Egyelőre az "itt és most" szerint élem a napokat, mert stabilnak és nyugodtnak kell lennem a kutyám miatt is, meg ahhoz is kell a szufla, hogy higgadtan, erősen tudjam végigcsinálni a holnapi napot. Ehhez bevetek mindenféle figyelemelterelő dolgot.
Az Alex véreredménye egy súlyos immunbetegséget igazolt. Számítottam rá a doki erős gyanúja miatt, de természetesen inkább bíztam valami gyógyítható kórság kiderülésében, szóval nagyon dühös vagyok a helyzetre és persze nagyon el is szomorít, de egyelőre nem adom át magam a negatív gondolatoknak és a keserűségnek - ami rohadt nehéz, látva és hallva a kutya szenvedését -, mert nem annak van itt az ideje és tényleg szeretném a kutyámnak megadni a számára megszokott, nyugis gazdát. Magammal ráérek foglalkozni, amikor már megtehetem.
Mikor rólam kiderült az immun, a dokim a szteroid ellen beszélt nekünk, mert szerinte többet árthat mint amennyit használ és mondta a fateromnak, hogy a helyében ő sem szedetné a gyerekével, mert felgyorsíthatja a romlást, szóval azt tanácsolta, hogy ne avatkozzunk be, hagyjuk ebben a viszonylag lassú ütemben haladni a dolgokat és csak akkor nyúljunk hozzá, ha nagyon muszáj. Azóta tapasztaltam pár sorstársam által, hogy tényleg ronthat a helyzeten; egyiküknek a szívét rakta taccsra és pacemakert kapott, másikuk az életével fizetett a javulás reményéért. Nyilván van az az állapot, amikor nincs apelláta, meg van akinek használ, de hosszútávon senkinek sem tesz jót. Az állatorvos sem mondott biztató tapasztalatokat a szerről; ő is azt mondta, hogy nem száz százalékos megoldás, főleg az Alex állapotában és prognózisával, szerinte csak ideig-óráig lehetne jobban, de olyan is van, hogy mellette is szenved az állat + már a gyógyszer mellékhatásaitól is és látott olyanokat is, hogy mégjobban lerobbant tőle, szóval ugyanazokat hallottam, amit a saját dokimtól is, ami nem meglepő, mert lényegében ugyanaz a folyamat, így nyilván a gyógyszerekre adott reakciók is egyeznek. A doki azt mondta, hogy ő elengedné, mert tapasztalatai szerint ez az állapot, ez a fajta kórság zömmel terápiarezisztens és ha hatna is a szteroid, csak ideig-óráig, aztán mégjobban fog szenvedni a továbbiakban. Na ez az, amit nem akarok. Már ígyis ott tart, hogy éjjel is alig alszik (így nyilván én sem, de ez mellékes) a kíntól, sokat nyüszít, dühösen morog miatta, mégtöbb szőre hullott ki, ami maradt az meg csapzott, egészségtelen, mint egy kóbor kutyáé, stb.-stb. Fater persze megint Istent játszana, csak hogy ő tovább élvezhesse a kutya társaságát. Elhiheti, hogy én is tiltakozom az egész ellen, de ez megint nem rólunk szól. Ő elnézné, hogy vergődik, csak ne kelljen elengednie, egy igazi önző alak. Durván hangzik, de várom, hogy vége legyen, mert akkor nem szenved tovább, meg ennél is jobban. A kínlódás teszi ki minden percét, ez így méltatlan. Csupán 3 éves lenne novemberben, bosszantó, hogy Neki csak ennyi adatott és ezt a kevés idejét sem élhette boldogan emiatt a rohadék kórság miatt. Nem lehet simogatni, megölelni pláne nem, mert sebes és fáj a bőre, érthető módon elhúzódik. Az orrnyerge az egyetlen olyan terület, amit enged megérinteni, így oda kapja a simogatásokat. Elvileg holnap jön az orvos elaltatni - fasza születésnapi ajándék lesz a sorstól 👍💩 -, aztán majd kiderül, hogy gyakorlatilag is kijön-e, mert állandóan nyakig van a melóban és csomószor nem tud házhoz menni.
Egyelőre egyben vagyok, remélem ez kitart, amíg kell. Tegnap rámjött a röhögés, kínomban. Van, amikor így átkattan az agyam, ha szarul vagyok és ilyenkor dől belőlem a hülyeség, meg kontrollálhatatlan röhögések kapnak el, de szerintem ez csak valami védelmi reakció. Jobb is, legalább nem hasalok el, meg tegnap a Tesómat is elszórakoztattam és felvidítottam a hülyeségekkel, szóval már ezért is megérte. Nyilván nem volt jó kedvem, röhögés közben sem találtam az okot, csak jött és nem tudtam abbahagyni, aztán hirtelen abbamaradt. Hullámzó a kedélyállapotom, de a keserűségnek nem engedek teret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése