Ma voltam a mókusnál

Mivel új a doki, így a legelejéről kezdjük a közös munkát. Remélhetőleg sikerül a terápiában maradnom, mert mindig az lett eddig a vége, hogy kicsapongtam, meg nem is tudtam nyílt lapokkal játszani, ami kb. olyan, mintha elmentem volna fogorvoshoz és csak résnyire nyitottam volna a számat, ergo nem fértünk hozzá a lényeghez. Az első ülésen szokás szerint még nem csaptunk bele a lecsóba, hanem elmondta a lényeges dolgokat és megkérdezte milyen problémával kerestem fel, illetve hogy mióta áll fenn, hogyan hat a mindennapjaimra. Feltérképezte nagyjából a terepet, illetve én is azt, hogy milyen a doki, fogok-e tudni közösen dolgozni vele, bár valószínűleg a második ülésen is ismerkedni fogunk még, mert az első 50 perc nem elég arra, hogy képet kapjunk egymásról. Annyiban mentünk csak bele a dolgokba, hogy megkérdezte jártam-e már terápiába és a gyerekkoromról is kérdezett, a családi hátteremről, meg hogy volt-e valami lényegesebb esemény az életemben. Átbeszéltük azt is, hogy mit szeretnék elérni a folyamat végére, kérdezte, hogy mi változna meg az életemben, ha a terápia sikeres lenne.​ Elég sok a megdolgozandó terület, így a legégetőbbel fogjuk kezdeni. Eddig a faterommal kapcsolatos dolgokról hittem, hogy az, aztán ugye beütött a múltkor az a megvilágosodás és a halálfélelem, így azt tartottam a legfontosabbnak, viszont valószínűleg inkább az elfojtással célszerű kezdeni, mert amíg az fennáll, nem fogunk tudni haladni. A gondolattól is feszengek, irtózom attól, hogy teljesen megnyíljak, ugyanakkor anélkül megette a fene az egészet, hiszen zárt ajtón nem tud bejutni a segítség és akkor csak rabolom a doki idejét, meg én is felesleges köröket futok.