Végre elindultam

az úton, amire már nagyon régen rá kellett volna lépnem, csak sok akadály volt előttem. A legnagyobb én magam voltam és a környezetem, amiért nem fogadtak el, valamint a tudatlanságom a témában és az anyagi helyzetem. Éreztem, hogy most már lépnem kell, mert tényleg az életminőségem és maga az életem volt veszélyben az állapot miatti depresszióm mértéke miatt. A legalját megjárva elkezdtem erőt gyűjteni, ezzel párhuzamosan pedig informálódni, merre is induljak segítségért, mert tudtam, hogy tennem kell valamit. Évekig tartott a felkészülés, magamban, aztán eljött a nap, ami egyszerre ígért megkönnyebbülést és esélyt arra, hogy a környezetem (főleg apám) visszalök oda, a mélybe. Mikor eléálltam már felkészült voltam az esetleges pofonra. Meg is kaptam és hiába készültem fel rá, fájt. Nem mutattam ki neki, de ekkor megint depresszió következett, viszont elhatároztam, hogy nem fogom feladni és gyenge sem leszek. Sikerült kapcsolatbalépnem egy pszichiáterrel, igaz ahogy sejtettem és ahogy olvastam, a pénztárcámba valóban rendesen belenyúl, viszont vagy ez, vagy tovább süllyedek a 20 éve hurcolt teher alatt és belefulladok ebbe a fullasztó és a megfelelési kényszer miatti erőfeszítés verejtékével, az elnyomottság miatti feszültség és depresszió könnyeivel átitatott jelmezbe. Ideje, hogy ezt leszaggassam magamról. Már az is jót fog tenni, ha megerősítést kapok a szakembertől, lesz papírom arról, hogy valós ez az állapot, nem vagyok kattant, mert a faterom elmebetegnek gondol és nem is fogad el. Meg akarom próbálni leginkább magam miatt, mert magam miatt kell jobban lennem, nem azért, hogy kicsikarjak belőle olyat, amit másképp' meg sem tenne, az elfogadást. Örülök, hogy annyi év után meg tudtam tenni az első lépéseket és elindulhat idebent a rendrakás, legalább részben.

Más téma:

A házfelújítás most megállt, a Krisz most máshol is dolgozik. A múltkor, mikor itt volt, elcseszte a villanyt a fürdőszobában is, meg a hátsó kertnél is, meg a teraszvilágítás is pislákol. Mondtam az apámnak, hogy nem lesz jó vége, inkább hívjon szakembert, akkor hallgatott is rám, de úgy tűnik valójában ment a maga feje után és mégiscsak rábízta a Mekk Elekre.

A futóműveimmel nem vagyok jóban mostanság. Nem tudok felállni, csak ha karból feltolom/valamibe kapaszkodva felhúzom magam. Néha sikerül felállni rendesen is, de akkor egyből kimegy az erő a lábaimból és összecsuklanak. Ha az előbbiek szerint állok fel, akkor marad bennük annyi erő, hogy egy ideig tudok állni és járni is tudok több métert.

Megrendeltük a macskakennelt. Ha legyártották, akkor a Krisz elhozza nekünk és itt majd 3-an összeállítjuk.

A napokban megint sírva röhögtem. :-D Nagyon kellett már egy igazi nevetés.