Baromira instabil vagyok mostanában, ami nagyon nem oké, pedig próbálok normális lenni. Gondolom kéne a hangulatstabilizáló. Leálltam velük, mert zombivá tettek. Azt se' tudja az ember mit csinál, hol van, folyik a nyála, stb., leszedál. A Frontin jó volt, az is ütött, de csak annyira, hogy tudjak magamról, viszont ne érezzem, hogy kivagyok. Kezdtem ráfüggni, meg nagyobb adagokat lenyomni, hogy kiüssön órákra. Ezt nem mondtam el apámnak, se' az orvosnak, mert nem akartam, hogy elvegyék, apám meg amilyen körültekintő, fel sem tűnt neki semmi. Csak jöttek a testi bajokra az új bogyók és mivel a Frontin nem volt velük szedhető, elvette a doki, mondván fontosabbak azok a gyógyszerek, szóval azóta szabadon tombol a szemétláda az agyamban. Testileg pörgök, mert nem tudok mostanában elaludni, meg néha megrohannak tervek és úgy érzem menni fog, van kedvem is, de aztán ahogy jött a lelkesedés, úgy megy is. Egyszerre érzem azt, hogy nincs kedvem élni és azt, hogy dolgozni akarok már járni.
A Jóisten megint megsegített minket! Ma arra keltem, hogy apám a nevemet mondogatja. Kirohanok, a kutyám ott rángatódzott a szék alatt a saját végtermékeiben, meg a hányásában, a szája habzott, szeme fennakadt. Kérdezem, mi történt?! Mondja apám, hogy egy méhet látott a kutya előtt a kövön, biztos megcsípte. Fasza. Eközben a karomba vettem, de akkor már csak lógott. Szólongattam, semmi. Kirohantam vele a teraszra, ott van egy nagy asztal, oda felfektettem, de nem mozdult, a szeme a semmibe meredt, a nyála folyt. Szóltam apámnak, hogy hívja az állatorvost. Krízisben nagyon higgadt és összeszedett vagyok, holott eredetileg nem vagyok a nyugalom mintaképe. Hívta a dokit, akkor a kutya már nem is lélegzett. Az orrába fújtam párat, de semmi. A görcs még fogta az állkapcsát, de szétnyitottam legalább annyira, hogy lélegeztetni tudjam. Apám közben elérte a dokit, elhadarta mi a gond. Mondta a doki, hogy ezek szerint allergiás a méhcsípésre, adjunk Kalciumot. Nincs itthon. Adjunk akkor tejet, abban van. A kutya persze nem tudott inni. Adjunk egy negyed Algopyrint. Apám berohant érte, én lélegeztettem tovább, aztán egyszer megrándult a kutya és elkezdett zihálni. Legalább már lélegzett. A doki még a vonalban volt, kérdezte, hogy tud-e nyelni a kutya. Ezerrel nyeldekelt szegény, meg nyüszögött. Mondja apám, hogy tud nyelni. Jó, itassuk a tejjel, meg adjuk be a gyógyszert. Nem csinált szegény semmit, csak ködösen nézett rám amolyan "segíts!" tekintettel. Kinyitottam a száját, apám letuszkolta a torkán a gyógyszert félig-meddig, aztán lenyelte. Vártunk. Simogattam, egy ideig csak feküdt ott zihálva, közben néztünk egymás szemébe. Egy idő után elkezdett rendesen lélegezni, meg a szemei kezdtek élettel telni, a mancsával átfogta a csuklómat. Aztán felült! Gyengén, de ült pár mp-ig. Örültem! Mondtam feküdjön vissza, lefeküdt. Simogattam, beszéltem neki. Nyalta a kezemet hálával. Pihent egy ideig, aztán kezdett már mocorogni, meg ha csak ránéztem, már csóválta a farkát. Eleinte csak alig, aztán már ezerrel járt neki. Nagyon megörültem! 3×-ra intett be a kaszásnak. Egyszer, mikor ellett totál legyengült. Aztán jött a hasnyálmirigy + bélgyulladás, meg most ez. Stramm öreglány. Megdagadt a szája-orra, de kezd neki apadni. Az a szerencséje, hogy nem állt bele a fullánk, csak megszúrta, de mivel ezek szerint allergiás, ezért Neki ez is elég volt. Örülök, hogy él!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése