2026. július 1., szerda

Az 5. ülés

Az elején megkérdezte a doki, hogy hogyan telt a hetem és hogy sikerült-e megfigyelnem az 'előjeleket' (a beszűkülést, feszültséget), illetve volt-e olyan helyzet, ahol az ésszerű, tervező részem ('operátornak' nevezzük, de ez nem egy pszichológiai szakszó, csak így könnyebb elválasztani a 'részeimet'), szóval ez a részem megpróbálta-e alkalmazni a 'reset-gombokat' fájdalomokozás helyett? Mondtam, hogy nem sikerült megfigyelnem az előjeleket és most nem adódott olyan helyzet sem, ahol szükség lett volna a 'reset gombokra'. Azt reagálta a mókus, hogy nem baj, sőt, sématerápiás szempontból ez fontos adat, ugyanis egyrészt a héten a 'szikla' talán olyan stabilan és jól végezte a dolgát, hogy a feszültségszintem nem jutott el a 'vörös zónáig', magyarul az idegrendszerem biztonságban érezte magát, másrészt az is lehet, hogy az 'operátor' még nem tudott teljesen kívülről figyelni, mert lefoglalta a puszta túlélés/funkcionálás. Azt kérte, hogy ebben a nyugodtabb állapotban nézzek a 'sziklára' és megkérdezte, hogy ha most épp' nem kell megvédenie engem, akkor milyen; kisebb, mint 'vészhelyzetben', vagy még mindig ott van a háttérben, készenlétben?
Kérdezte, hogy amikor épp' nincs 'vészhelyzet', mit csinál; folyamatosan kontrollálja a gondolataimat (pl. OCD-s szempontból), vagy hagy némi teret a könnyedségnek? Azt válaszoltam, hogy kisebb, mint 'vészhelyzetben' és hogy hagyja, hogy levegőhöz jussak időnként. A doki erre azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a 'szikla-létem' nem egy állandó, megváltoztathatatlan állapot, hanem egy dinamikus védekezési forma, valamint ha képes kisebbé válni és teret adni a nyugodtabb pillanatoknak, akkor az azt is jelenti, hogy az idegrendszerem képes a pihenésre, csak eddig talán nem tudatosítottam, hogy ez megtörténik. Hozzátette, hogy akik CPTSD-vel és OCD-vel élnek, hajlamosak 'veszélyesnek' érezni a nyugit, mondván "ha most jól érzem magam, akkor tuti jön valami probléma” és hogy ez a 'szikla-lét' alapvetése: a kontrollt sosem lehet elengedni.
Kérdezte, hogy amikor nyugodtabb vagyok, olyankor mit érzek a testemben, illetve mi az, ami segít a 'sziklának' kisebbé válni, valamint hogy olyankor is biztonságban érzem-e magam, vagy olyankor jön elő az OCD-s hang, hogy „valami történni fog"?
Azt válaszoltam, hogy nem figyeltem még meg, mi történik a testemben. Hogy mi az, ami segít a 'sziklának' kisebbé válni, arra azt mondtam, hogy pl. egy nyugodt környezet, olyan tevékenységek, amik kikapcsolnak, vagy ha nincsenek épp' elvárások. Arra, hogy biztonságban érzem-e magam a 'szikla' zsugorodásakor, azt válaszoltam, hogy esetenként igen, máskor nem.
Azt mondta, hogy ha megértjük, hogy a 'szikla', az ún. "eltávolodott védő" mikor és miért húzódik vissza, akkor meg tudjuk tanítani az 'operátornak', vagyis az ésszerűen gondolkodó részemnek, hogy hogyan tudja tudatosan előhívni ezeket a pillanatokat 'vészhelyzetben' is, vagy legalábbis hogyan tudja gyorsabban visszahozni őket, ha már elvonult a 'vihar'.
Rákérdezett, hogy melyik a leginkább jelenlévő érzés bennem, amikor a nyugalmasabb pillanatokra gondolok; megkönnyebbülés, vagy inkább gyanakvás, hogy úgyis beüt valami gond?
Visszautaltam neki, hogy amit említett ("ha most jó, akkor is elromlik hamarosan"), ez a szorongás nálam is gyakran játszik, amire azt mondta, hogy klasszikus „trauma-csapda”, mert a CPTSD-vel élőknél gyakran előfordul ez a fajta 'előrejelzés', mivel a biztonságérzetet nem örömként, hanem kockázatként éli meg a magamfajta.
Szerinte az 'operátoromnak' egy újfajta logikát kellene megértenie és megnéztük racionális szemmel, ahogyan a CPTSD-s 'jóslatok' működnek.
Kb. így: "ha jól érzem magam, az azt jelenti, hogy nem vagyok készenlétben és ha nem vagyok készenlétben, védtelen vagyok." Jó érzés = "veszély".
​A doki rávilágított, hogy a trauma, vagy a nehéz élethelyzet független attól, hogy én éppen mennyire vagyok 'megfeszítve', a gondok nem azért adódnak, mert épp' lazítottam, hiszen attól függetlenül is jönnek. Ezt felfogom, ésszel legalábbis, de mégis itt van az a nyugtalanság
Kérte, hogy válaszoljak ezekre az 'operátor' szemével:
Amikor épp' nyugodt vagyok és megjelenik a gondolat: "nem fog sokáig tartani", meg tudom-e kérdezni magamtól, hogy van-e erre jelenleg valami konkrét, objektív bizonyíték (pl. ég a ház, balhé van, stb.), vagy ez csak a 'szikla' riasztórendszere?
Azt kérdezte, hogy képes vagyok-e ma szándékosan 5 percig nyugodt maradni úgy, hogy közben tudatosítom: „most nem vagyok 'veszélyben', a nyugalom nem a védelem hiánya"?
​Azt is kérdezte, hogy ha utóbbi gondolatot bevezetném, az segítene-e kicsit enyhíteni a gyanakvást, vagy a 'szikla' azonnal vészhelyzetet kiáltana erre a megfogalmazásra is?

​Visszakanyarodtunk oda, ahol azt mondtam, hogy esetenként biztonságban érzem magam olyankor is, amikor a 'szikla' kisebb. A doki szerint ez azt jelenti, hogy az idegrendszerem 'alapprogramja' nem a folyamatos szorongás, hanem a biztonságra való törekvés és az az OCD-s hang, ami a nyugalom idején a készenlét szükségességét súgja, valójában csak egy 'rosszul kalibrált riasztó', azonban szerinte én már eljutottam oda, hogy alapvetően tudom, hogy nincs vészhelyzet. Szerinte az a felismerés, hogy képes vagyok biztonságban is érezni magam, egy olyan erőforrás, amire a továbbiakban építhetünk.
Azt kérte, hogy amikor épp' biztonságban érzem magam és kevesebb a kényszeres gondolat, erősítsem a biztonságérzetet valahogy úgy, hogy „most nincs 'vészhelyzet' és én irányítok”, mert az OCD és a trauma állítólag 'amnéziás' állapotokat hoz létre, azaz amikor a szikla-üzemmód bekapcsol, elfelejtem milyen az, amikor biztonságban vagyok. Ezzel az emlékeztetővel a racionális részem állítólag 'adatot gyűjt a nyugalomról', amit később elő tud venni.

Ezen az ülésen feltártuk, hogy:

A szikla-lét nem alapállapot, hanem egy reakció a külső körülményekre.

A nyugalom nem veszélyes, hanem valódi biztonság, nem pedig a 'védelem' elhanyagolása.

Kérdezte a doki, hogy melyik a leginkább jelenlévő érzés bennem, amikor a könnyedebb pillanatokra gondolok: megkönnyebbülés, vagy inkább gyanakvás, hogy „ez túl szép, hogy igaz legyen”? Mondtam, hogy utóbbi, mire ő ezt azzal magyarázta, hogy ez a „trauma-készenlét” állapota, vagyis azért gyanakszom, mert a traumatizált oldalam logikája szerint a csend a „vihar előtti csend”. Azt mondta, hogy az ésszerű oldalamnak meg kell tanulnia, hogyan kezelje az ún. eltávolodott védő téves 'riasztásait', magyarul amikor jön a gondolat, hogy 'jön a baj', a racionális felemnek tudatosítania kell, hogy nincs konkrét veszély, ezzel állítólag már nem a 'tárgya' leszek a gondolataimnak, hanem a 'megfigyelője'.

Azt a házit kaptam, hogy a héten figyeljem meg, hogy amikor megjelenik a 'gyanakvás', észreveszem-e azt a pontot, ahol a 'szikla' átveszi az uralmat és elkezdi keresni a bajt?

​Visszakanyarodtunk oda, ahol azt kérdezte, hogy amikor nyugodt vagyok és megjelenik a gondolat: „valami történni fog”, meg tudom-e kérdezni magamtól, hogy van-e arra objektív bizonyíték, mire mondtam, hogy bele szoktam olyankor gondolni, hogy van-e alapja éppen. Ha nincs, akkor tudom, hogy csak a szorongás érezteti, hogy nem tart sokáig a nyugi.
Oda is visszamentünk, ahol arról kérdezett, hogy képes vagyok-e 5 percig nyugodt maradni úgy, hogy közben tudatosítom: „most nem vagyok 'veszélyben', a nyugalom nem a védelem hiánya", amire azt válaszoltam, hogy igen. Ő erre azt jelezte vissza, hogy ez egy bátor lépés.
Azt is kérdezte korábban, hogy ha utóbbi gondolatot bevezetném, az segítene-e enyhíteni a 'gyanakvást', vagy a 'szikla' azonnal vészhelyzetet kiáltana erre a megfogalmazásra is, erre azt feleltem, hogy nem tudom. Erre azt mondta, hogy érthető, mert igazán csak az fog választ adni erre, amikor megfigyelem a héten, hogy mi történik.

Rátértünk újra a skálázásra, hogy nálam csak 0-s, vagy 10-es fokozat létezik mindent illetően és most megnéztük, mi van a köztes fokozatokon. A feladat az volt, hogy keressek olyan 'szürke zónákat', ahol még nem kell szikla-üzemmódba kapcsolnom, de már nem is vagyok 0-s állapotban. Olyankor meg kell erősítenem magamban, hogy nem csupán a 2 véglet létezik.

Szétbontottuk a kétféle működésemet is, hogy felismerjem, mikor van valós 'veszély' és mikor beszél belőlem a traumatizált, szorongó részem:

Ha van konkrét 'veszély', a védekező üzemmódom helyesen teszi a dolgát.

Ha nincs konkrét veszély, az idegrendszerem olyankor 'téves riasztást' ad, mert annyira hozzászokott a készenléthez és a 'veszélyekhez'. Ilyenkor kell majd emlékeztetnem magam, hogy biztonságban vagyok.

Feladatom, hogy amikor megérzem a feszültséget, fel kell tennem magamnak azt a kérdést, hogy látok-e a környezetemben konkrét, objektív 'bizonyítékot' arra, hogy 'veszélyben' vagyok (pl. konkrétan történik-e valami rossz), vagy a védekező üzemmód csak a szokásos forgatókönyvet vetíti? A doki szerint amikor a válasz az, hogy nincs baj, olyankor a racionális oldalamnak tudatosítania kell, hogy nem kell cselekedni.
Kérdezte a doki, hogy szerintem képes-e az 'operátorom' legközelebb megkülönböztetni, hogy 'reaktív', vagy 'generatív sziklával' van-e dolga, mire azt mondtam, hogy talán. Hozzátette, hogy ha ezt a megkülönböztetést beépítem, a gyanakvás is érthetővé válik a számomra: egyszerűen csak egy 'mindenre kész' 'biztonsági őr' dolgozik bennem, aki időnként indokolatlanul is riaszt, csak hogy biztosan éber maradjak. Ez a felismerés állítólag segít abban, hogy a 10-es szintről lejjebb hozzam a fokozatot.
A házifeladatom, hogy amikor a 'generatív szikla' (amikor nincs valós külső ok) védeni próbál, olyankor ne csak a feszültséget érezzem, hanem a racionális oldalam szemével kérdezzem meg magamtól, milyen forgatókönyvet vetít elém a 'szikla' énem. Amikor felismertem, mi az, ki kell mondanom magamban „ez csak a szorongásom kivetülése, nem a valóság!"
Ez állítólag úgy fog segíteni, hogy ha látom, hogy ez csak egy 'forgatókönyv', amit az idegrendszerem generál, a feszültségszint automatikusan csökkenni fog, mert az előrevetített 'veszély' elveszíti a hatalmát.
Kérdezte a doki, hogy készenáll-e arra az ésszerű oldalam, hogy így figyelje a védekező oldalamat a héten és azt válaszoltam, hogy talán. Azt reagálta erre, hogy nem elvárás, hogy az első alkalommal tökéletes megfigyelő legyek, hiszen az idegrendszerem évtizedek óta máshogy van huzalozva és megerősített abban, hogy ez a "talán" éppen elég ahhoz, hogy a kísérletet elvégezzük, mert egyelőre nem a siker a fontos, hanem az, hogy egyáltalán megpróbálom. Hogy nyitvahagytam az ajtót a változás előtt.

Kérdeztem, hogy mindez hogyan kapcsolódik az elfojtáshoz és azt mondta a mókus, hogy szoros összefüggések vannak, pl. a CPTSD-ben a korábbi fájdalmas emlékek/érzések és a düh olyan nagy nyomást gyakorolnak rám, hogy az elmém egy falat épített, hogy ne árasszon el a sokminden, ez ugye az általam megnevezett 'szikla-karakter'. Amikor könnyedséget próbálok megélni, de a 'szikla' gyanakszik, az azért van állítólag, mert nemcsak a fájdalmat tartja kint, hanem a biztonságérzetet is. Amit jelenleg csinálunk - a megfigyelés, a generatív/reaktív megkülönböztetése -, az a doki szerint valójában a szikla 'rehabilitációja'. Nem az a cél, hogy a védelem eltűnjön (mert az elárasztana), hanem az, hogy a tudatos énem megtanulja szabályozottan kezelni. Azt mondta, hogy ahogy az 'operátorom', vagyis a cselekvő énem egyre jobban látja majd a védekező énem működését, az elfojtás ereje csökkenni fog, mert nem lesz szükség az elfojtásra, ha már képes leszek megfigyelni és biztonságosan megélni a különböző érzéseket. Idő kell, hogy az idegrendszerem megtanulja a biztonságérzetet, nemcsak elméletben, hanem biológiailag is (idegpályák szintjén).
Most az 'operátor'-'szikla' dinamika kiépítésénél tartunk, aminek a célja az, hogy a 'szikla' ne legyen "vak". A következő fázisban állítólag emögött a védekező oldalam mögött tárolódó elfojtott emlékek/érzések óvatos, adagolt engedélyezésén fogunk dolgozni, végül pedig a biztonságérzet stabilizálásán és az 'operátor' valódi énemmé válásán, ahol a 'szikla' már csak egy segítő funkció lesz, nem egy börtön. Az elfojtás oldása nyilván nem egy egyszeri nagy bumm, hanem ez a lépésről-lépésre haladás és minden olyan alkalom, amikor a racionális oldalam felismeri majd a védekező oldalam téves reakcióit/cselekedeteit/gondolatait, állítólag egy-egy téglát bont ki az elfojtás falából. A doki szerint ennek a folyamatnak a végére az ésszerű oldalam már nem 'küzdeni' fog a védekezővel, hanem együttműködni vele. Visszajelezte a doki, hogy nagyon jól haladunk, mert az 5. ülésen már olyasmikkel foglalkozunk, amikhez általában később szoktak eljutni a kliensek. Ez biztató és motivál is a folytatásra, mert látom, hogy van értelme a munkánknak. 👍

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése