Változó

intenzitással rosszul vagyok mostanában, tegnapelőtt jött roham is, de ma jobb napom volt és ezt kihasználva kimozdultam olyan helyre, ahol nem járnak emberek, mert már kezdtem begolyózni a sok fal közt. Szarul kezdődött a csavargás, a szemünk előtt csaptak el egy macskát, aki a kapunktól szaladt volna át az úttesten. Mindig szoktunk kirakni a kóboroknak enni-inni és Ő is idejárt, egy szép nagy fekete példány volt. A vadbarom még csak nem is fékezett, pedig tudnia kellett, hogy gázolt, mert hatalmasat puffant a szerencsétlen. Az az ökör taposta a gázt tovább, annyi sem volt benne, hogy megálljon legalább félrehúzni a fűbe a testet. Hányingerem van, amikor így semmibeveszik egyesek az állatokat. A velük kapcsolatos borzalmakat nehezen veszi be a gyomrom, macskaszerető lévén a macskákkal kapcsolatosakat különösen. Mondtam a fateromnak, hogy húzzuk le az útról, mielőtt sorban áthajtanak rajta. Nem írom le a látványt, de majdnem elsírtam magam, ahhoz meg nyomós ok kell. Fateromon is láttam, hogy rezeg nála is a léc. Az hagyján, hogy nagyon súlyosan megsérült a feje, de vemhes volt, szóval az övé mellett sok másik élet is odaveszett.
Ezért nem engedem szabadon kóvályogni az enyémeket, Ők nem fogják ilyen méltatlanul végezni.
Elmentünk megint a szántóföldek mellé. Fater szereti, számomra baromi unalmas, de egy fokkal jobb ott, mint bent rohadni a házban. Azért jutott öröm is, ahogy kóvályogtunk megjelent a kis Cessna, ami szokott a környéken mászkálni és ott repkedett a földek felett. ✈ 👍
Kiszálltam a járgányból, mert kíváncsi voltam mennyit bírok menni, nagyjából 40 méter után besztrájkoltak a futóművek. Nem számít, van aki sosem tudott járni, úgyhogy én boldog vagyok a maradék negyven méteremmel, meg a 25 gyalogos évemmel. 😉
Ma a fater átengedte az unokatesóimat, de maszkban voltunk és senki nem mászott a másik arcába még így sem. Zömmel ők beszélgettek, én szokás szerint csak hallgattam nagyrészt az eszmecserét. A Kitti már 2 éves lesz nemsokára, úgyhogy a korabeliek energiájával ezerrel rohangált a teraszon, aztán a nagy hévben akkorát taknyolt, hogy nézni is rossz volt. Elkezdett ordítani, de nem vett levegőt, csak kifelé jött neki és merev lett, aztán elájult. Ilyet sem láttam még, pedig anno én nagycsoportos koromig szintén ilyen voltam, csak annyi különbséggel, hogy én nem ájultam el, de tisztán emlékszem milyen szar volt, hogy levegőt akarok venni, de nem tudok. Mindig akkor volt ez, mikor jól elvert az a mocskos alak. Az unokahúgom nem volt meglepett, mondta, hogy szokott ilyet csinálni a Kitti.
Jó lenne már eljutni a pszichodokihoz, bár most kicsit jobb a helyzet, de a napokban nagyon szétcsúszásközelben éreztem magam a fater viselkedése miatt is (kizárom a hülyeségeit, de mivel egyfedél alatt élünk, nem tudok mindent) és egy visszatérő dolog miatt is, ami jóideje békénhagyott, de néhány napja felütötte a fejét és megcincált belül, viszont évek alatt először kezdem gyanítani, hogy honnan fúj a szél, ami reményt ad arra, hogy a gyökereket megtalálva megoldás is lesz a probléma megszüntetésére. Ebben bízom.
A Tesóm sokat segít, beszélgetünk, röhögünk is egy csomót, mert mindig szórakoztatjuk egymást, tegnap is könnyezésig röhögtem a szövegein.