Here I am :-P

Próbálom nagyjából sorban leírni a dolgokat, de a csapongó fejem úgyis megy majd maga után. Nehezen álltam neki bejegyzést írni, napok óta halogattam, mert nincs kedvem semmihez.8.-án elköltöztünk. Aznap már nem álltam neki kipakolni itt, hulla voltam. Másnap újult erővel nekiálltam a nyolcvanezer dobozt kiüríteni. A végén már untam, de legalább lekötött. Ez nem egy ovis szobája :-D A maci fontos emlék, mindig ott van, a repülő meg a gyűjtemény egy tagja, csak jól nézett ki az égszínkék ágytakarón.

A hely csendes, jó a levegő, pár szomszéddal már megismerkedtünk. Tök zsír, itt cirkálnak a repülők sűrűn, hol permetező, hol sétarepülő, hol magán kisgép, hol utasszállító. Helikopter is jár. Maga a paradicsom nekem. :-D A neten olvastam, hogy 3500 ft a sétarepülés a szomszédos településen, 5000-ért meg már vezethetjük is a kisrepülőt. Előtte a földön elmondja a pilóta a dolgokat, meg ha kell, belenyúl a kormányzásba, de kis ideig mi vezethetjük a gépet. Erre fáj a fogam. ;-)) Most a nyáron kipróbálom. Építettünk egy kutyafuttatót apámmal, de a kutyák nem akarnak bennemaradni. Ez az - bár, elég szar a kép:

A fák direkt kerültek bele, hogy árnyékot adjanak.
Szedtünk egy vagon cseresznyét. Vicces volt, apám alacsonyabb, azt' nem érte el a magasabb ágakat, ott ugráltam, hogy lehúzzam neki. :-D
Ilyen a kilátás a kapuban állva:

Amióta itt lakunk, alig telt el olyan nap, hogy az öregem ne idegesített volna fel.

Életkedv 0, a 'dolog' is kínoz, ezen a területen is kapom az ívet. Nem baj, most már nem tagadom meg magam mások kedvéért. Én mikor fogok élni? Mikor már meghalnék? Lószart! Most már annak is kell érvényesülni, ami nekem jó. Eddig úgy éltem, hogy megfeleljek a "normáknak" (ki dönti el, mi normális és mi nem?), meg a környezetemnek. Főleg apámnak nem fogok megfelelni, ha még annyira sem tisztel, hogy ne úgy beszéljen velem, mint egy kupac kutyaszarral, mindenért ordít, hiába kérdezek, mondok valamit rendesen. Ha szólok, hogy ne ordibáljon, mert én rendesen beszélek vele, azzal jön, hogy leszarja, ő az apám, nekem kell csak tisztelni és kuss. Ilyenkor vagy legyintek, mert semmi értelme vitázni egy nárcisztikus, egoista emberrel, vagy úgy felmegy a fos az agyamba, hogy elszáll és visszaordítok. Gátlás nélkül tapos bele az emberbe és fel sem tűnik neki. Ha szólsz, megsértődik. Terel, ha szembekerül a hibájával, képtelen a belátásra. Én mindig figyelmeztetem, hogy jól terel, meg nem hagyom, hogy elnyomjon, az ápolatlansága is nagyon zavaró, persze védekezésül támad. Nem köt hozzá semmi, mindent kigyilkolt belőlem.

Az állatok nagyon jól érzik magukat. Első naptól felszabadultan viselkednek, csak a macska sokkolt pár napig, de már ő is a régi. Majd lassan jön az új családtag is, a Gabi macskája - a legutolsó képen ő van.

Jobb az étvágyam, gondolom a más levegő megteszi a hatását, de a súlyom most sem változott.

Magamhoz képest sokat mentem, sokat is tettem-vettem, kapáltam, kutyafuttatót építettünk, füvet nyírtam, gyümölcsöt szedtem, faluba járkáltam le majd' naponta - fáj a lábam, de nem tudok itthon ülni - és belobbant a kórság, a térdeim nagyon fájnak, 2× akkorák, mint kéne, a könyököm, bokám, csuklóm szintén mintha kalapáccsal lenne szétverve. Most le kell állnom, ami nehéz, mert az a fajta vagyok, aki nem tud megülni. Most nem mászkálok majd, fék behúz, mert ha tovább hajtom magam, tovább gerjed a fos és nincs kedvem kórházlátogatáshoz valami szervi gyulladás miatt. Így is átterjedhet, de ha provokálom, nagyobb az esély. Ha szerencsém van, akkor megállapodik az ízületeimnél, meg a mellhártyámon, azon már rajta van jó ideje és nem tágít.

28.-án megyek a havi kontrollra a háziorvoshoz.

Úgy látom szürkehályog van a kutyám mindkét szemén. Nekimegy ennek-annak, meg van hogy az ételt, vizet meg kell neki mutatnom, a székre is felugrik, de leugrani nem mer, szólongat, hogy vegyem le. Majd visszük dokihoz, ha lesz pénz. 13 éves, persze hogy előjönnek már neki gondok.