Vegyes poszt

Úgy tűnik, ezúttal összejön a szegedi móka, mert az öreg válla sokat javult. Amikor már biztos volt, hogy buktuk a 24.-ét, telefonált a szállodának és 9.-re foglalt másik időpontot. Addig még van 1 hét, azalatt is gyógyul majd tovább, így sanszosan nem lesz gond azzal, hogy tolja a járgányomat.

Elvileg Pestre is megyünk majd ebben a hónapban, de hiszem, amikor megtörténik. El ne kiabáljam, továbbra sincs romlás, de a kontroll már akkor is nagyon esedékes.

3 alkalom kimaradt a terápiából, mert ugye 2 hétre a doki ment nyaralni, azután pedig én mentem volna, ezért le lett mondva az akkor esedékes ülés. Mivel az öreg válla miatt nem jutottunk el Szegedre, vissza akartam foglalni a szokásos időpontot, de akkorra már odaadta másnak a doki, így maradt ki a múltheti is, viszont ma már folytattuk a közös munkát, ma volt a 9. ülés, amin dióhéjban a következőkkel foglalkoztunk:

A racionális felem eddig azért küzdött, hogy a kezében tartsa az irányítást, mostantól viszont nehezebb feladata van: meg kell tanulnia elengedni a kormányt azon a területen, ahol talán a legszigorúbban fogta.

Tisztáztuk a dokival, hogy amikor a sírás ingerfázisa megérkezik, a védekező énrész azonnal blokkol, mert az a bevésett lemez fut nálam, hogy „ha sírsz, szánalmas vagy".

Azt mondta a mókus, hogy a racionális énrész első feladata az lesz, hogy ne nyomja és terelje el, hanem nézzen szembe ezzel a hanggal és mondja ki: ez a szégyenérzet egy régi parancs, ami azért jött létre, hogy anno megvédjen a megalázástól, büntetéstől, de most már biztonságban vagyok a szobámban és a sírás nem egyenlő a gyengeséggel.

Ránéztünk, hogy eddig a kontroll azt jelentette; nem hagyom, hogy elsodorjon a 'lavina'.

Most a kontroll azt jelenti; én (a racionális) tartom a biztonságos keretet és most önként kinyitom a 'zsilipet'.

A doki rávilágított, hogy nem az történik, hogy elveszítem az irányítást, hanem az, hogy a racionális felem engedélyt ad a tisztulásra.

​Azt mondta képzeljem el, hogy a szobámban vagyok, biztonságban és kérdezte, hogy amikor a racionális oldalam ránéz a szégyenérzetre, mi az az első konkrét érv, vagy mondat, amit fel tud mutatni a védekező énrésznek a szégyen ellen? Mi az a tény, amivel a racionális énrész igazolni tudja, hogy most szabad sírni? Azt feleltem, hogy még mindig nem érzem úgy, hogy rendben volna, ezért nem tudok példát mondani. Még mindig azt érzem, hogy megszégyenülnék.

Azt reagálta, hogy pontosan ez az, amivel dolgoznunk kell, mert a védekező énrész nem logikából építkezik, hanem abból a zsigeri igazságból, hogy a múltban a sírás, vagy a sebezhetőség megszégyenüléssel, elutasítással, vagy 'veszéllyel' járt. Ezen énrész számára a megszégyenülés nem egy elvont fogalom, hanem egy valós fenyegetés. Azt mondta, hogy a sémák átírása nem ott kezdődik, hogy erőszakkal meggyőzzük magunkat az ellenkezőjéről, a kognitív munka elsőlépcsős fázisa a szégyen létjogosultságának és jelenlétének az elismerése.

Azt kérdezte, hogy amikor a szégyenérzet azonnal blokkolja a sírást, ki az a múltbéli személy, akinek a kritikáját, vagy elutasítását a védekező énrész még mindig hallja? Azt feleltem, hogy a szüleim és a nagyanyám ezek a személyek, illetve a társadalmi nyomás is itt van; azt tanultam, hogy nekünk, férfiaknak tartani kell magunkat.

Visszajelezte, hogy évtizedes szociális/családi programozásról van szó és a védekező énrészem nem azért fojt el, mert a sírás önmagában rossz dolog, hanem mert a program szerint ha egy fiú/férfi sír, az a családi és társadalmi rend felrúgása, ami büntetést, elutasítást, vagy a férfiasság 'elvesztését' vonja maga után.

A racionális oldalam azt a feladatot kapta, hogy tudatosítsa; ezek a hangok nem a jelenlegi valóságom.

​Azt kérdezte a mókus, hogy melyikük hangja a leghangosabb és legszigorúbb bennem, amikor a sírhatnékot érzem? Azt válaszoltam, hogy a szülőké.

Ő azt reagálta, hogy megvan a legfőbb blokk: a szülői elvárás és a büntetéstől/elutasítástól való félelem és a racionális oldalam feladata most nem az, hogy harcoljon a szülők emlékével, hanem az, hogy meghúzza a határt a múlt és a jelen között.

​Kérte, hogy a racionális részem próbálja meg megfogalmazni azt a mondatot, amivel leválasztja a szülők akkori akaratát a mostani, felnőtt életemről. Kérdezte a doki, hogy mit üzen a racionális énem a szülők belső hangjának? Azt feleltem, hogy nem lett volna joguk megszabni, hogy hogyan érezhetem magam, mert mindenkinek joga van a saját megéléseihez.

​Ezen a ponton ránéztünk, hogy mit csinált a racionális részem: áthelyezte a felelősséget, átírta a szülői szabályt.

Kérdezte a mókus, hogy milyen érzés, mire mondtam neki, hogy csak az ésszel felfogásig jutottam el, érezni még nem tudom azt, hogy rendben volna elengedni magam.

Azt mondta erre, hogy rendben van, ugyanis amit korán belémkódoltak, nem lehet egyetlen mondattal, puszta akarattal azonnal 'átkapcsolni' az érzelmi szinten és az ésszel való megértés az első lépés. Ez a racionális részem munkája és most tartok ott, hogy látom a logikát, de a védekező énrészem még nem hiszi el. Szerinte jó úton haladunk, mert a sémák átírása nem megy egycsapásra, hanem egy folyamatos hídépítés az ész és az érzelem között.

Mivel ma eljutottunk az ésszel való megértésig (hogy jogom van érezni és a szülők korlátja volt a tilalom), de a test és a védekező énrész még nem tudja ezt érzelmileg átvenni, a racionális felemnek ki kell jelölnie a következő lépcsőfokot: meg kell figyelnem a héten, hogy amikor arra a mondatra gondolok, hogy „nem lett volna joguk megszabni”, reagál-e a testem akár megkönnyebbüléssel, akár a védekezés lazulásával.

A doki szerint az elméleti áttörés megszületett a racionális oldalamban, a test és az érzelmek pedig megkapták a szükséges időt a felzárkózásra.

Más:

Az ülés végén lesokkolt. Egy teljesen más témát vetett fel, nevezetesen azt, hogy látva és összevetve az eddigi mélyebb mintákat és összefüggéseket, fizikai és mentális megnyilvánulásaimat, analitikus intellektusomat, a gyerekkoromról is elmesélt viselkedésmintákat, rendszerező gondolkodásmódomat, szabályok szeretetét, a 'szivacs' memóriámat, a nulla szemkontaktust, szenzoros túlérzékenységet, stb.-t, meg hogy az érzelmeket sokszor csak logikán keresztül, ésszel tudom megközelíteni, ezek szerinte önmagukban is egy erős mintázatot rajzolnak ki amellett, amiket meséltem és ahogyan viselkedem. Azt mondta, hogy ún. magasan funkcionáló autizmusra gyanakszik nálam, de mondta, hogy ő nem adhat erről papírt, kifejezetten autizmusra szakosodott helyre kell érte mennem, viszont szerinte nagyon markánsak a jelek. Köpni-nyelni nem tudtam, egyrészt mert ugye a sírás elfojtását boncolgatjuk amúgy, szóval teljesen más az eredeti témánk és nem értettem hogy' jött ez a képbe, másrészt azonnal jött a gondolat, hogy már gyerekkoromban is pedzegette egy-két pszichodoki is, meg egy ismerős is, hogy autisztikus megnyilvánulásaim vannak, csak anyám mindig kikérte magának, így soha nem lettem kivizsgáltatva. Ezek szerint nem egy új, idegen szálról van szó, hanem egy mélyebb összefüggést hozott be a doki a képbe: a jelenleg boncolgatott téma (a sírás elfojtása) és az autizmus gyanúja ugyanarról a tőről fakad. Szerinte a magasabb funkcionális autizmussal élő emberek egy része mesterien maszkol, azaz kompenzál, próbál 'normálisan' viselkedni, beilleszkedni - amennyire tud. Azt mondta, hogy a rólam eddig kirajzolódó kép egy klasszikus, tankönyvi példa a magasabb funkcionális autizmus gyermek- és felnőttkori tüneteiről, úgyhogy kíváncsi vagyok, milyen eredményre jut majd egy autizmus specialista. A doki szerint az intellektusom és a részletorientáltságom eddig egész' jól kompenzálta a mindennapokban a nehézségeket (ezt hívják állítólag maszkolásnak), de a folyamatos alkalmazkodás fáraszt. Már az is marha nagy megkönnyebbülés, hogy van hová beilleszteni a rengeteg mozaikdarabkát, bár ahogy mondtam, gyerekkoromban is többször felvetették, csak anyám hárított, szóval nem vizsgáltatott meg célzottan. Sokkolt ma, hogy újabb doki gyanakszik ugyanarra és hogy ezek szerint megvan a magyarázat sokmindenre. Nem rossz érzés van bennem, hanem megkönnyebbülés, persze igazán majd akkor fogok, ha a specialistákból álló team is megerősíti, mert ha valóban ez a helyzet, akkor egy 35 éves, bazi nagy kérdőjel tűnik el belőlem és a környezetemben élőkből. A két téma – a sírás elfojtása és az autizmus erős gyanúja – tehát egyáltalán nem zárja ki egymást, pedig nem értettem hogy' hozta be a doki az eddigihez, de állítólag összetartoznak, mert a sírás elfojtása csak a tünet, míg az autisztikus működés, a szenzoros túlterheltség és a maszkolás az egésznek a gyökere. 'Félve' mondtam az öregnek, mire jutott a doki, de legnagyobb döbbenetemre egyből felfogta, sőt, azt mondta, hogy mindig is megvoltak/megvannak a tipikus furcsaságaim, ergo életemben először nem hárít! 😮 Magától kezdett agyalni és mondogatta, milyen voltam/vagyok és hogy neki is gyanús. Nagyot néztem, de legalább most ő is partner abban, hogy eljussak egy szakihoz, bár meglehet, hogy itt is az anyagiak befolyásolják, mert az volt az első megjegyzései egyike, hogy vajon emelkedik-e majd a fogyatékossági összege az új dg. miatt? Elég undorító. 🤮 Utánanéztem és hamar lehűtöttem a fejét, ugyanis mivel már így is a legmagasabb összeget kapom, nem tud emelkedni. Most másképp' viselkedik, nem szólt be, amikor ma is befogtam a füleimet bizonyos hangoktól, meg megkérdezte nem baj-e, hogy szétszedte az ördöglakatjaimat és úgyhagyta? (Mert a változások is mumusok.) Sosem szokott ennyire odafigyelni, meg eddig a fülbefogásért is csesztetett, a hintázásért is, stb. Gondolom ez a csoda is 3 napig tart majd, de ne legyen igazam. Azt mondta nézzük meg az Esőembert, ő már látta, de nézzem meg én is. Meglepett ezzel is. Megnéztük és bár a főszereplő a spektrum azon végén helyezkedik el, ahol súlyosak a tünetek, de felismertünk engem jópár szokásában/működésében, ami megerősíti a doki gyanúját (meg a többiekét, akikről írtam), de ugye el kell jutnom egy szakihoz is. Megin' 2 legyet fogok ütni egycsapásra: mivel lételemem a rendszerezés, le fogom írni a kezdetektől, amiket anyám elmesélt, meg amikre én is emlékszem (sokmindenre, mivel az agyam eltesz minden részletet 😁👍), fater is emlékszik ezek szerint erre-arra (4 éves koromig velünk élt, majd 12 éves koromban visszajött és azóta is lát engem, tud visszajelzést adni), ide fogom feljegyezni azokat a dolgokat is, hátha segíteni tudok másoknak is felismerni a helyzetet. A doki is az elmondottakból rakta össze a képet, meg ugye mindabból, amit személyesen tapasztal, de a lényeg, hogy akár bebizonyosodik, akár megcáfolja a szakértő team, más érintettet is lehet, hogy diagnózishoz segítek azzal, ha megosztom a magam/környezetem tapasztalatait.

Hiányzol, Tesóm! Tarts ki! 🙏