mivel szokás szerint kicsapongtam a terápiából is és ezért az eddigi pénteki napok helyett most szerdánként férek be. A kimaradás miatt ma az aktualitásokról beszéltünk. Mondtam neki, hogy egy ideje élhetőbb volt a helyzet, de megint kezdek besokallni és érik az őrület az utóbbi 1-2 hétben (néhány órával ezelőtt meg is talált, de erről később), meg hogy megint be vagyok fordulva. Az előző posztban említett szorongást okozó gondolatok csillapodtak valamelyest, igaz tettem azért, hogy így legyen, alkalmazva a figyelemelterelést, meg a tanult technikákat. Ugyan fel-felütik a fejüket, de egyelőre enyhébben. Az ingerlékenység fennáll továbbra is, ha néha sikerül is visszafogni magamat, utána akkor is hevesen reagálok az előzőleg elfojtott dolgoktól. Erre is megvannak a módszerek, szóval igyekszem javulni. A közelgő évforduló kapcsán arról is szó volt, hogy hol tartok ennyi év után. Egyfelől fejlődtem, másfelől viszont megrekedtek dolgok, pl. képtelen vagyok mást a helyére engedni. Megpróbáltam nem egyszer, de nem megy és ugye amit erőltetni kéne, azt nem kell erőltetni. Amennyire telt tőlem, összeraktam magam, de többre nem vagyok képes az ügyben. Úgy érzem, hogy azóta is itt van velem és a mai napig szerepel az álmaimban is, ami jó érzés. 1-2 évvel ezelőtt kb. 11 év után belehallgattam a felvételekbe, amiken beszél és mosolyogtam, ma viszont ahogy a doki kérdezgetett és belementünk a dolgokba, kishíján megríkatott. Valami belémnyilallt és onnantól kezdve alig tudtam figyelni a dokira, nem tudnám megmondani, hogy miről volt azután szó. Úgy éreztem magam, mint egy felrázott hógömb, amiben kavarog a cucc. Ebben az időszakban (évforduló közelsége) amúgy is mindig ez van. Mondta a doki, hogy ez normális és megerősített abban, hogy valóban sokat fejlődtem a kiindulóállapothoz képest (amiről csak az elmesélésemből tud, mivel akkoriban még nem hozzá jártam). A hétköznapokban már nincs gond, de a baleset napja, meg a kapcsolatunk kezdetének a napja mindig felszínre hoznak dolgokat és olyankor vergődöm. Gondoltam írok egy pozitív hangvételű jegyzetet, de nem megy. Ezzel a dokival még nemsokszor beszélgettünk ebben a témában, mert mindig más volt aktuális, vagy égetőbb, szóval ezt a területet annyira nem térképezte még fel. Ma megkérdezte, hogy próbáltam-e már levelet írni a Szabinához. Még soha, mert nem is gondoltam erre, meg kicsit bizarrnak találom, hiszen el sem tudja olvasni, de azt mondta a doki, hogy tegyem félre a racionalitást és koncentráljak arra, hogy a levél egy eszköz a feldolgozáshoz. Javasolta, hogy gondolkodjak a dolgon és ha úgy érzem, akkor próbáljam meg, hátha könnyebben jönnek gondolatok, meg ki tudok mondani ezt-azt "Neki" és ezáltal talán megkönnyebbülök, meg lezárhatok ezt-azt. Meglep, hogy ezt a módszert még egyik doki sem vetette fel és nekem sem jutott eszembe. Lehet, hogy valamikor megpróbálkozom vele, csak erőt gyűjtök hozzá. Mint mondtam, egy ideje készülődött az őrület, de egy ideig csak bennem zajlott a vihar, még ma napközben is. Koraestére már nagyon feszült voltam - gondolom rásegített a délutáni terápiás beszélgetés - de szokott módon mindenbe beletemetkeztem, ami terel, vagy amiről azt gondoltam, hogy oldja az erős feszültségemet. Valameddig bevált, de aztán elérte a tetőpontot és ott már sosem én irányítok, befigyelt a BPD-s 'roham'. Szerencsére apám nem volt itthon, így nem látott-hallott semmit. Váltogatta egymást a kontroll nélkül zokogós, katatón állapotban ringatódzós, kínomban magamat ütős, lezsibbadós, hiperventillálós, majd' megőrülős, reszketős, meg az üresen, mozdulatlanul, magam elé meredős, végtagokat ólmosnak érzékelős, majd jelenből kiesős őrület. Egy ponton jött a szokásos késztetés, hogy ártsak magamnak, annyira elviselhetetlen volt minden, de sajnos, vagy szerencsére ilyenkor szinte lebénulok fizikailag, úgyhogy nem tudtam semmi célszerszámért nyúlni, ami abból a szempontból is szerencsés, hogy köt a Tesómnak tett ígéretem. Amikor engedett a bénultság, akkorra már a fejem is tisztább volt legalább annyira, hogy tudatosan kerüljem a károkozásra alkalmas tárgyakat, viszont muszáj volt fizikai fájdalommal felülírni a jóval erősebb lelkit, meg valamibe bele kellett engednem a kezelhetetlen mértékűre erősödött feszültséget, szóval párszor megint találkozott a kezem a fallal. Mint egy kattant, félhangosan dumáltam a Tesómhoz és a Szabinához, hogy szükségem volna az ölelésükre, ami nálam nagy szó, mert már óvodásként sem engedtem a testi kontaktust senkinek. Aki igazán közel áll hozzám, csak annak és az egyik ilyen személy a Barátnőm volt, a másik a Tesóm. Valamikor hazaért apám, de akkor épp' egy nyugodtabb fázisban voltam, szóval karaktert tudtam váltani és eljátszani, hogy egyben vagyok. Nemsokáig sikerült, mert visszatért az előbbi karakter takarásában rejtőzködő oldalam, de akkor már nem durvult el a helyzet, szóval nem vett észre semmit apám, hiába van mellettem a szobája. Utána elaludtam, mert mindig kimerít a téboly. Nem mondom, hogy sokkal jobb most, de legalább az az iszonyatos mértékű feszültség megszűnt. A fejem szétmegy, de lassan amúgy is alszom. Remélem egy darabig megint egyben leszek.
A macskakennel még mindig nincs kész'. 🙄 Fater csomó időt el tud cseszni. Én csináltam, amit tudtam, de van, amihez ketten kellünk, meg amit én nem is csinálhatok a ketyegőm miatt, pl. nem áshatok, meg nem cipelhetek téglákat. Kitalálta, hogy áthívja a Gézát és majd vele csinálja, ami olyan. Ma panaszkodott nekem, hogy vele nem tud haladni, mert szüttyög. Mondtam neki, hogy ő is azt csinálta, azért csúszott el ennyire ez az egész 'projekt'. Azért halad, szóval remélem nemsokára elkészül.Na, elteszem magam holnapra, mert szétszakad a búrám, meg álmos is vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése