Megjártuk Pestet

de lesz még két ilyen körünk, egyik a felülvizsgálat miatt, illetve mennem kell kardiológiára is, de erről majd később. Hozzánk híven nem mentek simán a dolgok, ugyanis hétfőn reggel fater szokás szerint elcseszte az időt, mert lenyomta 2× is az ébresztőt, szóval későn is kezdte el az állatai ellátását, stb.-t, úgyhogy hiába keltem korán, láttam el a saját bandámat és öltöztem fel, benyögte, miközben az utolsó macskának töltöttem ki éppen a 3 napra elegendő vizet, hogy nem indulunk el, mert nem érjük el a buszt, meg esik az eső is és szarrá ázunk. Eldurrant az agyam, egyrészt mert egy rohadt esőbe bele akar halni, másrészt megszívatott, hogy feleslegesen keltem korán, meg hogy nem fognak elintéződni az ügyek sem, másnapra vár a Doki is, stb. és mérgemben odavágtam a vizesflakont a földre, emiatt az feldőlt és elkezdett kiömleni belőle a víz. Elkezdett üvöltözni, hogy mit csinálok, ne tomboljak és innentől kezdve rámolvasta, mennyi baj van velem, meg régebben is mennyi volt és undorító mód' hozzámvágott, meg felhánytorgatott dolgokat, valamint amikre eddig azt mondta, hogy megérti őket, ezúttal elszólta magát a vita hevében és kiderült, hogy valójában abszolút nem ért meg semmit velem kapcsolatban. Hiába próbáltam fényt gyújtani nála a régebbi és jelenlegi viselkedésem, tetteim miértjével kapcsolatban, esélytelen volt, mert kiderült, hogy be sincs kötve nála a villany ezen a téren sem... Semmit nem akart megérteni, csakis magával jött végig, hogy neki minden mennyire szar és mekkora idióta, meg teher vagyok, persze amikor mondtam, hogy ő meg annak a terhét pakolta rám sokévvel ezelőtt, hogy fennmaradjon, holott minden téren egészséges (mentálisan mondjuk ziher, hogy nem), mindannyiszor terelni kezdett. Tipikus. 🤮 Máskor nem nagyon állok bele meddő vitákba (mivel vele másmilyet nem lehet folytatni), de eldurrant az agyam az akkor reggeli hülyeségein is, legfőképp' viszont azon, hogy mocskos mód' rámolvasta újra a gyerekkori dolgaimat is, meg olyasmiket is, amiket elvileg megértett eddig, közben sütött belőle a lenézés. Döngette a mellét, hogy mekkora király, amiért 'mindent visz a hátán' (aha, azért tartunk sehol), engem ezzel szemben elmondott mindenféle idióta elmebetegnek, akit megtűr és kínlódik velem, mert olyan nagylelkű. Mondtam neki, hogy nem kell velem 'kínlódni', el lehet engedni, csak akkor ugye dolgozni kell, fenntartani magát, meg ugye a kutya sem fogja rányitni az ajtót, úgyhogy a társaság, meg a havi szép összeg fejében nem csodálom, hogy 'megtűr'. Elkezdett üvöltözni, hogy hogy' engedne már el, hová megyek és ki fog gondoskodni rólam, tiszta idióta és irracionális vagyok megint, de mondtam neki, hogy nem kell ez a hangzatos duma, mert nyilvánvaló, hogy nem emiatt nem akar elengedni, hiszen akkor lenne más gondnokom és az elhelyezés is megoldódna, úgyhogy világos, hogy nem az én további sorsom aggasztja, hanem a magáé. Meg is mondta már sokszor, hogy "nekem is létezni kell valahogy, de csak úgy tudok, ha te itt vagy". Akkor biztosan az én további sorsom izgatja, mi? Ment az adok-kapok, én sem kíméltem, ezúttal kimondtam neki olyasmiket is, amiket még sosem (bőven lenne még mit) és sérelmezte is, de nem izgat, ideje lenne felébredni. Úgysem fog, a magafajta képtelen a belátásra. Nála nem az van, hogy ráeszmél, mit tett/tesz másokkal, mert nála minden helyzetből az jöhet csak ki, hogy őt megsértették. Képtelenség volt megértetni vele dolgokat, szóval hamar hagytam a frászba a próbálkozást. Nincs sem kedvem, sem erőm felidézni, hogy milyen undorító, meg igazságtalan dolgokat vágott hozzám, de azok után méginkább nem fog érdekelni, hogy hogyan marad fenn, ha én már nem fogok idekényszerülni. Amint lekerül rólam a teher, azzal együtt a maradás kényszere, elhúzok - bárhová. Bárhol jobb, mint itt. Nem is érdemel több szót ez a lény, a lényeg, hogy 'betriggerelt' pár kijelentéssel/megnyilvánulással, így jött egy BPD-s őrület, de annyi önkontrollom még volt, hogy késleltessem egy kicsit, ami jól jött, mert mire a fék kioldott, ő átment a Gézához. Amikor lecsengett, lefeküdtem aludni, mert kimerítő is egy ilyen kör, meg a migrén is megtalált. Mire felkeltem, már itthon volt ez a mintapéldány és mondtam neki, hogy a délutáni busszal el kell menni Pestre! Jött megint a szakadó esővel és üvöltözött megint, hogy képtelen vagyok gondolkodni, szarrá ázunk, stb., de mondtam neki, hogy az nem kibúvó és amúgy is csitulhat délutánra a zuhogás, szóval nem kell a kifogás. Kérdeztem tőle, hogy ennyi erővel senki nem járna dolgozni, meg sehová esős időben, nehogy szarrá ázzon? Tragikomédia a fickó. Persze mindent megmagyarázna, természetesen üvöltve, mert azt hiszi, hogy attól meggyőző, de én ilyenkor higgadtan csak annyit mondok, hogy az üvöltözéssel nem győz meg, ha eddig még nem jött volna rá. Lényeg, hogy végül hajlandó volt legalább a délutáni busszal felutazni Pestre, mert addigra csak szemerkélt az eső. Jött egy enyhébb görcsroham indulás előtt és amikor jeleztem, hogy érzem a közeledtét, elkezdett nekem morogni, hogy "jókor... nem fogunk tudni elutazni!" Aha, világos: ő elhúzhatja az időt reggel, mert heverészik, olyankor nem baj, hogy elmegy a busz, de ha miattam - és akaratomon kívüli dolog miatt - nem tudnánk elindulni, azon mindjárt hőbörög. Szánalmas. Mire indulni kellett, addigra már használható voltam, de a búrám továbbra is fájt. Napszemüveg némileg segített a fényérzékenységen, de a közérzetem továbbra sem volt az igazi. Az út eseménytelenül telt. Örült nekünk a Gabi, de mindig így van, aztán 5 perc múlva vitatkoznak. 😁 Most is így volt. Ettünk, fürödtem (fater nem, mert hogy ő fáradt, persze én is az voltam, de kinek mire van igénye, ugye), aztán lefeküdtem, mert még mindig nem voltam jól. Aludni nemsokat tudtam, mert ilyenkor a kanapé van kinyitva és faterommal azon alszunk, vagyis aludnánk, de csak ő tud, mivel szar az alvókám + traktor módjára zakatolva horkol. Elvileg 8-ra mentünk volna a Dokihoz, de csak ¾ 9 körül értünk oda. Lehet tippelni, ki miatt. A Doki megörült nekem (én nemkülönben neki), ahogy az asszisztense is (őt is nagyon kedvelem, így vele is kölcsönös volt a viszontlátás öröme). A Dokinál még volt beteg, így addig az asszisztense magához hívott be minket és azzal kezdte, hogy milyen szar színem van (ő persze nem így fogalmazott 😁). Fater mondta neki, hogy szerinte is. Ezt már én magam is látom, de mondtam, hogy csak az irigységtől sárgulok. Mondta, hogy vesz vért, mert biztos, hogy megint vérszegény vagyok. Ja, tuti, mert azt már én is kívülről fújom, hogy a vérszegénység magas bilirubin szintet okoz, ami pedig sárgás bőrszínt. Gondolom sok tűfóbiás betegük van, mert sajnálkozott, amiért meg kell szúrnia, de mondtam neki, hogy engem aztán nyugodtan. Na, fateromnak több sem kellett, elkezdett dicsekedni, hogy az ő fia már óvodásként sem sírt vérvételekkor. Tényleg nem bőgtem, de ugye egy nárcisztikus mindent a maga érdemének tekint, meg vicces, hogy büszkélkedni azért jó vagyok, itthon meg mindennek lehord időnként. 😄 Ezen már csak röhögni lehet. Skubizta ő is, ahogy 'szívják a véremet', aztán ahogy a 3. kémcsövet tartotta oda az asszisztens, poénból megkérdezte tőle apám, hogy marad-e bennem is valamennyi vér, mert a színem alapján így sincs sok. Azért volt ez az oldott hangulat, mert egyrészt nem egy merev, karót nyelt valaki az asszisztens sem, meg a Dokim sem és mert régóta járunk oda és mégha nyilván nem is vagyunk/lehetünk puszipajtások, attól még a szimpátia kölcsönösen kialakult. Levette a vért az asszisztens, aztán mondták (addigra átjött a Doktornő), hogy hős vagyok, mire mondtam, hogy dehogyis, erre fater elkezdi poénból, hogy "amilyen aberrált vagy, még élvezed is, mi?" Röhögött mindenki, főleg amikor mondtam, hogy amúgy tényleg. 😁 Nem akarták elhinni, fater meg csak annyit mondott, hogy "valami nem kerek nálad". 😁 Az asszisztens vízzel kínált, meg hogy nyugodtan feküdjek fel a vizsgálóágyra, ha esetleg rosszul vagyok, de mondtam, hogy jól vagyok, szóval átmentünk a Doki szobájába. Mért vérnyomást, pulzust, a vérnyomás jó volt most és a pulzus sem volt épp' vészes, utána kérdezte, hogy hogy' vagyok, van-e bármilyen állapotváltozás. Annak örült, hogy kb. 2,5 éve nem tombol a kórság, viszont a színem neki sem tetszett, meg az, hogy a terhelhetőségem minimális. Fater persze most is túlbuzgó volt, helyettem akart beszélni, de még azt is jobban akarta tudni, hogy milyen tüneteim vannak és melyik mióta áll fenn, mire rászóltam és a Doki is mondta neki, hogy csakis én tudhatom ezeket. Egyből elhallgatott. Kérdezte mi romlott, mire elmondtam neki. Csak a dokumentáció kedvéért ide beírom magamnak: a jobb nagylábujjamon továbbterjedt az érzéketlenség, a bal kézfejem szinte bénulásig is képes lefagyni, az abból fakadó zsibbadás és mozgásképtelenség pedig kezd átterjedni az egész bal karomra olyankor, továbbá tavaly beszállt a bal fülem is a buliba, így immár az is elfagy és az abból fakadó fájdalom átsugárzik a környező területekre, azaz a koponyám és nyakam bal felére, ezen kívül szükségessé vált a pelenka használata. Eddig ezt nem 'reklámoztam' itt (sem), de nincs mit szépíteni a dolgokon. Ennek nagyon nem örült a Doki, mert fiatal vagyok. Az hát, de ezt dobta a gép és ezért sem fogok ezen (sem) keseregni, vagy darálni. Kérdezte, hogy abszolút nincs kontroll a dolgok felett? Mondtam, hogy odáig azért még nem fajult a helyzet és remélhetőleg nem is fog még jódarabig. Egyértelműen az izmokkal van gond ezeken a területeken is, amik meg ugye azért krepálnak be, mert nyilván azoknak is rendes vérellátás kéne a megfelelő működéshez. Kitöltötte a GYOD-hoz szükséges papírokat is, meg írt recepteket. Kaptam másik szívgyógyszerre is (már elkezdtem szedni szerdán). Csinált EKG-t is, amire azt mondta, hogy ugyan nem lett normális (nyilván), de perpillanat nem is vészes, aminek örültem. Igaz, most nem állított fel, mert akkor elszabadult volna a tempó, de a végén így is elkapott egy ritmuszavart. Kérdezett a terhelhetőségemről, meg hogy milyen tartományban mozognak a tachycard 'rohamok', van-e mellkasi szorítás, stb. Most is azt mondta, hogy el fog fáradni a szívem, már meg is gyengült. Mennem kell kardiológushoz egy átfogó vizsgálatra. Nézegettem a Gabinál a papírokat és megakadt a szemem azon, hogy "NYHA III.-IV.", amire felhúztam a szemöldökömet, ugyanis nem jelent jót. A szívelégtelenségnek 4 stádiuma van, amiből az évek alatt 'csak' a 3.-ig jutottam, erre most a legutóbbi papírra már ez III. és IV. közti állapot került fel, szóval kezdek átcsúszni a legutolsóba. Szokás szerint nem kesergek, nincs bennem önsajnálat, vagy bármi, nem is pánikolok, de azért elgondolkodtam, hogy mi lesz, ha elérem a végstádiumot? Nem vagyok nyugodt, kattogtam az ominózus felirat olvasása után és néha újra beindulnak a fogaskerekek, de igyekszem nem agyalni, mert semmi értelme. Csak a mára koncentrálok, mert annak van értelme és természetesen Istenben, meg a Dokimban bízom, illetve a szervezetemben, mert többször bebizonyította, hogy erős. Ahogy eddig is, úgy ezután is beleadok apait-anyait, meg a pozitív gondolatok továbbra is menni fognak, szerencsére zsigerből jön, hogy nincs betegségtudatom. Oké, most lett egy kicsi, de azon vagyok, hogy túllendüljek rajta, mert csak árt fizikailag is. Fater panaszolta a Dokinak, hogy nincs betegségtudatom, mire mondta neki a Doki, hogy az a jó, mert addig talán szinten maradok. Nagyjából 2 hét múlva mindenképp megyünk vissza Pestre, hogy a GYOD felülvizsgálatot elvégezzék. Az új személyim is meglett, legalábbis egy ideiglenes, aztán majd küldik a rendeset. Ami a légkört illeti, most egész' okés volt, nem ölték egymást apámék. Súrlódások persze voltak, de az mindig van, viszont legalább nem ordítozott, meg káromkodott neki a Gabi. Kikísért minket a buszpályaudvarra szerda délután. Én túlfáradtam az utazástól, kevés pihenéstől, front is volt, stressz is, így a görcsroham szinte borítékolva volt, mivel minden olyan tényező teljesült, amik egyenként is ki szokták váltani, így meg is talált a móka és hol máshol, ha nem a buszpályaudvaron, nem túl sokkal a buszunk indulása előtt. 👏 Fater idegbajos volt, hogy fasza, nem tudunk úgy hazajönni, stb., de Isten velünk volt (mint mindig), ugyanis elég enyhe és rövid volt a roham, ilyenkor csak kisebb rángások vannak és csupán a végtagjaimra korlátozódnak, meg nem alszom el, csak zavarttá válok, de aztán fokozatosan tisztul a fejem is, meg a rángások is szűnnek. Ez volt a rohadt nagy mák, mert ha az a fajta kapott volna el, ami az egész testemet rángatja és bealtat, akkor tényleg nem tudtunk volna hazajönni, csak a másnap reggeli busszal, viszont az állatoknak csak 3 napra elegendő kaját és vizet adagoltunk ki. Ez az okos fater megint bebizonyította, hogy fingja nincs semmiről, ami velem kapcsolatos (de a Dokinál, meg mások előtt előadja a mintafatert, már túl is tolja), ugyanis elkezdte a görcsbe feszült ujjaimat feszegetni, pedig tudhatná már - mert a Doki is, meg én is elmondtam - hogy nem szabad semmit feszegetni ilyenkor. Felnyögtem, mert nyilván fájt, mire leesett neki, hogy talán nem kéne erőltetni. 2017 óta jönnek ezek a görcsök, de úgy tűnik 7 év alatt sem sikerült neki megjegyezni, hogy mit (nem) kell ilyenkor csinálni. Amikor kitisztult a fejem, lecsesztem, hogy miért próbálta már megint feszegetni az alkatrészeimet, amire teljes természetességgel közölte, hogy "nem tudtam, hogy nem szabad". B@sz'ki... 🙄 A buszon megint jött egy adag, szintén ez a lightos forma (leghátul ültünk, körülöttünk senki, így legalább nem moziztak rajtam). A közérzetem is szar volt, már a személyi csináltatása közben is kóstolgatott a rosszullét. Mivel már ki voltam merülve, elaludtam a buszon és amikor felébredtem, jobban voltam, roham sem jött több. Fél 9 körül értünk haza, a bundás bagázs hangos vonyítással, illetve nyávogással fogadott minket. 😁 Épphogy volt még egy kevés vizük és kajájuk, úgyhogy ki lett centizve az adagolás.

Ma a fater és a Tomi felrögzítik a helyére a kivezetett kályhacsövet és fogok tudni fűteni. Ha nem fázom, akkor értelemszerűen a koszorúeremet sem gyilkolja a Raynaud és legalább ennyi kímélet jut a ketyegőmnek.

A fejszerkezetem vállalhatatlan, de úgyis a szín a lényeg (már amennyit átad a valóságból a kamera).

Friss lelet (ez most egész' jó a helyzethez képest, meg fekve készült).

Azon a "borderline" feliraton jót vigyorogtam, kísért a dolog. 😄

A stádium már nem volt olyan vicces...

Új bogyó, meglátjuk ez használ-e?

Hétfőn utazunk Pestre

egyrészt mert a GYOD-dal kapcsolatos felülvizsgálathoz az igazolást meg kell írnia a Dokinak és engem is meg kell vizsgálnia, másrészt ahogy apám nézte az irataimat (mivel ő tud ügyeket intézni, így nála vannak), kiderült, hogy lejárt a személyi igazolványom és újat kell csináltatni amúgy is, de így mindenképp', mivel természetesen az is szükséges az ügyintézéshez. Hétfőn elintézzük a személyit és mivel már csak másnap reggel fog rendelni az orvosom, így akkor fogunk menni hozzá. Fater hívta tegnap, de épp' tanított, aztán mire visszacsörgött, apám nem volt itthon, viszont a mobilját szokás szerint itthonhagyta töltőn (jó, hogy vettem neki Karácsonyra a powerbankot 👏), úgyhogy kivételesen felvettem és beszéltem én a Dokival. Nagymértékben szorongok ilyen helyzetekben is. Úgy megörült nekem, mint valami régen látott barátnak szokás. "Arnold! De jó, hogy hallom magát!" 😁 Mondta, hogy időnként eszében voltam, hogy mi lehet velem és aggódott a csend miatt, bár gondolta, hogy ha történt volna velem valami, arról tudna és mondta, hogy most megnyugodott, hogy élek és viszonylag jól vagyok. Nem vagyok érzelgős típus (hiába a border'), meg a giccses dolgokat sem csípem, de nincs jobb szavam arra, minthogy szívmelengető volt ezeket hallani és tapasztalni ezt a lelkes üdvözlést egy kvázi idegentől (mégha lassan 15 éve menti is a bőrömet), mert egy doktornő, aki nem is lát gyakran, meg tele is van beteggel, mégis számon tart valami miatt és érdekli, mi lehet velem, szemben a 'családommal', akik itt élnek tőlem 5-600 méterre, fater meg ugye egyháztartásban is él velem, mégsem érdekel közülük soha senkit, hogy hogy' vagyok. Ez a valódi érdeklődés szokatlan és emiatt nagyon jóleső volt. Ő amúgy is egy nagyon jó Doki, mert nemcsak emberileg jó, hanem a gyógyításban is, mert lelkiismeretes és alapos, neki köszönhetem azt is, hogy az óvoda óta tartó 'rejtély' megoldódott és kiderült, mik okozzák a sok tünetet. Ő kapásból rávágta a legkülönösebb tünetre is, hogy mi lehet az oka és igaza lett. Azóta is csakis benne bízom. Na, de elkanyarodtam, csak nagyon jólesett a bánásmódja és kikívánkozott. Kérdezte, hogy hogy' vagyok, mire mondtam, hogy csak kisebb romlások vannak (nem tértünk most ki rájuk, mivel hétfőn úgyis megyünk hozzá, azt' majd akkor részletezem), de mondtam neki, hogy kb. 2,5 éve egész' jól vagyok, aminek örült. Mondtam neki, hogy csak időpontot szeretnék kérni keddre és hogy leginkább a GYOD-hoz kapcsolódó felülvizsgálat miatti paksaméta kitöltetése miatt megyünk, meg amúgy is időszerű a kontroll. Mondta, hogy 8-tól délig rendel, mehetünk bármikor abban az időintervallumban és bármikor érkezünk is, mondjuk azt a recepción, hogy akkorra van időpontunk és akkor egyből be fognak engedni. Nagyon rendes, bár én kivárnám a soromat is becsülettel. Amióta az eszemet tudom, szorongva mentem mindig, minden vizsgálatra, kivizsgálásra (amire tettek egy lapáttal rossz tapasztalatok is), Ő az egyetlen olyan Doki, akihez teljes nyugalomban megyek mindig, így most sem feszengek.

Szokásos állapotkövető rizsa:
Ahogy bejött a hűvös idő, az első olyan napon zokniért kiáltottak a futóművek, noha még alig mentünk akkor 30 °C alá, 26-27 körül volt a hőmérséklet, de Raynaud 'barátom' máris kétszínűvé és Újpest drukkerré tett; lila-fehérre fagyasztotta a lábazatomat, miközben befigyelt a 'csipesz szorítja a lábujjaim utolsó percét' érzet is. Azóta ugye igazi ősz köszöntött be, így az élvezeteket továbbhalmozva immár szinte folyamatosan mirelitáru hőmérséklet és kb. tintahalra lépés utáni szín jellemzi a futóműveket, nem igazán hatja meg őket az irhával bélelt zokni. A kezeim szintén zenészek (nem, azokon nincs bélelt zokni 😁), úgyhogy amíg el nem tudok kezdeni fűteni, addig biztosan nem fogok rajzolni sem, mivel a finommotorika, meg a fogás ilyenkor igencsak bajosak és a kesztyű sem sokat szokott segíteni. A macskák mától visszaköltöznek őszre és télre a házba (csak álljon el az eső, hogy ne ázzunk szarrá, amíg átpakolásszuk őket a nagy szállítóboxba és macskánként becipeljük azt), egyrészt mert láthatóan fáznak és ugyan próbáltam a széltől-hidegtől védeni őket, amennyire tudtam, mégis fáznak, másrészt tegnap kiderült, hogy a szabadban nem tudom intézni az almozást, etetést, helyük rendbentartását így, hogy nemhogy kékre fagynak a kezeim, de a két bal közül a tényleges bal bénulttá válik már a hűvösben is (kifejezett hidegben meg főleg) és a jobb kezemmel is nehezen fogok, meg a finommotorika és érzékelés ott is bekrepál, amíg fennáll a fagyott állapot. Jó játék lesz így a boxot cipelni. 😜 Az már csak a hab a tortán, hogy a bal fülem is beszállt a buliba tavaly és azóta amikor az lefagy (sapkaundoritiszt félretéve felhúzom én a holmit, de kb. halottnak a csók), akkor a fejem és a nyakam bal oldala is le akar szakadni az érgörcs miatt, meg az abból fakadó kisugárzó fájdalomtól. Nem panasz, csupán lejegyzem, hogy' áll a helyzet. Úgy viselkednek az ereim némi lehűléstől, mintha -20 °C lenne. Már beizzítottam a kis hősugárzót, de a kályha fog ide kelleni, mert az elektromos masina nem is működik megbízhatóan, meg nagyon gyenge is a teljesítménye. Ma reggel jött az első durvább érgörcs házon belül, ami miatt az egész bal karom-kezem elzsibbadt és a koszorúerem is begörcsölt, ilyenkor szorít a mellkasom-karom, meg rosszul voltam és éreztem a ritmuszavart, adrenalinfröccsöket is. Szokott mód' elkezdtem 'kiolvasztani' magam takaró alatt és lassan-lassan elkezdtek visszahúzódni a tünetek, de ez rendszeressé válva nem lesz buli, úgyhogy amint lehet, a helyükre lesznek rakva a kályhacsövek és gáz-nem gáz, nálam már menni fog a fűtés. Mivel 2 ember kell a dologhoz, mert ugye itt putris mód' ki kell vezetni a csövet és felrögzíteni a tetőhöz, miközben egy ember kint áll a létrán, egy meg bent és fogja a csövet, míg a kinti rögzíti, de én nem állhatok létrára szédelgősen, mert ha lehet, akkor inkább géppel szeretnék repülni, meg bénulásig fagyó kézzel, ergo kapaszkodásra képtelenséggel sem ajánlott létrázni, így vagy a Gézát, vagy a Tomit kell idehívni, hogy fateromnak segítsen, de előbb meg kell várni, hogy elálljon a szakadó eső. A lényeg, hogy erre nem kell majd sokat várni, addig pedig megteszi a hősugárzó.

Fater vett 2 db acél födémtámaszt, hogy ne essen a búránkra a plafon, mivel egyre durvábban néz ki és ugye itt ez az esős, nyirkos idő, a vályogház meg nem szereti az ilyet, emiatt könnyebben el fogja engedni magát a vakolat és bazi nagy darabok akarnak lezúgni a helyükről, de nyilván jó volna, ha nem ütnének minket agyhelyen. Még jó, hogy arról volt szó, hogy idén nyáron rendbe lesz rakva... Na ezé' szakad le a plafon, a sok üres ígéret tehet róla. 😁 Van egy kóbormacska, akit etetek-itatok (több is van, de ő egyre bátrabban közeledik hozzám), akivel tegnap farkasszemet nézhettem a mennyezeten tátongó lyukon át, valahol felment a padlásra és leköszönt nekem a folyosóra, amikor mentem ki az udvarra. 😁 Elég durva ez a kéró.

A majd' 5 órás utazgatást a hátam közepére sem kívánom, de ezt leszámítva várom már, hogy menjünk Pestre. Mindig olyan, mintha hazaérnék és totál felpörgök olyankor, főleg a lakótelepen, ahol a Gabi lakik, mert ugye mi is ott laktunk, ugyanabban a lépcsőházban és kötnek a jó emlékek a környékhez. Jó volna újra ott élni... 2 hét múlva újra mennünk kell (hurrá, 5 óra zötyögés megint), mert most még csak a papírok lesznek kitöltve/dokival is kitöltetve és beadva, aztán majd az abban foglaltak alapján fog az orvosszakértő kikérdezni és megvizsgálni kb. 2 héttel később (azt mondta az ügyintéző, hogy nagyjából annyi idő fog eltelni, mire kijönnek lecsekkolni).

Még megvagyok

csak megint sem agysejtem, sem kedvem nem volt az íráshoz.

Egy ideje nem járok a terápiára, de elérkeztem egy újabb mérföldkőhöz, javulás történt, ugyanis megtettem a közelmúltban egy nagy lépést, mégpedig leküzdve a nagymértékű félelmet és szorongást valaminek a következményei kapcsán, meghúztam egy határt (mert kishíján rámentem a helyzetre). A magamfajtánál hibádzanak a határtartási képességek, ami esetemben inkább a sajátjaimat érinti, másokét nem szoktam durván átlépni. A sajátjaim kb. nem léteznek, az derült ki a terápiákon, de történt már némi javulás és ez a legutóbbi határmeghúzás is egy újabb bizonyítéka a fejlődésnek. Részben le tudtam tenni egy nagy súlyt azzal, hogy kiálltam magamért és megmondtam, hogy nem folytatom, ami rám van kényszerítve sokéve, ettől pedig értelemszerűen nagymértékben megkönnyebbültem és annak a reménysugara is látszik, hogy egy nap teljesen megszabadulhatok ettől a tehertől, ezzel együtt legalább azoktól a szorongásoktól, amiket a helyzet okoz, mindez pedig segített abban, hogy elmúljanak az öngyilkosságra irányuló gondolataim legalább ezt a területet illetően. Nem fogok konkrétan írni a dologról, mert nem tehetem, de a lényeg, hogy sokévvel ezelőtt rámkerült egy bazi nagy teher, mert faterom belevitt valamibe, mivel szokott mód' nem láttam előre a hosszútávú következményeket, meg nem is fogtam fel, mibe megyek bele. Pontosan ez az egyik oka a gondnokoltságnak és ezt használta ki ez a mintaapa, amit szintén nem fogtam fel sokáig. A közelmúltban vált elviselhetetlenné maga a teher is és az a szorongás is, amit a helyzet vonzatai okoznak, meg hogy nem mozdulhatok semerre bizonyos okok miatt. Ez most így nagyon zavarosan hangzik, de nem publikusak a részletek. Jódarabig nem éreztem a dolgok súlyát, mert nem fogtam fel mibe mentem bele, meg szokás szerint csak az "itt és most" elven éltem, de aztán néhány évvel később valami hatására pofáncsapott a realitás és rájöttem, hogy gyakorlatilag hurokba dugtam a fejemet kényszerből és kiutat sem láttam belőle. A gondnokoltság miatt sem és a szóbanforgó helyzet vonzatai miatt sem tudtam/tudok egyelőre lépni. Úgy tűnt, nincs kiút és emellett annak a terhe is rámnehezedett, hogy fenntartsam az adott helyzetet, mivel én váltam egy kártyavár alapjává, mindez pedig az utóbbi években egyre gyakrabban és egyre erősebben okozott szorongást, meg öngyilkosságra irányuló gondolatokat a kilátástalanság miatt és azóta erős dühöt is, amióta rájöttem, hogy fater képes volt a nyakamba varrni ezt a terhet csak azért, hogy fennmaradjon és hogy kihasználta, hogy bizonyos helyzeteket, meg következményeket nem tudok felmérni. Amint összeállt a kép pár év alatt, azóta állandóan azon agyaltam, hogy hogyan tovább és merre szabadulhatnék, csak mindig ugyanoda lyukadtam ki: nincs kiút. (Legalábbis ebben a hitben voltam tartva.) Mint mondtam, ez többéves vívódás volt, szóval mostanra eljutottam a határom legvégéhez, ezért augusztus végefelé megadta magát a teherbírásom és tudtam, hogy ha minden marad a régiben, akkor meglehet, hogy ezúttal nem lesz már józan agysejtem, ezáltal fék sem, ami visszatartson a végleges kiszállástól, mert kezdett a kilátástalanság teljesen felőrölni. Az a nyomás nem engedett eddig kitörni a helyzetből, ami azzal került rám anno, hogy tőlem lett függővé téve a létünk és komoly következményei lettek volna annak is, ha nem teszem, amit tennem kellett/kell, de mint mondtam, mostanra elviselhetetlen lett a súly, úgyhogy feltettem mindent egylapra, a túlélési ösztön legyőzött minden félelmet, szorongást és még az őrület napján leültem dumálni az öreggel. Már nem érdekelt, ha minden borul, vagy ha gyűlölni fog, stb., csakis az lebegett a szemem előtt, hogy bármi áron szabadulnom kell a helyzetből. Szokott mód' tartottam magam, de világosan megmondtam, hogy hamarosan rá fogok menni erre az egészre, úgyhogy nem mehetnek tovább az eddigi mederben a dolgok és amúgy sem várhatja el, hogy örök életemben elviszem ezt a terhet kényszerből, miközben ő nem tesz semmit a fennmaradásért, mert kényelmesebb a másik hátán túlélni. Mivel nárcisztikus lévén képtelen az empátiára, vagy legalábbis igencsak kevés jutott neki belőle, azonban önmaga nagyon is fontos a számára, így arra fektettem a hangsúlyt, hogy mi lesz vele, ha én rámegyek erre az egészre. Ez a kártya be is jött, mert csakis magát féltette, hogy mi lesz vele, stb., úgyhogy ezzel sikerült elérnem, hogy változtatni akarjon még akkor is, ha ezzel nem lesz már neki olyan kényelmes, mert inkább választja ezt, mint azt, hogy minden odalegyen. A pszichológus tanított egy-két olyan 'trükköt', amivel bizonyos helyzetekben át lehet venni az irányítást a nárcisztikus féltől, vagy hogy hogyan lehet jól reagálni bizonyos cselekedeteikre/kijelentéseikre. Ez egy folyamatos meló és tanulás, de működik egy s más, mint pl. ez, hogy azt emeltem ki, hogy ő is úgy jár jobban, ha lekerül rólam ez a teher. Mondanom sem kell, hogy abszolút nem érdekelte mi zajlott eddig bennem, hogyan hatott rám ez a nagy nyomás, így bele sem mentem, csak megmondtam neki, hogy nem volt/nincs joga ekkora terhet rámpakolni és belekényszeríteni a helyzetbe, pláne hosszú évekre. Anno bebiztosította a dolgokat úgy, hogy semmilyen eszközöm nem maradt a helyzetből történő kiszálláshoz, meg ugye a gondnokoltság is bekorlátoz részben (mert nem teljes cselekvőképtelenség áll fenn), valamint egyes helyzetek, dolgok nem értése is, mindez pedig neki kedvez. Érdekes mód' most, hogy fennállt a veszélye annak, hogy bajom esik és odalesz az ő léte is, egyből elémtárta a kiutat, mert ezzel is veszít ugyan, de nem akkorát, mintha teljesen kikerülnék a képből. Persze ez is logikátlan így, mert évekig azt hallgattam, hogy mindennek így kell maradnia, most meg hirtelen mégis lehet valamennyit változtatni, csak nehogy odalegyek és ezzel együtt ő is, mert önmagától nem tud fennmaradni. Menjen a pokolba! 🤬🤬🤬 Ha ennek az egésznek vége lesz és lekerül rólam a teher, meg nem kell már tartanom bizonyos következményektől, ezzel együtt pedig végre elmozdulhatok innen, akkor elhúzok és nem fog érdekelni, hogy hogyan marad fenn, vagy mennyire fog megvetni. Legalább a gondnokom is más lesz. Mint mondtam, hosszú évekig éltem abban a hitben, hogy végleg csapdába kerültem és a nyomás is egyre nagyobb lett rajtam, úgyhogy szürreális volt, amikor kiderült, hogy nem kell ezzel a nagy teherrel leélnem az egész életemet. Persze irtó dühös is voltam/vagyok, hogy idáig ebben a hitben voltam tartva és hagyta, hogy minden rámnehezedjen, mert neki így a kényelmes. Elnézte és elvárta volna a végtelenségig, hogy fennálljon az adott helyzet. Ha tudom, hogy mégis van kiút, már rég' behúztam volna a féket, mivel nem vagyok mazochista, de állandóan azzal jött, hogy mind a kettőnket elsikálom egy életre, hogyha nem folytatom az eddigiek szerint a dolgokat, ez pedig nyilván arra kényszerített mindig, hogy bírjam valahogy tovább. Nos, eddig bírtam. Okádnom kell ettől a fazontól, az ilyen nem szülő! Már meg sem lep és meg sem üt a dolog, csak tudomásul vettem, hogy tényleg nem ismer határokat a pofátlansága, az egoizmusa és az érzéketlensége. Részleteket megint nem mondhatok, csak annyit, hogy Istennek hála megvan a folyamata annak, hogy hogyan szabadulhatok meg ettől a tehertől (csak ezt eddig elhallgatta előlem, mivel tudta, hogy a hivatalos dolgokhoz is sügér vagyok, meg úgy képzelte, hogy örökre én fogom vinni ezt a terhet), de bizonyos okok miatt még egy ideig várat magára a mentesülés. Így már elbírom a dolgokat, annak a tudata, hogy nem fog örökké tartani, levett rólam vagy húsz tonnát. Mintha sokévnyi fuldoklás után slukkolhatnám a friss levegőt. Van még rajtam 1-2 teher (azokhoz már nincs köze fateromnak), de ez volt a legnehezebb, legkínzóbb és ugyan még itt van, de el fog tűnni és csak erre koncentrálok! Ugyan nem ennek a dolognak a kapcsán (mivel erről senkinek nem beszélhettem/beszélhetek), de a négyhetes terápiákon is, meg az itteni egyéniken is hallottam párszor, hogy kemény dió vagyok ugyan, de így sem vagyok reménytelen eset. Nem igazán hittem el, de most látom, hogy talán igazuk volt a szakiknak, mert ha rohadt lassú és kicsi léptekben is, de történnek előrelépések a javulásomat illetően, pl. ez a határmeghúzás eddig nem ment. Ez most megint löketet adott, mert látom, hogy valóban képes vagyok fejlődni. A lényege az egésznek, hogy nagymértékben megkönnyebbültem, egy teherrel - méghozzá pont a legnehezebbel - kevesebb lesz rajtam egy nap és így valamelyest könnyebb lesz létezni.

Az előző posztban mondtam, hogy a szokásos körök mennek a GYOD-dal kapcsolatban és fater ír nekik egy levelet. Írt is, aminek a hatására hamarosan felhívta egy ügyintéző, hogy tisztázzák a dolgokat. Hallottam mindent, mert fater kihangosította. Kell a szokásos, 2 évente esedékes felülvizsgálat a véglegesített státuszom ellenére is, mert állítólag valami újítás van és már nem azt nézik, hogy végleges-e az illető állapota, hanem azt, hogy meddig érvényes a legutóbb kiadott szakvélemény. Mondta az ügyintézőnek az öreg, hogy amíg tart a hőség, addig nem tudok ~ 5 órát utazni a légkondi nélküli távolsági buszon, mert görcsrohamot kapok az oxigénhiánytól. Megértette a nő és azt mondta, hogy írjon egy kérvényt arra vonatkozóan, hogy az egészségiállapotom miatt elhalaszthassuk a vizsgálatot addig, amíg biztonságos lesz számomra az utazás, írja bele, hogy miért kérjük a halasztást. Akkor fogunk tudni felutazni, ha enyhül annyit a hőmérséklet, hogy biztosan ne kapjon el a görcsroham, de állítólag jön már az enyhülés, szóval nem hiszem, hogy sokat fogunk csúszni. Múltkor megírta és feladta apám a levelet, most várunk, hogy mit reagálnak. Javasolta a nő a komplex minősítés elvégzését is, azzal állítólag már figyelembeveszik a végleges állapotot és nem kell 2 évenként ez a procedúra, már ha jól értettem. Egyelőre most a szokásos felülvizsgálatra megyünk, amint tudunk utazni és remélhetőleg el is fogadják a halasztásra irányuló kérelmünket.

Ami a fizikai dolgokat illeti, továbbra sincs komoly gond, kisebbekre meg nem adok. Többek közt a kézremegés is megint befigyel, de vannak attól mentes napok is és ezért rajzoltam, amikor jól működött a kezem. Kivételesen nem repülő készült. 😁 Elég sokára lett kész a cucc, de legalább lekötött.

Tervezek venni egy PlayStation-t. Kb. 12 éves koromban is volt már olyanom, jól jött télen, vagy olyan napokon, amikor szintén az időjárás miatt a lakásba szorultam. 2 hónap múlva hideg lesz már, így a Raynaud be fog kényszeríteni a házba, úgyhogy jó lesz eljátszani a PS-sel. Már kölyökként sem lógtam rajta, így most sem tervezek, de kicsit bővülne a szokásos elfoglaltságaim köre.

Ma reggel voltam sétálni, lábon. Emiatt, meg a melegedő hőmérséklet miatt sem mentünk messzire, de baromira untam már itthon a banánt, kellett némi inger. Nem mintha sok lett volna, kihalt volt a környék, de ez legalább kedvezett a szoc. fóbiámnak.

Tesóm, megint elkerültelek 3.-án, 1 órán múlt. 😠 Mindig fent vagyok, kivéve amikor az állatokat látom el, vagy vihar van és nincs áram. Múltkor is az állatoktól visszaérve láttam már csak, hogy 1 órával azelőtt fent voltál. Remélem sikerül összefutnunk valamikor.