Moped, meg balhé

Apám undorítóan viselkedett megint, jól összeugrottunk. Egyik ismerősöm felajánlott egy gyakorlatilag új mopedet, azt mondta pénzt sem kérne érte. (Nem szívesen fogadnék el ingyen egy ilyen nagyértékű dolgot.) Mondta, hogy szívesen odaadnák nekem, ha el tudom hozni. Nagyon megörültem, hogy végre lesz 'lábam' és nem csupán 100 méterig terjed már a világ. 'Apám' nem fogja fel még mindig a lábaim állapotát, benyögte a múltkor, hogy nyáron menjek vele majd túrázni, mert nem akar unatkozni. (Erre is jó lennék.) Egy hete nézi, ahogy végigszenvedem az orvosig az utat, hogy' gondolja akkor a túrát? Nem tudom, hogy szándékosan csinálja-e, vagy tényleg nem jut el hozzá a valóság. Boldog voltam, hogy lesz járgány, mert már annyit megnéztem, de rohadt drágák még használtan is, bár tudtam, hogy 'apám' nem segítene megvenni. Szóltam neki tegnap, hogy van egy és hogy nem kér tőlem pénzt az illető (manapság már ki az, aki majd' félmilliós cuccot ingyen ad? itt kezdődik az emberség!) és csak el kéne hozni. Közölte, hogy nem kell, mert még tudok járni. Mondom nézd már meg mennyit és hogyan tudok! Tényleg csak akkor fogja majd fel, hogy baj van, mikor majd semennyit sem fogok tudni menni? Azzal, hogy erőltetve van a lábam hamarabb fog bekrepálni teljesen. Azzal semmit sem old meg, ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Azt mondja amúgy sincs pénz fuvarra. Ezzel a "nincs pénz" szöveggel mindig iszonyatosan felhúz, mert lehetne, ha dolgozna! Nyilván nem szakadna ránk a bank, de jobb lenne a helyzet. Ő az a fajta, aki bármit elvisel, csak ne kelljen megmozdulnia a jobbért. Ezzel engem is megszívat, mert többet kényszerülök nélkülözni, mint amennyit amúgy kéne, mert ha dolgozna, akkor nem minden az én pénzemből menne és több maradna, végre magamra is juthatna egy kicsi, de így szinte mindenről le kell mondanom és unom, mert tudna dolgozni és ezzel kicsit hozzátenni a pénzhez. Hová a francba fut? Attól nem javul meg a lábam, hogy nem vesz róla tudomást. Gondolom nem akar szembesülni a valósággal, de akkor is szembesül, mikor 8-10 méterenként megállok, kb. 100 után meg nincs is tovább menet, max. kínlódva. Ez jobb látvány? Nem értem. Ő meg nem érti minek segédeszköz, mikor még tudok járni. Más sem akkor használja, amikor már nem tud menni, meg nem is akarom meggyorsítani a folyamatot. A doki is mindig felhozza a széket, akkor elhihetné, hogy nem kell megvárni, amíg semennyit sem fogok tudni járni. Nem fogja fel, hogy árt az erőltetés. Mondtam neki, hogy nem akarok a lakás foglya lenni, meg csupán 100 métert menni. Mondom te nem akarsz tologatni, de mopedre sem rakod el a pénzemet, akkor szerinted mi lesz? Valami megoldás kell! Elkezdte flegmán, hogy "nekem is sokmindenre kellene megoldás" és hogy ő sem tud festőt szerezni, meg stb. Már bocs, de ez nem egyenlő a járáskorlátozottsággal, meg tehetek arról, hogy mindenkit elmart maga mellől és nincs kihez forduljon? Azért, mert az ő problémáira nem talál megoldást, akkor az enyémre sem kell? Amire végre adódik, azt meg szándékosan megvétózza? Ez pont olyan, mint amikor a képembe mondta, hogy ha neki szar az élete, én se legyek elégedett. Beteg. Jól összeugrottunk és majdnem megcsapott, de félúton megállt a keze. Jobb is. Persze repkedtek a 'b@z'megok', a 'qrvaanyádok', meg a 'húzzap*csábaakkor', mondtam neki, hogy megyek is, viszont jön velem a pénzem. Erre egyből csend lett. Azzal jött, hogy mi az, hogy visszahúz, amikor neki nincs élete miattam?! Mondom neki megmondtam ezerszer, hogy élj szabadon, én nem leszek kolonc. Hányan nevelnek beteg gyereket/gondoznak beteg rokont, mégsem magányosak. Attól, hogy ápolni kell valakit és/vagy intézni az ügyeit, lehetnek barátai a gondozójának. Hány ilyen szülő/gondozó van és akkor mind egyszál maga van? Dehogyis, szóval ne kenje rám, hogy miattam nincs élete, kapcsolatai. Mondom mondj le rólam, vagy ha nem, akkor ne hallgassam mindig azt, mekkora teher vagyok. Ő az, aki nem akar lemondani rólam a pénz miatt. Nekem nem ő hiányzik, ő egy idegen. Az hiányzik, hogy legyen egy apám. Na mindegy, szóval megint keresztbetett, ismét felidegesített, persze igyekeztem nem kimutatni. Nem fér a fejembe; adna valaki ingyen egy drága és új holmit, ő meg nem becsüli. Nem azért nem fogadja el, mert lelkiismeretes, hanem a saját menekülése miatt. Az elején belement, de akkor is úgy, hogy kérjek ingyen (persze, biztos adnak közel félmilliós mopedet ingyen... ez a jóakaróm kivétel, de nem sokan tennének így) és persze a szállítást is kérjem a jótevőmtől, szintén ingyen, mert "neki nincs pénze". Mondom te hol élsz?! Természetesen eszemben sem volt ilyet kérni. Tényleg semmit nem szégyell, én viszont szégyellem amilyen kívül-belül. Hónapok óta tagad. Mindegy, egyszer tönkremegy a lábam és akkor hiába fut majd, teljesen felesleges ez a cirkusz, nekem is jobb lenne nem végigszenvedni a folyamatot.