Újabb életjel

Mostanában baromi kreatívak a címeim. :-D Nincs agyam. Jó, ez nem új hír, 23 éve ebben az állapotban élek. :-))

Jobban vagyok, pacsi a dokiknak! A vér segített megint, a szívem sem pörgött be. Az érgörcsök durvák, de jön a meleg, szóval ez is enyhülni fog. Az étvágyam még mindig gyenge, de legalább van.

Kaptam tévét. Mondtam pedig, hogy hagyják a fenébe, mert 'apám' mondta, hogy a születésnapomra majd fogok kapni valamit, a Gabival közösen megoldják. Mondtam, hogy ne áldozzanak rám, amúgy sem érdekel a születésnapom, azt a pénzt fektesse inkább másba, ami fontos, de hajthatatlanok voltak. Tegnapelőtt megkaptam és néztem egy nagyot, mondom csak októberben 'születek'. Mondta, hogy most volt egyben a pénz. Köcsögnek érzem magam, hogy pampogok mindig, amiért leszar, most meg vesznek nekem egy LED-tv-t. Jó, tényleg tojik rám, nem mentem fel, de azért túlzás ez. Furcsa még, hogy van, de örülök neki.

Megyek a pszichomókushoz, akármennyire tartok a beszélgetésektől, mármint a témáktól. Utálom az önzőséget, márpedig ha nem megyek el, akkor az leszek, mert a saját rettegésemmel foglalkozom ahelyett, hogy azokkal törődnék, akik velem is törődnek, megmentenek és érzik az állapotom hatásait. Nemrég egy olyan személy, aki nekem a legfontosabb elmondta, hogy mit érez, amiért én ilyen állapotban vagyok és mit érez, amikor ez az állapot Rá is hatással van. Sejtettem, hogy egyszer baj lesz, de nem gondoltam, hogy így fáj már valakinek, szóval mellbevágott, amiket hallottam és itt ébredtem fel. Éreztem én, hogy csúszom egyre lejjebb, de magamért nem tudok megmozdulni, Ő viszont nagy hatással van rám mindig. Mikor mondta, hogy mit teszek és milyen vége lehet, az felnyitotta a szememet. Éreztem, hogy kényelmetlen nekem is így, de nem volt erőm rászánni magam, hogy elmenjek ezzel egy szakemberhez. Majdnem 20 éve cipelek dolgokat, amiket még senkinek sem mondtam el, egy része le is van blokkolva. Ezek nagyon mélyen okoztak sérülést és nem tudom hogy' fogok reagálni, ha a szakember belenyúl, viszont valamit tényleg tenni kell, mert addig kínozni fog, amíg folyton csak elnyomom. Addig mindig utat fog magának törni és ez egyre sűrűbben történik meg, nyilván már teher a tudatalattimnak. Mint valami idegen test, egy féreg, ki akarja lökni az elmém és segítenem kell neki megszabadulni tőle. Azon is agyaltam - mert jóideje agyalok, hogy mit tegyek - hogy mi a jobb? Odamenni a mókushoz, akinél lehet, hogy párszor darabokra hullok és azt kívánom, bár' ne mentem volna, de aztán jobb lesz, vagy menekülni a hátralévő életemben és folyton hadakozni a bennem hömpölygő fossal? Még mindig itt van egy dolog, amire nincs 'orvosság', ez keseríti meg a legjobban a mindennapjaimat. Mindegy, veszíteni nem fogok, ha meglátogatok egy újabb mókust, ezeket a dolgokat még egyiknek sem mondtam el. Ha nem jutunk sokra, vagy semmire, akkor is legalább megpróbáltam. Nem bánnám, ha tudna beszélni az apámmal és jobban elmagyarázná neki, hogy mi a dörgés, mert engem elutasít, nem fogad el így, de talán ha hallaná egy pszichodokitól, hogy ezzel árt, talán megváltozna. Az a barátommal folytatott beszélgetés felrázott, meg a múltkori zuhanás is, ami - legfőképpen - emiatt a teher miatt volt. Tenni kell valamit. Legalább megpróbálni, mert ha nem teszek semmit, nem is adok esélyt a dolgoknak.