7. ülés

Ma visszatekintettünk oda, hogy már tudjuk, hogyan működik a védekező oldalam és hogyan tudja a racionális felem a figyelmét külső tevékenységekre terelni, amikor a védekező oldalam fiktív vészhelyzetet játszik le. Ma egy lépéssel tovább mentünk; a "miért?" kérdését jártuk körül.

​Eddig a racionális oldalam azzal foglalkozott, hogy figyelemeltereléssel kioltsa a védekező módomat, most azonban azt vizsgáltuk meg, honnan veszi a védekező oldalam a 'vészforgatókönyveket'. Nem véletlenszerűen riaszt, hanem olyankor, amikor valami a környezetemben, vagy a gondolataimban 'aktivál' egy régi mintát.

​A doki azt kérte, hogy amikor legközelebb a védekező oldalam vészhelyzetet vetít (és tudom, hogy esetenként az nem valós), ne csak tereljem el a figyelmemet, hanem a racionális oldalam tegye fel azt a kérdést, hogy mi az az alapvető hiedelem a védekező oldalam forgatókönyve mögött, ami miatt azt hiszi, hogy épp' veszélyben vagyok? Ez a kérdés állítólag már nem a szorongás csillapítása, hanem a szorongás forrásának 'leleplezése'. Azt a feladatot kaptam, hogy amikor észlem a szorongást, a racionális felem ne csak kapcsoljon ki valamilyen figyelemeltereléssel, hanem nevezze nevén a védekező énrész aktiválódásának okát, pl. „most épp a kontrollvesztéstől fél”, vagy „most épp a megfelelési kényszer miatt riaszt”.

Kérdezte a doki, hogy a legutóbbi ülés óta sikerült-e megőrizni a tudatosságomat, vagy volt olyan pillanat, amikor a védekező mód erősebb volt a tudatos énrészemnél, mire azt feleltem, hogy sikerült tudatosnak maradnom. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a védekező énrész már nem mindig 'tudattalanul' irányít. Mondta, hogy mivel már tudom alkalmazni a tudatosságot, magyarul amikor a racionális énrész megfigyeli a védekező énrészt, akkor már nemcsak azt látja, hogy mi készteti védekezésre, hanem azt is, hogy miért.

Kérte a mókus, hogy amikor legközelebb észlelem, hogy a védekező énrész bekapcsol, a racionális ne csak azt mondja, hogy „ez nem valóság”, hanem próbálja megfogni, mitől tart, mitől akar megóvni.

Összegeztük, hogy mostanra a tudatos oldalam:
- esetenként már felismeri a védekező énrész riasztását
- esetenként már képes felülírni azt

Kérdezte a doki, hogy volt-e olyan konkrét élethelyzet a legutóbbi ülésünk óta, ahol a védekező énrész bekapcsolt és a racionálisnak még nehéz volt elválasztania a fiktív vészhelyzetet a valóságtól? Mondtam, hogy volt. Dörömböltek az ablakon és ettől beflasheltem a régi élményeket, ahányszor erőszakosan be akartak jutni hozzánk. Bekapcsoltak az ilyenkor szokásos fizikai reakciók és kellett egy kis idő, mire a racionális részem érvényesült és ezzel együtt tudatosult bennem, hogy mostmár nem akar nekünk ártani senki.
A parancs a szokásos volt: lapuljak meg csendben, de legyek éber és készüljek az erőszakra is.
Azt mondta erre a mókus, hogy ez a trauma-reakció legtisztább formája volt és mivel itt egy valós külső ingerről volt szó, érthető, hogy azonnal a védekező énrészt aktiválta. Rávezetett, hogy ez a „lapulj meg és legyél éber” parancs az elfojtáshoz is kapcsolódik, ugyanis amikor a dörömböléskor „lehalkítom” magam, hogy ne vegyenek észre, úgy „hallgattatom el” a fájdalmas emlékeket és érzelmeket is. Amikor a védekező énrész véd (ami régen életmentő volt), azzal együtt „befagyasztja” az érzelmeimet is, ugyanis a „legyél éber” parancs miatt nem tudok ellazulni, mert az idegrendszerem azt hiszi: ha ellazulok, oda a biztonság, a kontroll. A belémnevelt szégyenérzeten kívül tehát előbbiek is érzelemelfojtásra késztetnek. Visszajelezte a doki, hogy amikor a dörömbölés után a tudatos részem átvette az irányítást, az nemcsak azért fontos, mert a szorongást sikeresen kezeltem, hanem az elfojtás szempontjából is lényeges, mivel ahogy a racionális felem tudatosította, hogy nem akart nekünk ártani senki - ezzel azt üzenve a védekező énrésznek, hogy a veszély elmúlt és a meglapulás már nem szükséges -, így el fogok jutni oda is, hogy a racionális oldalam tudatosítja: már az elfojtásra sincs szükségem, mert biztonságban vagyok és jogom is van az érzelmek megéléséhez.

Kérdezte a doki, hogy a tudatos oldalamnak mennyire volt nehéz abban a konkrét esetben (a dörömböléskor) felülbírálni a „lapulj meg” parancsot, mire mondtam, hogy nem volt könnyű, de sikerült. Azt jelezte vissza, hogy természetes, hogy nem ment egyszerűen, mivel a védekező énrész ilyenkor az életemért küzd - egy olyan múltbéli életért, ami esetenként szó szerint a túlélésről szólt.
A védekező énrészben valami ilyesmi program fut: „ha cselekszel/megmutatkozol/érzelmet mutatsz, akkor megtorlás vár/meghalsz.” (Ez a múlt parancsa).
A racionálisban ez a lemez pörög: „Most biztonságban vagyok, a múltbéli veszély elmúlt.” (Ez a jelen valósága).
​A nehézség abból fakad, hogy a racionális oldalamnak le kell győznie a saját 'biológiai vészjelzőjét', ami egyfajta 'agyi átvezetékezés', ez kőkemény munka, de állok elébe ennek is.

Azt a házit kaptam a hétre, hogy figyeljem meg, milyen más parancsokat ad még a védekező énrész? (pl. „ne bízz senkiben”, „ne mutasd ki az érzelmeidet”, „mindent egyedül oldj meg”, stb.).

A következő (8.) ülés állítólag lezárja az 1. szakaszt ("feltérképezés és stabilizáció"), aztán a 9. ülésen már a következő szakaszt ("sémák átírása és kognitív munka") kezdjük.

Ma Baján voltunk

ügyet intézni, de így legalább kimozdulhattam. Mennénk már Szegedre, a Vadasparkba, de mivel jön megint a kánikula, ezért várnunk kell. Miután végeztünk az ügyintézéssel, beültünk kajálni a kínaiba és kicsit sétáltunk is. Mivel kocsival vittek minket, így a székemet nem kellett vinni és így legalább újra a réginek éreztem magam, aki a lábain jár. Kb. 100 méteren még elvisznek és örülök neki! Nem érdekel, hogy annál tovább nem, arra koncentrálok, ami megmaradt és töltekezhetem abból is, hogy volt idő, amikor bármeddig elvittek. Vannak, akiknek ez sosem adatott meg, úgyhogy értékelem, ami jutott nekem. Kicsi a világ, ugyanis ahogy sétáltunk, egyszercsak odalépett hozzánk egy volt osztálytársam, az Alex. Eldumálgattunk, mert jóban voltunk a suliban is. Azt mondta, ott lakik Baján, szóval meglehet, hogy máskor is összekoccanunk véletlenül, bár én ritkán járok ott. Nem volt egy érdekfeszítő program ez az átutazás, de az itthonrohadásnál mégiscsak jobb volt. Hazafelé jövet majdnem belénkcsattant valami kettyós, nem rajta múlt, hogy nem történt meg, hanem az Éván (Attila felesége vitt minket).

Az utóbbi napokban nem vagyok jól (ma jobb napom volt, ezért tudtam elmenni Bajára), de nem is vészes a helyzet. Számítottam erre, mivel olvastam, hogy nagyon megterhelő lesz az erős felmelegedés. Annyit tudok tenni, hogy csak azt csinálom, amit muszáj, egyébként pedig pihenek és akkor talán nem kap majd el komolyabb rosszullét.

Agyalok egy újabb novellán, körvonalak már vannak. Viszket a kezem és az agyam, írnom kell, meg lehet, hogy rajzolni is fogok megint, illetve a zeneírás felé is kacsintgatok, újra. 😁 Lehet, hogy pörgés jön, mutatja ez az alkotóvágy is, meg egy ideje Duracell nyúl üzemmód van: a napokban 2 teljes napig nem aludtam, a végén már halluztam, meg baromságokat csináltam (pl. a kést beraktam a hűtőbe 😀), aztán persze K.O. és 13 órát aludtam, de azóta megint nem nagyon sikerül, max. 3-4 órákat.

A legutóbbi terápiás ülésről

nem írtam, mert nem láttam értelmét annak fényében, hogy úgyis abbahagyom a terápiát. Az eheti ülésre emiatt nem is mentem, de átgondoltam és adok mégegy esélyt a dolognak. Nem igazán látom át, hogy merre is haladunk, zagyvaságnak tűnik egy s más, de talán csak ki kell forrnia magát és eljutunk oda, amit kitűztünk a mókussal. Szerencsére még nem mondtam le végleg az üléseket, csak az ehetit (ismerve az impulzív formámat és sejtve, hogy vissza fog kattanni az agyam, ami meg is történt), így a jövőhetire tudok menni.

A legutóbbi ülés a 6. volt, arról hozom a szokásos lényegeket.

Ugye az volt a 'házi', hogy figyeljem meg hol kezdek védekezni, amikor nyugi van és az 'gyanús', illetve amikor a védekezés beindul, a racionális oldalammal vizsgáljam meg, hogy van-e alapja és ha nincs, tudatosítsam, hogy nem a valóságot érzékelem. Kérdezte, hogy volt-e olyan pillanat, amikor a könnyedségben megjelent a gyanakvás és a racionális oldalamnak sikerült azt mondania, hogy az csak a védekező oldalam forgatókönyve, nem a valóság? Mondtam, hogy igen, volt olyan és sikerült tudatosítanom, hogy csak a szorongás okozza. Azt mondta, hogy az, hogy a racionális oldalam képes volt kívülről ránézni a folyamatra és kimondani, hogy "csak a szorongás”, azt jelenti, hogy elkezdtem egy biztonságos távolságot kialakítani magam és a 'szikla-énem', a védekező oldalam között, ezzel állítólag az adott gondolat többé nem 'én vagyok', hanem egy esemény, ami az elmémben zajlik.

A legutóbbi ülésen azt vizsgáltuk, hogyan lehet ezt az állapotot stabilabbá tenni, hogy a kívülről figyelés és tudatosítás készséggé alakuljon.

Kérdezte a mókus, hogy mielőtt a gondolat („ez csak a szorongás”) bevillant, érzékeltem-e valamilyen testi jelzést, ami elárulta, hogy a 'szikla' énem épp' vészhelyzetet generál, illetve amikor kimondtam, hogy "ez csak a szorongás", mennyi idő kellett ahhoz, hogy a testem is elhiggye? Mondta, hogy az elfojtás falát pontosan ezeken az 'átmeneti réseken' keresztül bontjuk, mert ha a racionális oldalam megtanulja az első testi jelzést leolvasni, akkor hamarabb be tud avatkozni, mielőtt a védekező oldalam 'eluralkodna'. Mondtam, hogy nem volt testi jelzés (vagy nem tűnt fel) és viszonylag hamar sikerült elterelnem a figyelmemet. Erre azt mondta, hogy mindez azt mutatja, hogy a kognitív kontrollom már most is magasabb szinten működik, mint a testi reakcióim, mert az, hogy sikerült elterelnem a figyelmemet, tudatos választás. Amikor a fiktív vészhelyzet elindította a forgatókönyvet, nem küzdöttem vele, hanem elcsatornáztam az energiát. Elmagyarázta a doki, hogy CPTSD-nél az ember megpróbálja logikusan megcáfolni a szorongást, de a védekező személyiségrész logikája érzelmi alapú, ezért nem lehet észérvekkel meggyőzni, a figyelem elterelése viszont egy olyan 'technikai kijárat', amit a védekező oldal nem tud blokkolni. A 'szikla', a védekező mód az a részem, ami a CPTSD miatt folyamatosan veszélyt jelez, függetlenül attól, hogy épp biztonságban vagyok-e.

​A feladatom az lesz most, hogy amikor a védekező oldalam téves jelzést küld (nincs valós veszély, csak belső feszültség), ne hagyjam, hogy a racionális oldalam 'improvizáljon', hanem kaptam feladatokat:

- Nevezzek meg 5 tárgyat a környezetemben, vagy egy bonyolultabb számolási feladatot végezzek

- Igyak pár korty hideg vizet, vagy a lábfejemet tudatosan 'földeljem' a talajon

- Azt a mondatot mondjam ki magamban, amit már használtam: „ez csak a szorongás, nem a valóság.”

Ezek állítólag segítenek, ha a gondolataim elszállnának.

Kérdezte a doki, hogy amikor sikerült elterelnem a figyelmemet, mi volt az, amire átkapcsoltam? Hozzátette, hogy az a cél, hogy a racionális részem ne csak meneküljön a figyelemeltereléssel, hanem irányítottan váltson, mert ha tudjuk, mi működik nálam a legjobban, akkor azt a módszert fogjuk 'protokollá' tenni az elfojtás falának bontásához. Azt válaszoltam, hogy külső tevékenységekkel tereltem, mire megállapodtunk abban, hogy a fizikai cselekvés az a híd, ami azonnal megszakítja a védekező módom 'generatív' üzemmódját, mivel amikor a környezetemmel (tárgyak, mozgás, feladatok) lépek interakcióba, a 'belső mozim' elveszíti a vetítővásznát, mert az agyam a külső ingerekre kényszerül fókuszálni.

Mivel megneveztük, hogy mi működik nálam, így a racionális oldalam számára ez lesz a feladat, amit már a következő ülésig is 'tesztelhetek':

- Amikor megérzem a 'generatív' szorongást (mégha nincs is testi jele), a racionális oldalam azonnal kimondja magában: „ez nem a valóság, biztonságban vagyok".

- Mivel a külső tevékenység általában működik, ne várjak arra, hogy a szorongás elmúljon magától, váltsak azonnal. Bármi olyan tevékenységbe kezdjek, ami koncentrációt igényel.

- Miután a tevékenység 'elvégezte a dolgát', a racionális részem tudatosítsa: „leválasztottam magam a vészjósló 'forgatókönyvről', nem vált valósággá.”

Elmagyarázta a doki, hogy az elfojtás falát akkor tudjuk a legbiztonságosabban 'fúrni', ha a racionális, cselekvő énrészem már nem érez tehetetlenséget, ugyanis az az, ami a 'sziklát', a védekező módot fenntartja. Ha megtanulom, hogy én irányítom a figyelmemet és a környezetemmel való kapcsolatomat, a védekező oldalam funkciója fokozatosan 'elavul'.

Kérdezte, hogy van-e olyan konkrét tevékenység, ami a legutóbbi ülés óta a leginkább bevált? Mondta, hogy ha igen, akkor elmondhatjuk, hogy a racionális felem már nemcsak figyel, hanem aktív beavatkozó lett. Azt feleltem, hogy a zenehallgatás, írás, filmnézés, repülős tartalmak nézése/olvasása vált be. Azt reagálta erre, hogy kifejezetten erős, kreatív lista, mert ezek egyszerre igényelnek szenzoros és kognitív figyelmet, ami szükséges a védekező énrészem 'generatív' üzemmódjának blokkolásához.

​Összegeztük a feladatokat a végén:

- Tudatos váltás: nem 'menekülök' a különböző tevékenységekbe, hanem tudatosan döntök arról, hogy a védekező oldalam 'forgatókönyve' helyett a figyelmemet az adott tevékenységre irányítom.

- Kontroll visszavétele: A védekező oldalam (a 'szikla') megpróbálja elhitetni velem, hogy muszáj vele foglalkoznom, de amikor tudatosan elkezdek egy tevékenységet, a racionális oldalam azt üzeni: "én döntök arról, hogy mire figyelek, nem a vészjelzés."

A mókus azt kérte, hogy a héten ne csak a tevékenységeket végezzem, hanem figyeljem a váltás pillanatát.

Visszajelezte, hogy az 5. és a 6. ülés során változást indítottunk el: kivettük a védekező oldalam kezéből az irányítást és átadtuk a racionális, cselekvő oldalamnak. Azt is mondta, hogy a 'vészhelyzeti menü' (a tevékenységek) nem azért van, hogy elnyomja az érzelmeimet, hanem azért, hogy biztonságos környezetet teremtsen a racionális felemnek, mert amikor biztonságban érzem magam (mert tudom, hogy van választásom), akkor a 'szikla' énem is egyre kevésbé fog 'vészhelyzetet' kiáltani.

Kb. ez volt a nagy lényege a legutóbbi alkalomnak, de ezt is puskáztam a jegyzetek alapján, mer' az agyam szita. 😁

Más téma:

Elég jól viseltem eddig a nyarat, nincs okom panaszra. Ma elég határozott szívpanaszokat éreztem és kicsit nyugtalanítottak is, de Istennek hála végül nem történt semmi. Tudom mikor kell mentőt hívni és figyeltem, hogy érzem-e bármelyik olyan tünetet, ami vészhelyzetet jelez és azonnal mentőért kiált, de szerencsére megúsztam és remélem soha nem is fog bekövetkezni. 🙏 Kettősfront van, valószínűleg az a ludas, mert a búrám is fájt ma, pár órája nem jó a közérzetem sem. Holnapra gondolom újra jól leszek, szóval ez csak a szokásos állapotkövető része a posztnak, most sem panasz.

Az állatorvos szabadságon van, így a Danit még nem látta, viszont pozitív hír, hogy a macska újra élénk, a szemein is csökkent az a váladék, eszik továbbra is rendesen és végre hízott egy keveset, de még mindig nem a régi a súlya. Amint visszatér a doki, fater elviszi hozzá, de az legalább biztató, hogy van némi javulás, csak nyilván ki kell deríteni, mi okozza a tüneteit és el kell mulasztani őket.

Apám

elment Pestre a kora reggeli busszal és holnap este jön haza. Mindkettőnkre ráfér egy kis 'levegő', úgyhogy jó ez így, mégha mostanság nem is mordultunk össze komolyabban, de mindenkinek szüksége van időnként arra, hogy egy másik emberrel való összezártságból kiszabaduljon. Jobban is tudok pihenni, mert nem ébreszt fel, meg bömbölhet a hangfal. 😉
Megérkezett tegnap a többfunkciós fűkasza is. Arni megin' nem bírt a vérével és le akart vágni legalább valamennyit a bazinagy gazból, kihasználva, hogy nincs ezer fok, csak hamar be lett neki húzva a satufék, ugyanis már attól túlpörgött a motor (nem a kaszáé, hanem az enyém 😁), hogy felemeltem a kaszát, még odáig sem jutottam, hogy a hevedert magamra vegyem. Dühít, hogy haszontalan vagyok. Mindegy, felfogtam, hogy nem megy, úgyhogy nem erőltettem, mert nem ér annyit, hogy kinyírjam a ketyegőmet, főleg úgy, hogy nincs itt az öreg. Majd ő levágja a dzsungelt, csak jó lett volna hasznosnak lenni, meg csinálni valami értelmes dolgot.

Mostmár kicsit érzem az időváltozást, de nem vészes, pihenések után eltolja a bringát a szar közérzet. Ma mondjuk pont nem, délután meglátogatott egy görcsroham, de azóta jól vagyok. A neuropátia is egész' jól leszállt a képemről, viszont a változatosság kedvéért a futóműveimre startolt rá, pár napja visszatérően, kínzóan viszket hol az egyik, hol a másik talpam. Nem szerencsés kombó, hogy irreálisan csiklandósak, de az elviselhetetlen viszketés arra késztet, hogy vakarjam meg őket, szóval alig bírom megállni, hogy ne rántsam el és persze röhögőgörcs is kerülget közben a csiklandósság miatt. 😁 A viszketés mellett befigyel a parázs & Gillette penge élvezete is szintén a talpakon, meg random választanak lábujjakat is. Nem nagy dolog, csak a szokásos dokumentáció kedvéért jegyeztem fel, majd elcsitul. A fő, hogy nagy gondot továbbra sem észlelek és ehhez mérek mindent.

A Danival viszont valami nem kóser. Reményeim szerint 'csak' féreghajtás kell neki, vagy talán a foga fáj, ami nyilván szintén nem jó, de ezek legalább orvosolható gondok. Hiába eszik, lefogyott és ez nem a szokásos nyári fogyás, hanem kóros és nem is olyan aktív, mint amilyen lenni szokott, valamint a szemei is mintha könnyesek lennének, vagy valamiféle váladékosak. A Mogyinak 2 fogával volt baj és neki is ilyen volt a szeme, meg ő is evett ugyan, de persze ő sem úgy, mint korábban, így nyilván fogyott is, ezért sejtek fogproblémát a Dani esetében is. Férgességet meg azért, mert az is fogyaszt megtartott étvágy ellenére is és magyarázná a nem okés 💩-t is, mivel a bélrendszert irritálja. Nyilván a doki fogja tudni a tutit, én csupán tippelni tudok, remélni, hogy 'csak' ilyesmi az ok, ami kezelhető lesz. Mielőbb dokihoz kéne jusson, de ugye fater felment Pestre, így csak holnapután tudja leghamarabb elvinni, már ha elviszi és nem játssza vele is azt, hogy "majd". Nem fogom hagyni, mert szenvednie sem szabad, meg már fogynia sem. Az szerencsés, hogy eszik-iszik legalább és a figyelme is felkelthető.

Jó volna eljutni valami programra is, mert mindjárt nyár közepe és még nem voltunk sehol. Oké, egy ideig nem is tudtunk volna sehová menni, mivel fosul voltam, de kb. 1 hónapja egész' jól vagyok, csak ugye mostanság a hőség volt az akadály. Ez a mostani enyhülés kedvező, addig kéne menni, amíg tart és amíg én is szállítható állapotban vagyok.

Maugli

megint otthonérezné magát a kertünkben, akkora a dzsungel, ugyanis elkérte a Zoli a fűkaszánkat és kinyírta, így nálunk már nem lehetett levágni a füvet. Fater rendelt egy újat, elvileg hétfőn megérkezik és akkor rendbe lehet rakni a kertet is, meg a ház előtti részt is.

A Doki megint nem érti, hogy hogy' vagyok ilyen jól ahhoz képest, amilyen a hőmérséklet és amilyen a ketyegőm/szervezetem. Én sem értem, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy nincsenek rosszullétek, étvágy viszont van és energia is. 👍 Ma voltam kicsit szarul, de ennyi simán belefér. Az őrjítő fájdalmak is elcsitultak egy ideje, legalábbis sokat enyhültek és napokig nem kellett mostanság fájdalomcsillapító sem. 2 napja megint fájok ugyan és kell bogyó, de ez még mindig nem a korábbi szint és remélem, hogy újra elcsendesedik. Az Úr tartson meg ebben az állapotban minél tovább! (Ámen! 🙏)

Most este megbeszélték faterék, hogy kedden utazik a Gabihoz, szerdán este jön haza, úgyhogy hétfőn le kell mondanom a szerdai terápiás ülést, mivel így nem tud majd elvinni. A kánikula miatt nem visz magával Pestre és a Doki is azt javasolta, hogy ha nem muszáj, ne tegyük ki a szervezetemet hosszú utazásoknak a hőségben. Rám fog nézni a szomszéd és az Attila felesége is, így nem leszek felügyelet nélkül.

Az 5. ülés

Az elején megkérdezte a doki, hogy hogyan telt a hetem és hogy sikerült-e megfigyelnem az 'előjeleket' (a beszűkülést, feszültséget), illetve volt-e olyan helyzet, ahol az ésszerű, tervező részem ('operátornak' nevezzük, de ez nem egy pszichológiai szakszó, csak így könnyebb elválasztani a 'részeimet'), szóval ez a részem megpróbálta-e alkalmazni a 'reset-gombokat' fájdalomokozás helyett? Mondtam, hogy nem sikerült megfigyelnem az előjeleket és most nem adódott olyan helyzet sem, ahol szükség lett volna a 'reset gombokra'. Azt reagálta a mókus, hogy nem baj, sőt, sématerápiás szempontból ez fontos adat, ugyanis egyrészt a héten a 'szikla' talán olyan stabilan és jól végezte a dolgát, hogy a feszültségszintem nem jutott el a 'vörös zónáig', magyarul az idegrendszerem biztonságban érezte magát, másrészt az is lehet, hogy az 'operátor' még nem tudott teljesen kívülről figyelni, mert lefoglalta a puszta túlélés/funkcionálás. Azt kérte, hogy ebben a nyugodtabb állapotban nézzek a 'sziklára' és megkérdezte, hogy ha most épp' nem kell megvédenie engem, akkor milyen; kisebb, mint 'vészhelyzetben', vagy még mindig ott van a háttérben, készenlétben?
Kérdezte, hogy amikor épp' nincs 'vészhelyzet', mit csinál; folyamatosan kontrollálja a gondolataimat (pl. OCD-s szempontból), vagy hagy némi teret a könnyedségnek? Azt válaszoltam, hogy kisebb, mint 'vészhelyzetben' és hogy hagyja, hogy levegőhöz jussak időnként. A doki erre azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a 'szikla-létem' nem egy állandó, megváltoztathatatlan állapot, hanem egy dinamikus védekezési forma, valamint ha képes kisebbé válni és teret adni a nyugodtabb pillanatoknak, akkor az azt is jelenti, hogy az idegrendszerem képes a pihenésre, csak eddig talán nem tudatosítottam, hogy ez megtörténik. Hozzátette, hogy akik CPTSD-vel és OCD-vel élnek, hajlamosak 'veszélyesnek' érezni a nyugit, mondván "ha most jól érzem magam, akkor tuti jön valami probléma” és hogy ez a 'szikla-lét' alapvetése: a kontrollt sosem lehet elengedni.
Kérdezte, hogy amikor nyugodtabb vagyok, olyankor mit érzek a testemben, illetve mi az, ami segít a 'sziklának' kisebbé válni, valamint hogy olyankor is biztonságban érzem-e magam, vagy olyankor jön elő az OCD-s hang, hogy „valami történni fog"?
Azt válaszoltam, hogy nem figyeltem még meg, mi történik a testemben. Hogy mi az, ami segít a 'sziklának' kisebbé válni, arra azt mondtam, hogy pl. egy nyugodt környezet, olyan tevékenységek, amik kikapcsolnak, vagy ha nincsenek épp' elvárások. Arra, hogy biztonságban érzem-e magam a 'szikla' zsugorodásakor, azt válaszoltam, hogy esetenként igen, máskor nem.
Azt mondta, hogy ha megértjük, hogy a 'szikla', az ún. "eltávolodott védő" mikor és miért húzódik vissza, akkor meg tudjuk tanítani az 'operátornak', vagyis az ésszerűen gondolkodó részemnek, hogy hogyan tudja tudatosan előhívni ezeket a pillanatokat 'vészhelyzetben' is, vagy legalábbis hogyan tudja gyorsabban visszahozni őket, ha már elvonult a 'vihar'.
Rákérdezett, hogy melyik a leginkább jelenlévő érzés bennem, amikor a nyugalmasabb pillanatokra gondolok; megkönnyebbülés, vagy inkább gyanakvás, hogy úgyis beüt valami gond?
Visszautaltam neki, hogy amit említett ("ha most jó, akkor is elromlik hamarosan"), ez a szorongás nálam is gyakran játszik, amire azt mondta, hogy klasszikus „trauma-csapda”, mert a CPTSD-vel élőknél gyakran előfordul ez a fajta 'előrejelzés', mivel a biztonságérzetet nem örömként, hanem kockázatként éli meg a magamfajta.
Szerinte az 'operátoromnak' egy újfajta logikát kellene megértenie és megnéztük racionális szemmel, ahogyan a CPTSD-s 'jóslatok' működnek.
Kb. így: "ha jól érzem magam, az azt jelenti, hogy nem vagyok készenlétben és ha nem vagyok készenlétben, védtelen vagyok." Jó érzés = "veszély".
​A doki rávilágított, hogy a trauma, vagy a nehéz élethelyzet független attól, hogy én éppen mennyire vagyok 'megfeszítve', a gondok nem azért adódnak, mert épp' lazítottam, hiszen attól függetlenül is jönnek. Ezt felfogom, ésszel legalábbis, de mégis itt van az a nyugtalanság
Kérte, hogy válaszoljak ezekre az 'operátor' szemével:
Amikor épp' nyugodt vagyok és megjelenik a gondolat: "nem fog sokáig tartani", meg tudom-e kérdezni magamtól, hogy van-e erre jelenleg valami konkrét, objektív bizonyíték (pl. ég a ház, balhé van, stb.), vagy ez csak a 'szikla' riasztórendszere?
Azt kérdezte, hogy képes vagyok-e ma szándékosan 5 percig nyugodt maradni úgy, hogy közben tudatosítom: „most nem vagyok 'veszélyben', a nyugalom nem a védelem hiánya"?
​Azt is kérdezte, hogy ha utóbbi gondolatot bevezetném, az segítene-e kicsit enyhíteni a gyanakvást, vagy a 'szikla' azonnal vészhelyzetet kiáltana erre a megfogalmazásra is?

​Visszakanyarodtunk oda, ahol azt mondtam, hogy esetenként biztonságban érzem magam olyankor is, amikor a 'szikla' kisebb. A doki szerint ez azt jelenti, hogy az idegrendszerem 'alapprogramja' nem a folyamatos szorongás, hanem a biztonságra való törekvés és az az OCD-s hang, ami a nyugalom idején a készenlét szükségességét súgja, valójában csak egy 'rosszul kalibrált riasztó', azonban szerinte én már eljutottam oda, hogy alapvetően tudom, hogy nincs vészhelyzet. Szerinte az a felismerés, hogy képes vagyok biztonságban is érezni magam, egy olyan erőforrás, amire a továbbiakban építhetünk.
Azt kérte, hogy amikor épp' biztonságban érzem magam és kevesebb a kényszeres gondolat, erősítsem a biztonságérzetet valahogy úgy, hogy „most nincs 'vészhelyzet' és én irányítok”, mert az OCD és a trauma állítólag 'amnéziás' állapotokat hoz létre, azaz amikor a szikla-üzemmód bekapcsol, elfelejtem milyen az, amikor biztonságban vagyok. Ezzel az emlékeztetővel a racionális részem állítólag 'adatot gyűjt a nyugalomról', amit később elő tud venni.

Ezen az ülésen feltártuk, hogy:

A szikla-lét nem alapállapot, hanem egy reakció a külső körülményekre.

A nyugalom nem veszélyes, hanem valódi biztonság, nem pedig a 'védelem' elhanyagolása.

Kérdezte a doki, hogy melyik a leginkább jelenlévő érzés bennem, amikor a könnyedebb pillanatokra gondolok: megkönnyebbülés, vagy inkább gyanakvás, hogy „ez túl szép, hogy igaz legyen”? Mondtam, hogy utóbbi, mire ő ezt azzal magyarázta, hogy ez a „trauma-készenlét” állapota, vagyis azért gyanakszom, mert a traumatizált oldalam logikája szerint a csend a „vihar előtti csend”. Azt mondta, hogy az ésszerű oldalamnak meg kell tanulnia, hogyan kezelje az ún. eltávolodott védő téves 'riasztásait', magyarul amikor jön a gondolat, hogy 'jön a baj', a racionális felemnek tudatosítania kell, hogy nincs konkrét veszély, ezzel állítólag már nem a 'tárgya' leszek a gondolataimnak, hanem a 'megfigyelője'.

Azt a házit kaptam, hogy a héten figyeljem meg, hogy amikor megjelenik a 'gyanakvás', észreveszem-e azt a pontot, ahol a 'szikla' átveszi az uralmat és elkezdi keresni a bajt?

​Visszakanyarodtunk oda, ahol azt kérdezte, hogy amikor nyugodt vagyok és megjelenik a gondolat: „valami történni fog”, meg tudom-e kérdezni magamtól, hogy van-e arra objektív bizonyíték, mire mondtam, hogy bele szoktam olyankor gondolni, hogy van-e alapja éppen. Ha nincs, akkor tudom, hogy csak a szorongás érezteti, hogy nem tart sokáig a nyugi.
Oda is visszamentünk, ahol arról kérdezett, hogy képes vagyok-e 5 percig nyugodt maradni úgy, hogy közben tudatosítom: „most nem vagyok 'veszélyben', a nyugalom nem a védelem hiánya", amire azt válaszoltam, hogy igen. Ő erre azt jelezte vissza, hogy ez egy bátor lépés.
Azt is kérdezte korábban, hogy ha utóbbi gondolatot bevezetném, az segítene-e enyhíteni a 'gyanakvást', vagy a 'szikla' azonnal vészhelyzetet kiáltana erre a megfogalmazásra is, erre azt feleltem, hogy nem tudom. Erre azt mondta, hogy érthető, mert igazán csak az fog választ adni erre, amikor megfigyelem a héten, hogy mi történik.

Rátértünk újra a skálázásra, hogy nálam csak 0-s, vagy 10-es fokozat létezik mindent illetően és most megnéztük, mi van a köztes fokozatokon. A feladat az volt, hogy keressek olyan 'szürke zónákat', ahol még nem kell szikla-üzemmódba kapcsolnom, de már nem is vagyok 0-s állapotban. Olyankor meg kell erősítenem magamban, hogy nem csupán a 2 véglet létezik.

Szétbontottuk a kétféle működésemet is, hogy felismerjem, mikor van valós 'veszély' és mikor beszél belőlem a traumatizált, szorongó részem:

Ha van konkrét 'veszély', a védekező üzemmódom helyesen teszi a dolgát.

Ha nincs konkrét veszély, az idegrendszerem olyankor 'téves riasztást' ad, mert annyira hozzászokott a készenléthez és a 'veszélyekhez'. Ilyenkor kell majd emlékeztetnem magam, hogy biztonságban vagyok.

Feladatom, hogy amikor megérzem a feszültséget, fel kell tennem magamnak azt a kérdést, hogy látok-e a környezetemben konkrét, objektív 'bizonyítékot' arra, hogy 'veszélyben' vagyok (pl. konkrétan történik-e valami rossz), vagy a védekező üzemmód csak a szokásos forgatókönyvet vetíti? A doki szerint amikor a válasz az, hogy nincs baj, olyankor a racionális oldalamnak tudatosítania kell, hogy nem kell cselekedni.
Kérdezte a doki, hogy szerintem képes-e az 'operátorom' legközelebb megkülönböztetni, hogy 'reaktív', vagy 'generatív sziklával' van-e dolga, mire azt mondtam, hogy talán. Hozzátette, hogy ha ezt a megkülönböztetést beépítem, a gyanakvás is érthetővé válik a számomra: egyszerűen csak egy 'mindenre kész' 'biztonsági őr' dolgozik bennem, aki időnként indokolatlanul is riaszt, csak hogy biztosan éber maradjak. Ez a felismerés állítólag segít abban, hogy a 10-es szintről lejjebb hozzam a fokozatot.
A házifeladatom, hogy amikor a 'generatív szikla' (amikor nincs valós külső ok) védeni próbál, olyankor ne csak a feszültséget érezzem, hanem a racionális oldalam szemével kérdezzem meg magamtól, milyen forgatókönyvet vetít elém a 'szikla' énem. Amikor felismertem, mi az, ki kell mondanom magamban „ez csak a szorongásom kivetülése, nem a valóság!"
Ez állítólag úgy fog segíteni, hogy ha látom, hogy ez csak egy 'forgatókönyv', amit az idegrendszerem generál, a feszültségszint automatikusan csökkenni fog, mert az előrevetített 'veszély' elveszíti a hatalmát.
Kérdezte a doki, hogy készenáll-e arra az ésszerű oldalam, hogy így figyelje a védekező oldalamat a héten és azt válaszoltam, hogy talán. Azt reagálta erre, hogy nem elvárás, hogy az első alkalommal tökéletes megfigyelő legyek, hiszen az idegrendszerem évtizedek óta máshogy van huzalozva és megerősített abban, hogy ez a "talán" éppen elég ahhoz, hogy a kísérletet elvégezzük, mert egyelőre nem a siker a fontos, hanem az, hogy egyáltalán megpróbálom. Hogy nyitvahagytam az ajtót a változás előtt.

Kérdeztem, hogy mindez hogyan kapcsolódik az elfojtáshoz és azt mondta a mókus, hogy szoros összefüggések vannak, pl. a CPTSD-ben a korábbi fájdalmas emlékek/érzések és a düh olyan nagy nyomást gyakorolnak rám, hogy az elmém egy falat épített, hogy ne árasszon el a sokminden, ez ugye az általam megnevezett 'szikla-karakter'. Amikor könnyedséget próbálok megélni, de a 'szikla' gyanakszik, az azért van állítólag, mert nemcsak a fájdalmat tartja kint, hanem a biztonságérzetet is. Amit jelenleg csinálunk - a megfigyelés, a generatív/reaktív megkülönböztetése -, az a doki szerint valójában a szikla 'rehabilitációja'. Nem az a cél, hogy a védelem eltűnjön (mert az elárasztana), hanem az, hogy a tudatos énem megtanulja szabályozottan kezelni. Azt mondta, hogy ahogy az 'operátorom', vagyis a cselekvő énem egyre jobban látja majd a védekező énem működését, az elfojtás ereje csökkenni fog, mert nem lesz szükség az elfojtásra, ha már képes leszek megfigyelni és biztonságosan megélni a különböző érzéseket. Idő kell, hogy az idegrendszerem megtanulja a biztonságérzetet, nemcsak elméletben, hanem biológiailag is (idegpályák szintjén).
Most az 'operátor'-'szikla' dinamika kiépítésénél tartunk, aminek a célja az, hogy a 'szikla' ne legyen "vak". A következő fázisban állítólag emögött a védekező oldalam mögött tárolódó elfojtott emlékek/érzések óvatos, adagolt engedélyezésén fogunk dolgozni, végül pedig a biztonságérzet stabilizálásán és az 'operátor' valódi énemmé válásán, ahol a 'szikla' már csak egy segítő funkció lesz, nem egy börtön. Az elfojtás oldása nyilván nem egy egyszeri nagy bumm, hanem ez a lépésről-lépésre haladás és minden olyan alkalom, amikor a racionális oldalam felismeri majd a védekező oldalam téves reakcióit/cselekedeteit/gondolatait, állítólag egy-egy téglát bont ki az elfojtás falából. A doki szerint ennek a folyamatnak a végére az ésszerű oldalam már nem 'küzdeni' fog a védekezővel, hanem együttműködni vele. Visszajelezte a doki, hogy nagyon jól haladunk, mert az 5. ülésen már olyasmikkel foglalkozunk, amikhez általában később szoktak eljutni a kliensek. Ez biztató és motivál is a folytatásra, mert látom, hogy van értelme a munkánknak. 👍