Csak pozitívan

Rájöttem a higgadtságom okára. Nincs itt semmi kóros reakció, csupán realitás. Miért kéne keseregni? Min változtat a szék? Semmin. Ja, de: megkönnyíti a közlekedésemet. Oké, a lábamon kéne tudni járni hosszabb távokon is, de ez van, ezt kell elfogadni. Én örülhetek, mert van aki sosem tudott lábraállni, nem focizhatott, nem futhatott, nem biciklizhetett, nem mehetett el sétálni, nem érezhette a talpa alatt nyáron a homokot, füvet, kavicsokat, az iszapot a vízparton, stb. Nem lehetett független, ebben-abban segítségre szorult, hiába önálló, mert van amihez szükség van az állásra/járásra. Én mostanáig mindezt megtapasztalhattam, sőt, ezután is megtehetem majd majd' mindegyiket, csak korlátozottan, de legalább érez a lábam, tudok járni is, más ember az érzékelésnek és/vagy ennek a 100-150 méternek is, amit én még meg tudok tenni, nagyon örült volna egész életében, amit székben töltött. Nekem ez csak mostantól kezdődik és egyelőre még nem is mindig kell majd használnom, szóval hálát adok a Jóistennek! Moroghatnék, hogy egy újabb korlát, de minek? Nem innen kell nézni, meg a kesergés ugyanúgy nem old meg semmit, mint a sajnálat/önsajnálat. Nem érzem szükségét. Magamat nem fogom sajnálni és másnak sem kell. Amíg én nem esem kétségbe, addig más se aggódjon miattam, mert ez nem a világ vége. Megváltozott valami, de alkalmazkodom, ameddig tudok, ameddig lehet. Újabb leküzdendő feladat. Az élet mindig meglep, sokszor vissza is vet, de mindennel célja van. Én is elhasalok néha, nem vagyok álszent, de próbálok felállni és menni előre. Most megint nem azt érzem, hogy "a francba, megint megszívtam", hanem azt, hogy újabb próba, ilyenkor kell a legjobban kitartani, meg ez még semmi. Jönnek majd még cifra dolgok, de ha már most elhagynám magam, mi maradna addigra, mire kellenek a tartalékok? Az új akadály megintcsak nem elvesz, hanem ad, mert nem fékez, hanem húz, hogy "Gyerünk, küzdj le!" Ez pedig ösztönöz. A sors mindig egyenlít. Ha valamit elvesz, ad mást. Ha terhet ad, ad erőt is. Van, hogy az ember azt érzi dehogy adott és mindjárt összeroskad, de ez nem ilyen egyszerű. Feladni nehezebb, mint gondolná az ember. Ahhoz talán nagyobb erő kell, mint küzdeni. Ha össze is csuklik az ember, a sors a hóna alá nyúl és valami módon felsegíti. Jól példázzák ezt az erős emberek. Sokszor beszélgettem olyan emberekkel, akiknek tele volt a múltban - és volt, akinek a jelenben is - az élete megnyert, vagy épp' jelenleg is vívott csatákkal, közben az illetőből sugárzott a lelkierő és a bölcsesség. Mindig elfog egy kis irigység, hogy milyen jó volna olyan erősnek, kitartónak és bölcsnek lenni. Ezekről az emberekről mindig a vas jut eszembe. Épp' úgy keményedtek meg az 'edzés' során, ahogyan a vas. Belőlem sosem lesz ilyen 'vasember', de próbálom a példájukat követni, hiszen ha Ők bírják, nekem is mennie kell. A Tesóm pl. egy a vasemberek közül. Lényeg, hogy nincs gond a helyzetkezelésemmel, csak felesleges volna keseregni. Ez van. Rosszabb is lehetne, de nekem mozog a lábam és még járni is lehet vele. Ezt nézem. Tesóm is. Remélem a környezetem is ezt fogja meglátni és szem előtt tartani.