Létezem

csak nem volt kedvem írni, de mondjuk nem is történik semmi.
Nem vagyok jó passzban mostanában, amire rátesz, hogy zsinórban a Szabináról álmodom egy ideje megint. Ez önmagában nem gáz, de a napokban valamiért a balesetéről álmodtam és ez is felhozott dolgokat. 8,5 éve történt, 4 éve már 'jól' vagyok, de ritkán megesik, hogy a hiánya letaglóz pár napra. Ilyenkor minden figyelemelterelést bevetek, vagy alszom, de esténként fekvéskor, mikor már nem köt le semmi, jön az önkéntelen kattogás. Van egy részem, ami azóta sem tudott magához térni és ilyenkor annak a sajgását érzem. Talpraálltam 4 éve és élek, a ma és a jövő köti le a figyelmemet, az emlékek már szépek, szóval helyben vagyok, de ritkán van pár nehéz nap. Nem tudom, hogy ez normális-e, vagy valami elnyomva maradt szándékosan, esetleg tudat alatt és az üti fel a fejét ilyenkor? Belém mar az a nap és az értelmetlen düh (értelmetlen, mert nem változtat már semmin, mégis felcsattan bennem önkéntelenül is). Nem vagyok a múlton agyalás, meg a "mi lett volna, ha..." kezdetű dolgok boncolgatásának a híve, mert értelmetlen, ezesetben mégis azon kapom magam ezekben a napokban, hogy arra gondolok: mennyi mindent elvett az az ember a Barátnőmtől, a családjától és kettőnktől. Magától is, de ő hozta meg azt a rossz döntést, hogy ittasan ül a kormányhoz, esélyt adva arra, hogy nem csak magát öli meg, hanem mást is magával ránt, ha baj történik. Sokat haladtam a 8,5 év alatt (mert a mai napig nekem dolgozik az idő), mégis van az a részem, ami akkor örökre (?) megsérült, rajta nem fogott még az idő gyógyító ereje. A begyógyult részek elfedik, de amikor felszínre jön, olyankor érzem, hogy azon még dolgozni kell és remélem, hogy egy nap majd az is beheged. Talán azért is maradt olyan mély az a seb, mert előtte sosem veszítettem el senkit, főleg nem a másik felemet és nyilván az sem használ, hogy mindennek hirtelen lett vége. Nem volt búcsú. Minden ott szakadt meg, ahol tartottunk és így nehéz, mert minden lezáratlan. A hétköznapokban ezekre nem gondolok, nem agyalok a múltunkon, mert az nem is oldana meg semmit és nekem élni kell, de amikor valami feltépi a részt, ami még nem hegedt be, olyankor szembesülök azzal, hogy akármennyire is feldolgozottnak érzem a történteket, mélyen még vannak dolgok, amik nem hagynak nyugton. Hívő lévén úgy gondolom fogunk még találkozni és Ő él azon a helyen, ahol vár, mégis ezek a napok kínzó hiányt hoznak elő. Már évek óta nem csal könnyeket a szemembe az emlékezés, sőt, tudok nevetni - nem megjátszva -, de ezek a napok erre a területre is hatnak, alig bírom letuszkolni a gombócot. Néha kudarcba is fullad a próbálkozás és a majdnem 9 év ellenére néha meglepő mértékben ki tudok még borulni. Persze aztán ég a fejem, hogy Ő ezt nem akarná (nem mintha én igen) és igyekszem jól eldugni megint a mélybe mindazt, amin nem lehet segíteni és csak mar. Ezen vagyok most is, nemsokára csitulnak a dolgok. Nem tudja senki, hogy mi van idebent - a Tesóm igen, mert észrevette, hogy befordultam és rákérdezett, hazudni meg nem akartam -, nem akarom, hogy faggassanak, meg ezt nekem kell itt bent lejátszani. Menni fog, mert mennie kell, meg már máskor is átestem rajta.