Ez van

Apámnak hatott talán a Doktornő lecseszése. Tegnap mondta, hogy a jövőhéten megy elintézni, hogy adják vissza a közgyógyot. Tudnám, miért csak úgy teszi meg, hogy letolták... Nem bízom már benne, csak remélem, hogy valóban betartja.
Tegnap is bizonyította a közönyösségét, szóval megváltozni sosem fog. Úgy keltem, hogy a fejem majd' szétszakadt, vissza is aludtam. Arra keltem aztán, hogy apám bezárta az ajtót, ment valahová. Visszaaludtam. Arra keltem, hogy megjött. Ki akartam menni innivalóért, de nem tudtam felkelni, úgy fájt a fejem. Kiszóltam neki, de nem hallott, vagy nem érdekelte, mert a 4. szólongatás után feladtam, kiabáljon a rosseb, mikor az fokozta a fejfájást, meg a hányingert. Megint zárta az ajtót. Visszaaludtam. Újra keltem, ugattak a kutyák, apám ért haza. Na mondom nem kiabálgatok, nem hall, vagy nem akar hallani, kivakartam magam az ágyból. Fel akartam állni, sikerült is, de visszaestem az ágyra, a keddi menet kicsinálta a lábaimat, meg a szédülés nagyon erős volt és pattogást éreztem/hallottam a fejemben-orromban, na mondom ezer megint a vérnyomásom. Inkább visszafeküdtem, mielőtt összetöröm a képemet, vagy valahol a fejemben szétpattan az ér a továbbemelkedő vérnyomástól. Kezdtem dühös lenni a helyzetre, hogy nem bírok felkelni, pedig éhes-szomjas vagyok, kellene orvosolni ezeket. Apám immár 4×-re ment el itthonról, ami nem baj, a baj az volt, hogy be sem nyitott egész nap, hogy mi újság, holott ekkor már délután 5 körül volt, én is kiszóltam többször, de nem reagált. Ez nem az első ilyen eset. Tőle megmakkanhatnék a szobában, sosem néz be, hogy miért nem lát egész nap, nincs-e gond, vagy kell-e segítség. Tegnap végül este nyolcra alábbhagyott a rosszullét, kimentem wc-re. Ő meg: jé, előkerültél? Mondtam neki, hogy tőle bármi történhetne, sosem nyit be, meg sem tudná, ha baj történt. Nem mondott semmit. Csupán viszonyításként mondom, hogy amikor neki voltak a rosszullétei, meg miután műtötték, én óránként ránéztem. Segítettem, ha kellett. Ő halál nyugodtan eltölti a napot úgy, hogy felém sem néz. Kíváncsi voltam hová járkált annyira, hogy nem volt rám fél perce. Azt mondja szomszédolt. Kritikán aluli, hogy felveszi a pénzt arra, hogy segít, ha kell, de közben ahol lehet, ott szarik rám. Azzal, hogy sosem nyit rám azt üzeni, hogy kívülesem a figyelmén. Nem gondol arra sem, hogy baj lehet, bezzeg mikor Pesten zártam a szobaajtót, folyton letolt hogy szokjak le róla, mert ha baj van, nem tud bejönni. Itt már nyitva van, mégsem nyit rám soha! Egésznapok telnek el így. Volt olyan is, hogy nem tudtam felkelni, kértem, hogy hozzon be enni. "Mindjárt." Negyedóra után újra megkértem. Újra "várjál már!" Újabb félóra után kiszóltam. "Mindjárt!" Újabb negyedóra eltelt, na mondom tudod ki vár rád. Kimásztam a konyhába, ő meg nézett, hogy mit csinálok? Mondom egy órája hozod a kenyeret, inkább kijöttem, ahogy tudtam. Elkezdi jaj, bocs, elfelejtettem. Kérdezem: dolgod volt? Azt mondja nem, sorsjegyeket kapart. Azt hittem agyvérzést kapok! Ha dolga van azt mondom oké, nem teheti félre, de kurv@ sorsjegyek miatt váratott egy órát a kajával?! Ez csak egy a húzásai közül. Isten mentse meg az embert, hogy őrá szoruljon! Tegnap hasonló volt a helyzet. Este 8-kor ki tudtam menni és mondtam, hogy eszem. Azt mondja nincs. Mondom hogy-hogy'? Azt mondja nem volt itthon. Ja, szomszédolt... Éppen főzött, mikor ez zajlott. Kérdezem, mit főz? Azt mondja csak az erőspaprikát főzi be. Az agyam eldobom. (Hidegkaja nincs itthon.) Mondom előbb rendes kaja lenne a fontos, savanyúságot máskor is lehet főzni. Rámförmedt, hogy kussoljak, mert egésznap elő sem jöttem, meg ne mondjam meg, mikor mit tegyen. Mondom azt sem tudod, miért nem jöttem elő! Nem rajtad múlik soha, hogy nincs baj, te sosem nézed meg, nem lettem-e úgy rosszul, hogy nem tudtam szólni!

2.: de, szólhatok, ugyanis az ápolási feladata az is, hogy ha nem tudok épp' főzni, vagy kimenni a kajáért, akkor segít. Ha tőle függ az étkezésem, akkor szólhatok, hogy elhanyagolja.

Persze ezekre további alázás volt a válasz.

Ilyenkor mindig belegondolok, hogy milyen jó, hogy csak időszakosan szorulok rá, de lesz idő, amikor majd több segítségre lesz szükségem, na akkor leshetek, ha ő 'gondoskodik a szükségleteim kielégítéséről. El kell innen kerülnöm, nem várom meg, amíg tényleg kiszolgáltat neki a kór.
Ezek fényében csoda, hogy a közgyógyot talàn intézi. Gondolom csak azért, mert sérti az egóját a lecseszés és tudja, hogy ha legközelebb is úgy megyünk a Dokihoz, hogy megint nem intézkedett, újra letolja.
Azt mondja nekem tegnap este, hogy a szék szempontjából mindegy a közgyógy, mert ha kiírják, akkor csak olyat fognak, ami nem elektromos és ő nem fog tologatni.
Visszakap mindent, amit velem tesz, a sors megadja.
Amilyen az adj Isten, olyan a fogadj Isten. Múltkor meg akart ölelni, de elhúzódtam. Láttam, hogy szarul esett neki, de nekem is szarul esik, amit ő csinál velem.

Tegnapelőtt elfelejtettem a pozitívumokhoz odaírni, hogy a fulladás sokkal csökkent.
Vizes volt a bal lábam, de távozott. Meg is lepődtem, hogy mi hajt a wc-re, mikor alig ittam (amúgy sokat iszom). Mikor láttam ma, hogy a víz eltűnt, leesett hogy biztos az hajtott a retyóra.
A fulladás is jobb pár napja. Lehet, hogy víz volt a mellkasomban is? Bár lehet, hogy az magától nem ürült volna ki. Fene tudja. A mellhártyám még gyulladt.
Rohadtul fájnak a lábaim mozgatás nélkül is. Megmondtam az öregemnek, hogy decemberben nem fogom megint ezt eljátszani. Minden ilyen menetnél rosszabb. Most pl. már ahogy elindultunk Pestről, kezdett csoszogni, meg kirúgni a jobblábam. A buszra úgy léptem fel, hogy a kezemmel kellett emelni a lábamat. Mire hazaértünk már mindkét lábam csoszogott és lassú volt, ordítani tudtam volna dühömben, meg fájt is eléggé, de a düh erősebb volt. Nem csinálom ezt tovább, csak mert ő lusta és menekül. Már régen nem volna szabad erőltetni. 7.-én elmegyek a kontrollra, aztán sehová. Vagy elfogadja a széket, vagy sehová nem megyek, ami messze van.