Hogy megtörjem

az utóbbi, komolyabb jegyzetek súlyát, hozom az egyik firkálmányomat. Tudom, hogy közel sem profi munka, de nem is azért íródott, hanem mert szeretek írkálni. Nem egoizmusból fakadóan szól rólam, csupán elképzeltem, milyen volna, ha azt csinálhatnám, ami az álmom volt. A Malév pedig nosztalgiából került bele.

Arnold többféle géptípus kapitánya is volt már, de ezúttal végre az egyik kedvencének, a TU-154 B2-nek, vagyis kapitányi körökben csak "Nagyvas"-ként becézett típusnak lehet a főpilótája. Nagy álma volt, mert kollégáitól már hallotta, hogy milyen kivételes teljesítménye van a madárnak és ő maga is sokszor hallotta-érezte a reptéren azt a szervekig hatoló dübörgést, majd látta a fekete füstöt, amik a TU-154 védjegyei. Ezeket hallva-látva-érezve minden rajongó tudja, hogy ismét kilőtt az égbe a 3 hajtóműves szovjet csoda, de most végre Arnold is megtapasztalhatja a gépmadár nyers erejét, amiről híres és amiért imádják a pilóták. Őt is nagyon vonzza, mert imádja a sebességet és a nyers erőket. Ennek a gépnek nemcsak nagy hangja és füstje van, hanem tekintélye is!

 - Arnold, ennek a gépnek lelke van! Nem a számítógép repül helyetted, hanem te uralod a gépet. Felszálláskor érzed a szarvkormányon is az erőt. Minden mozdulatodnál érzed, hogy a gép menni akar és ha nem figyelsz, a fizika azonnal megbüntet. Amikor eléred a felszállási sebességet és meghúzod a kormányt, a gép nem kelletlenül emelkedik el, hanem szinte ugrik. Olyan, mint egy vadászgép, csak 150 utassal a hátad mögött. Majd meglátod, vagyis... megérzed!” - áradozott Arnoldnak egyik kollégája.

A pilótafülkében sűrű a levegő, átható kerozinszag és a régi elektronika ózonos illata keveredik. Mindez nem büdös, ez maga a repülés illata! 

Arnold előtt az analóg órák garmadája: fekete számlapok, ugráló mutatók. Itt még nincs "fly by wire", meg érintőképernyő, csak fém, hidraulika és kézi erő. Csak a gép és az ember, ettől olyan igazi az egész.

​– Felszállási konfiguráció ellenőrizve. Fékszárnyak huszonnyolcon – mondja Arnold, miközben bal keze a szarvkormányon pihen, a jobb pedig a gázkarokon.

​– Ellenőrizve – válaszolta a másodpilóta fegyelmezett, gépies hangon.

​A 3 Kuznyecov NK-8-2U típusú hajtómű alapjáraton is úgy duruzsol a hátuk mögött, mint egy távoli vihar. Arnold kiengedi a rögzítőféket, amitől a gép lassan gurulni kezd és érzi a futóműveken keresztül a beton minden egyes illesztését. A kifutó elejéhez taxizik a TU-154-es jellegzetesen darabos mozgásával, majd lassan ráfordul a pályára és a gép orrát a középvonalra igazítja. Ekkor a futópálya elején a gép még csak egy távoli, a saját - még visszafogott - erejétől reszkető délibáb a forró aszfalton. Nem visít, mint a modern hajtóművek, hanem egy mély, gyomrot rázó morajlást hallat, ami mintha a föld alól törne fel. Orra szinte belefúródik a betonba a felpörgetett hajtóművek erejétől, amit Arnold is érez az ülésén, de nem sima vibrálást, hanem mély morajlást és azt, hogy háta már most nekifeszül az ülés támlájának, pedig még egy centit sem haladt a gép.

– Malév 638 engedélyt kér felszállásra a 31L pályáról! - kéri Arnold a toronytól.

​Az engedélyt megkapva a fedélzeti mérnök magabiztos mozdulattal tolja előre a gázkarokat, majd elhangzik a "fék kiold!" parancs.

A három hajtómű az azonnal leadott, összesen közel 310 kilonewton, azaz majd' 30 tonna tolóerejével egyszerre köp oda a fizikának, ezzel egyidejűleg a gép farkából három vaskos, koromfekete füstoszlop tör elő, mint valami sötét fonat, ami aztán métereken át kíséri a géptörzset. Ez a „hármas csík” a 154-es védjegye: a tökéletlen égés és a nyers erő látványos bizonyítéka. Pilótakörökben el is terjedt, hogy "ha nem füstöl, nem is megy!"

A gép vágtat, mint egy dühös bika, ami fekete selyemszalagokat húz maga után. A hang nemcsak füllel hallható, hanem a mellkas rezeg tőle, a beton a talp alatt átveszi a Kuznyecov-hajtóművek ütemét. A levegő megfagy, majd szilánkosra törik a dübörgéstől, amit jellegzetes, fémes süvítés kísér.

Arnold mindezt hasonlóan intenzíven éli meg a pilótafülkében:

Ahogy a fedélzeti mérnök ráadja a felszállóteljesítményt, a "Nagyvas" nem finomkodik, a három hajtómű szabályos hangorkánt hallat, majd mintha egy óriás keze lökte volna meg a gépet, hirtelen meglódul. A TU-154-es orrfutója nagyon érzékeny és ahogy a gép gyorsulni kezd, a három hajtómű tolóereje nem teljesen egyforma, ezért Arnoldnak az oldalkormány pedáljaival folyamatosan apró, de határozott mozdulatokat kell tennie, hogy egyenesben tartsa a gépet. Ha nem figyel, a madár a 250-300 km/órás tempónál elkezdhet „kígyózni” a pályán. Ez tehát nem egy finom vezetés, hanem kemény fizikai munka. A lábaival érzi a gép minden rezdülését, miközben a kezeivel a kormányt markolja, hüvelykujja folyamatosan a kormányon lévő apró trimmkapcsolón van, hogy ne kelljen mázsás súlyokat tartania kézzel. Ez egy folyamatos párbeszéd gép és ember között. A tehetetlenségi erő Arnoldot valósággal az ülésbe préseli, a vibráció a zsigereiig hatol, de nagyon élvezi, hiszen arra vágyott mindig, hogy érezze ezt a nyers erőt. A műszerfal remeg, a mutatók táncolnak.

​– Paraméterek rendben. Fordulat épül – jelenti a mérnök a válla felett.

A pálya két szélén a jelzőfények elmosódott fehér csíkokká válnak, ahogy a sebességmérő mutatója könyörtelenül és gyorsan kúszik felfelé: 180... 220... 250... 300 km/óra. A kormány nehezedik, Arnold érzi benne a szelet, ahogy a gép küzd az elemekkel és érzi rajta a gép erejét is, a nagy sebesség és légáramlás miatt vibrál a kezében.

​– V1... - jelzi a másodpilóta azt a sebességet, ami már majdnem eléri az elemelkedésit, most jönne a "V2", ahol el kell emelni a gépet a futópályáról, de ekkor a repülő hirtelen egy erős hátszelet, azaz szélnyírást kap, ezért „elfogy” alóla a felhajtóerő, miközben a beton vége rohamosan közeledik. A sebességmérő megtorpan, a gép pedig nem akar elszakadni a földtől.

- "Vzljotnij rezsim!" - szinte kiáltja Arnold, vagyis kéri a "rendkívüli felszállási teljesítményt”.

A fedélzeti mérnök - látva a bajt -, nemcsak simán feltolja a gázkarokat, hanem ún. „beletépi” őket a felszállási fokozatba.

A három hajtómű azonnali válasza olyan elemi, hogy a gép legyorsulja a szélnyírást és ugyan a sebesség még mindig határeset, Arnold ekkor kétkézzel, határozottan maga felé húzza a szarvkormányt, erősen kapaszkodik belé, mert a gép orra a sebesség miatt makacsul tartja magát a betonon, de végül leküzdi a gépet, ami nem finoman emelkedik el, hanem a nyers tolóerő miatt szinte felugrik a betonról a pálya utolsó méterein. Az orr kb. 18 fokos szögben áll. A vízszintes gyorsuláshoz itt már hozzáadódik a centrifugális erő is, Arnold úgy érzi, mintha az ülés nemcsak hátrafelé, hanem lefelé is húzná a testét. A gyomra egy pillanatra „lent marad”, miközben a mellkasára nehezedik a G-erő. A kormány remeg a kezében, a kabinban minden zörög, a gép orra meredeken az égnek áll, a futók behúzása közben szinte érzik a pályavégi fények villanását a hasuk alatt, de a 154-es nem hagyta őket cserben. Amikor a hatalmas, T-alakú vezérsík a magasba lendül, a dübörgő hang ereje megduplázódik.

​– Emelkedünk! – mondta Arnold, miközben a variométer mutatója kilendült felfelé.

​– Pozitív emelkedés! Futókat, fékszárnyakat be! – adta ki a parancsot.

​A hidraulika jellegzetes visítása és a hatalmas, tizenkét kerekű főfutóművek puffanása hallatszik, ahogy bezáródnak a gondolákba. A gép jellegzetesen bólint egyet, majd mégtovább gyorsul és emelkedik, hiszen már nem keltenek légellenállást a futóművek és a fékszárnyak. A repülő olyan sebességgel lő ki felfelé, hogy percek alatt eléri az utazómagasságot. A fekete füstcsík még percekig ott lebeg a pálya felett, mint egy aláírás a levegőben: „Itt járt a Nagyvas!”

- Malév 638, erősítse meg a magasságát, mert a radarom szerint már ott van, de ez fizikailag lehetetlen. - hitetlenkedik a légiforgalmi irányító.

Arnold kajánul vigyorogva csak ennyit válaszol: 

"Ez egy TU-154-es, barátom!"

A közel száztonnás vasmadár vadászgépeket meghazudtoló módon vágtat az ég felé, a város alatta már apró maketté zsugorodott. A gép mostmár nem egy nehéz szerkezet, hanem egy kecses nyíl, ami 20 m/másodperces sebességgel szaggatja az eget. A fedélzeti mérnök visszahúzza a gázt „felszálló”-ról „utazó” teljesítményre. A pilótafülke hirtelen csendes lesz - legalábbis az addigi hatalmas zajhoz képest - és csak a szél süvítése hallatszik a szélvédőnél. A gép is kisimul, méltóságteljesen hasítja a levegőt.

- Ez a gép tényleg nem viccel! Félelmetesen, egyben lenyűgözően erős, határozott! Azt hittem felkészültem rá, de tévedtem. Amikor a három hajtómű egyszerre kapta el a fordulatot, az ülés háttámlája valósággal mágnesként húzott, miközben azt éreztem, mintha egy hatalmas súlyt fektettek volna a mellkasomra. A kezem nehéz lett és a kormányt nemcsak fogni, hanem tartani kellett, mert a fizika ki akarta csavarni a kezemből. Ez tényleg nem akármilyen gyorsulás volt!”- jegyzi meg Arnold meglepetten, de csodálattal.

- A pilóták azért tisztelik ezt a gépet, mert ugyan sokat eszik és hangos, de ha baj van, akkor számíthatunk az erejére! A TU-154-es nem szeret lassan menni. - reagál nevetve a másodpilóta.

Kikapcsolják az öveket, a fedélzeti mérnök előveszi a naplóját és elkezdik figyelni a kinti végtelen kékséget. Alattuk a gép olyan stabilan fekszik a levegőben, mintha síneken futna, mert a típus sajátos tehetetlensége miatt nem rángatják a kisebb széllökések.

Az út eseménytelenül telik, egészen a leszállásig, ugyanis viharba kerültek. Egy TU-154-es leszállása nem olyan, mint egy modern Airbusé, vagy Boeingé, ahol a számítógép "kisimít" mindent. Itt a kapitánynak meg kell küzdenie a gép tehetetlenségével, miközben a rádióban záporoznak az instrukciók.

A fülkében a vörös műszerfalvilágítás tompa fényt vet a pilóták arcára. Odakint sötét szürkeség, az ablakon kopog a jégdara, a szél pedig mostmár dobálja a gépet, mintha egy óriási kutya játszana egy rongybabával, pedig a "Nagyvas" a viharokon is át szokott gázolni.

​– Malév 638, süllyedjen kétezer lábra, a QNH 1004. Szél 310 fokról, 18 csomó, lökésekben 30 – recsegte a torony Arnold fejhallgatójában.

​– 638-as, nyugtázom. Süllyedünk kétezerre, QNH 1004 – válaszolta, miközben kétkézzel kapaszkodik a szarvkormányba. 

A gép balra dőlt, korrigálnia kellett. 

– Futókat ki! Fékszárnyat tizenötre! - adta ki az utasítást.

​A gép "ugrott" egyet, ahogy a futóművek kinyíltak és a légellenállás hirtelen rántott rajtuk.

A műszerfalon a két sárga mutató – a „kereszt” – táncol. Ez mutatja, hol van a pálya tengelye és a siklópálya. Középen kell tartani a mutatókat.

​– Fékszárny huszonnyolc! – mondja Arnold a mérnöknek. 

– Leszállófényszórókat be! - adta ki az újabb utasítást.

​Hirtelen a semmiből két, vakító fehér fénysugár vág bele a sűrű ködbe és esőbe. A hajtóművek süvítenek, a gép pedig nehézkesen, de engedelmeskedik.

​– Malév 638, engedélyezem a leszállást a 28L pályára. A szél erősödik! – érkezett az utolsó figyelmeztetés a toronytól.

– 638-as, értettem. Leszállunk. - jelzett vissza Arnold.

– Ötszáz láb! – jelenti a másodpilóta, majd hozzáteszi, hogy nem látja a pályát.

– Süllyedünk tovább! – mondja Arnold, miközben kezei izzadnak a szarvkormányon.

​A gép ekkor hirtelen hatalmasat zuhan egy légörvényben. A pilóták gyomra a torkukban van.

​– Háromszáz láb! Még mindig semmi... – a másodpilóta hangja megremeg.

– Pályafények elöl! – kiált fel a gép üveges orrában ülő navigátor.

​A sötétségből hirtelen előbukkant a "karácsonyfa": a leszállófények sora, de a gép orra nem a pálya felé áll, ugyanis a szél oldalra tolta a 90 tonnát. 

- „Rákászállás!” - mondja Arnold, majd ferdén kezd repülni a pálya felé, hogy ellensúlyozza a szelet.

​– Száz láb... Hetven... Ötven... - hangzik el a süllyedésre vonatkozó visszajelzés.

​Arnold az utolsó pillanatban belépi az oldalkormány bal oldali pedálját és a jobb szárnyat picit leengedi, ettől a gép kiegyenesedik.

​– Tíz méter... öt... három... - érkezik a visszajelzés.

​Arnold visszahúzza a gázkarokat alapjáratra, a TU-154-es egy pillanatig még lebeg, majd egy zökkenővel a betonhoz láncolja magát.

​– Sugárfék! – adja ki a parancsot, amire a fedélzeti mérnök felrántja a reverz-karokat és egy mély, dübörgő morajlás hallatszik, ami az egész törzset is megrázza.

A hajtóművek forgása mennydörgésszerű hanggal vált irányt, az eddigi brutális hajtóerő most brutális fékezőerővé válik, de még ez sem elég, a kerékfékeket és a szárnyon felnyíló áramlásrontókat is be kell vetni, a gép rázkódik, a biztonsági öv a pilóták vállába vág az erőteljes lassulástól. A vízfüggöny felcsap a szárnyak mellé, elhomályosítva mindent.

​– Sebesség nyolcvan... hatvan... – jelenti a másodpilóta. 

– Sugárfék kikapcsolva. - jelenti a fedélzeti mérnök.

​Arnold kifújja a levegőt, közben hóna alatt és hátán vizes az ing attól a stressztől, amit a necces leszállás okozott.

​– Malév 638, gratulálunk a mutatványhoz! Hagyja el a pályát a következő gurulónál – mondja a torony és Arnold hall némi elismerést a légiforgami irányító hangjában.

Elhagyja a pályát, az állóhelyre taxizik és leállítja a hajtóműveket, amiknek utolsó, mélyülő fütyülése is elhal. A műszerek mutatói élettelenül hullanak vissza a nullára, a pilótafülke jellegzetes kattogása – a hűlő fém hangja – veszi át az uralmat. Arnold kicsatolja a biztonsági övét, kezei remegnek, de ez nem félelem, ez az adrenalin lassú távozása. Kiszáll a gépből és a lépcsőn lemegy a betonra. A gép mellett állva, az esőtől csillogó szárnyak alatt érzi csak igazán, mekkora ez a dög. Ott liheg még, ontja magából a forró, nehéz és édeskés, kerozinszagú levegőt. Még percekig érzi a kezeiben a kormány vibrálását és a hátában a motorok tolóerejét.

​– Nagy volt, Kapitány! – lépett oda hozzá a másodpilóta, miközben a gallérját felhúzta a szélben. 

- Mindannyiuk tudása kellett a helyzet megmentéséhez! - ismerte el a többiek teljesítményét is.

​Fél órával később már a hajózó-szálláson ül, sötétkék zakója a szék támláján pihen, karján az ingujja feltűrve. Előtte az asztalon egyetlen pohár, benne aranyszínű konyak. Merengése közben lassan meg-megpörgeti a poharat, amitől az ital olajosan tapad az üveg falára – pont úgy, ahogy a hidraulikaolaj csillogott a gép futóművén a leszállás után. Beleszagol az italba és az a tömény illat elnyomja a fejében lüktető kerozingőzt.

​„Az első korty most nem az élvezetről szól” – gondolja. – „Az a pecsét. A szerződés megújítása a sorssal, hogy ma is túljártunk az eszén.”

Égetően folyik végig a torkán az ital, de az a tűz most megnyugtatja. Ott, a pohár fenekén, az aranybarna csillogásban még mindig látja maga előtt a műszerfal remegő mutatóit.

A laikusok azt hiszik, hogy mi csak a repülést szeretjük. Dehogy! Mi azt a pillanatot is szeretjük, amikor a 90 tonna acél és a fizika törvényei felett aratott győzelem után leülhetünk egy ilyen pohárral, és tudjuk: holnap megint megcsináljuk. A TU-154-es nemcsak elvisz A-ból B-be, hanem emlékeztet rá, hogy a repülés minden egyes pillanata egy csoda és egy harc a fizika törvényeivel. - futnak végig az agyában ezek a gondolatok, miközben az utolsó előtti kortyot issza.

Most a csend és magány váltotta fel a zajos, kaotikus pilótafülkét.

"Köszönöm, "Nagyvas"! Az erődet is és azt is, hogy amikor a szükség úgy hozza, engedelmes vagy! Nem mi mentettük meg magunkat ma, hanem te, azzal a legendás erőddel!" - gondol vissza hálával a gépre, majd lehúzza az utolsó korty konyakot is.

TU-154 (Malév)