Az utolsó napok - ahogy megéltem

A pszichodoki tanácsára leírom részletesen, hogy mire emlékszem. Szerinte ezáltal elindulhat a gyászmunka, ami eddig késett. Szokásom hasonlatokkal beszélni, úgy jobban ki tudom magam fejezni, szóval ha megint hasonlítani akarom valamihez: van egy mély seb, ami vérzik. Én mostanáig 'nyomókötést' tartottam rajta, így el lehetett viselni, de most ezt levette a doki és belepiszkált. Ezzel a terápiával akarja elérni, hogy a nyílt részeken seb legyen, aztán azoknak a helyén majd nyilván ott lesznek a hegek, mivel az idő nem plasztikai sebész, de legalább beforrnak.

2011. június 11.-én az Anyu rosszul lett, sokadszorra. A szíve rakoncátlankodott megint, mégis hajtotta, hogy nem szeretne kórházba menni, de nem hagytam, hogy itthon maradjon. A húgom összepakolt Neki a kórházba, én addig figyeltem rá. Mire a mentők kiértek már nagyon rosszul volt, úgyhogy nekünk kellett elmondani, hogy mikre panaszkodott. Durva volt látni, ahogy sürgölődnek körülötte. Vele mentem a kórházba, a tesóm itthon maradt. Nem maradhattam ott, mert azonnal elvitték az intenzív osztályra, szóval hazajöttem, de még apu nem volt itthon. Szóltunk neki és elindult haza, de már nem mehetett be az Anyuhoz, másnap mentünk együtt. Az orvosa azzal fogadott minket, hogy éjjel leállt a szíve és ugyan visszahozták, de nincs jó állapotban. Kicsit láthattuk. A monitor, ami a szívverését követte, néha össze-vissza csipogott és ettől a frász jött ránk. Nem maradhattunk sokáig, úgyhogy hazajöttünk. Iszonyatosan rossz volt a bizonytalanság! Alig aludtam aznap éjjel is. Másnap apu beszélt az orvosával, addig minket kiküldtek a folyosóra. Az a kb. negyedóra bőven elég volt, hogy kihulljon a hajunk az idegességtől. Éreztem, hogy nagy baj van, hiszen ha az orvos kiküldött minket, akkor nyilván jó oka volt rá. Azt mondogatta az apu, hogy meggyógyul, mert erős és haza fog jönni. Másnap egy kicsit jobban volt, ezért bizakodni kezdtünk, de sajnos csak vihar előtti csend volt, mert mire délután is mentünk hozzá, megint nem volt jól. Alig tudott beszélni a gyengeségtől, de próbálkozott. Mondtuk neki, hogy siessen haza, próbáltuk elterelni a rosszról. Apu akkor újította fel a szobájukat, Anyut már az áttapétázott, új bútorokkal berendezett szoba várta volna. Meséltük neki, hogy milyen és mosolygott. Mondtuk neki, hogy siessen haza megnézni. A húgom kezét is megfogta és mondta neki, hogy ne féljen, amire elsírta magát a tesóm, úgyhogy kivitte az apu. Addig nekem megint mondani akart valamit, de túl gyenge volt, szörtyögött, borzalmas volt! Eddig ilyet csak filmekben láttam/hallottam. A mai napig kísért az a hang. Mondogatta, hogy megfullad. Megigazítottam azt a lélegeztetőt az orrában és próbáltam megnyugtatni, hogy nem lesz baj, mondtam neki, hogy pihenjen, szólok az orvosnak. Könnyes lett a szeme és itt már nagyon nehéz volt magam visszafogni. Jókor jött be az apu, mert már alig volt önfegyelmem. Kimentem a folyosóra a tesómhoz, aki még ott is sírt, de akkor már kicsit én is. Mondtam neki, hogy vegyünk erőt magunkon és bementünk elköszönni. Megpusziltuk az Anyut és mondtuk neki, hogy siessen haza. Ez volt az utolsó 'beszélgetésünk'. Lehetne mentségként felhozni, hogy ilyenkor mindenki próbál a legkisebb fűszálba is belekapaszkodni, valami kis kitérőt keres, hogy hátha mégsem lesz igaza az orvosnak, de arra nincs mentség, hogy nem köszöntem el rendesen. Egész hazaúton görcsben volt a gyomrom, mert ugyan abban bíztam, hogy minden rendben lesz, de féltem is. Sok mindent tennék másként, persze ezzel utólag mindenki így van, gondolom. Itthon mondta el az apu, hogy mit mondott neki az orvos, mikor minket kiküldött; az Anyu már haldoklik. Mintha fejbecsaptak volna. Nem tudtam felfogni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit romlott az állapota, hiszen napokkal előtte még jobban volt! Nem akartam elhinni és azt mondogattam, hogy haza fog jönni. Nem is tudtam más lehetőséget elképzelni, mert oké, születünk-meghalunk, de elképzelhetetlennek tűnik, hogy az ember anyja egyszercsak nincy többé. Akinek még él az édesanyja, biztosan ugyanezt érzi. A jobblába már csúnya volt az érszűkülettől, fekélyes volt, amit kezelgettünk itthon, de nem nagyon javult, le kellett volna amputálni, viszont nem lehetett belekezdeni a gyenge szíve miatt. Az is durva volt, amikor ezt közölte az apu. Azon agyaltam, hogy hogy' fogja viselni mind lelkileg, mind testileg a lába elvesztését, mert akkor még nem tudtam, hogy már nem fogják elvégezni a műtétet. Visszatérve az előbbiekhez:
Semmit nem aludtam aznap este (sem), persze nem csak én. Iszonyatosan nyugtalan voltam, a tehetetlenség és a bizonytalanság a legrosszabb érzések között van. Hiába akartam hinni, hogy minden rendben lesz, kínzott a gondolat, hogy mi lesz, ha elmegy? Rettegtem, hogy másnap vajon vár-e még minket? Mind a 3 napon ettől rettegtem. Éjjel átjött a húgom, hogy nem tud aludni és megkérdezte, hogy félek-e. Nem akartam hazudni neki és biztos látta is rajtam, szóval mondtam neki, hogy igen. Másnap reggel (június 14.-én) jött a telefon. Sosem felejtem el az arckifejezését az apámnak. Bementünk a kórházba és ott már kiborult, azelőtt még sírni sem láttam, most meg zokogott. Húgom szintén. Én nem, mert ahogy leesett, hogy mi történt megbénultam érzelmileg. Mikor odaadták a személyes tárgyait, az fokozta a kínt. Gépiesen öleltem az apámékat, bár tudtam, hogy nem fognak megnyugodni. Nem emlékszem, hogy hogyan kerültünk haza, mintha csak rutinból tettük volna meg az utat. Mindenki ment a szobájába, valahogy emésztgetni a történteket. Megbénultan feküdtem és éreztem egy hatalmas űrt, olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol minden hideg és rideg. Aztán feltápászkodtam ülésbe, úgy éreztem, hogy a kín több mázsás súllyal telepszik rám. Egyszerre zsongott és volt üres az agyam, majd eszembe jutott az arca, amire az őrület felkúszott a gyomromból, aztán fék kiold... Kínomban markoltam a takarómat, közben egyre csak azt kérdezgettem: MIÉRT?!?!?! Azt akartam, hogy valaki ébresszen fel. Még mindig vannak olyan pillanataim, amikor azt gondolom, hogy meg sem történt, biztosan csak alszom és álmodom az egészet. Bár, egyreinkább úgy vagyok vele, hogy nem létezik, hogy annyi ideje alszom, hacsak nem balesetem volt és kómában vagyok, azalatt álmodva ezt. Néha tényleg ebben reménykedem. Nem akartam elhinni, hogy megtörtént, ami ellen annyira tiltakoztunk. Máig sem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék Rá. Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha utoljára megölelhetném és ez a gondolat megint agyonvágott. Lélekben itt van, de fizikailag nincs és ez kínzó! Magamra zártam a szobaajtót. Az emlékek ismét bombázni kezdték az elmémet, már amennyi maradt belőle, mert meg voltam zavarodva, aztán megint elvesztettem az akkorra már józannak egyáltalán nem mondható eszemet. Ömlött a könnyem, azóta sem tudom honnan jött annyi. Nem kaptam levegőt sem, mintha belémszorult volna többször másodpercekre és úgy éreztem, hogy nem bírom szuflával a 'robbanást'. Végül győzött a nyugigyógyszer, meg a kimerültség, kidőltem. Felébredve azt hittem, hogy csak álmodtam mindent, de a rettenetesen fájó fejem, a hasamban lévő izomláz, meg a lelkivilágomat szaggató kín ráébresztett, hogy minden valós. Már nem bőgtem, tök üres lettem. Ezt a részt nem pótolhatja senki/semmi, ez az űr mindig itt lesz, ez a seb mindig fájni fog. Nem tudok mindig erős lenni, pedig azt hittem, hogy egy életre kibőgtem magam abban a pár órában, de nagyon igyekszem. Megfogadtam, hogy nem hagyom magam összeomolni és a testvéremet sem, szóval megyünk tovább, előre.

:-)))

Mázlista a kiskölyök :-P

Mozgalmas napom volt megint

Iszonyúan fájtak tegnap a lábaim, mintha felvágták volna térdtől bokáig és tépték volna az izmokat. Este kezdte és reggelig tartott, utána már elviselhető szintre csökkent, de még érzem.
Reggel kilökdöstem magam az ágyból, tusoltam, kajáltam, fogmosás, aztán indulás a kórházba. Kérdezte a doki, hogy az emelt adag Naftilong használ-e? Mondtam, hogy nem nagyon, bár mostanában nem kellett szednem. Nyáron nem fog kelleni, 30°C fok felett nem fázik semmim, de ősszel majd megint megpróbálom és ha nem működik, megint infúzió lesz. Most nem sokat vizsgálódott és nem is beszéltünk sokáig, mert nem volt miről, semmi sem változott. Megírta a véleményt és eljöttem. Mentem az immunológiára, a véreredményre várni kell.
Hazaértem, kajáltam, aztán leültem a géphez. Úgy volt, hogy nézem a Jégpilótákat, de már ahhoz sincs kedvem. A Peti 5 körül jött, hogy menjünk már el szórakozni egy kicsit, mert ma van a névnapom. Itt lakik a házban, néha átjön. Semmi kedvem nem volt ehhez sem, nemet mondtam, de nem hagyott békén, szóval felvettem az álarcomat és mondtam, hogy oké, de nem voltam lélekben a buliban. Összefutottam egy volt osztálytársammal, leült ő is hozzánk, beszélgettünk. A Peti jól betintázott. Nekem is odatett az ital, mivel nem szoktam inni, így ha iszom, akkor nagyon őszinte vagyok, meg nevetek mindenen, szóval igencsak jókedvem lett.

😉

😁

Fejlemények

Apámmal nincs gond - lekopogom. Hétfőn műtötték, már itthon van. Jó, hogy nincsenek már rosszullétei és itthon még egyszer sem kezdett vérezni (a kórházban megtörtént 1×). Amíg kell a vérhígító, addig necces, lassabban is fog gyógyulni. Holnapután megy varratszedésre. Most normális és végre pihen. Tegnap sokat volt talpon, mondtam is neki, hogy nem jó ötlet. Kell járkálni, de nem annyit, amennyit ő tegnap talpon volt.
Hétfőn reggel elviszem varratszedésre - van neki is kocsija, de ne vezessen így -, aztán megyek tovább a pszichodokihoz, fél 11-re.

Ma

takarítani, meg mosni kellett, de megmakkant a mosógép, szóval kézzel mostam, amit ki lehetett csavarni. Délután voltam az apámnál. Pihent és nem látta, hogy megyek, mert háttal volt fordulva az ajtónak. Nagyot nézett, amikor odaléptem az ágyához és köszöntem. Vittem neki kekszet, de már nem evett, mert nem ehetett. Csöpögött az infúziója, akkor járt le, amikor eljöttem, úgyhogy kikísért. Dumáltunk kicsit, holnap délelőtt műtik. Én akkor pont a pszichodokinál leszek. Eléggé izgul, ami érthető, de én nyugodt vagyok, mert érzem, hogy minden oké lesz. Majd délután megyek hozzá.

Gergő

Együtt nőttünk fel, tűzön-vízen átmentünk egymásért. 15 évig. 16 lenne, de az utóbbi egy-másfél évben felém sem nézett. Amint nevükön lettek nevezve a problémák, lepattintottak a haverok, de hogy a Gergő is megteszi, azt nem hittem. Ígérte, hogy majd feljön ekkor, meg akkor, de nem jött. Megint ígért, megint nem jött. Utána jött, de csak hogy itt tudjon aludni, mert közelebb van a suli, meg adjam oda a bringámat, ezt-azt. Adtam, meg szívesen fogadtam, ha jött. Elhülyültük mindig az időt, de másnap elviharzott és jóideig ismét nem láttam. A cuccaimat is nehezen kaptam vissza, volt, amit nem is kaptam vissza, utána már nem adtam kölcsön semmit. Észre kellett volna vennem, hogy palimadárnak néz. Utólag mindig könnyebb okosnak lenni. Amikor meghalt a mamája idehívtam, hogy ne legyen egyedül, az öngyilkosságról is ledumáltam. Ő is segített nekem sokszor. Az utóbbi időben már csak én adtam, ezt is utólag látom. Nem gondoltam, hogy ez lesz, de lehet, hogy csak én képzeltem túl sokat a dolgokba; azt hittem, hogy van egy igaz barátom, akivel kölcsönösen megbízhatunk egymásban és kölcsönösen számítunk egymásnak. A minap mondtam a fogadott Tesómnak, hogy jönni fog a Gergő, azt mondja vigyázzak, mert már átvágott párszor. Mondom biztos nem tol ki velem megint, cserben hagyni meg tuti nem fog, mert 15 éve legjobb barátok vagyunk, testvéries a viszonyunk. Mondta, hogy ne legyen igaza, de vigyázzak. Ő átlátta a dolgokat, pedig csak annyira ismeri a Gergőt, amennyit meséltem róla. Én 15 éve barátkoztam vele és nem tűnt fel, hogy mi újság. Ennyit az emberismeretemről. Azt hittem, hogy csak sok dolga van és majd keres. Ha nekem valaki számít, akkor találok rá fél percet, hogy írjak neki, ha már elmenni nem tudok hozzá. Másfél év alatt nem volt fél perce? Ugyan. Leszart kb. másfél évig, üzentem neki közös ismerőssel párszor - nem tudom, hogy megkapta-e - nem reagált. A múltkor felkeresett, hogy jön, aztán lemondta. Tegnap megint keresett, hogy mi van az apámmal? (Honnan tudta, hogy baja van, nem tudom.) Mondom megint kórházban van, azt mondja akkor ma átjön és hozza a barátnőjét is. Mondtam neki, hogy egyedül jöjjön, mert apám nem örülne, ha mást is beengednék. Azt mondja kórházban van, úgysem tudná meg. Mondom neki, hogy figyeltet a szomszédokkal, hogy kit engedek be. Akkor ő nem jön és nem is érti az egészet. Mit?! Olyan nagy baj, hogy 1-2 órára le kell válnia a csajról, vagy mi? Ennyit ért 15 év barátság? Nem fér a fejembe, hogy hogy' működnek azok az emberek, akik szerint ha valakinek társa van, akkor mindenki más le van szarva. Nálam nem volt senki első, meg második, egyenlően törődtem a Szabinával is, meg a barátokkal is, megosztottam az időmet, meg a figyelmemet. Csak akarni kell. Itthagyta az utazótáskáját, amikor idehívtam pár napra a mamája halálakor. Másfél éve rakosgatom. Mondtam neki, hogy igyekezzen érte, mert nem őrizgetem tovább olyannak a holmiját, aki szarba sem vesz már.

Apu

Pokoli fejfájással ébredtem, mintha kompresszorral felfújták volna a koponyámat és az agyam ki akart volna robbanni belőle. Azóta is érzem, egy pillanatra sem hagyott alább. Apunak nem javultak tovább az eredményei, sőt, szóval bentmaradt. Délután leugrottam a háziorvoshoz, kérdezte, hogy mi van apuval, de mondtam, hogy még nem tudom, majd onnan megyek hozzá. Rám tértünk. Nem örült az általános állapotomnak, de azt mondta, hogy stramm a szervezetem. Örököltem, hogy erős vagyok, mert apám már nagyon régen volt kórházban, leszámítva a mostani gondokat, mert mint kiderült, a szívpanaszai sem szíveredetűek voltak, hanem már ennek a kezdete. Az Anyu is erős volt.

Mennem kell majd a nefrológiára, de elég sokára kaptam időpontot, júliusra. Mondta a doki, hogy ha addig baj lesz, nyilván beküld a kórházba. Utána beültem a kocsiba és irány az öregemhez. Odaérve láttam, hogy ballag elém, köntösben. Nem mentünk be, hanem a kocsiban dumáltunk. Éhes volt, de nem ehet semmit, csak ihat. Hétfőn műtik, laparoszkóppal, ha minden igaz. Mondta, hogy pénteken majd jön haza, ha minden jól megy. Mondta, hogy az egyik betegtársa mondta neki, hogy le fognak valamit vezetni az orrán keresztül a gyomráig és majd nyelnie kell, de ő nem akarja és nem fog nyelni. Mondom ne legyél már olyan, mint egy óvodás! Mi az, hogy nem fogsz nyelni? Állandóan alkudoznál, nem lehet mindenhol az, amit te akarsz és nem lehet elkerülni, amit el akarsz. Olyan volt, mint egy dacos ovis, nem is vitáztam inkább, másról dumáltunk. Befüstölt a kocsiba, aminek baromira örültem. Lehúztam az ablakot, viszont akkor megfagytunk, úgyhogy visszahúztam, de a fejem nagyon fájt, a füst meg csak rontott rajta. Dumáltunk még, aztán észre sem vettem, hogy elállt az eső, mondta hogy induljak haza, ne megint zuhogó esőben vezessek. Kiszállt volna csak úgy, köszönés nélkül. Én azért megveregettem a vállát, amire kapcsolt, hogy talán jólesne, ha elköszönne és a vállamra tette a kezét egy pillanatra. Holnap még begurulok hozzá, viszek neki kekszet, csak azt ehet, mert vasárnap már nem ehet egyáltalán. Nyugodt vagyok. Mondtam neki is, hogy ne gondoljon rosszra, mert a szónak teremtő ereje van, szóval semmi olyan gondolat, hogy kinyiffan, meg ilyenek! Jön a Gergő holnap, legalábbis ezt mondta és már nagyon sokszor megígérte, de talán most betartja.