K.O.

Fogalmam sincs minek, de írok. Talán azt remélem, hogy majd könnyít rajtam, vagy tudom is én. Elvégre ezért (is) indítottam anno a blogot.
Ez megint egy szókimondó, talán túl nyílt poszt lesz, de már ez sem érdekel.
Olyan mélyre zuhantam, ahol már rég' voltam. Eddig sem volt rózsás a helyzet, de történt tegnap valami, ami beküldött egy akkora jobbegyenest, hogy a mostanság ingatag lábaim kimentek alólam. Teljesen taccsra tett az, amire irányulóan jött egy ilyen kaliberű ütés, meg az annak eredményeképp' kialakult helyzet. Eddig egész' jól ellentartottam a depresszió negatív erejének, de az az atyai saller lerombolt és most ki kell másszak onnan, ahová beestem. Rettenetesen elkeseredtem, miközben zajlottak a dolgok és ugyan kiálltam azért, akit szeretek, meg magamért is, egy ponton elért az összeomlás, mivel ígyis csak egy hajszál tartott mostanság más dolgok miatt, ez a maflás meg több okból is jókorát csattant. Nem látta senki a széthullásomat, mert éjjel 2 körül járt már az idő - nem mintha nappal engedném, hogy lássák. Rég' volt arra példa, hogy úgy Istenigazából megríkasson valami, na ezúttal majdnem kimentem a kertbe, mielőtt a maradék önkontrollom is felmondja a szolgálatot és egy ponton hangosan is felszakad belőlem, a fater meg ne adj' Isten felébred. Nagyon nehéz volt kussban maradni, mert a mérték feletti gyeplő már ígyis kicsúszott a kezemből. Nem szokásom kiakadni, főleg ennyire, de vannak helyzetek, amik jól odab@sznak az ember fiának. Nem állítom, hogy csak ez a történés fektetett ki, mert csomó dolgot nyeltem/nyelek vissza régóta, szóval azok is vulkánként robbantak, de ez az utolsó csepp elég nagy súlyú is volt. Rengeteget gondolkodtam, miután nagyjából lecsitultam, meg Istenhez is fordultam, aztán negyed 4 körül végre el tudtam aludni. Mára is kijutott a zuhanásból, mivel már nincs erőm összetartani magam, persze a fater előtt felvettem az álarcot. Szánalmas vagyok, legszívesebben szemenköpném magam, amiért ennyire szétestem tegnap éjjel is, ma délután is. Az vigasztal, hogy nem veszett oda teljesen a tartásom, mert teljesen elborult aggyal is sikerült megvédenem a szerettemet és hogy ameddig csak tudtam, összetartottam magam.
Mára kellett volna mennem bőrgyógyászhoz, de nem érdekelt az sem. Mindig vigyorogjak, játsszam meg, hogy mindent bírok, tegyek úgy, mint aki röhögve vesz minden akadályt, meg minden pofont, stb. Bele lehet fáradni és most ez történt. Mindig félig tele van a poharam, az igaz, de időnként nem bírok jó képet vágni a folyamatos szarhoz, vagy egy nagyobb kupachoz, amí úgy rámzuhan, hogy majd' belefulladok.
Lehet, hogy ciki vagyok, amikor befordulok, vagy amiért x időnként telítődöm és robbanok (bár, ezt sosem tudja senki, mert arra vigyázok), de aki nem volt ilyen helyzetben, az ne szóljon, aki pedig volt, az meg nem fog, mivel tapasztalta, hogy milyen rohadt nehéz tud lenni.
Nem fogom elhagyni magam nyilván, de ez is én vagyok. Majd felállok megint.
A Tesómnak is segíteni akarok, ez is arra ösztönöz, hogy kapjam össze magam.