11. ülés és egyebek

Kérdezte a doki, hogy tudtam-e pihenni a héten és tart-e még a stabilabb állapot. Mondtam, hogy nem tudok nyugodtan pihenni, de van, amikor hosszú órákra elalszom és mondtam, hogy hullámzó a stabilitás.

Azt is kérdezte, hogy volt-e a héten olyan alkalom, amikor a szobám magányában a Racionális énrészem tudatosította; ez a tér az enyém, itt nem kell teljesítenem? Mondtam, hogy tudom, hogy a szobám biztonságos hely, bár teljes nyugalom itt sincs, mert apám bejárkál, stb. (zárni nem lehet az ajtót, még a becsukása is nehéz).

Azt mondta, hogy természetes a hullámzás és nagy lépésnek nevezte, hogy sikerült tudatosítanom, hol vagyok biztonságban, csak jó volna, ha lenne egy olyan saját terem, ahol nem zavarnak. Ja, az baromi jó volna.

Újabb kérdése az volt, hogy a Racionális énrész továbbra is azonnal fel akarja tenni a maszkot, vagy elismeri már, hogy rendben van az instabilitás jelen helyzetben? Mondtam, hogy próbálja az eddigi állapotomat visszaállítani, de amikor jön a mélypont, olyankor nincs erre energiája és olyankor nem is érdekli.

Azt is kérdezte, hogy a biztonságérzet mennyire marad meg bennem, amikor kilépek a szobámból és találkozom a külvilág/az öregem ingereivel? Olyasmit feleltem, hogy nem marad meg a biztonságérzetem, egyből feszült leszek és maszkolok, amint kilépek a szobából, valamint azt nem tudtam megfogalmazni, kifejezni, hogy mit élek át a bizonytalansággal kapcsolatban. Csak annyit tudok, hogy nagyon kényelmetlen.

Azt reagálta, hogy az, hogy a Racionális énem ösztönösen próbálja visszahozni a szigorú kontrollt, amit eddig fenntartott, logikus, mivel ez a túlélési mechanizmusa és mert a kontroll a biztonság illúziója, azonban ez épp' a túlterhelés és a kimerültség ára.

Visszajelezte, hogy a szobámban megélt biztonságérzet azonnali semmivé válása, az azonnal fellépő feszültség és a maszkolás, amint kilépek, mind azt mutatják, hogy az otthonom egy folyamatosan ingerlő és invalidáló zóna és az idegrendszerem azonnal vészhelyzetbe kapcsol, mert a környezetem folyamatosan olyan nyomás alatt tart, ami azonnal feléleszti a kényszeres megfelelést. Tudom, de egyelőre nem mozdulhatok (csak ennek az okát a dokival sem oszthatom meg).

Kérdezte, hogy pontosan kinek, vagy minek akarok megfelelni; a fater elvárásaihoz kötődik, vagy egy mélyebben gyökerező, szülői/társadalmi hanghoz, ami szerint „nem szabad furcsának lenni”? Mondtam, hogy az öregnek kell megfelelnem, mivel vele élek és sokszor így is nehezen viselem el a hozzámállását, nem akarok mégtöbb cseszegetést/invalidálást, ezért maszkolok, amennyire csak tudok.

Azt is kérdezte, hogy ha a szobámon kívül azonnal elönt a feszültség, van-e lehetőségem arra, hogy ne időzzek feleslegesen a külső zónában, hanem amint lehet, visszahúzódjak a szobámba? Mondtam, hogy bármikor félrevonulhatok és meg is teszem, mindig is ezt tettem, mivel sosem bírtam hosszabb ideig a társaságot.

Visszajelezte, hogy a maszkolás a túlélési stratégiám, mert a nyílt megnyilvánulások, a furcsaságoknak, vagy a szenzoros védekezésnek a megélése kritikákat von maga után. Megerősítette, hogy a visszavonulás nem antiszociális viselkedés, vagy hiba, hanem egy ösztönös önvédelmi mechanizmus a szociális és szenzoros túlterhelődés ellen. Kérdezte, hogy amikor sikerül visszahúzódnom a szobába, mennyi időre van szüksége az idegrendszeremnek ahhoz, hogy elkezdje érezni; megérkeztem a saját terembe? Megmondtam őszintén, hogy nem tudom, de nehezen engedek fel. Megerősítette, hogy logikus, hiszen a feszültség nem kapcsol ki gombnyomásra és a Védekező énrész nem hiszi el azonnal, hogy ott tényleg le lehet tenni a maszkot. Azt mondta a doki, hogy nem az a feladat, hogy sürgessük az elengedést, mert ha egyelőre sok idő kell ahhoz, hogy a test megértse, hogy most nincs veszély, akkor annyi kell neki.

​Azt is kérdezte, hogy amikor elkezd a feszültség oldódni, van-e valamilyen fizikai, vagy érzékszervi dolog, amivel segíteni szoktam magamnak könnyebben átlépni a nyugodtabb állapotba? Mondtam, hogy ösztönösen elkezdek olyasmiket csinálni, amik nyugtatnak. Visszajelezte, hogy a szervezetem ösztönszinten tudja, mire van szüksége a szabályozáshoz és biológiai reflexből csinálom a megnyugtató, ismétlődő tevékenységeket (pl. az önstimulálást), amelyeken keresztül az idegrendszer levezeti a felgyülemlett feszültséget és visszahozza magát egy élhetőbb állapotba.

​Kérdezte, hogy van-e kérdésem, vagy gondolatom, amit megosztanék és mondtam, hogy eléggé nehéz időszakban vagyok. Ahogy elmeséltem, azt mondta, hogy krízisben vagyok, az idegrendszerem a teljes kimerültség állapotába került, ezért a stabilitás és a biztonság megteremtésén kell dolgoznunk.

A sötét gondolatokat illetően azt mondta, hogy azok nem a valóságot, vagy a jövőmet jelzik, hanem egy kimerült idegrendszer vészjelzései és soha ne hallgassak rájuk! Tudatosítsam, hogy csak a kimerültség beszél belőlem, nem a valóság és hozzam vissza a figyelmemet a fizikai valóságba földeléssel, pl. érintsek meg valamit, szorítsam a talpaimat a talajhoz, stb. Kérdezte, hogy vannak-e konkrét terveim, eszközeim, vagy szándékom arra vonatkozóan, hogy ártsak magamnak, mire mondtam, hogy nincsenek. Azt mondta, hogy ha állandósulnak, súlyosbodnak, azonnal be kell avatkozni. Ezt mondjuk tudom. Emlékeztetett arra, hogy a kríziseknek van elejük-végük, az érzelmi állapot idővel javul, de ezt is tudom. Ezért kapaszkodom abba, hogy volt már ilyen nehéz többször és mindig átvészeltem, most is túl leszek rajta. Mondta a mókus, hogy ne próbáljam az egész hetet, vagy a holnapot előrevetíteni, csak a következő órára fókuszáljak, de ha az is túl sok, akkor egyelőre csak arra, hogy most, ebben a percben biztonságban vagyok.

Ami az alvás-nem alvás váltakozását illeti azt mondta, hogy ne stresszeljek azon, hogy épp hány óra van, vagy megint nem tudok aludni, mert ha ébren vagyok a sötétben, az is egyfajta passzív pihenés. Ha napközben kell elaludnom, engedjem meg magamnak. Mondtam, hogy nem szoktam azon stresszelni, ha nem tudok aludni és hogy nappal is alszom, ha arra van szükségem.

Az étvágytalanságra azt mondta, hogy ne erőltessek semmit, ugyanakkor magát az evést igen, legyen az bármi, csak egyek. Ez is oké, ezt csinálom.

Nagyon kellemetlen volt elmondani, hogy az eddigi önkontrollom kb. megszűnt; az eddigi teljes elfojtásból átestem az arra való képtelenség állapotába és ez nem én vagyok. Nagyon nem! Mondta a mókus, hogy érthető, hogy ez zavar, mert az önfegyelmet szoktam meg, a biztonságot is az adja számomra, ugyanakkor elértük, amiért eddig dolgoztunk: a görcsösség lassan feloldódott. Nem t'om... ugyanúgy elfojtok, csak most olyan mélyponton vagyok, ahol már nem megy. Ugyan az utóbbi 2-3 napban megint stabilabb vagyok, de vannak olyanok, amelyeken nem tudok irányítani. Kérdezte, hogy ha arra gondolok, hogy a pszichémnek szüksége van erre ahhoz, hogy ledobja magáról a 30+ év alatt felgyülemlett maszkolás és feszültség terhét, a Racionális énrészben mi zajlik; még mindig attól tart, hogy ha utat enged a sírásnak, akkor teljesen elveszíti az irányítást, vagy már érti, hogy ez valójában egy felszabadulás? Mondtam, hogy még mindig tart a kontrollvesztéstől, amire a hétvége is példa (szombaton sikerült teljesen szétesni). Annyit fejlődtem csak, hogy ha már megtörtént, nem próbálom blokkolni, ahogy eddig, meg mostanság erőm sem volt hozzá.

Azt mondta, hogy ez nem egy kis lépés, hanem egy áttörés, mert a belső szabályok miatt ugyan nem tudok sírni, de ha a gát magától átszakad, már engedem a folyamatot lefutni és ez az a pont, ahol a gyógyulás elkezdődik. Még nem az akaratom vezérli a folyamatot, hanem a biológia: a test teszi, amit kell, viszont a Védekező énrész már nem áll az útjába és ez azt jelenti, hogy a Racionális énrész kezdi felismerni: a túlélés nem a görcsös szigorról szól, hanem arról, hogy megengedem magamnak azt, amit egy kimerült idegrendszer megkövetel.

​- Ránéztünk tegnap arra, hogy a maszkolás puszta túlélés.
- Ránéztünk a mélyre beégett szabályra, ami eddig gúzsba kötött és felismertük, hogy az utólagos önbüntetés és a görcsös visszafojtás elhagyása egy hatalmas lépés a gyógyulás felé.

Házifeladatok a hétre (és mindenkorra):

- Amikor érzem a kinti nyomást, húzódjak vissza a szobámba, a csendbe és a magányba. (Mindig is ezt tettem.)
- Hagyjam, hogy a megnyugtató, ösztönös rutinjaim/önstimuláló mozdulatok és tevékenységek végezzék a dolgukat. (Ezt is mindig engedtem.)
- Ne harcoljak a sírás ellen, csak hagyjam, hogy a hullám lemenjen. (Ez nehéz, de egy pontnál már úgysem ér semmit az akaratom. Ahogy mondtam, 2-3 napja stabilabb vagyok.)
​- Pihenjek/aludjak annyit, amennyit a szervezetem kér és ne várjak el most magamtól semmi többet. (Ez sem könnyű, mivel maximalista vagyok, de igyekszem valamelyest engedni.)

Más téma:

Jött a 2 unokaöcsém a napokban és renováltak a bejárati ajtó feletti tetőrészen, mert el voltak mozdulva a cserepek és ázott ott a mennyezet. Már le akart esni egy nagy sávban a vakolat, úgyhogy le lett verve, mielőtt agyhelyen üt valamelyikünket. Amikor a Zoli felment a tetőre, mondta, hogy a fürdőszoba feletti részen be van esve a cserép, szóval ott is elkorhadt a tetőléc és esős időben ázik a mennyezet, meg kell javítani azt a részt is. Fater rendelt tetőléceket, úgyhogy rendbe lesz rakva. Most is épp' itt van a Zoli, a folyosón cseréli az ablaknál az áthidalót, mert az is el van rohadva és az ablakra nehezedik minden teher. Fater új ablakot is rendelt, úgyhogy az is cserélve lesz, miután az új áthidaló a helyére kerül.

(Ha olvasol: Köszönöm, hogy jelentkeztél a napokban! Nagyon örültem! Akármennyi idő telik el két beszélgetés között, mindig olyan, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára. 👍 Vigyázz Magadra! 🙏)