Mókus

Megjártam ma a pszichomókust. Egyhete felkeresett egy gyerekkori barátom, de nem tudnám tartani vele a kapcsolatot, sok olyan emlék tört rám a felbukkanásával, amikre nem akarok emlékezni. Mindig is nyomasztott, ha eszembejutottak a múltbéli dolgok, ezért inkább másra gondoltam olyankor. Időnként eszembejutnak, ha valami előhívja őket, ezt nyilván nem lehet kivédeni. A Miki semmiről sem tehet, de ahogy azokat az időket idézi, jön más is, amiket nyomtalanul el akarok felejteni, amiknek senkivel sem volna szabad megtörténniük. Eddig még a pszichiáternek sem említettem konkrét dolgokat, nehogy belemenjünk a témába, nem véletlen' nem beszéltem senkinek 18 évig. Annyit tud, hogy volt egy sötét időszak, de semmi részletet. Az a gazember egy életre eltorzította az énképemet, nem tudom ki vagyok, csak hogy valami egyre jobban a hatalmába kerít, de nem tudom mi az. Undorodom az emlékfoszlányoktól, undorodom saját magamtól is. Örülök a Mikinek és hogy nem felejtett el, de nem tudok elvonatkoztatni, hozta magával azokat az emlékeket. A mai nap mérföldkő, mert először részleteztem - nagyjából - azokat a dolgokat, amikre kényszerített az a f@$zkalap és hogy milyen vonzatai lettek. Szerencséje, hogy már nem él, különben már elbántam volna vele, kapott volna Anyu és a húgom bántásáért, meg amiket velem csinált. Tömény gyűlöletet és undort érzek, ha eszembejut. Kicsomagoltuk valamelyest a témát a pszichodokival, de így sem végeztünk, az sok lett volna, szóval majd máskor folytatjuk. Az ideg rángatott, a tenyeremről-talpamról folyt a víz és hányingerig felfordult a gyomrom, jött a fulladás is. 18 évig el volt temetve bennem minden, most pedig pár nap alatt felfordult a szunnyadó mocsok, de majd kiderül, hogy az idő nekem dolgozik-e.