Féllábbal az utcán vagyunk, mert még mindig nincs megoldva az új lakhatás, viszont hozta az öregem a hírt, hogy az Éva kipaterolt minket, mivel el akarja adni a házat. Nagyszerű, hogy azért az utolsó pillanatban minket is tájékoztat... Persze fogalma sincs arról, hogy a ház egy romhalmaz, mert "apám" hiába mondta neki, inkább homokba dugta a fejét, nem akarta hallani és mivel Kanadában él, nem járkál oda a házhoz, nem látja. 7.000.000-ért akarja eladni. Szerintem kb. 500.000-et ér a jelenlegi állapotában. Persze felajánlotta nekünk, hogy vegyük meg, de gondolom csak azért, mert a törvény kötelezi. Egyrészt az életben nem lesz 7 milkánk, ezt ő is tudja, másrészt ha lenne sem maradnánk ott. Közölte, hogy tavaszig nem akar várni, mert a leendő vevők már költöznének. Mondta "apám", hogy mondta neki, hogy a ház életveszélyes, így nem fognak beköltözni, meg el sem adhatja, de állítólag az Éva meg sem hallotta, szóval hamarosan költöznünk kell. Nem ez a gond, mert mindenképp' elmentünk volna, ezért is keresgélünk albérletet, de elvileg télvíz idején nem cseszhet minket az utcára, a moratórium miatt. Szerződésünk is van. Mondjuk ki tudja? Lehet, hogy kitehet. A másik az, hogy heteken belül necces találni valamit, de nem lehetetlen szerintem. Az öregem bunkózik velem napok óta, biztos a front beüt neki, ez a hír most rátesz, de én megmondtam neki már mikor, hogy ne csak én üljek a neten, ő is keresgéljen! Mindent elodáz, aztán meg kapkod, mikor forró a talpa alatt a talaj, hihetetlen. Pár hetünk van találni valami kérót. A Karácsony most sztornó, arra nem tudunk készülni. Nem adom fel, optimista vagyok, hiszem hogy találunk lakhatást. Istenben bízom. Belevetem magam mégjobban a keresgélésbe. Azt mondta "apám", hogy van egy ház nem messze a mostanitól, amit ki szoktak adni, jelenleg nincs benne lakó, megpróbálja a tulajjal megbeszélni, hogy adja ki nekünk. Ha nem adja, akkor messzebbre kell költöznünk, ahol olcsóbbak az albérletek, meg a házak, mert majd elvileg veszünk egyet, ha összejön rá az összeg. Addig viszont albérletbe kell mennünk.
Úgy szép az élet, ha zajlik...
A jó hír:
Hétfőn mehetek haza. Az öregem mondta, hogy kerít dobozokat, zsákokat, szóval mikor hazamegyek, kezdek is hozzá a pakoláshoz. Biztos kellene még degenerál... izé... regenerálódnom, de majd megosztom a dolgokat, pihenőkkel rámolok. Deja vu... 5 éves korom óta ez megy. Már fel sem húztam magam és meg sem lep, csak kínomban röhögtem egyet, hogy má' megin' költözés. Jó, amúgy is mentünk volna, de nem a tél közepén és Karácsony előtt, meg ettől függetlenül tragikomikus, hogy ennyit vándorlunk. Mindezek ellenére örülök, hogy hétfőn szélnek eresztenek. Nem vagyok topon, de szarból nem lehet várat építeni. Amennyire lehetett, helyrepofoztak. Remélem, hogy a költözéssel járó sok teendő nem ránt vissza, a stresszt meg igyekszem kerülni. Arra gondolok, hogy minden rendben lesz; ahogy eddig is megoldottuk, most is menni fog. Remélem, hogy ha elkerülünk egy rendes, biztonságos lakásba/házba és ezzel a stressz jórésze is csökken, akkor az állapotom is jobb lesz, vagy legalább nem romlik olyan gyorsan. Igyekszem most nyugodt lenni, mert nem eshetek vissza abba a rossz állapotba, márpedig a stressz hamar megteszi a hatását. Most az egyszer önzőnek kell lennem és a javulásomra kell fordítanom minden figyelmemet és energiámat.
Tegnap este megint volt egy erős rosszullétem, gondolom a fronttól, meg lehet, hogy stresszeltem, ha nem is tudatosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése