Az idő gyógyító ereje

Közhelyesnek tűnik, hogy segít, pedig valóban azt teszi, bár ehhez mi is kellünk. Akarni kell tovább élni, nyitni, mert csakis így tud nekünk dolgozni. A mai nap azokról szól, akik már átléptek az örök életbe. Hiszem, hogy találkozunk ott (amennyiben érdemes leszek arra, hogy Isten magához vegyen), a számomra fontos emberekkel/állatokkal és az, hogy Nekik már jó, megkönnyíti a várakozást, mert tudok hinni, várni, nem csak egy 'filmszakadás' van, ahol a halál egyenlő egy borzasztó dologgal; a véggel, ami után nincs semmi, amiben elvész minden és mindenki. Pokoli lehet azoknak, akik így éreznek. Én úgy gondolok a halálra, mint egy 'időalagútra', amiben ki kell várni az újratalálkozást. Nem veszítettem el Őket, csak egy időre, ez pedig egy biztonságot és erőt adó érzés, ennek ellenére mégis lerohan néha a hiányérzet. Már jó helyen vannak és csakis ez számít.
A mai nap egyszerre jelképezi számomra a veszteséget és a nyereséget. Elveszítettem az Anyut, a Szabinát, a Gergőt és a Mamát, de az idő szorgalmasan dolgozott és dolgozik azon, hogy egyre 'könnyebben' tudjam kezelni az utánuk maradt űrt, erőt nyertem és azt, hogy a hitem sem rendült meg, sőt.

Kicsit visszatekintek a kezdetekhez, mert követve az eseményeket, jól lehet látni az idő munkáját.

A Mama ment el a leghamarabb közülük, még gyerek voltam akkor. Talán emiatt is, de tudomásul vettem és ennyi volt. Szomorú voltam pár napig, de nem sírtam és ugyan sokat gondoltam Rá, nem akadtam meg a mindennapi teendőkben, mint a tanulás, meg egyebek. El tudtam fogadni, hogy az Ő ideje lejárt köztünk és az a hit is segített, hogy csak ideiglenesen váltunk el.

2010 elején viszont padlóra küldött egy veszteség. Már nem voltam gyerek, emiatt is kezeltem másképp', meg fülig szerelmes voltam és a másik felem egyszercsak többé nem létezett, ez pedig nyilván sokként ért. Itt van az űr a helyén, csak már azóta ezt is tudom kezelni, Istennek és az időnek hála. Az elején viszont egy végeláthatatlan kínzásként éltem meg. 'Apám' kivonta magát - szokás szerint -, Anyu, meg a húgom akart mankó lenni, de nem akartam rájuk támaszkodni és nem is tudtam szavakba önteni, ami bennem volt, úgyhogy magamban őrlődtem. Utána jött egy nyugisabb időszak, de így visszanézve szerintem csak kiüresedtem. Azt követte egy visszaesés, amiben magamat rongáltam dühömben, kínomban és tehetetlenségemben is, 'minden 2. szavam' a neve volt, mindenhez Őt kötöttem és minden fos, értelmetlen volt nélküle. Egy másik napon megint a poklot jártam és el kellett tennem mindent, ami Rá emlékeztetett a szobámban, mert nem bírtam látni semmi olyat. Addig belülről emésztett a kín, de az a rámolás valamit elindított és nagyon kiakadtam közben, de mások előtt mindig tartottam magamat, mert nem akartam, hogy kérdezgessenek és hogy sajnáljanak. A szüleivel tartottam tovább a kapcsolatot és próbáltam segíteni nekik legalább annyival, hogy mivel közös volt a veszteség, igyekeztem támaszt adni és megértettem őket, bár nem érezhettem át teljesen, ami bennük ment végbe. Ők is segítettek, jobban értették milyen nagy a hiányérzetem. A suliban rontottam, de hiányozni nem akartam, mert segített kicsit, hogy beletemetkeztem a tanulásba, de így is romlott az átlagom. Egy idő után megint csitultam (újra üres lettem), majd azt megint visszaesés követte, ami durva volt. Teljesen kirekesztettem mindenkit és mindent, tanulni sem tudtam, úgyhogy kiírt a doki betegállományba. Ekkor egyébként 18 éves voltam, szóval javában kellett volna nyomni a sulit. Valami aztán bekattant egy nap az agyamban és olyat tettem, amit normális ember nem tesz. Elbénáztam (talán a sors akarta így, mert dolgom van még itt - amit akkor még nem ismertem fel, de utólag már látom), így kórházba kerültem. Iszonyúan haragudtam, hogy helyrehoztak, aztán a pszichiátrián 'üdültem' 3 hónapot - amiért szintén igencsak 'hálás' voltam. Nem felejtem el, ahogy az Anyu mondta, hogy utálhatom, de legalább élek. Keményen nehezteltem mindenkire. Zárt osztályra tettek, mert önveszélyes voltam és a 3-ból egy hónapot ott töltöttem, de a kezdeti düh után engem nem hatott meg a dolog, mert minden mindegy volt akkor. A nyílt részleg olyan volt, mintha kórházban lettem volna. Nem szerettem a terápiákat, főleg a csoportosat, mert négyszemközt sem tudom kimondani, ha nyomaszt valami, ugyanis egyből leblokkol bennem minden. Az egyéni beszélgetéseken is ez volt, lassítva a haladást. Mikor kiengedtek, sok(k) volt, mert újra meg kellett szoknom az életet magam körül. Stabilizálva tették ki a szűrömet, de a bőréből senki nem tud kibújni, a szociális fóbia itt lihegett a nyakamba akkor is. Ha nem muszáj, nem vagyok emberek között. 'Szabadulásom' után is kerültem a forgalmas helyeket, a szűk társaság is feszélyezett, de próbáltam folytatni az életemet, meg a suliba is járnom kellett, pótolhattam a lemaradásokat is. Fos volt élni, miközben Ő már nem volt itt. Azt sulykolták belém folyamatosan, hogy nekem menni kell tovább és igazuk volt. A mélyrepülés után igyekeztem nem visszaesni - különösen oda, hogy véglegesen kárt tegyek magamban. Nagy visszatartó erő volt az is, hogy ráeszméltem mekkora baj lehetett volna, ha az Anyu az aggodalomtól rosszul lesz a szíve miatt. Ő azt mondta nem hibáztat, mert nem tudtam gondolkodni, de ez nem mentség. Utána eszembe sem jutott újra megpróbálni - azóta sem. Ha jól rémlik, 2 évig tartott a 'zombi' időszak, aztán jött az enyhülés, lassan. Kezdtem észrevenni a környezetemet, nem emlegettem mindig Őt (de még gyakran) és időnként bűntudatom volt, ha mertem nevetni, mert azt éreztem, hogy mi' jogon nevetek, amikor Vele az történt? Aztán idővel beláttam, hogy kell nyitni, muszáj, ebbe pedig a nevetés is beletartozik, meg bőgtem már eleget. Próbáltam tudomásul venni, hogy az én életem folytatódik, ha akarom, ha nem és választhatok, hogy végigagonizálom majd, tönkretéve nem csak magamat, de a környezetemet is (és újra veszélybe sodrom az Anyut), vagy fogom magam és talpraállok. Utóbbira szavaztam. Értelmetlen leragadni! Senkinek nem jó; a szeretett személyt nem hozza vissza, mi pedig belerokkanunk úgy testileg, mint lelkileg, amitől a környezetünk szintén szenved és az élet is elrohan mellettünk. Hullámvölgyek ide, vagy oda, de az idő (és a hit) mankót adott; a szép emlékeket helyezte az előtérbe, a könnyeket letörölte és őszinte mosolyra cserélte, Istenhez közelebb hozott, mert a hitem erősödött és bevarrta azt a sebet, amiről azt hittem, hogy sosem fogja. Elengedtem - amennyire lehetett.

2011 nyarán jött a következő veszteség, aminél egyszerre éreztem megint erős megrendülést és azt, hogy ki fogom bírni, mivel nincs is más választásom és mert már estem át veszteségen, így van tapasztalat, amibe kapaszkodni tudok. Itt kezdett nekem dolgozni az idő megint. Reményt adott az a tapasztalat és tudat, hogy egyszer már segített az idő és tovább lehet lépni, így nem volt kilátástalan a jövő, mint a Szabina távozásakor. Az Anyu elvesztése is mélyre küldött, de már nem kíséreltem meg kárt tenni magamban és a pszichiátrián sem voltam vendég, erősebb voltam már. Persze ettől még egyáltalán nem volt könnyebb, újra megbénított a sokk és éreztem megint a hatalmas űrt. Máig sem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék Rá, sőt, egyre többször teszem. Lélekben itt van, de fizikailag nincs és ez kínzó tud lenni néha. Addig sem voltunk mintacsalád, de ahogy elment, vége lett mindennek. Úgy éreztem erősnek kell lennem, hogy vigyázzak a húgomra, meg az 'apámra'. Nem kell őt félteni, de bennem volt, hogy segítenem kell neki, főleg mert ő is magába fojtott mindent, nem beszélt az Anyuról. Nekem sem igazán ment, így az én oldalamról nem lett volna gond, de a húgom igényelte. Próbáltam segíteni neki azzal, hogy meghallgattam és amire tudtam, válaszoltam. Az 'apám' is próbált nekünk, végre egyszer törődött velünk egy kicsit, próbált egyszerre két szülő lenni. Belegondoltam, hogy milyen nehéz lehet, amikor úgy megy el valakinek a társa, hogy ő ott marad mindennel egyedül, meg a gyere(ke)kkel és nem zuhanhat össze a gyerek(ek) miatt sem. Előttem is ő volt a példa, hogy ki kell bírni, ebben legalább példát vehettem róla. Nem volt hajlandó pszichodokihoz járni, de a húgom és én jártunk. Ő jobban haladt, mert kimondja és ki is mutatja, amit érez, de én nem ilyen vagyok, nem szeretek megnyílni és nem is tudok, akkor sem ment, hónapokig. A húgomnak segített valamennyit a terápia, én viszont lassan haladtam a gátlások miatt. Aztán egyszer olyan helyre tapintott a doki, amivel feloldott mindent. Amikor minden egyszerre világosodik meg és zuhan az emberre, mint valami nagy lavina, az gáz. Fizikailag is éreztem, hogy összeroppanok mindjárt. A terápia végéig egyben tartott valami, aztán beülve a kocsimba a pokol és a téboly egyvelegén mentem át. ~ 4 hónapnyi keserűség egyszerre robbant ki, a levegőt is többször belém fojtva, azt hittem megfulladok. Utána 'jobb' lett, a nyomás csökkent, de fos volt ráébredni, hogy végleg elment az Anyám, legalábbis innen, a Földről. Nem tudom, hogy én addig melyik dimenzióban éltem, de még vártam valami 'csodára' (holott nem az első veszteség volt, szóval ismertem milyen, mégsem tudtam befogadni az örökérvényűségét) és ezt a 'vágyálmot' összetépte a szakember. Nem hibáztattam, neki ez a dolga és nem is egészséges várni olyasmire, ami nem történhet meg. Ő csak jót tesz az embernek azzal, hogy ráébreszti az igazságra, akkor is ha abba az elején majd' belekettyózik. Azóta nem várom haza, akkor vettem tudomásul, hogy nem fog jönni. Minden nap hiányzik, minden nap gondolok rá, ez az űr mindig itt lesz, ez a seb mindig fájni fog, de nekem folytatódik az élet és csinálni kell tovább. Minden megváltozott, de hiszem, hogy Neki már jó ott, ahol most van, Isten kezében biztonságban van! Majd ha befejeztem itt a dolgomat, akkor találkozunk és ez erőt ad!

2014-ben ment el a Gergő. Sokkolt az is, de már máshogy' éltem meg. Befordultam egy kis időre és megint minden belém szorult, de mégis higgadtabban és racionálisabban tudtam kezelni a helyzetet. Hasonlóan, mint gyerekként a Mama távozását és tudomásul vettem, hogy ha fejreállok sem hozhatom vissza, úgyhogy az egyetlen út előre visz. Sokáig fosul éreztem magam, hogy a legutóbbi beszélgetéskor összevesztünk és úgy ment el, de hiszem, hogy azóta már megbékélt, mint ahogy a valóságban is tette, ha néha összeugrottunk. Én is megbékéltem. Eleinte nem tudtam mit gondoljak-érezzek, mert haragudtam, hogy lepattintgatott, miközben akkor jó voltam ha kellett valami, meg hogy elhallgatta a drogot, de már elrendeztem magamban ezt. Hiányzik, mert 16 év az 16 év. Nála már hamarabb felfogtam, hogy örökérvényű a jelenlegi helyzet és nem törtem össze azóta sem, mintha megedződtem volna belül a korábbi veszteségek miatt, meg hiszem, hogy van folytatás. Persze ettől függetlenül nyomaszt, ami történt, de már higgadtabban sikerült és sikerül kezelni.

Az állataimmal szintén így vagyok. Mindegyiküket szerettem és bántott a menetelük, de igazán a Szutyok és a Margó miatt törtem össze, valószínűleg mert ők voltak a legtovább részei a mindennapjaimnak és volt idő egy mégerősebb kötődés kialakulásához, aminek a megszünte nagyobbat ütött. Az esetükben néhány nap letargia után már erőt tudtam magamon venni és folytatni az életemet, ami nem egyenlő a felejtéssel, csupán erőt adnak a korábbi példák, hogy azok után is mindig volt holnap, hisz' nincs más opció, élni kell tovább, megőrizve az emléküket és a hitem is segített mindig.

A mai napon a fent taglalt okok miatt nem csak szomorúság van bennem, hanem remény és várakozás a viszontlátásra, ez pedig viselhetőbbé teszi. Nem járok temetőbe, mert a hitem szerint Ők nem ott vannak, de gyertyát gyújtok a tiszteletükre minden évnek ezen a napján. Várom, hogy az idő tovább folytassa a munkáját.