de lesz még két ilyen körünk, egyik a felülvizsgálat miatt, illetve mennem kell kardiológiára is, de erről majd később. Hozzánk híven nem mentek simán a dolgok, ugyanis hétfőn reggel fater szokás szerint elcseszte az időt, mert lenyomta 2× is az ébresztőt, szóval későn is kezdte el az állatai ellátását, stb.-t, úgyhogy hiába keltem korán, láttam el a saját bandámat és öltöztem fel, benyögte, miközben az utolsó macskának töltöttem ki éppen a 3 napra elegendő vizet, hogy nem indulunk el, mert nem érjük el a buszt, meg esik az eső is és szarrá ázunk. Eldurrant az agyam, egyrészt mert egy rohadt esőbe bele akar halni, másrészt megszívatott, hogy feleslegesen keltem korán, meg hogy nem fognak elintéződni az ügyek sem, másnapra vár a Doki is, stb. és mérgemben odavágtam a vizesflakont a földre, emiatt az feldőlt és elkezdett kiömleni belőle a víz. Elkezdett üvöltözni, hogy mit csinálok, ne tomboljak és innentől kezdve rámolvasta, mennyi baj van velem, meg régebben is mennyi volt és undorító mód' hozzámvágott, meg felhánytorgatott dolgokat, valamint amikre eddig azt mondta, hogy megérti őket, ezúttal elszólta magát a vita hevében és kiderült, hogy valójában abszolút nem ért meg semmit velem kapcsolatban. Hiába próbáltam fényt gyújtani nála a régebbi és jelenlegi viselkedésem, tetteim miértjével kapcsolatban, esélytelen volt, mert kiderült, hogy be sincs kötve nála a villany ezen a téren sem... Semmit nem akart megérteni, csakis magával jött végig, hogy neki minden mennyire szar és mekkora idióta, meg teher vagyok, persze amikor mondtam, hogy ő meg annak a terhét pakolta rám sokévvel ezelőtt, hogy fennmaradjon, holott minden téren egészséges (mentálisan mondjuk ziher, hogy nem), mindannyiszor terelni kezdett. Tipikus. 🤮 Máskor nem nagyon állok bele meddő vitákba (mivel vele másmilyet nem lehet folytatni), de eldurrant az agyam az akkor reggeli hülyeségein is, legfőképp' viszont azon, hogy mocskos mód' rámolvasta újra a gyerekkori dolgaimat is, meg olyasmiket is, amiket elvileg megértett eddig, közben sütött belőle a lenézés. Döngette a mellét, hogy mekkora király, amiért 'mindent visz a hátán' (aha, azért tartunk sehol), engem ezzel szemben elmondott mindenféle idióta elmebetegnek, akit megtűr és kínlódik velem, mert olyan nagylelkű. Mondtam neki, hogy nem kell velem 'kínlódni', el lehet engedni, csak akkor ugye dolgozni kell, fenntartani magát, meg ugye a kutya sem fogja rányitni az ajtót, úgyhogy a társaság, meg a havi szép összeg fejében nem csodálom, hogy 'megtűr'. Elkezdett üvöltözni, hogy hogy' engedne már el, hová megyek és ki fog gondoskodni rólam, tiszta idióta és irracionális vagyok megint, de mondtam neki, hogy nem kell ez a hangzatos duma, mert nyilvánvaló, hogy nem emiatt nem akar elengedni, hiszen akkor lenne más gondnokom és az elhelyezés is megoldódna, úgyhogy világos, hogy nem az én további sorsom aggasztja, hanem a magáé. Meg is mondta már sokszor, hogy "nekem is létezni kell valahogy, de csak úgy tudok, ha te itt vagy". Akkor biztosan az én további sorsom izgatja, mi? Ment az adok-kapok, én sem kíméltem, ezúttal kimondtam neki olyasmiket is, amiket még sosem (bőven lenne még mit) és sérelmezte is, de nem izgat, ideje lenne felébredni. Úgysem fog, a magafajta képtelen a belátásra. Nála nem az van, hogy ráeszmél, mit tett/tesz másokkal, mert nála minden helyzetből az jöhet csak ki, hogy őt megsértették. Képtelenség volt megértetni vele dolgokat, szóval hamar hagytam a frászba a próbálkozást. Nincs sem kedvem, sem erőm felidézni, hogy milyen undorító, meg igazságtalan dolgokat vágott hozzám, de azok után méginkább nem fog érdekelni, hogy hogyan marad fenn, ha én már nem fogok idekényszerülni. Amint lekerül rólam a teher, azzal együtt a maradás kényszere, elhúzok - bárhová. Bárhol jobb, mint itt. Nem is érdemel több szót ez a lény, a lényeg, hogy 'betriggerelt' pár kijelentéssel/megnyilvánulással, így jött egy BPD-s őrület, de annyi önkontrollom még volt, hogy késleltessem egy kicsit, ami jól jött, mert mire a fék kioldott, ő átment a Gézához. Amikor lecsengett, lefeküdtem aludni, mert kimerítő is egy ilyen kör, meg a migrén is megtalált. Mire felkeltem, már itthon volt ez a mintapéldány és mondtam neki, hogy a délutáni busszal el kell menni Pestre! Jött megint a szakadó esővel és üvöltözött megint, hogy képtelen vagyok gondolkodni, szarrá ázunk, stb., de mondtam neki, hogy az nem kibúvó és amúgy is csitulhat délutánra a zuhogás, szóval nem kell a kifogás. Kérdeztem tőle, hogy ennyi erővel senki nem járna dolgozni, meg sehová esős időben, nehogy szarrá ázzon? Tragikomédia a fickó. Persze mindent megmagyarázna, természetesen üvöltve, mert azt hiszi, hogy attól meggyőző, de én ilyenkor higgadtan csak annyit mondok, hogy az üvöltözéssel nem győz meg, ha eddig még nem jött volna rá. Lényeg, hogy végül hajlandó volt legalább a délutáni busszal felutazni Pestre, mert addigra csak szemerkélt az eső. Jött egy enyhébb görcsroham indulás előtt és amikor jeleztem, hogy érzem a közeledtét, elkezdett nekem morogni, hogy "jókor... nem fogunk tudni elutazni!" Aha, világos: ő elhúzhatja az időt reggel, mert heverészik, olyankor nem baj, hogy elmegy a busz, de ha miattam - és akaratomon kívüli dolog miatt - nem tudnánk elindulni, azon mindjárt hőbörög. Szánalmas. Mire indulni kellett, addigra már használható voltam, de a búrám továbbra is fájt. Napszemüveg némileg segített a fényérzékenységen, de a közérzetem továbbra sem volt az igazi. Az út eseménytelenül telt. Örült nekünk a Gabi, de mindig így van, aztán 5 perc múlva vitatkoznak. 😁 Most is így volt. Ettünk, fürödtem (fater nem, mert hogy ő fáradt, persze én is az voltam, de kinek mire van igénye, ugye), aztán lefeküdtem, mert még mindig nem voltam jól. Aludni nemsokat tudtam, mert ilyenkor a kanapé van kinyitva és faterommal azon alszunk, vagyis aludnánk, de csak ő tud, mivel szar az alvókám + traktor módjára zakatolva horkol. Elvileg 8-ra mentünk volna a Dokihoz, de csak ¾ 9 körül értünk oda. Lehet tippelni, ki miatt. A Doki megörült nekem (én nemkülönben neki), ahogy az asszisztense is (őt is nagyon kedvelem, így vele is kölcsönös volt a viszontlátás öröme). A Dokinál még volt beteg, így addig az asszisztense magához hívott be minket és azzal kezdte, hogy milyen szar színem van (ő persze nem így fogalmazott 😁). Fater mondta neki, hogy szerinte is. Ezt már én magam is látom, de mondtam, hogy csak az irigységtől sárgulok. Mondta, hogy vesz vért, mert biztos, hogy megint vérszegény vagyok. Ja, tuti, mert azt már én is kívülről fújom, hogy a vérszegénység magas bilirubin szintet okoz, ami pedig sárgás bőrszínt. Gondolom sok tűfóbiás betegük van, mert sajnálkozott, amiért meg kell szúrnia, de mondtam neki, hogy engem aztán nyugodtan. Na, fateromnak több sem kellett, elkezdett dicsekedni, hogy az ő fia már óvodásként sem sírt vérvételekkor. Tényleg nem bőgtem, de ugye egy nárcisztikus mindent a maga érdemének tekint, meg vicces, hogy büszkélkedni azért jó vagyok, itthon meg mindennek lehord időnként. 😄 Ezen már csak röhögni lehet. Skubizta ő is, ahogy 'szívják a véremet', aztán ahogy a 3. kémcsövet tartotta oda az asszisztens, poénból megkérdezte tőle apám, hogy marad-e bennem is valamennyi vér, mert a színem alapján így sincs sok. Azért volt ez az oldott hangulat, mert egyrészt nem egy merev, karót nyelt valaki az asszisztens sem, meg a Dokim sem és mert régóta járunk oda és mégha nyilván nem is vagyunk/lehetünk puszipajtások, attól még a szimpátia kölcsönösen kialakult. Levette a vért az asszisztens, aztán mondták (addigra átjött a Doktornő), hogy hős vagyok, mire mondtam, hogy dehogyis, erre fater elkezdi poénból, hogy "amilyen aberrált vagy, még élvezed is, mi?" Röhögött mindenki, főleg amikor mondtam, hogy amúgy tényleg. 😁 Nem akarták elhinni, fater meg csak annyit mondott, hogy "valami nem kerek nálad". 😁 Az asszisztens vízzel kínált, meg hogy nyugodtan feküdjek fel a vizsgálóágyra, ha esetleg rosszul vagyok, de mondtam, hogy jól vagyok, szóval átmentünk a Doki szobájába. Mért vérnyomást, pulzust, a vérnyomás jó volt most és a pulzus sem volt épp' vészes, utána kérdezte, hogy hogy' vagyok, van-e bármilyen állapotváltozás. Annak örült, hogy kb. 2,5 éve nem tombol a kórság, viszont a színem neki sem tetszett, meg az, hogy a terhelhetőségem minimális. Fater persze most is túlbuzgó volt, helyettem akart beszélni, de még azt is jobban akarta tudni, hogy milyen tüneteim vannak és melyik mióta áll fenn, mire rászóltam és a Doki is mondta neki, hogy csakis én tudhatom ezeket. Egyből elhallgatott. Kérdezte mi romlott, mire elmondtam neki. Csak a dokumentáció kedvéért ide beírom magamnak: a jobb nagylábujjamon továbbterjedt az érzéketlenség, a bal kézfejem szinte bénulásig is képes lefagyni, az abból fakadó zsibbadás és mozgásképtelenség pedig kezd átterjedni az egész bal karomra olyankor, továbbá tavaly beszállt a bal fülem is a buliba, így immár az is elfagy és az abból fakadó fájdalom átsugárzik a környező területekre, azaz a koponyám és nyakam bal felére, ezen kívül szükségessé vált a pelenka használata. Eddig ezt nem 'reklámoztam' itt (sem), de nincs mit szépíteni a dolgokon. Ennek nagyon nem örült a Doki, mert fiatal vagyok. Az hát, de ezt dobta a gép és ezért sem fogok ezen (sem) keseregni, vagy darálni. Kérdezte, hogy abszolút nincs kontroll a dolgok felett? Mondtam, hogy odáig azért még nem fajult a helyzet és remélhetőleg nem is fog még jódarabig. Egyértelműen az izmokkal van gond ezeken a területeken is, amik meg ugye azért krepálnak be, mert nyilván azoknak is rendes vérellátás kéne a megfelelő működéshez. Kitöltötte a GYOD-hoz szükséges papírokat is, meg írt recepteket. Kaptam másik szívgyógyszerre is (már elkezdtem szedni szerdán). Csinált EKG-t is, amire azt mondta, hogy ugyan nem lett normális (nyilván), de perpillanat nem is vészes, aminek örültem. Igaz, most nem állított fel, mert akkor elszabadult volna a tempó, de a végén így is elkapott egy ritmuszavart. Kérdezett a terhelhetőségemről, meg hogy milyen tartományban mozognak a tachycard 'rohamok', van-e mellkasi szorítás, stb. Most is azt mondta, hogy el fog fáradni a szívem, már meg is gyengült. Mennem kell kardiológushoz egy átfogó vizsgálatra. Nézegettem a Gabinál a papírokat és megakadt a szemem azon, hogy "NYHA III.-IV.", amire felhúztam a szemöldökömet, ugyanis nem jelent jót. A szívelégtelenségnek 4 stádiuma van, amiből az évek alatt 'csak' a 3.-ig jutottam, erre most a legutóbbi papírra már ez III. és IV. közti állapot került fel, szóval kezdek átcsúszni a legutolsóba. Szokás szerint nem kesergek, nincs bennem önsajnálat, vagy bármi, nem is pánikolok, de azért elgondolkodtam, hogy mi lesz, ha elérem a végstádiumot? Nem vagyok nyugodt, kattogtam az ominózus felirat olvasása után és néha újra beindulnak a fogaskerekek, de igyekszem nem agyalni, mert semmi értelme. Csak a mára koncentrálok, mert annak van értelme és természetesen Istenben, meg a Dokimban bízom, illetve a szervezetemben, mert többször bebizonyította, hogy erős. Ahogy eddig is, úgy ezután is beleadok apait-anyait, meg a pozitív gondolatok továbbra is menni fognak, szerencsére zsigerből jön, hogy nincs betegségtudatom. Oké, most lett egy kicsi, de azon vagyok, hogy túllendüljek rajta, mert csak árt fizikailag is. Fater panaszolta a Dokinak, hogy nincs betegségtudatom, mire mondta neki a Doki, hogy az a jó, mert addig talán szinten maradok. Nagyjából 2 hét múlva mindenképp megyünk vissza Pestre, hogy a GYOD felülvizsgálatot elvégezzék. Az új személyim is meglett, legalábbis egy ideiglenes, aztán majd küldik a rendeset. Ami a légkört illeti, most egész' okés volt, nem ölték egymást apámék. Súrlódások persze voltak, de az mindig van, viszont legalább nem ordítozott, meg káromkodott neki a Gabi. Kikísért minket a buszpályaudvarra szerda délután. Én túlfáradtam az utazástól, kevés pihenéstől, front is volt, stressz is, így a görcsroham szinte borítékolva volt, mivel minden olyan tényező teljesült, amik egyenként is ki szokták váltani, így meg is talált a móka és hol máshol, ha nem a buszpályaudvaron, nem túl sokkal a buszunk indulása előtt. 👏 Fater idegbajos volt, hogy fasza, nem tudunk úgy hazajönni, stb., de Isten velünk volt (mint mindig), ugyanis elég enyhe és rövid volt a roham, ilyenkor csak kisebb rángások vannak és csupán a végtagjaimra korlátozódnak, meg nem alszom el, csak zavarttá válok, de aztán fokozatosan tisztul a fejem is, meg a rángások is szűnnek. Ez volt a rohadt nagy mák, mert ha az a fajta kapott volna el, ami az egész testemet rángatja és bealtat, akkor tényleg nem tudtunk volna hazajönni, csak a másnap reggeli busszal, viszont az állatoknak csak 3 napra elegendő kaját és vizet adagoltunk ki. Ez az okos fater megint bebizonyította, hogy fingja nincs semmiről, ami velem kapcsolatos (de a Dokinál, meg mások előtt előadja a mintafatert, már túl is tolja), ugyanis elkezdte a görcsbe feszült ujjaimat feszegetni, pedig tudhatná már - mert a Doki is, meg én is elmondtam - hogy nem szabad semmit feszegetni ilyenkor. Felnyögtem, mert nyilván fájt, mire leesett neki, hogy talán nem kéne erőltetni. 2017 óta jönnek ezek a görcsök, de úgy tűnik 7 év alatt sem sikerült neki megjegyezni, hogy mit (nem) kell ilyenkor csinálni. Amikor kitisztult a fejem, lecsesztem, hogy miért próbálta már megint feszegetni az alkatrészeimet, amire teljes természetességgel közölte, hogy "nem tudtam, hogy nem szabad". B@sz'ki... 🙄 A buszon megint jött egy adag, szintén ez a lightos forma (leghátul ültünk, körülöttünk senki, így legalább nem moziztak rajtam). A közérzetem is szar volt, már a személyi csináltatása közben is kóstolgatott a rosszullét. Mivel már ki voltam merülve, elaludtam a buszon és amikor felébredtem, jobban voltam, roham sem jött több. Fél 9 körül értünk haza, a bundás bagázs hangos vonyítással, illetve nyávogással fogadott minket. 😁 Épphogy volt még egy kevés vizük és kajájuk, úgyhogy ki lett centizve az adagolás.
Ma a fater és a Tomi felrögzítik a helyére a kivezetett kályhacsövet és fogok tudni fűteni. Ha nem fázom, akkor értelemszerűen a koszorúeremet sem gyilkolja a Raynaud és legalább ennyi kímélet jut a ketyegőmnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése