Nem szokásom kimondani, ami lejátszódik bennem, de ide most talán még a magam számára is sokkolóan őszintén leteszek legalább pár dekát az ezer mázsából, amit magamon érzek. Perpillanat ugyan viselhető a helyzet, de ez percek alatt változik, meg ha egészében nézem az utóbbi időszakot, tényleg nagy rajtam a nyomás. Nincs kedvem és most agyam sem részletezni az okait, elég lesz a dokinak (7.-én fogad). Tömören annyi, hogy besokalltam megint a sok szartól, ennek a tetejébe jött az, hogy majdnem elveszítettük egymást a Tesómmal, szóval ismét nem fenyeget mostanság az alacsony vérnyomás. Úgy tűnik rendeződnek a dolgok a mi ügyünkben, amit meg is hálál az idegrendszerem, mert egyrészt ígyis tépik más dolgok, másrészt az összes kínzó dolog közül annak az esélye volt a legkínzóbb, hogy elveszítjük egymást, úgyhogy legalább ezen a fronton könnyebbséget érzek. Még sok dolgunk van, főleg nekem, de a jelenlegi helyzetünk biztató. Vannak azonban olyan dolgok, amikre nincs megoldás, tűrni kell, vagy cipelni és egy ideje azt veszem észre, hogy fáradok, vagyis már el is fáradtam. Az utóbbi évek már jelezték, hogy el fogok jutni erre a pontra. Régen stabil voltam, majd reccs, akkor felálltam és onnantól meglátszott a törés. Nem durván, de én érzékeltem, míg egyszer újra megvizsgáltam a padlót és ott indultam el lefelé. Persze akkor is felálltam, de már nem úgy működöm, mint azelőtt. Beállt egy olyan állapot, hogy kívül látszólag minden oké, de belül más van, nagyon más. A környezetem nem is sejti, hogy mi zajlik bennem, mert nem is tudom szavakba önteni, leblokkolok, de amúgy sem vesznek körül olyanok (neten igen, de most a személyes kapcsolatokat alapulvéve mondom) és soha nem is vettek, akikkel meg lehetett volna osztani bármi komolyabbat. Nem is vagyok az a fajta, aki 'lelkizik', amiben nyilván szerepe van a példáknak, amikben felnőttem, meg a nemi szerepnek is és nyilván annak a természetes gátnak is, ami a magándolgokat nem engedi a világ elé tárni, egyfajta védőmechanizmus. Bakker, olyan káosz van a fejemben, hogy az M3-ason nincs akkora forgalmi dugó, mint amit az agyamban egymásra torlódó gondolatok okoznak. Csapongok össze-vissza.
Újra nekifutok: beállt tehát egy olyan rendszer, hogy a világ előtt egyben vagyok, nevetek is, de sokszor frankón elhiszem, hogy nincs is nekem semmi bajom, hiszen tevékeny vagyok, beszélek, nevetek, van igényem kimozdulni, változó mértékű étvágyam is van, szóval abszolút nem tűnik úgy kívülről, mint akinek baja van és én magam is elhiszem, aztán jön a kopp. Eltelik mondjuk 2 hónap (itt is látszik a romlás, korábban fél-egyév is eltelt, azelőtt meg ugye hírből sem ismertem a depressziót, pedig ok akkor is lett volna, de talán az éretlenségem is, meg az akkor még jobb teherbírásom is segített), szóval 1-2 éve befigyel 2-3 havonta az álarc leszakadása. (Baromira kuszának érzem ezt a posztot, olyan a felfogásom és a koncentrációm, mint akit leszedáltak.) Mákomra csak magam előtt szakad le az álarc, de ha kívülről nézem magam, kis változás ott is megfigyelhető, de nem akkora, ami felfedi a bajt. Sajnos kihat a kapcsolataimra is a vergődésem és ezért került veszélybe a Tesómmal való kötelék is.
Megint elkanyarodtam. 👏 A tököm tele van magammal ilyenkor. 😆
Szóval: mintha két énem lenne (nyilván nincs, de csak így tudom szemléltetni), az egyik látszólag egyben van és a hülyéje el is hiszi magának időnként 😃, a másik viszont véglegesen össze van törve. Erre akkor jöttem rá, amikor még a másik dokival beszélgettem. Azt mondta azért nem éreztem a sérülések valódi mértékét, mert ösztönösen tompította azokat a tudatalattim, hogy el tudjam viselni. Mióta az élet a képembe dörgölt ezt-azt (van amit ott is hagyott, így nonstop látom, amitől addig védett az agyam), azóta leesett, hogy mi a 'stájsz' és beleroppant egy részem ezekbe az igazságokba, ezekbe az ébredésekbe. Abból is jól látszott a korábbi védekezőmechanizmus hatása, hogy míg régen csak a felszínt láttam és ott viselhetőek is voltak a dolgok, addig amint a doki leásott a gyökerekhez és megvilágosodtam, azóta beszélni sem tudok az adott dolgokról. Akkorát ütnek, hogy zaklatottá válok. Megtörtem és nem jó sehogy, van rajtam egy folyamatos mélabú. Nem mondom, hogy sosem tűnik el, de csak rövid időkre, amíg valami örömet okoz. Mintha beárnyékolna egy erő, nem tudok szabadulni tőle. Sokszor mikor szórakoztatom a környezetemet és nevetek, akkor is kínoz ez az erő, de olyankor próbálom kizárni. Fáradok alatta és azalatt is, amikor a külvilág elől elrejtem azt a vívódást, ami évek óta zajlik belül. Rengeteg energia fenntartani a maszkot. Kicsit talán magamat is védem, mert elhiszem, hogy nincs baj, meg nem tudnak visszaélni a gyenge pontjaimmal, ha nem ismerik azokat. Na meg nem kérdezgetnek, az egyből földhözvág, mert rámzuhan mindaz, amit igyekszem túlélni. Emiatt tartok is a terápiától, de nincs mese, akármennyire utálok segítséget kérni, meg gyengének látszani, el kell fogadnom és be kell látnom, hogy eddig tartott az önerő. Az vigasztal, hogy 'mindjárt' 30 éves leszek és gyerekkortól kezdve cipelem a dolgok egy részét, szóval talán nem olyan csúfos ez a vereség, mivel nem az első öt percben dobtam be a törölközőt.
Ennyit pofázni...
A lényeg: megint olyanok járnak a fejemben, amiknek nem kéne és a viselkedésem is megváltozott, majdnem kinyírtam egy 7 éves barátságot is, ami inkább testvériség, fizikai hatásai is vannak már a belső meccsnek, szóval van baj megint és lépnem kell. Van egy csomó ellentmondás is a gondolataim és cselekedeteim közt, de ez már meg sem lep. Pl. utálok segítséget kérni, meg gyakran magam is elhiszem és úgy érzem, hogy nincs bajom, mégis be tudom látni, hogy kell.
Az is ellentmondásos, hogy reménytelennek tűnik a javulás, mégis tudom, hogy be fog következni, mivel mindig van holnap. Aztán fél perc múlva azon kattogok, hogy nem kéne folytatni. Én sem értem saját magamat.
Egy ideje megint ment a 'minden oké' figura, megint elhittem én is, szórakoztattam a környezetemet, tartottam a vállamat a Tesómnak, tettem-vettem, stb., mint akinek semmi baja, aztán fordult a kocka. Hirtelen magamba záródtam, rámzuhant mindaz, amit akarva, vagy akaratlanul elrejtek mások elől (van, amit magam elől is) és a földre vitt. Nem egyből, mert mindig küzdök ellene, de a vége mindig ugyanaz. Megint nem alszom (most is hajnali 4-kor írok, mondjuk már jóideje csinálom, másfél órája tuti, mert nehezen szedem össze a gondolataimat), vagy a szokottnál is szarabbul alszom. Érdektelenebb lettem, a koncentrációm is fos, a memóriám kritikán aluli - az alap szarnál is szarabb. A mozgásom lassult, az izmaim fájnak, meg sokszor hirtelen elkap egy olyan nyomás, mintha súly ülne a testemen és erővel kell kizökkentenem magam. A hangulatom is hol nyugodt, hol idegbajos, hol pedig keserű. Ma (tegnap) már napközben is kishíján elbőgtem magam (eddig estig békénhagyott), persze akaratlanul környékez meg és olyan erővel telepszik rám az inger, hogy alig bírom elnyomni. Nem sajnálom pedig magam, szóval fogalmam sincs miért akar elkapni. Akkor van ez, amikor már olyan szintű feszültség, meg kín van bennem, hogy majd' szétrobbanok. Érdekes lesz így 7.-én terápiára menni.
A negyedét sem sikerült kinyögni annak, amit akartam, pedig már egy litániát írtam. Túl sokminden van bennem és egyszerre akar kijönni, a Windowsom meg lefagyott már ennyi gondolattól, meg eleve zsong az agyam.
Inkább alszom.
Ez most jól jönne. 😆
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése