7. ülés

Ma visszatekintettünk oda, hogy már tudjuk, hogyan működik a védekező oldalam és hogyan tudja a racionális felem a figyelmét külső tevékenységekre terelni, amikor a védekező oldalam fiktív vészhelyzetet játszik le. Ma egy lépéssel tovább mentünk; a "miért?" kérdését jártuk körül.

​Eddig a racionális oldalam azzal foglalkozott, hogy figyelemeltereléssel kioltsa a védekező módomat, most azonban azt vizsgáltuk meg, honnan veszi a védekező oldalam a 'vészforgatókönyveket'. Nem véletlenszerűen riaszt, hanem olyankor, amikor valami a környezetemben, vagy a gondolataimban 'aktivál' egy régi mintát.

​A doki azt kérte, hogy amikor legközelebb a védekező oldalam vészhelyzetet vetít (és tudom, hogy esetenként az nem valós), ne csak tereljem el a figyelmemet, hanem a racionális oldalam tegye fel azt a kérdést, hogy mi az az alapvető hiedelem a védekező oldalam forgatókönyve mögött, ami miatt azt hiszi, hogy épp' veszélyben vagyok? Ez a kérdés állítólag már nem a szorongás csillapítása, hanem a szorongás forrásának 'leleplezése'. Azt a feladatot kaptam, hogy amikor észlem a szorongást, a racionális felem ne csak kapcsoljon ki valamilyen figyelemeltereléssel, hanem nevezze nevén a védekező énrész aktiválódásának okát, pl. „most épp a kontrollvesztéstől fél”, vagy „most épp a megfelelési kényszer miatt riaszt”.

Kérdezte a doki, hogy a legutóbbi ülés óta sikerült-e megőrizni a tudatosságomat, vagy volt olyan pillanat, amikor a védekező mód erősebb volt a tudatos énrészemnél, mire azt feleltem, hogy sikerült tudatosnak maradnom. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a védekező énrész már nem mindig 'tudattalanul' irányít. Mondta, hogy mivel már tudom alkalmazni a tudatosságot, magyarul amikor a racionális énrész megfigyeli a védekező énrészt, akkor már nemcsak azt látja, hogy mi készteti védekezésre, hanem azt is, hogy miért.

Kérte a mókus, hogy amikor legközelebb észlelem, hogy a védekező énrész bekapcsol, a racionális ne csak azt mondja, hogy „ez nem valóság”, hanem próbálja megfogni, mitől tart, mitől akar megóvni.

Összegeztük, hogy mostanra a tudatos oldalam:
- esetenként már felismeri a védekező énrész riasztását
- esetenként már képes felülírni azt

Kérdezte a doki, hogy volt-e olyan konkrét élethelyzet a legutóbbi ülésünk óta, ahol a védekező énrész bekapcsolt és a racionálisnak még nehéz volt elválasztania a fiktív vészhelyzetet a valóságtól? Mondtam, hogy volt. Dörömböltek az ablakon és ettől beflasheltem a régi élményeket, ahányszor erőszakosan be akartak jutni hozzánk. Bekapcsoltak az ilyenkor szokásos fizikai reakciók és kellett egy kis idő, mire a racionális részem érvényesült és ezzel együtt tudatosult bennem, hogy mostmár nem akar nekünk ártani senki.
A parancs a szokásos volt: lapuljak meg csendben, de legyek éber és készüljek az erőszakra is.
Azt mondta erre a mókus, hogy ez a trauma-reakció legtisztább formája volt és mivel itt egy valós külső ingerről volt szó, érthető, hogy azonnal a védekező énrészt aktiválta. Rávezetett, hogy ez a „lapulj meg és legyél éber” parancs az elfojtáshoz is kapcsolódik, ugyanis amikor a dörömböléskor „lehalkítom” magam, hogy ne vegyenek észre, úgy „hallgattatom el” a fájdalmas emlékeket és érzelmeket is. Amikor a védekező énrész véd (ami régen életmentő volt), azzal együtt „befagyasztja” az érzelmeimet is, ugyanis a „legyél éber” parancs miatt nem tudok ellazulni, mert az idegrendszerem azt hiszi: ha ellazulok, oda a biztonság, a kontroll. A belémnevelt szégyenérzeten kívül tehát előbbiek is érzelemelfojtásra késztetnek. Visszajelezte a doki, hogy amikor a dörömbölés után a tudatos részem átvette az irányítást, az nemcsak azért fontos, mert a szorongást sikeresen kezeltem, hanem az elfojtás szempontjából is lényeges, mivel ahogy a racionális felem tudatosította, hogy nem akart nekünk ártani senki - ezzel azt üzenve a védekező énrésznek, hogy a veszély elmúlt és a meglapulás már nem szükséges -, így el fogok jutni oda is, hogy a racionális oldalam tudatosítja: már az elfojtásra sincs szükségem, mert biztonságban vagyok és jogom is van az érzelmek megéléséhez.

Kérdezte a doki, hogy a tudatos oldalamnak mennyire volt nehéz abban a konkrét esetben (a dörömböléskor) felülbírálni a „lapulj meg” parancsot, mire mondtam, hogy nem volt könnyű, de sikerült. Azt jelezte vissza, hogy természetes, hogy nem ment egyszerűen, mivel a védekező énrész ilyenkor az életemért küzd - egy olyan múltbéli életért, ami esetenként szó szerint a túlélésről szólt.
A védekező énrészben valami ilyesmi program fut: „ha cselekszel/megmutatkozol/érzelmet mutatsz, akkor megtorlás vár/meghalsz.” (Ez a múlt parancsa).
A racionálisban ez a lemez pörög: „Most biztonságban vagyok, a múltbéli veszély elmúlt.” (Ez a jelen valósága).
​A nehézség abból fakad, hogy a racionális oldalamnak le kell győznie a saját 'biológiai vészjelzőjét', ami egyfajta 'agyi átvezetékezés', ez kőkemény munka, de állok elébe ennek is.

Azt a házit kaptam a hétre, hogy figyeljem meg, milyen más parancsokat ad még a védekező énrész? (pl. „ne bízz senkiben”, „ne mutasd ki az érzelmeidet”, „mindent egyedül oldj meg”, stb.).

A következő (8.) ülés állítólag lezárja az 1. szakaszt ("feltérképezés és stabilizáció"), aztán a 9. ülésen már a következő szakaszt ("sémák átírása és kognitív munka") kezdjük.