Gáz van

Most biztos nem leszek népszerű, mivel nem pozitív dolgokról fogok írni, de ez is én vagyok, csak ez a felem egy ideje szunnyadt és még most is próbálok felülkerekedni rajta. Nem szoktam sem elhagyni, sem szánni magam, sem panaszkodni és most sem teszem, csak érzem, hogy megint nem kerek a világ. Sosem az, csak általában az a szemüveg van rajtam, ami a jó dolgokat nagyítja fel.
Eddig nem akartam erről írni, mert azt gondoltam átmeneti, jelentéktelen állapot és nem kell vele foglalkozni, de ahogy telik az idő, érzem hogy tényleg gond van és hogy nem csak a borderline ügyködik. Támad a depresszióm megint, pedig jó ideje az én kezemben volt a gyeplő. Megint közeledem a gödör aljához, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne érjek le a fenékre. Mindent bevetek és mégis egyre gyakrabban telepszik rám az a súly, amit alig bírok és amivel szemben néha össze is rogynak a lábaim. Van, hogy hiába minden figyelemelterelés, beékelődnek a figyelmem középpontjába a kínzó gondolatok és szinte érzem, ahogy darálják le a lelkivilágomat. Persze ilyenkor méginkább próbálok valamit találni, ami terel. Van, hogy szinte megbénulok és mintha lassított felvétel lenne a világ is, meg én is, közben rámereszkedik egy búra, amin át nem jut el hozzám semmi kintről. Bebörtönöz. Egy ideje beférkőznek olyan dolgok is a középpontba, amik enyhén szólva nem jól hatnak rám és ugyan még mindig a jóra igyekszem fókuszálni, a rossz egyre nagyobb teret próbál elfoglalni magának.
Zsong az agyam. Csomó minden futkosik benne és nem bírom szétválogatni őket. Totál össze vagyok zavarodva, mert ugyan még tevékeny vagyok és igyekszem ellentartani annak az erőnek, ami le akar rántani, mégis van egy felem, amelyik nem tudja meddig bírja a dolgokat, meddig tudja a napos oldalt meglátni, meddig tud nevetni, meddig marad meg az érdeklődése dolgok iránt, egyszóval meddig bírja egyben tartani az egészet, vagyis engem. Nehéz kifejezni, ami belül van. Van egy felem, ami örök optimista és emiatt képtelen szétesni is, mert ez összetartja és feltölti, ami ad egy biztonságérzetet, aztán ott van az a felem, ami képtelen egészében látni a dolgokat, úgy érzi egy nagy káosz van bennem és körülöttem is, meg hogy nem bírja kontrollálni sem a gondolataimat, sem a történéseket. Baromira kusza minden. Mintha bezuhantam volna egy sötét verembe és ugyan látom a peremét, az túl magasan van és a fényből is kezd lassan, de biztosan egyre kevesebb eljutni hozzám. Nem vagyok kétségbeesve, mivel már jópárszor sikerült ebbe a remek állapotba kerülni és mindig volt holnap, mindig erőre kaptak a lábaim is, hogy felálljak és hogy továbbvigyenek és a vállaim is, hogy cipeljem a dolgokat. Nyilván ezúttal is lesz holnap, csak nem tudom hányszor tudok még kimászni a veremből. Vannak dolgok, amik olyan teherként kapaszkodnak rám, hogy egyre nehezebb nem véglegesen összeroppanni alattuk. Kívül nyilván tartom magam, de belül folyamatos harc zajlik, időnként üvöltök is dühömben és tehetetlenségemben, ahogy a csövön kifér, persze ezt is csak magamban, aztán vannak olyan gondolataim is, hogy néha megijedek attól, hogy egyszer elszakad az utolsó szál, ami féken tart és olyat teszek, amit nem csinálhatok vissza. Józan fejjel tudom mi helyes és mi nem, az Istenhitem is jelen van, a felelősségem is azokért, akik kedvelnek, vagy szeretnek, ám el tud borulni az agyam annyira, hogy nem látok mást, csak azt az utat, amit nem szabad választani. Mindent beleadok, hogy továbbra se térjek le a helyes útról.
Rászántam magam, hogy sok idő kihagyás után visszamenjek a pszichodokihoz. Tegnapelőtt felhívtam és kértem volna időpontot, de először egy köszönni, bemutatkozni és elköszönni képtelen diszpécserhez volt szerencsém, aki azt mondta 2 óra után keressem a dokit, aztán hiába csörgettem többször, senki nem vette fel. Azóta is kajtatok utána telefonon, de kb. lehetetlen elérni. Ma sem sikerült. Holnap újrapróbálom, elvileg délelőtt bent lesz a kórházban és hívhatom. Persze mire felemeltem azt a rohadt telefont, napokig dilemmáztam, billegett a mérleg nyelve ide-oda, mert az egyik felem nem akarta belátni, hogy szükség van rá és stresszelt miatta, dühítette az a tudat és érzet, hogy nem bír megküzdeni a dolgokkal szaki nélkül, viszont a másik felem érzi, hogy mégis szükséges. Teljesen idióta vagyok már, minden idegesít, feszélyez. A szociális fóbia is durvább fokozatra kapcsolt, mert az oké, hogy személyesen nem bírok sokáig emberek közt lenni, de hogy egy telefonos beszélgetés kezdeményezése is ekkora stresszt okozzon, az durva. Ráadásul ha EZ ilyen nehezen ment, az méginkább az lesz, amikor a dokival személyesen kell leülnöm beszélni, pláne csupa olyan dologról, amik magánügyek, meg alapból sem vagyok egy kitárulkozós fajta (csak írásban és itt sem mondok ki mindent), viszont nyilván muszáj, mert csak úgy tud segíteni. Fogalmam sincs mi van, csak azt érzem, hogy káosz van bennem és körülöttem is. Lesz mit átbeszélnem a dokival és ideje már azt is tisztába rakni, ami óvoda óta kísért és amit nem tudok hová tenni. Időről-időre a felszínre tör valami, amivel nem tudok mit kezdeni és összezavar. Egy időben jó mélyre is taszított, szóval semmi kedvem újra lecsekkolni azt a szakadékot.
A hangulatom is megint olyan mostanság, mint az időjárás. Percek alatt képes vagyok a totál lelkesből élesváltani az érdektelenbe, a fene nagy életkedvből a 0-ás szintűre, aztán itt vannak a feszült napok, amik alatt felcsattanok kb. mindenen, hülyeségeken is, stb. Egyik percben tervezek, következőben nincs jövőképem, de totál nincs. Egyik percben optimistán látom a jövőt, következőben maga a pokol rajzolódik ki előttem. Egyik pillanatban fel vagyok pörögve, beszélgetek, nevetek (gyakran könnyezésig), szórakoztatom a környezetemet, következőben befordulok, szótlanná, érdektelenné válok. Nappal mindent bevetek a figyelemelterelésre, tegnap is magamraerőltettem a kimozdulást, estére viszont elfáradok és elönt az a sokminden, amit napközben tuszkolok félre a figyelmem középpontjából. Most már minden este rámzuhannak a dolgok és ugyan még teljesen nem zúznak össze, de befásulok alattuk és lesek ki a fejemből valami félig éber, félig gép módban. Gyakran már majdnem könnyezni kezdek az egyre erősebb feszültségtől, holott nem is akarok, viszont legalább még van erőm visszafogni. A gáz csak az, hogy ilyenkor mindig idő kérdése a teljes összeomlás.
Szükséges tehát, hogy mondjon valami okosat egy szakavatott személy, egy pszichodoki. A Tesóm is segít, legfőképp' miatta van motivációm dolgokra, meg amíg Neki segítek, addig hasznosnak is érzem magam + terel a magam bajairól is. Eddig helyrerántottam magam, de most nem látom merre tovább. A fater is küldi belém a rúgásokat, de igyekszem lepergetni magamról, mert annyit sem ér, hogy felvegyem.
Tele vagyok feszültséggel, dühös vagyok magamra is.
Remélem nem fog túl sokáig tartani ez az időszak.