Házügyben semmi biztos nincs. Az öregem a sírba tesz, vacilál a házon. Megkapta a tulajdoni lap másolatát, megnyugodott, hogy valóban azok a tulajdonosok, akikkel találkozott, szóval visszatáncolna. Igen ám, de rohadt messze van, eddig ez is a baja volt, most meg már mindegy neki. Áááá! Baromi idegesítő, hogy ennyit totojázik mindig, mindenen, de ebben a helyzetben főleg luxus bizonytalankodni. Mondom neki, hogy menjünk egy albérletbe, de ő mindenáron meg akar venni egy házat. Oké, de fogy az idő, aztán ha nem talál, akkor leshetünk. Ami most függőben van, az is veszélybe kerül ha tököl, mert nem fognak rá várni a hirdetők. Azt hiszi, hogy mindig, minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Hogyne! Majd az egész világ úgy ugrál, ahogy ő fütyül, mi? Nem egészen és erre piszkosul be tud rágni. A másik az, hogy neki soha semmi nem jó. Most is mindegyik házban, meg helyben talál kivetnivalókat. Mondom neki, hogy így soha az életben nem jutunk előrébb... Mindegy, téma lezárva, mert agybajt kapok az egésztől.
A hangulatom érdekes. Egyelőre csend van, viszont nagyon instabil a kedvem, naponta többször tör rám ok nélkül valami kirobbanó jókedv, röhögök is, de ez aztán hamar átvált letargiába. Egyik percben minden jó, már túl jó is, aztán a következő pillanatban üres leszek, vagy fos gondolatok cikáznak az agyamban. Nem csak a kedvem ilyen. Egyik percben szeretek, következőben semmit nem érzek, vagy ami mégjobb: egyszerre érzem a kettőt, egyszerre kötődöm és löknék el valamit/valakit magamtól. Zavar az is, hogy nem tudom ki vagyok. A múltkor semmi kedvem nem volt erről írni, most sincs, de inkább leteszem már ezt a súlyt is ide. Na, ez a másik, itt van az érdektelenség is, megint ereszkedik le az a törhetetlen üvegfal körém, amin át látjuk egymást a külvilággal, de én nem merészkedem ki és befogadni is egyre nehezebb megint. A múltkor ráeszméltem, hogy fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok. Hosszú évekig ez volt a helyzet, bár valami derengett. Egyszer aztán rátalálni véltem magamra, minden összeállt, megértettem sok dolgot és tök jó érzés volt végre azonosulni magammal. Igaz, az marcangolt, hogy nem fedhetem fel, de mégis megkönnyebbített, hogy legalább tudom mi nyomasztott annyi évig sejtelmesen, végre minden körvonalazódott és tudom ki vagyok. Kezdetét vette egy olyan állapot, amiben egyszerre voltam könnyedebb és leterhelt (...). A magammal vívott harc már ovis korom óta folyik, vannak emlékeim arról, hogy hogyan is tekintettem magamra és jó volt rájönni, hogy megvan az ok, meg a kiindulópont. Ez a harc folyamatos, szó szerint, mert minden pillanatban érzem, hogy nem találom a helyemet még magamban sem! Azt hittem, hogy megtaláltam, erre a múltkor, mikor szokás szerint jöttek a gondolatok, hogy szeretnék önmagam lenni, meg hogy ki vagyok?, akkor jött egy erős bizonytalanság és ez ráébresztett, hogy mégsem vagyok biztos abban, amit eddig gondoltam. Ezt hogyan fejezzem ki? Olyan, mintha 2 éntudatom lenne és azok hadakoznának. Adott az, amelyiket mindig mutatnom kellett kötelezően a világ felé, mint önmagamat és adott az, aki érzésem szerint vagyok. Utóbbi folyamatosan küzd, hogy kilépjen végre a másiknak az árnyékából, majdnem sikerült is neki elpusztítani, amitől végre kezdtem is jobban érezni magam, mert úgy éreztem, hogy végre megvan a valódi énem és hogy végre érvényesülhet, erre "feltámadt" az a számomra idegen oldalam, akivel nem tudok azonosulni, meg aki dominált mindig, mivel elvárták, mégis azon kaptam magam a múltkor, hogy próbálok vele megbékélni, próbálom elfogadni, hogy az vagyok én, sőt, próbálom megszeretni, persze nem önimádatról van szó, az távol áll tőlem, csak barátkozni vele, de nem jött be, az utálat újra átvette a főszerepet és nem is értettem, hogy hogyan jutott eszembe foglalkozni azzal, aki nem én vagyok. Teljesen összezavarodtam. Nagy káosz zsong a fejemben is, meg a lelkivilágomban is, amiért megrendült a magamról alkotott kép, mivel végre tudtam ki vagyok, legalábbis azt hittem, hogy tudom és most puff neki, ezek szerint délibáb volt és mégsem az vagyok, akinek érzem magam, de az sem vagyok, akivel hadakozom, szóval teljes a homály. Ez így zagyva, nem tudom jól kifejezni. Őrjítő, hogy nem tudom ki vagyok és hová soroljam magam. Ez is a borderline számlájára írható vajon? Adja a Jóisten, hogy csak az okozza, mert ha nem, akkor még annál is nagyobb gondok vannak. Semmit nem tudok, csak hogy nagyon kényelmetlen így a lét. Pszichodokihoz kellene visszajutnom, hogy tegyünk rendet idebent és mondja meg, elment-e a maradék eszem is, vagy az alap gond indult be és az egyik "mellékhatását" élvezhetem, de miután a testi kórságokat érintő kontrollokkal is megcsúsztunk, mert az öregem "soha nem ér rá", így mit várok? Mindegy, próbálok ellenni, ahogy eddig, aztán majdcsak eljutok a pszichodokihoz. Nem tudom, hogy mi ingatott meg. Lehet, hogy valami régi dolog? Mára virradóan a pedofil mocsokról álmodtam, pedig nem szoktam rá gondolni, csak ha valaki olyasmit hoz fel. Gyerek voltam, Anyám nem volt otthon és néztem ki az ajtó ablakán az udvarra. Sötét volt, csak az utcai lámpák fényében láttam meg, hogy valaki bejön a kapun. Tudtam, hogy az a mocsok az, pedig csak a sziluettjét láttam. Jött a ház felé és én féltem. Odaért és valamit dumált, de nem tudom mit, majd a következő pillanata az álomnak, hogy ocsmányságokat mond és ocsmányságokra kényszerít. Nem éltem át az álomban újra, de azt az erős megalázottságot tisztán éreztem, majd a következő képkocka az, hogy állok a szobában, de már a mostani életkoromban és zokogok, már a végén hangosan, kontroll nélkül, az a gyökér meg azt mondja, hogy mocskos vagyok és az is maradok. Mikor már fulladoztam kb. a bőgéstől, akkor ijedtem fel az alvásból. Jó szar volt, nem is tudtam visszaaludni egy darabig, pedig mondtam magamnak, hogy nyugi van, csak álom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése