok, ami óv a valóságtól, stb. Csend és egyedüllét kéne, holott az egyik bajom pont a magány. Hülyén vagyok összerakva, az tuti. Egynapon, de akár csupán néhány percen belül is részem van iszonyatos dühben (amiből egy pillanat alatt tudok váltani nyugiba), szuicid gondolatokban, jókedvben, bőghetnékben (amit elfojtok), érdektelenségben, lelkesedésben - ez a nagyfokú kilengés megy mostanság minden nap. Egész nap váltogat a kedélyállapotom kiszámíthatatlan időpontokban és mértékben, persze ettől is kényelmetlenül érzem magam, ami megintcsak feszültséget generál bennem. Napok óta nagyon környékez a kiakadás, amit eddig még sikerült megállnom, de nem tudom meddig elég hozzá az erőm. A dokinál meg ugye beszélni is kellett a dolgokról, ami nehéz volt a torkomban nőtt Mount Everesttől. Nem akartam szabadon engedni, annak mindig csúnya vége van, mert az önkontrollom szabadságra megy és azt ott nem akartam eljátszani, plusz úgysem old meg semmit, de ez az iszonyatos feszültség és már-már gyászos hangulat kicsinál, ilyenkor szoktam minden igyekezetem ellenére mégis összeomlani, bár mindig igyekszem éjjelig kibírni, hogy a fater véletlenül se vegye észre. Igyekszem késleltetni, de érzem, hogy már nemsokáig sikerül. Alapvetően egy pozitív gondolkodású fickó vagyok és a borderrel is egész' jól együttélek, de ezek a mélyrepülések túlnőnek rajtam. Ilyenkor nem látom a következő 5 másodpercet sem és csak meg akarok szűnni. Tudom, hogy most is lesz valamikor holnap, mert nincs más út, majd megint örülhetek, hogy átvészeltem a zuhanást, de egyelőre nem látok és érzek mást, mint elviselhetetlen lelki fájdalmat. Természetesen nem kényelmesedem bele a helyzetbe, minden módon igyekszem késleltetni a szétesést és a figyelemelterelést ezen a téren is alkalmazom, nagyon erősen kontrollálom mindazt, ami belül van, de mint mondtam, ez nagyon kimerít. Olyan iszonyatos nyomás van bennem előbbiek miatt is, meg az önkontrollom csúcsrajáratásától is, hogy kivetül a fizikai közérzetemre is.
A doki nem örül a 'módszeremnek', mert szerinte ezzel azt csinálom, mintha egy kocsiban folyamatosan nyomnám a féket, miközben az haladni akar. Csak az érdekel, hogy kibírjam a napokat és ha ahhoz mindent el kell nyomnom, akkor azt teszem, úgysem tart örökké, jóesetben is még egy-két napot jósolok magamnak ebben a megfeszített önfegyelemben, aztán össze fog dőlni az egész, mert naponta többször tör a tudatom felszínére mindaz, amiket beerőltetek egy olyan zugba, amiben önvédelemből nem kotorászok. Amikor az Anyu meghalt, akkor is azt üzente a környezetem számára a viselkedésem, hogy hamar túlléptem és ezt meg is kaptam több embertől, pedig akkor is csak ugyanez az elfojtás-kizárás kapcsolt be azért, hogy létezni tudjak, de a felszín alatt ugyanúgy ott volt a hiányérzet és a keserűség, aztán persze robbant a bomba. Most is csak elfojtok-kizárok, mert mikor a Tesóm elmenetele után folyamatosan egy pokolban éreztem magam (mondjuk ez azóta sem változott), akkor egy nap azt mondtam, hogy nem mehet tovább, mert begolyózom és akkor kezdtem el erővel elzárni magamba mindent azért, hogy kizökkenjek. A doki szerint ezzel csak konzerváltam mindent, amit a pszichém ki fog lökni, mert nem arra van kitalálva, hogy az ember olyan terhet cipeljen, amit nem bír el. Lehet, de ha nyertem egy kis időt, ami alatt jegelni tudtam a dolgokat, akkor megérte. Azt mondta, hogy menekülök és nem csak a szóbanforgó veszteség elől, hanem önmagában a veszteség érzése elől is, mivel a korábbiak is nyomot hagytak (mindegy, hogy ott halál volt az ok, itt meg szerencsére nem) és a pszichém azzal próbál védekezni, hogy az újabbat illetően kizárásra késztet, erre jön rá a rögzült elfojtás is, meg a fellángolt borderline és kész a recept egy időzített bombához. Szerinte nem kellene megvárni, amíg magától felrobban, hanem át kellene engedni magam annak, ami bent van, mert csak akkor kezdődhet el a feldolgozás, a borderline-t illetően pedig csak akkor enyhülnek a tünetek. Tegnap már nagyon közel voltam a széteséshez, aztán egyszercsak átváltottam ürességbe, de legalább egybentartott. Ma már hajnalban dühöngtem, mert nem hagytak aludni (akkora paraszt nem vagyok, hogy a fatert felkeltsem, így nyilván kontrolláltam magam, de azt a hatalmas feszültséget valahogy le kellett vezetni, arra pedig magamat használtam, mert az zajjal sem járt és az önbecsülésem amúgy is -100, plusz magamra is dühös vagyok, amiért 'ilyen' vagyok.) Nem falcoltam, azt még mindig sikerül megállni, csak baromi erősen megszorítottam a karomat, addig csináltam, míg a dühöm le nem csökkent annyira, hogy már ne akarjon robbanni. Perpillanat csak lehangolt vagyok, de erre nyilván tett a terápia is. Az mégjobban megdolgoztatta az önkontrollomat, szóval bármikor feladhatja. Azért remélem csak este/éjjel következik be.

Fater fárasztó. Ő fázik egy kis lehűléstől és akkor nekem is fáznom kell, de mivel én nem fázom, "beteg vagyok, akinek a hőérzete elromlott." 😆 Nyilván. Biztos a többi nyári szerkós embernek is. 😃😬 Ahányszor meglát magyaráz, hogy rossz rámnézni, vegyek fel zoknit, mert megfázik a lábam és a póló + rövidgatya helyett is húzzak hosszúujjú/szárú göncöt. Mi van?! Egyrészt nem 3, hanem mindjárt 30 éves vagyok, szerintem én is el tudom dönteni, hogy mikor, mit vegyek fel, másrészt nem tél van, bakker! Nyilván egyik fülemen be, másikon ki, csak vicces, hogy nem akad le a témáról, meg hogy megint csakis a saját tapasztalata lehet a valóság és aki nem úgy lát/érzékel valamit, az mind hülye.

A talpam jól alakul, már tudok rajta járni és ma reggel a kötést levéve nem raktam fel másikat, mert a seb behegedt, aztán majd javul tovább.

Múlt hónapban

írtam, hogy a fater kitalálta, hogy menjünk Horvátországba nyaralni, mert talált augusztus közepére hirdetett buszos utat. Benne is lettem volna, ha bírnám, de nagyon hosszú az út csak oda is, nemhogy duplán, ahogy jövünk haza, meg odakint is járkáltunk volna. Csak emiatt nem mentünk. Ma reggel jött szembe velem a hír Facebookon, hogy már hazafelé tartott az a busz és balesetet szenvedett az M7-esen. Letért az útról nagy sebességgel és nekicsapódott egy hídpillérnek, majd felborult, be az út melletti árokba. Egyből a veronai baleset ugrott be, elég hátborzongató a hasonlóság, na meg az is, hogy ha nem lett volna a fenti akadálya az útnak, mi is részesei lettünk volna. Nem szokásom a "mi lett volna, ha..." típusú felesleges túlagyalás, csupán leírtam, hogy néha nemsokon múlnak a dolgok.

Érzem a front hatásait és most a szétbarmolt lábamra is hat, ma leküldtem egy fájdalomcsillapítót. Szót fogadok a dokinak és fekszem, mert ugyan hajlamos vagyok erőltetni a dolgokat, ezesetben inkább nyugton maradok, mert saját magammal cseszek ki, ha hátráltatom a javulást. Csak retyóra megyek ki, meg a macskákat látom el, de nem nehezedem rá. Nem is bírok. 😆 A kötéscsere felüdülés, mert amíg leveszem, addig legalább nem melegíti, de asszem' jobban jártam, mintha törést szerzek és gipszet kapok, ráadásul az 6 hét lenne. Fasza lehet kánikulában.
Igyekszem elfoglalni magam zenével, filmekkel, ask.fm-es válaszolgatással, kaptam egy Istenről szóló trilógiát is, bár azzal lassan haladok, mert hamar fárad a szemem, ráadásul kicsik is a betűk, meg pirossal van írva a szöveg. Mindegy, apránként haladok.

Még nem tudni mikor mehetünk 'nyaralni', de addig legalább a lábam is javul és mire mehetünk, addigra talán rá is bírok majd állni. Öcsém hívta a fatert valamelyik nap, kiderült, hogy neki meg valószínűleg dolga lesz mostanság, szóval nagyon össze kell majd egyeztetni a dolgokat, de természetesen a Józsihoz igazítunk mindent, mivel ő lesz a vendéglátó.
Addig a repüléssel kapcsolatban sem kezdek semmit intézni, mert nem tudom mihez igazítani és nem akarom, hogy esetleg egybeessen a két program időpontja. Tegnap délután volt a nagygépes sétarepülés, amire mentem volna és holnap délután is lesz egy kör. Csessze meg. 😆 Ez van, ezt kell (nem) szeretni.

Míg írtam ezt a posztot, hívta az Öcsém a fatert, aztán kérte, hogy adja át nekem is a telefont, szóval el is dumáltunk másfél órát. Az a király, hogy bár ritkán találkozunk és ritkán is beszélünk, mégis mindig úgy tudjuk folytatni, mintha tegnap hagytuk volna abba. Mondta, hogy már várja, hogy találkozzunk. Én is!

👏👌🏆

Ma reggel nekiláttam a tüzelésre félrerakott faanyagokat rendberakni, mert csak be voltak hányva a tárolóba. A meló egy lélegzetelállító pillanattal zárult, amikor is sikerült magamhoz rögzíteni egy százas szeggel egy kb. 1,5 méter hosszú deszkát. Már csak a hó hiányzott alólam, ugyanis sikerült egy sílécre szert tennem, legalábbis úgy néztem ki. Páratlan élményt nyújtott - szó szerint, mert természetesen csak az egyik lábamra szereltem fel. Mikor újra kaptam levegőt, anyázások és nénikézések, meg egy nagy levegő közepette kirántottam a cuccot. Az volt a mákom, hogy nem teljes súllyal nehezedtem rá, meg hogy vastag volt a cipőm talpa, de még ígyis jutott az én talpamba is a bökésből, sacc/kb. 2 cm-re fúrt bele. Elindultam befelé a házba, de akkor már éreztem, hogy melegség veszi körbe az egész talpamat. Levettem a cipőt-zoknit, amik csupa vér voltak, az volt az a meleg. A fater tiszta ideg volt, hogy elvérzek, meg tetanuszt fogok kapni, stb. Mondtam neki, hogy nyugi van, de semmire sem mentem vele, mert pánikolós. Nem nagyon akart elállni a vérzés, pedig elkezdtem jegelni, gondoltam kapóra jön a Raynaud, mert az érgörcs majd megoldja a problémát, de azon kívül, hogy valóban csitult, nem maradt abba. Amennyire tudtam letakarítottam, de vérzett tovább és addig Betadinozni sem tudtam. Szólt a fater a Janinak, hogy vigyen be a kórházba. Amíg vártuk, magasra tartottam a lábam, rákötött jégakkuval 😆, úgy végül továbbszelídült a vérzés és utána már csak szivárgott. Bekentem, bekötöttem, de mivel rozsdás volt a szeg, plusz ki tudja hány patkány ért hozzá abban a tárolóban, így én is jobbnak láttam a tetanusz elleni oltást felvenni (mert általában nem foglalkozom a sérülésekkel, de ez az a kategória, amivel muszáj volt). Berobogtunk a kórházba, majd a szokásos intézkedések után vártunk egy csomót, mire sorra kerülhettem. Elmondtam mi történt, meg az alapbetegségeket, közben cipő-zokni le, ágyra fel. Addigra kicsit megdagadt a talpam, mondtam is, hogy egy ilyen eset után egészen kisimultak a ráncaim, igaz hogy csak a talpamon, de oda se neki. Doki-asszisztens egyaránt röhögött egyet, közben sasolta a futóművemet és mondta, hogy ki kell takarítani, bár annak örült, hogy eléggé vérzett, mert azzal is tisztult, aztán jött a tetanusz injekció. A takarítást kibírtam röhögés nélkül, annyit mondok. Cefetül csípett. Ahhoz képest az izomba adott injekció nem is fájt. Cserélni kell majd a kötést és írt fel valami kenőcsöt, meg antibiotikumot, amit amúgy is kellene szednem a szívprobléma miatt. Azt mondta ne terheljem, polcoljam fel és jegeljem, ameddig a Raynaud engedi. Kérdeztem mennyi ideig tart a javulás, azt mondta minimum egy hét, mire jobb lesz, de mivel a keringésem rossz, pláne a lábfejemben, ezért nálam el fog húzódni a gyógyulás. Remek. Mindegy, gyógyuljon, csak ez számít. A 'nyaralásból' nem tudom lesz-e valami, de ha igen, addigra csak javul annyit, hogy ne kelljen kihagynom. Elmennék én így is, de annak semmi értelme, hogy végigfekszem felpolcolt patával. Nem mondom, hogy nem fáj mostanra, de egyelőre bírom. Van itthon fájdalomcsillapító, ha kellene.