lesz összeszedett a jegyzetem, írok mindent, ami és ahogy jön. Addig is kimondok dolgokat és nem belül kezdenek ki és azért is, hogy később kapjak magamról egy képet, legyen viszonyítási alapom. Pontosan ezért is vezetem a blogot. Ez mind nem panasz, csupán a jelenlegi helyzetemet örökítem meg, hogy mint fentebb írtam, később képet kapjak magamról.
Úgy érzem magam jó ideje, mint aki be van gyógyszerezve, lassult vagyok és érdektelen, meg zúg a fejem. Ötvenszer olvasok el valamit, de akkor is csak erőlködik az agyam, hogy értelmezze és kifejezni is percekbe telik a mondandómat. Semmire sem tudok koncentrálni. Kicsiben kezdett megint erősödni a vívódásom, szép csendben magamban, a külvilág semmit nem tud az egészről, mert erre vigyázok. Naponta zajlik ez a csata, de már annyira megtanultam rejtegetni, hogy simán elhiszik rólam, hogy minden oké. Beszélgetek, nevetek, tevékeny vagyok, de ez mind rögzült védekezés. Nem mondom, hogy mindig álca, mert vannak valóban jó óráim, sőt napjaim is, amikor valódi a felszabadultságom és ez kell is nagyon, mert ez tölti fel az embert és amúgy sem lehet csakis fos a helyzet. Akarni kell élni a jóval.
Az öregem kiszúrta, hogy befordultam és jött az elbagatellizálás, meg a lecseszés, rontva a helyzeten. Nem avattam be. Amúgy sem vagyok az a fajta, aki ki tudja és akarja adni a benne végbemenő érzéseket és gondolatokat (ez a blog kivétel, mert nem ember, aki előtt szégyellhetem magam a nyíltságomért), de az 'apámnak' pláne nem kötöm az orrára. Nem kell, hogy újabb fogódzót adjak a kezébe, amit cibálhat. Annyi minden van idebent, mégsem bírom kifejezni. Zsong az agyam. A napokban megint kétségbe vontam az elmém épségét, mert totál zavarodott voltam és úgy éreztem, hogy nem én irányítok. Olyan érzés kerülgetett, mintha növekedne bennem egy nagy feszültségbomba, ami veszélyes rám nézve is, mert nem tudtam mikor és hogyan fog felrobbanni, közben az zakatolt a maradék agyamban, hogy ártsak magamnak. Szó szerint bizsergett a fejem a feszkótól, legszívesebben ordítottam volna egyet teli torokból, csak jöjjön ki a nyomás. Egyiket sem lehetett, így a feszültség maradt és nőtt tovább, pedig bevetettem a zenét, a beszélgetést, az állatokkal való törődést, a tv-zést, netet, mindenfélét. Azóta is naponta forog az agyamban, amikor elborul, hogy ártsak magamnak, de egyelőre erősebb a józan eszem. Lehet játszani a "minden oké!" figurát, de meddig? Itt nem csak az a baj, ami 'itthon' megy. 'Apám' és a 'család' egy dolog, idővel biztosan feldolgoznám a viselkedésüket, meg talán valami kiút is van ebből a kiszolgáltatott és unalmas életből, lehet hogy élhetnék függetlenül is valami külső segítséggel, ezt még nem adtam fel teljesen. DE: van ez a nagy teher, amit óvodás korom óta hurcolok - csendben, mert hallgatnom kellett. Mikor megszólaltam egy-két (három?) éve, akkor is süket fülekre találtam. Rág minden nap, mert minden nap erősen hat az életemre és lassan folyamatosan átveszi az uralmat. Ráadásul ami eddig egyértelműnek tűnt, az már nem az, így pedig már végképp' nem tudom, hogy ki vagyok! Azt hittem, hogy végre megvan, de ezek szerint csak délibáb volt. Nem találom a helyemet a világban, de még saját magamban sem. Meddig lehet így élni? Komolyan kérdezem. Nem tudom, de egyre nehezebb. Ilyen közel régen voltam a szakadék pereméhez. Hálát adok Istennek, hogy mindig adott egy erősebb vállat és hogy itt vannak a barátaim, mert már nem bírnám. Nem érdekel, ha bárki idetévedve gyengének tart, vagy elítéli a negatív posztot, vállalom. A mai világban lassan tilos lesz kimutatni, ha szarul van az ember, kötelezően vigyorogni kell akkor is, ha belül káosz van, csak mert x számú ember megveti a másikat, ha baja van. Egyszerűbb elfordulni a másiktól. Ezért tart ott a világ ahol tart és hangsúlyozom, hogy nem általánosítottam, hiszen vannak empatikus és jó emberek elég sokan.
Már megint elkanyarodtam.
Legalább a blogomon had ne kelljen megjátszanom, hogy egyben vagyok, mert mindenhol azt teszem. Aki követi a hülye firkálmányaimat biztos megvan rólam a véleménye, amit nem csodálok, mert sok olyan van, ahol kipakoltam a szennyest, de pontosan azért van ez, mert 'élőben' nem ilyen vagyok, mindent elfojtok a környezetem előtt, pont ezért kell egy hely, ahol lerakhatok pár kg-t anélkül, hogy bárkire ráterhelném a magam kínjait. Aki pedig idetéved, az is szabadon eldöntheti, hogy elolvassa-e az adott posztot, vagy sem, szóval itt sem terhelek senkit.
Ismét hadakozik bennem a "nem csinálok tovább semmit!" és a "de igen, csinálod, mert seggberúglak, ha feladod!" Egyelőre az utóbbi oldalam vezet, csak sokszor befigyel a másik.
Most nem vagyok kórházban, de szinte ugyanazok történnek, mint 2012-ben. Megint majdnem minden sötét, minden feszültté tesz, nem megy a kaja (amennyi megy, azt leküldöm azért), az alvás, nincs kedvem semmihez (de most még nem olyan gáz a helyzet, mert megcsinálok dolgokat, 2012-ben nem ment), rossz gondolatok térnek vissza, nem bírok gondolkodni, koncentrálni és az önkontrollom is kezd csütörtököt mondani. Még ezen a téren is jobb a helyzet, mert a 2012-es mélyrepüléskor totál nullán volt. Ezúttal nappal még bírom, de estére 'elfárad' a 'fék' és nem működik, hiába erőlködöm. Ezügyben is hadakozik bennem a "fú, de gáz vagy, kapd már össze a tökeidet!" és a "nem érdekel, úgysem lát senki és nem lehet mindig, mindent lenyelni." A környezetem mit sem tud arról, ami zajlik bennem, meg amiken átmegyek az utóbbi estéken, de nekem elég az is, hogy én tudom és rohadtul szégyellem magam, magam előtt. :-D Annyiszor megfogadtam pedig már, hogy olyan leszek, mint régen, ez megy is egy pontig, aztán kudarc.
Tegnap este viszont nemhogy nem akadtam ki, de még nevetnem is sikerült, a Tesóm tett róla. Egyelőre jobban vagyok és annak örülök, ami van, mert nem tudom mit hoz a következő 5 perc. Nem mintha máskor stabil lenne a hangulatom, de mostanság durván instabil és ez nem csak a borderline számlájára írható, hanem a 21 éve kínzó dologéra is.
Na, egy csomó mindent nem írtam le végül, mert nem tudok koncentrálni, hogy megfogalmazzam a gondolataimat. Egy nagy gordiuszi csomó van az agyam helyén.
Más dolgok:
A lábam már majdnem oké, ezek szerint nem repedt el az ujjam, csak megzúzódott, szóval mákom van. Már csak akkor fáj, ha behúzom "ökölbe", úgyhogy ez már rendben lesz.
Lesz elektromos mopedem. (Úgy látszik a kerekesszék 'megedzette' az öreget, mert eddig tiltakozott minden segédeszköz ellen.) Használt, de működik és ez a fő. A szomszéddal jóban van a faterom és ő állítólag kap újat, a mostanit pedig felajánlotta nekem, mert tudja, hogy drágák. Rendes tőle. Most le van amortizálva, mert a Feri bá' elfelejtette, hogy töltőn van és elindult vele. :-D Megszerelteti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése