Ma voltam a 4. terápiás ülésen

Most is jegyzeteltem, hogy a lényeg és a feladatok megmaradjanak, így ide is feljegyzem, ami olyan.

Ugye a múltkor többek közt azt a 'házit' kaptam, hogy amikor legközelebb 'lapoznék', ne tegyem, hanem hagyjam egy kicsit érvényesülni az aktuális érzelmeket. Igyekeztem így tenni, bár kb. fél perc után bekapcsolt a 'szikla' és lapoztam, de a mókus szerint az a rövid idő is számít és nem is lenne életszerű, ha egy többéves védekezőmechanizmus egycsapásra kikapcsolna. Oké, ez logikus, csak ugye a maximalizmus miatt mindig a legjobbat, legtöbbet akarom nyújtani és lehetőleg azonnal. 😁 Ránéztünk, hogy az eddigi működésem így nézett ki: trigger -> szikla-lét (azonnali elfojtás) -> feszültség felhalmozódás -> önkárosítás/kontrollvesztés, a mai viszont már így: trigger -> kb. fél perc érvényesülés -> szikla-lét (visszatérés a védelemhez). Azt mondta a doki, hogy ezzel beiktattam egy köztes lépést a láncolatba és ez a kb. fél perc az a hely, ahol a gyógyulás történik, valamint ha a következő hetekben ezt a fél percet sikerül 45 másodpercre, vagy 1 percre feltornázni, azzal a szikla 'kényszerítő erejét' folyamatosan gyengítem majd. Megkérdezte, hogy történt-e olyasmi azalatt a fél perc alatt, amit érdemes megjegyezni, pl. kiderült, hogy nem is annyira ijesztő az érzelem, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon intenzív volt? Mondtam, hogy utóbbi, ezért hamar bekapcsolt a 'szikla'. Visszajelezte, hogy ez logikus és érthető, az idegrendszerem védelmi funkciójának működését igazolja, mert az 'operátorom' azt érzékelte, hogy 'veszély' van; az adott érzelem intenzitása meghaladja a 'biztonságos' szintet, ezért aktiválni kell a 'sziklát', hogy ne legyen kontrollvesztés. Azt kérte, hogy ne úgy tekintsek a fél percre, mint egy sikertelen kísérletre, hanem mint egy „stressz-tesztre”. Levezette, hogy az adott érzelem túl intenzív lett volna, ezért a 'szikla' bekapcsolt, mert az ún. „sérülékeny gyermek” énrész (aki a fájdalmat/aggodalmat érzi) abban a fél percben túl nagy dózist kapott az elfojtott érzésekből. Azt mondta nem az a cél, hogy tovább is kibírjam az intenzitást, hanem hogy kisebb adagokban érkezzenek az érzelmek, nem kell pl. az összes dühöt kiadni, mert az eláraszt és az idegrendszerem pontosan azt tette, amit tennie kellett: megvédett az elárasztódástól.

Ennyit a 'házi' alkalmazásáról, rátérek a mai ülésre.

Az a terv a doki szerint, hogy a sémáimat feltérképezzük (ilyen a négyhetesen is volt, de ugye ez a doki még nem dolgozott velem, így fel kell mérnie a terepet ilyen téren is), a kognitív torzításaimat átírjuk és egy stabilabb felnőtt énrészt építsünk ki. A sématerápia segítségével azonosítjuk azokat a sémákat (pl. csökkentértékűség/szégyen, társas izoláció, érzelmi depriváció), amik a szüleim/környezetem reakcióiból fakadnak. A kognitív viselkedésterápia pedig abban fog segíteni, hogy a hétköznapi szorongásos/OCD-s "programjaimat" (a szikla-létet is) megtanuljam a jelenben korrigálni.

​A folyamat három nagy szakaszból fog állni:

​1. Feltérképezés és stabilizáció

Ennek a célja a 'szikla' működésének megértése (amit ugye már elkezdtünk az előző alkalommal), a biztonsági háló kiépítése és a diagnózisok összefüggéseinek tisztázása. A gyerekkori sémák azonosításán, a „szégyen-program” leleplezésén és alapvető földelő technikák tanulásán (a generalizált szorongás és OCD ellen) fogunk dolgozni. Itt fogom állítólag megtanulni azt is, hogyan maradjak biztonságban, miközben beszélünk a múltról.

​2. A sémák "átírása" és kognitív munka

A cél itt a negatív belső narratívák kognitív átkeretezése és a szociális fóbia/dependens kötődés szorongásainak kezelése. A kognitív viselkedésterápia módszereivel a gondolatok és érzések szétválasztásán fogunk dolgozni, valamint a „felnőtt énrész” erősítésén, hogy ne a gyerekkori szégyen irányítson. Itt nézünk majd szembe mélyebben az elfojtott traumákkal, a doki szerint a saját tempómban fog ez is történni. 👍

​3. Integráció és önállósodás

Itt a cél a megszerzett képességek beépítése a mindennapokba, a függőségi igények csökkentése és a 'szikla' nélküli, rugalmasabb önkép kialakítása. Azon fogunk dolgozni, hogy hogyan kezeljem, ha a jövőben visszaesnék a szorongásba, valamint hogyan vegyem át az önálló „belső gondozó” funkciót.

A doki szerint minden alkalommal lesz egy rövid „csekkolás” (hogy van épp' a 'rendszerem'), egy fókuszpont és egy hazahozható feladat, vagy megfigyelési szempont.

Visszatért a rezzenéstelen arccal történő beszédemre, hogy az továbbra is a munkánk része lesz, nem fog érzelmekre 'kényszeríteni', hanem a racionalitásomon keresztül fogjuk a sémákat analizálni, amíg az idegrendszerem meg nem érzi, hogy biztonságosabb az érzelmi megnyílás.

Ezen a mai ülésen folytattuk a "feltérképezés és stabilizáció" szakaszt. A legutóbbi ülés végén ugye ott tartottunk, hogy a szégyent egy 'örökölt programként' azonosítottuk, ami a 'szikla-lét' hátterében áll. Megállapodtunk abban, hogy a cél a következő szakaszban az, hogy ezt a 'programot' megfigyeljük anélkül, hogy hagynánk, hogy az diktálja a cselekvéseimet. A mókus szerint ahhoz, hogy a későbbi szakaszokban hatékonyan tudjuk alkalmazni a kognitív átkeretezést, most egy kicsit közelebbről meg kell vizsgálnunk, hogyan épül fel ez a mechanizmus. (A sématerápiában ez az ún. "megküzdési mód", a 'szikla' - vagyis a rezzenéstelen, száraz racionalitás az esetemben pedig egy ún. „eltávolodott védő mód".) Akkor aktiválódik, amikor a szorongásom, vagy a belső sérülések szintje eléri azt a pontot, ahol a „szégyen-program” életveszélyt jelez. A doki azt kérte ma, hogy amikor azt érzem, hogy bírnom kell, vagy 'szikla-üzemmódba' kapcsolok, próbáljam meg az alábbi három kérdést fejben megválaszolni:

Mi volt a kiváltó esemény?

Milyen testi érzet jelent meg a 'szikla' előtt? (pl. összeszoruló gyomor, feszültség mindenemben, vagy gombóc a torkomban)

Milyen szégyen-gondolat futott át az agyamon a szikla-lét elérésekor? (pl. "ha most gyenge vagyok, megvetnek")

Ma arról is beszéltünk, hogy mi történik, amikor ez a 'szikla-szoftver' meghibásodik és az életem sok területét lefedő kontroll elvész. Amikor egy váratlan esemény, vagy egy túl erős érzelmi impulzus átüti ezt a páncélt és a racionalitás helyett valami más tör fel. Erre azt válaszoltam, hogy olyankor nagyon erős stresszt érzek, ez az egyik reakció szokott lenni, a másik pedig az az önkéntelen kontrollvesztés, amiről az előző ülésen beszéltünk. A mókus erre azt mondta, hogy a túlfűtött stressz és az önkéntelen kontrollvesztés az idegrendszerem 'vészjelzőinek' a viselkedése. Amikor a 'szikla' (az "eltávolodott védő") elfárad, a CPTSD és a borderline vonások által vezérelt érzelmi szabályozás pillanatok alatt összeomlik. Ránéztünk ezekre az állapotokra a sématerápia és a kognitív modell tükrében, hogy lássuk, mivel dolgozunk. Az erős stressz, mint fizikai 'vészüzemmód' az idegrendszerem ún. túlfokozott éberség állapotát tükrözi állítólag, magyarul amikor a racionalitás (a szikla) már nem tudja elnyomni az érzelmeket, a testem úgy reagál, mintha közvetlen életveszélyben lennék. A 'szikla' megpróbálja elfojtani a stresszt, de a nyomás túl nagy és átveszi az irányítást. Ilyenkor van az, hogy a gondolkodásom beszűkül, az OCD-s kényszerek felerősödnek, mert az agyam kétségbeesetten próbálja visszaszerezni a kontrollt valamilyen szabály, vagy rituálé révén. Az önkéntelen kontrollvesztés pillanatában a 'disszociatív gátak' (amik addig a fájdalmas emlékeket, vagy érzelmeket távol tartották) átszakadnak. Ez a doki szerint nem gyengeség, hanem az idegrendszerem túlterheltsége. (A bordernél ez az úgynevezett 'érzelmi elárasztottság' állapota, ezt a négyhetesen 'tanultam'.) A paradoxon a doki szerint, hogy azért tartom fenn a 'sziklát', hogy ne érezzem ezt a kontrollvesztést, de a fenntartása annyi energiát emészt fel, hogy éppen ez a kimerültség teszi lehetővé a kontrollvesztést. 👏 Mivel a cél a kontrollérzet egészséges visszaszerzése, meg kell tanulnom egy köztes állapotot, nem pedig a 'szikla' és az 'összeomlás' végletei között billegni - ahogyan jelenleg működöm.

Azt a házit kaptam a következő napokra, hogy amikor azt érzem, hogy a 'szikla' repedezik és jön a stressz, ne próbáljam meg visszanyelni magamba (mert az csak fokozza a nyomást), hanem próbáljam ki a következőt:

Amikor érzem a stresszt, mondjam ki magamban: ez most egy stressz-reakció, nem pedig egy katasztrófa. (Ez állítólag segít elválasztani a fiziológiai érzetet az OCD-s katasztrofizáló gondolatoktól). Figyeljek a légzésre, a sebességét lassítsam, mert ez az idegrendszernek állítólag azt a jelet küldi, hogy „még nem vagyok halott”. Ezt mondjuk már tapasztaltam, mert ösztönösen is le szoktam lassítani a légzésemet, amikor 'helyzet van' és tapasztaltam, hogy valóban csillapítja a tüneteket. Meg kell figyelnem azt is, milyen konkrét testi érzetek árulják el először, hogy a szikla 'törni' készül? (pl. izomfeszülés, kézremegés, gyorsuló szívverés, stb). Megkérdezte a doki, hogy ha az önkéntelen kontrollvesztés pillanatát nézzük, van-e olyan közös nevező, ami kiváltja? Hozzáfűzte, hogy ha megtaláljuk a 'gyújtózsinórt', akkor a következő ülésen már konkrétabban dolgozhatunk a védelmi stratégiáim átírásán. Mondtam, hogy vagy az okozza, hogy besokallok, túl naggyá válik már a súly, vagy pedig egy triggerpont eltalálása valaki/sors által. Azt mondta, hogy ez pontosan írja le a mechanizmust: a besokallás a hosszútávú, krónikus túlterhelés eredménye, a triggerpont találata pedig az az utolsó csepp, ami a már amúgy is repedező páncélon keresztül bejut. A besokallás (a belső tartalékok kimerülése) azért történik, mert a 'szikla', az "eltávolodott védő" hatalmas energiát emészt fel. Mivel generalizált szorongással és OCD-vel élek, az agyam állítólag folyamatosan a jövőbeli veszélyeket kémleli és semlegesíti, ami olyan, mintha éjjel-nappal egy 30 kilós zsákot cipelnék, miközben azt mondom magamnak, hogy nem is nehéz. Előbb-utóbb a zsák súlya - a fizikai és mentális kimerültség - elkerülhetetlenül összeomlást okoz. A CPTSD miatt amikor valaki/sors eltalál egy olyan pontot, ami egy adott traumára emlékeztet, az idegrendszerem állítólag azonnal „vörös kódra” vált. A probléma a mókus szerint nem az, hogy gyenge lennék, amikor eltalálnak, hanem hogy a szikla-létem is egy "mindent vagy semmit" alapú védelem. Nem tud "kicsit" védeni; vagy áll, vagy összeomlik. Pontosan erről beszéltem korábban, hogy semmit nem tudok "csak valamennyire" csinálni, úgyhogy tanulni kell a mértékletességet is. A bevésődések mellett emiatt is érzem azt, hogy a gyengeség szégyen, mert a fejemben a gyengeség nem egy átmeneti állapot, hanem a szikla teljes megsemmisülése. A következő alkalommal a doki szerint azon fogunk dolgozni, hogy hogyan építsünk be a 'szikla-létembe' egy "rugalmasabb védelmi réteget”, hogy ne csak a „szikla” és az „összeomlás” között tudjak választani. A héten meg kellene figyelnem, hogy a besokallás, vagy a triggerpont elérésekor melyik érzés a legintenzívebb:

A düh?

A tehetetlenség?

A 'pánik'?

​Megnéztük ma a „szikla” és az érzelmek kapcsolatát is. Mivel már tudjuk, hogy a szikla-létem egy "eltávolodott védő" mód, megvizsgáltuk a kontrasztot. A szikla-létem (a racionalitás, a távolságtartás, az OCD-s kontroll) egy remek pajzs a világ felé, azonban a pajzsoknak az a tulajdonságuk, hogy kifelé védenek, befelé viszont fojtanak. Amikor racionálisan beszélek a rossz dolgokról is, a szikla állítólag nemcsak a külvilágot tartja távol, hanem engem is a gyógyulástól. Megkérdezte a doki, hogy mi az, amit a 'szikla' elrejt előle, pl. amikor azt mondom valamire, hogy "ésszel felfogom", amögött van-e egy olyan énrész (a sématerápiában az ún. "sérülékeny gyermek" mód), ami közben belül ordít, sír, vagy retteg, de én nem engedem neki, hogy megszólaljon, mert a „szikla” hangja elnyomja? Azt válaszoltam, hogy igen, vannak helyzetek, amiket ésszel, logikával kezelek le, de közben kicsit érzem, hogy fáj/aggaszt. Azt reagálta, hogy az OCD és a szorongásom gyakran nemcsak a 'rossz dolgok' elkerüléséről szól, hanem az érzelmek elkerüléséről, mert a 'szikla' azt ígéri: „ha nem érzel, nem sérülsz.” Azt kérdezte, tapasztalatom szerint ez az ígéret betartja-e magát, hiszen mégiscsak itt van a CPTSD, a szorongás és a testben maradó stressz. Azt reagáltam, hogy természetesen bizonyos dolgok nem tűnnek el nyomtalanul, de mindig a jelenre fókuszálok. Arra, hogy egy adott helyzetben kitartsak. Megkérdezte, hogy ha a 'szikla' egy fizikai tárgy lenne a szobában, milyen lenne, mekkora és milyen a felülete? Nem tudtam semmi máshoz hasonlítani, mint egy igazi sziklához, ezért azt mondtam, hogy nagy, kemény, itt-ott éles szélekkel. A következő kérdése az volt, hogy mit érez az a részem, ami alatta van, amikor a szikla éppen teljes erővel 'dolgozik', mire azt válaszoltam, hogy mikor-mit; fájdalmat, aggodalmat, bűntudatot, stb. Ekkor arról érdeklődött, hogy szerintem miért választotta a 'rendszerem' pont a sziklát (hozzáfűzte, hogy ez a megközelíthetetlenség és a súly megtestesülése) védelemnek és miért nem a „menekülést”, vagy a „színlelést” választotta? Gőzöm sincs és neki is azt mondtam, hogy nem tudom. Megkérdezte, hogy szerintem a „szikla” tartása maga is egyfajta kényszeres cselekvés, pl. „ha nem maradok rezzenéstelen, akkor valami szörnyűség fog történni?" Mondtam, hogy nem, olyankor nem azt érzem, hanem azt, hogy puhány volnék, meg vannak helyzetek, amikor az érzelmeket ki kell iktatni, mert a racionalitás viszi előre az embert. Azt mondta, hogy amikor azt mondom, hogy „a racionalitás viszi előre az embert”, az egy nagyon mély, adaptív meggyőződés és valószínűleg ez volt az egyetlen dolog, ami a gyerekkoromban, vagy a traumák idején valóban biztonságot, vagy haladást jelentett. Érdekesnek találta, hogy a „színlelést”, vagy a „menekülést” nem választottam és elmagyarázta, hogy a meneküléshez mozgás kell, a színleléshez pedig folyamatos interakció a külvilággal, a 'szikla' viszont nem megy sehová, egyszerűen csak van. Azt mondta, hogy ez arra utal, hogy az idegrendszerem nem elmenekülni akart a világból, hanem megkeményedni, hogy kibírjam a nyomást, amit a világ, vagy a sors rám helyezett. Én ezt sem láttam át, de belegondolva stimmel, mert a szikla az egyetlen dolog, ami ellenáll pl. egy folyó sodrásának. Ha én a 'folyóban' voltam és a 'sodrás' (az események, a környezetem reakciói, a traumák) el akartak sodorni, a szikla-lét volt az egyetlen módja annak, hogy helyben maradjak, hogy ne 'tűnjek el'. A doki visszautalt arra a reakciómra, ahol a fájdalmat, aggodalmat és a bűntudatot említettem, majd rávilágított, hogy a bűntudat a 'szikla' legnagyobb barátja, mert a szikla azt mondja "keménynek kell lennem", a bűntudat pedig azt, hogy "még mindig nem vagyok elég kemény, mert érezni kezdtem a fájdalmat és ez hiba". Szerinte a 'szikla', mint elvárás és a bűntudat, mint büntetés a gyengeségért, együtt tartja az idegrendszeremet ebben a feszültségben. Azt kérte, hogy gondoljak egy olyan helyzetre a közelmúltból, ahol a 'szikla' teljes erővel dolgozott és kérdezte, hogy mi az, amit a szikla segítségével sikerült megoldanom, vagy 'túlélnem', amit érzelmi bevonódással nem tudtam volna? A válaszom az volt, hogy az, amikor a villám becsapott hozzánk és az amúgy is szinte komfort nélküli házunkban már az áram sem működött. Akkor egy kis ideig iszonyúan dühös voltam a sorsra, amiért mégegy lapáttal tett az amúgy is sok és nem kis gondra, ettől pedig úgy éreztem egy kis ideig, hogy már nem marad ép az eszem. Fizikailag kezdtem rosszul lenni a stressz mértékétől és ott váltottam át sziklává, hogy nincs nagy baj, ebből is ki fogunk jönni. Ekkor azt kérdezte, hogy mi az az ár, amit utólag fizettem azért, hogy 'szikla' voltam? Mondtam, hogy az is erős feszültséget szült, mert az elnyomott düh itt fortyogott bennem, bár valamennyi dühöm távozott, mert káromkodtam és ahogy ültem, az elviselhetetlenné fokozódó feszültség kitört egy pillanatra, mert erősen a lábamba vertem az öklömet, de a többi feszkót elfojtottam. Rákérdezett, hogy van-e olyan reakcióm, amit szívesen lefaragnék, mégha a 'sziklát' meg is tartanám és azt reagáltam, hogy nem tudom. Azt mondta, hogy a 'szikla' a túlélési stratégiám a káosz ellen is, mert amikor a külső körülmények (a sors) éppen le akarják dönteni a falamat, olyankor én a belső falat (a sziklát) mégvastagabbra húzom. Megvizsgáltuk, hogy a 'szikla' most is összetartott, mert amikor éreztem, hogy „nem marad ép az eszem” (a kontrollvesztés veszélye megint befigyelt), a 'szikla' szokás szerint egy racionális forgatókönyvet adott: „nincs akkora gáz, ki fogunk jönni belőle.” Ez a mondat visszahozta a cselekvőképességet és ez egy 'életmentő' funkció volt. Ránéztünk arra is, hogy a düh, amit nem engedtem meg magamnak teljesen, nem tűnt el, hiszen az öklöm találkozott a lábammal, mert a dühöm fizikai formát öltött, mivel a szikla-lét nem engedte, hogy érzelemként távozzon. Rámutatott a doki, hogy az elfojtott érzelem a testemben okoz 'kárt'. Visszautalt arra, amikor azt kérdezte, elhagynék-e valamilyen reakciót és én azt reagáltam, hogy nem tudom. Azt mondta, hogy ez a válasz azért őszinte, mert nálam a 'szikla' minden darabja egyforma védelmi funkciót tölt be és ha pl. azt mondaná, hogy vegyünk lejjebb a düh elfojtásából, akkor a belső programom azonnal jelezne valami olyasmit, hogy „ha az elfojtást csökkentjük, a düh elszabadul és ha elszabadul, abból kontrollvesztés lesz, a kontrollvesztésből pedig összeomlás.” A mérséklés ötlete ez alapján jelenleg még 'veszélyesnek' tűnik. Elmagyarázta, hogy a fizikai feszültség, meg az elnyomott düh azért maradnak, mert az idegrendszerem még mindig úgy értékeli a világot, hogy a váratlan traumák/konfliktusok bármikor újra jöhetnek.

Rámutatott ismét egy paradoxonra:

A 'szikla' megóv az összeomlástól, de dühöt és feszültséget tart bent, ami a testemben manifesztálódik. Azt mondta, hogy ha ezt a két dolgot egymás mellé teszem anélkül, hogy egyelőre változtatni akarnék rajtuk, az már önmagában is az első lépés afelé, hogy a 'szikla' ne egy kényszeres parancs legyen, hanem egy eszköz, amit - legalább elméletben - már objektíven is szemlélek.

Összegeztük, hogy ma megvizsgáltuk a 'szikla' anatómiáját, megnéztük, milyen funkciója van a káoszban és beazonosítottuk a fizikai árát is. Abban is megállapodtunk, hogy a szikla egy merev dolog, azonban még a legkeményebb kövek is repedeznek, ha a belső nyomás túl nagy. A doki mondta, hogy ha a 'szikla' mindig 100%-os erővel dolgozik, az kimerítő és próbáljuk meg kitalálni, hogyan lehet a szikla „szabályozható”. Visszajelezte, hogy jelenleg ebben is végletes vagyok, mert úgy működöm, hogy a szikla vagy 'be van kapcsolva' (teljes erővel véd), vagy 'kikapcsol' (kontrollvesztés). Kérte, hogy képzeljem el a 'sziklát' egy 1-10-es skálán, ahol az 1-es fokozatnál egyáltalán nincs védelem, nyitott vagyok a világra (ami a 'veszélyzóna'), a 10-es fokozat pedig a mostani, teljesen elfojtott, szikla-lét, ahol pl. a dühöm egy része a lábamban landol, hogy ne törjön ki a vulkán. A mókus azt kérdezte, hogy szerintem lehetséges-e pl. 5-ös, vagy 6-os fokozaton tartani a 'sziklát'? Hozzátette, hogy egy olyan védelem volna, ami megvéd az összeomlástól, de mégis engedi, hogy a feszültség egy része távozhasson. Mondtam neki, hogy úgy érzem, pontosan ez történt, hiszen a szitkozódással és a lábamba ütéssel kiengedtem valamennyit. Azt mondta, hogy a dühöm az a feszültség, ami a 'szikla' alatt forr és ugye a 'szikla' lényege, hogy ne kelljen éreznem, de mi lenne, ha találnánk egy olyan „biztonságos csatornát”, ahol ez a düh ki tud jönni anélkül, hogy kontrollvesztés fenyegetne? Visszautalt a villámcsapásos esetre, ahol a káromkodás és az öklözés egyfajta szelep volt és azt kérdezte, szerintem milyen 'szelep' lenne számomra olyan, ami nem tűnik gyengeségnek, de segít levezetni a feszültséget? Mondtam, hogy régebben ez a sport volt leginkább, de mivel mára az kiesett az életemből, így írni szoktam, néha rajzolni, üvölttetni a zenét (ahogy az tombol, olyan, mintha én tenném), stb., bár van az a szint, ahol semmi nem segít, mert annyira dühös/feszült vagyok, hogy oda sem tudok figyelni arra, amit csinálok. A sématerápiában van egy ún. "egészséges felnőtt" mód, ami nem 'szikla', hanem 'menedzser'. Megnéztük, hogy a szikla-módom egy 'védő', nem pedig egy 'tervező' és a védő csak azt nézi, hogy ne 'haljak meg', a menedzser viszont azt, hogyan legyek hosszútávon jobban. A mókus azt mondta, hogy képzeljem el; a 'szikla' egy gép és én vagyok az, aki beállítja benne a nyomást. Ha éppen 10-es fokozaton van, azt tudnám-e mondani, hogy „most nem vagyok életveszélyben, lejjebb vehetjük pl. 7-esre”? Mondtam, hogy nem, olyankor marad 10-es fokozaton. Megvizsgáltuk a 'skálázást' (hogy ne csak 0-s, vagy 10-es fokozat létezzen nálam), a 'szelepeket' (hogyan engedjem ki a gőzt anélkül, hogy kontrollvesztés történne) és az 'operátort' (hogyan vegyem át az irányítást a 'szikla' felett). Visszakanyarodott oda, amikor azt mondtam, hogy a szitkozódás és a lábamba öklözés kivitt valamennyi feszkót. Szerinte az a 'túlélési szelep' működése volt, amivel a baj az, hogy nem tudatos beavatkozás, hanem egy vészhelyzeti 'túlcsordulás'. Ilyenkor kellene állítólag nagyjából 5-6-os fokozaton működnie a 'sziklának', mert akkor megvédene a kontrollvesztéstől, de hagyná, hogy a gőz távozzon. A feladatom az lesz, hogy amikor érzem, hogy kúszik fel a nyomás, tudatosan választok egy kisebb feszültség-levezetőt, mielőtt elérném a robbanást. Megkérdezte mi az az előjel, amit a testem már azelőtt mutat, hogy elérném a 10-est? Mondtam, hogy beszűkülnek a gondolataim és feszültséget érzek mindenemben. Visszamentünk oda, hogy amikor túl magas a stressz-szintem, oda sem tudok figyelni arra, amit csinálok és ez azért van állítólag, mert a racionális agyam gyakorlatilag kikapcsol és átveszi az irányítást az érzelmi/trauma-központ. A 'szelepeknek' ezért olyanoknak kell lenniük a doki szerint, amik nem igényelnek magasabb szintű kognitív figyelmet (pl. mint az írás, rajzolás), hanem tisztán fizikaiak. Azt mondta, hogy a dühöt nem magamon levezetve kell 'megsemmisíteni', hanem irányítottan kiadni, pl. valamit teljes erővel szorítani, vagy a falat tolni. Rákérdezett, hogy melyik az a fizikai cselekvés, amit akkor is meg tudnék tenni, amikor 'kiesik a józan eszem' és nem tudok koncentrálni? Mondtam neki, hogy olyankor fájdalmat okozok magamnak (már nem vágásokkal), az visszahoz a valóságba, meg a dühömet is beleadom, mivel úgy érzem, amúgy is megérdemlem. Visszavezetett oda, ahol azt mondtam, hogy a 10-es szintet nem tudom lejjebb vinni és azt mondta, hogy ez érthető, mivel az az „életveszély-mód”, olyankor én ki vagyok iktatva és a védelmi rendszer (a 'szikla') átvette a hatalmat. Azt mondta, hogy nem az a cél, hogy a 10-es fokozatot levigyük (mert az már olyankor késő), hanem hogy tudatosítsam, hogy a 'szikla' végzi a dolgát, aztán nemsokkal később vegyem át az irányítást. Megkérdezte a mókus, hogy melyik pontnál érzem a legnagyobb 'ellenállást'; a skálázásnál (mert esetleg attól félek, hogy ha lejjebb viszem a sziklát, védtelen leszek), a szelepeknél (mert esetleg úgy érzem, semmi nem elég erős ahhoz, hogy a 10-es dühöt kiadja), vagy az operátornál (a „nem tudom levinni” gondolatnál)? Mondtam, hogy a skálázásnál. Azt is megkérdezte, hogy melyik tűnik most a leginkább 'betörhetőnek' a racionalitásom által, mire mondtam, hogy az 'operátor'. Azt reagálta, hogy ez fontos felismerés, mert ha az ésszerű, tervező részem hajlandó tanulni és kísérletezni, akkor van esély arra, hogy a '10-es fokozatot' ne egy sorscsapásként, hanem egy kezelhető rendszerhibaként éljem meg. Visszatért oda, hogy fájdalmat okozom magamnak, amikor a józan eszem sztrájkol és azt mondta, hogy ez az idegrendszerem 'reset-gombja', mivel a fájdalomnak azonnali hatása van; egyrészt leállítja a gondolatok örvényét, másrészt a „megérdemlem” gondolattal a 'szégyen-programot' is validálja. Azt mondta, hogy az új feladatom az, hogy alternatív 'reset-gombokat' találjak, amik ugyanazt a funkciót látják el (leállítják a rendszert), de nem járnak önkárosítással. Azt kérte, hogy amikor érzem az előjeleket, akkor olyan ingerek kellenek, amik ugyan 'kiütik' a biztosítékot, de nem okoznak sérülést, mert a fizikai inger kényszeríti az idegrendszert, hogy az agy a stressz-spirálból a fizikai 'túlélésre' fókuszáljon.

Ma elértük a következő mérföldköveket:

Tényként kezeltük a 'sziklát' (megvéd, de feszültséget tárol).

Azonosítottuk az 'operátort', mint azt a személyiségrészt, ami a változást menedzselheti.

Nem a sziklát akarjuk egyelőre 'lebontani', hanem a nyomáskezelést kell finomhangolni.

A házim, hogy amikor az 'operátor' észreveszi az előjeleket (beszűkülés, feszültség, stb.), a feladat nem az, hogy ne legyek 'szikla', hanem az, hogy kipróbáljak egy 'reset-gombot' a fájdalomokozás helyett. Megkérdezte a doki, hogy készenállok-e arra, hogy teszteljek egy új technikát a szokásos önkárosító módszer helyett, vagy túl korai elvárásnak érzem, mire azt feleltem, hogy készenállok, mert valamikor, valahol el kell kezdeni a változást. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ha az adott helyzet olyan intenzív, hogy mégis a régi módszerhez nyúlok, az nem azt jelenti, hogy megbuktam, hanem azt, hogy az idegrendszerem védelmi mechanizmusa még túl erős volt.

Hogy megtörjem

az utóbbi töményebb, meg negatívabb tartalmú jegyzetek hangulatát, hozom az egyik (a legelső) novellaszerűségemet. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok író, nem is az a célom, csupán hobbi, meg talán terápia ez is, de a lényeg, hogy látom, hogy közel sem profi munka, viszont kikapcsol a megírásuk és pontosan ezzel a céllal születnek. Még annyit, hogy nem azért szól rólam az összes, mert nárcisztikus lennék, hanem egy részük valós eseményeket dolgoz fel E/3-ban, másik részük pedig a vágyaim megtestesülései.


Még csak épphogy' lopakodott a hajnal, amikor nagy zajjal nyílt a hatalmas hangárajtó, majd a kis fehér Beechcraft Baron kidugta az orrát és jött elő az egész teste, ahogyan Arnold kitolta azt a hangárból. Fényes burkolata szinte visszatükrözte a már halványan derengő eget. A srác már többször ült benne, de eddig mindig a jobb ülésből figyelhette csak a kormánymozdulatokat és a műszerfalon a műszereket. Ma azonban ő volt a kapitány! Ma először.

A checklist utolsó pontja is kipipálva, minden rendben, a kismadár repülésre kész. A két motor már zenél - mélyen és egyenletesen, mint két erős szív - a géptest rezonál. Arnold a futópálya szélére gurult a géppel és a rádión engedélyt kért a felszállásra. Amikor megkapta azt, a világ egy pillanatra elcsendesedett benne, aztán előretolta a gázkarokat, aminek következtében a hajtóművek felbőgtek, majd kiengedte a fékeket, a géptest pedig hirtelen meglódult. Arnold érezte, ahogy a gyorsulás az ülésbe szegezi, a mellkasa enyhén feszít, a vér zúgni kezd a fülében, de az arcán a vigyor mindent elárult. A futóművek zötyögve gördültek végig a betonlapokból készült kifutópályán, majd amikor Arnold maga felé húzta a szarvkormányt, a rázkódás egyszercsak megszűnt. A Baron a levegőben volt és Arnold végre repült! Egy pillanatig semmi más nem létezett számára, csak a horizont és a gép szárnyai. Az idő mintha lelassult volna. A kezei szinte ösztönösen mozdultak, hogy apró korrekciókat végezzen a kormánnyal, a gép pedig kezesbárányként viselkedve válaszolt minden rezdülésre. A rádióból hallatszott valami, de ő csak nehezen fogta fel – túl erős volt az élmény.
Ahogy elhagyta a várost, alatta apró házak és utak fonódtak össze, utóbbiakon mégapróbbnak tűnő autók, olyan volt az egész, akár egy makett. A Nap áttört a tejszínhabszerű felhőkön és a kabin ablakán aranyló fény szűrődött be. Arnold elégedetten felsóhajtott.

- Eddig csak álom volt... Mostmár valóság!

A gép suhant előre, ő pedig végre ott volt, ahová mindig is tartozott: a levegőben.
Ahogy a gép orra kelet felé mutatott, egy pillanatra elengedte a kormányt és a Baron így is stabilan tartotta magát.

- Ez az! Repülj szépen! - gondolta.

A nyugalom azonban nem tartott soká', ugyanis valami furcsát érzett, amikor újra a kormányra tette a kezeit. Először még csak enyhe vibrációt érzett rajta, majd a műszerfalon a bal hajtómű olajnyomás-mutatója megzuhant. Arnold szeme élesen ráfókuszált.

– Ne most, ne most... – motyogta izgatottan, de mégis hidegvérét megőrizve és már nyúlt is a checklistért.

Az agytekervényei vadul pörögtek. Kiképzés, szimulátor, oktatói órák - mindegyik most egyetlen cél felé csúcsosodott: meg kell oldania a helyzetet.
A bal motor ekkor köhögni kezdett, majd elhallgatott és a gép oldalra billent.
Arnold azonnal reagált: a jobb motor teljesítményét megnövelte és belépte a jobb oldali pedált, hogy kiegyenlítse a gépet. A gép bukdácsolt, mint egy megbokrosodott ló, de végül stabilizálódott.

- Egyhajtóműves repülés. Nem gyakorlat, ez most valóság! - jegyezte meg magának hangosan.
– Vészhelyzet... - tette hozzá és nyúlt a rádióhoz:
– „Budapest Approach, HA-BAR, engine failure, single engine operations, request vectors for immediate landing.” - mondta a rádióba izgatottan, de mégis higgadtan.

A válasz gyorsan érkezett a légiforgalmi irányítótól, aki szintén higgadt maradt. Arnold kezei izzadtak, hiszen most jött a neheze.
A légiforgalmi irányító kért egy fordulót keletnek, hogy visszahozza a gépet a reptér légterébe. Arnold tudta, hogy most méginkább számít minden mozdulat. A sebesség, az emelkedési szög, a szárnyterhelés - mind úgy viselkedett, mint egy kényes hangszer. Egyetlen "hamis hang" és zuhanás lehet a vége.
Ahogy közeledett a reptérhez, alig 1500 lábon a gép megrázkódott egy légörvényben. Arnold jobban ráfogott a kormányra. Izzadságtól nedves nyakát addig tekerte, ameddig csak tudta, hogy meglássa a pályát. A vékony, szürke csík a zöldek között egyszercsak felfedte magát és ő annyiból megkönnyebbült, hogy hazatalált, azonban a leszállásra nem volt második esély, hiszen a gépet csak egyetlen motor hajtotta. Egyetlen próbálkozásra volt csupán lehetősége. Ráfordult a leszállópályára vezető irányra és megkezdte a süllyedést. A megfelelő magasságon kiengedte a futóműveket és szemei már csak a pályát lesték, míg ereszkedett és folyamatos kormányzással korrigálta az irányt, ugyanis a széllökések eléggé megtáncoltatták a gépet. Közeledett a talaj és a Baron lebegni kezdett a kifutó felett, majd egy döccenéssel előbb a bal főfutó, azután a jobb is leért, végül az orrfutó is talajt fogott. A gép falta a métereket a zötyögős kifutón, majd megállt.
Arnold csak ült, még mindig két kézzel markolva a kormányt és a szíve úgy vert, hogy már-már hallható volt. A rádión hallotta:

– „HA-BAR, welcome back. Good job!”

Arnold mosolygott. Ma először repült szólóban és egy rizikós helyzetből is ki tudta hozni a gépét.

Az Isteni gondviselés

ismét megmutatkozott nálunk. Ma kijött egy szaki és kiderült, hogy Istennek hála a villanyórának nem lett baja, 'csak' a túlfeszültség miatt durrant. Ha nem lett volna lekapcsolva, nem úsztuk volna meg ennyivel. Ugyan megpróbáltuk később életre kelteni, de nem sikerült, ezért azt hittük, game over van neki. A pali először megnézte az órát, a relét és talált feszültséget a konnektorokban, sőt ezúttal olyanban is, ami eddig nem működött, meg eddig nem égett a villany abban a 2 szobában, ami össze lett nyitva a boltívvel, azonban most működik a kisebbikben. 👍 Mindenképp' kell majd villanyt szerelni, mert ez így nem oké, hogy egyszer működik, egyszer nem (amikor mi az eset után jóval később próbáltuk az órát visszakapcsolni, pont sztrájkolt, ezért nem működött), de a pali szerint egyelőre használható lesz a villany úgy, ahogyan eddig. A Jóisten nemcsak a házat mentette meg a leégéstől, engem pedig attól, hogy rosszkor legyek rossz helyen és a kisülés kinyírjon, hanem működőképes maradt az óra és egy olyan konnektor, meg villany is működik most, amik eddig nem. Vágom, hogy ez mind megmagyarázható fizikailag, szóval nem csodát látok bele, hanem az Úr áldását. Elég szar volt, hogy már áramunk sem volt, de most ennek a megoldódása könnyített rajtunk, mert újra tudjuk használni a hűtőt, itthon tudjuk tölteni a mobilokat és ahol a villany működik, ott nem gyertyával, meg elemlámpával vakoskodunk. Mindig mondom és most is mondtam az öregnek, hogy egyfelől marhára pechesek vagyunk, mert mindig szívunk valamivel, de másfelől rohadtul szerencsések is, mert időnként olyan dolgok és úgy oldódnak meg, amikről és ahogyan nem gondoltuk.

Eldőlt végre, hogy megyünk-e Pestre. Nem, mert fater már attól haldoklik, hogy a boltot megjárja oda-vissza (biciklivel), nem toligál 32 °C-ban, meg attól tart, hogy rosszul leszek. Amikor volt az a rosszabb időszak, arról volt szó, hogy amint bírom az utazást, megyünk. Mondtam neki, hogy azért is kell minél előbb, mert azután bejön a kánikula és akkor meg azért nem fogunk tudni menni. Határozottan magyarázta, hogy nem érdekli a Gabi mit mond, akkor megyünk, amikor nekünk jó. Ehhez képest amikor a Gabi azt mondta, hogy menjünk a 22.-től 29.-ig tartó időszakban, mert ő akkor szabadságon lesz, fater rábólintott és hívta a Dokimat, hogy mikor tudna fogadni abban az idősávban és így egyeztek meg a 24.-ben. Mondtam fateromnak, hogy nem lesz jó, mert beüt a hőség, de jött a szokásos "csak nem". (Nem hát, nyáron nyilván esélytelen az ilyesmi... 🙄) Emlékeztettem, hogy mi van azzal a határozottsággal, amivel magyarázta május közepén, hogy akkor utazunk, amikor nekünk jó, mert az állapotomtól függ és nem a Gabi fogja megszabni. Egyből terelt és támadott, mert nem tudott mit mondani, jellemző. Tudtam, hogy belecsúszunk a hőségbe, holott én kb. május közepe óta már vagyok annyira jól, hogy utazhattunk volna, de mindig más volt a prioritás, aztán ugye becsicskult megint a Gabinak. Mostmár mindegy, meg kell várni, míg olyan lesz a hőmérséklet, hogy tudunk utazni.

A macskakennel sem lett kész, tragikomédia. A Zoli szarban hagyta, ő meg egyedül semmivel nem halad soha, mert mindent "majd apránként" csinál. 🙄 Ilyenkor dühítenek a korlátok, mert ha tudnám csinálni, már rég' készen volna. Nemcsak ez a szerencsétlenkedése zavar, hanem nem tudok rendesen pihenni a bandától, persze ilyenkor mindig megkapom, hogy minek vannak a macskák, nehogy be kelljen látnia, hogy semmilyen folyamatot/feladatot nem képes tisztességesen végigvinni. Az a gond, hogy erő kell mindahhoz, amit még csinálni kell a kennelen, így nem tudom helyette megcsinálni, mivel a ketyegőm nem bírja a terhelést. 3 fakkot betonoztak le a Zolival lassan egy hónapja, utána az unokaöcsém nem jött segíteni neki, így további 3 nem lett kész. Ő 1-be öntött betont azóta, aztán annyi, 2 még mindig nincs lebetonozva és lennének még egyéb teendők is a fakkokkal, szóval ha így (nem) halad, akkor jó esetben is őszre lesz kész' az egész.

El ne kiabáljam, lényegesen jobb a helyzet a képemet illetően. Úgy tűnik, az a szájvíz most dolgozik igazán, a kúra végeztével. Néhány napja már tudok aludni (leszámítva a macskák ébresztőit), eddig mindig éjjel volt a fájdalom a legkínzóbb. Nappal sem kell már a fájdalomcsillapító, csak kora reggelente fáj olyan mértékben, hogy kelljen a bogyó, de onnantól oké és van, hogy egyáltalán nem is fáj nappal/éjjel, gyógyszer nélkül sem.

Holnap-holnapután megint légiparádé, ezúttal Budaörsön. Jó volna eljutni egyszer.

Ez + az

A kéró nem lesz meg, mert nem tiszta a tulajdoni lap, van rajta egy csomó adósság. Számítottam arra, hogy esetleg nem jön össze, de azért reménykedtem, hogy végre normális körülmények közt élhetünk majd. Nem gáz, nem adjuk fel, nézegetjük tovább a lehetőségeket és az Attiláék is körbekérdezik az ismerőseiket. Ha nem lesz eredmény, jövőre akkor is dobbantunk innen, mert addigra több lesz a zseton és futja majd drágább házra is, de akkor már értelemszerűen nem itt választunk, hanem Pesthez valamelyest közelebb.
Mivel eldőlt, hogy maradnunk kell, így az is eldőlt, hogy itt kell a villanyt rendberakatni, úgyhogy ma beszél apám a szolgáltatóval. Gondolom húzós lesz az összeg, de mivel nem vesszük meg ugye a házat, elég lesz a zsozsó.

Nem szokott izgatni a névnapom és nem is vagyok hozzászokva, hogy a fizikai környezetemből bárki is köszöntsön, ezért meglepett (és jól is esett, mert kinek nem esik jól, ha valaki gondol rá?), hogy olyasvalaki tette, akiről nem gondoltam. Fater ment az Attiláékhoz ma és 2 doboz csokival tért haza, mondta, hogy az Attila felesége küldte névnapomra. Komoly, hogy alig ismerjük még egymást és gondolt rám, míg fater egy szót sem mondott. Nem izgat, mert megszoktam, csak a kontraszt kedvéért mondom, hogy időnként olyan helyről érkezik valami kellemes, ahonnan az ember nem is várná.

Ha már fater: szokás szerint bizonytalankodik, mert azt mondta, hogy "talán mégis megyünk 23.-án Pestre, de még nem tudja". 🙄 Ettől az állandó bizonytalanságtól agyf@szt tudok kapni.

Visszatérve még a névnapra: valamelyik régebbi posztban írtam arról, hogy volt egy balhém egy ismerőssel, aki próbált rámtelepedni, meg állandóan az idegeimen táncolt és a legutolsó összeugrásunknál behúztam neki a féket. Azóta nyugtom volt tőle. Ma jó indok lehetett számára a névnapom, hogy kapcsolatba lépjen velem, de nem hagytam, hogy újrakezdje, aminek anno megálljt parancsoltam, úgyhogy megköszöntem a köszöntést, mert paraszt nem vagyok, de jeleztem neki, hogy nem fogok vele kommunikálni ezután sem. Ezt csak azért jegyzem le ide, hogy dokumentáljam a fejlődést: ismét sikerült határt húznom.

Tegnap voltam a szokásos heti beszélgetésen a mókusnál és elkezdtük az érzelemelfojtás + ahhoz kapcsolódó erős szégyenérzet okait boncolgatni. A beleegyezésével jegyzeteltem közben a szita agyam miatt a lényegesebb dolgokat, hogy megmaradjanak és értsek ezt-azt/tudjak majd dolgozni velük, aztán bevillant, hogy ezzel talán segíthetek másnak is a megértésben/változásban, ha érintett egy adott témában, úgyhogy a szokásos dokumentáció mellett ez a másik ok, amiért ide is hozok a jegyzetből, ami olyan. Nyilván nem tudok és nem is akarok mindent kiírni ide, de ami publikus/lényegesebb, azt majd mindig megosztom. Full őszintén, egyrészt mert magamnak nincs értelme hazudni, másrészt mert másnak is segíthetek és azt meg csak úgy tudok, ha hiteles vagyok.
Megkérdezte a doki, hogy mi történik bennem, amikor érzem, hogy a könnyek a felszínre törnének, de én mégis megálljt parancsolok nekik és mondtam, hogy egyrészt az a tudat/szerep fékez, hogy férfi vagyok, bírnom kell és a már kiskölyök koromban tapasztalt megszégyenítés/invalidálás/gúnyolás is azonnal, élesen újrajátszódik az elmémben, ami ugyancsak arra késztet, hogy tartsam magam. Azt mondta erre, hogy a „bírnom kell” elv nemcsak egy társadalmi elvárásnak való megfelelés, hanem egyfajta túlélési stratégia is, amit azért fejlesztettem ki már gyerekként, hogy megvédjem magamat a gúnytól. Olyan, mint egy láthatatlan páncél: akkoriban azért öltöttem magamra, hogy ne érjenek el a bántó szavak és megnyilvánulások, de mostanra ez a páncél már inkább akadályoz abban, hogy kapcsolódjak az érzelmeimhez és önmagamhoz. Azt mondta a doki, hogy ​a szégyen nem az én saram, hanem azoké, akik megsértették a méltóságomat, amikor sebezhető voltam és hogy amikor most, felnőttként elfojtom a sírást, valójában az a kissrác védekezik még mindig, akit anno lecsesztek érte/akinek nem engedték kifejezni, ha valami sok volt. Feltett egy olyan kérdést, hogy mi történne, ha abban a biztonságos szobában hagynám, hogy ez a páncél egy kicsit megrepedjen? Mitől félek, mi történne, ha a "férfi, aki bírja" maszkja mögül előbukkanna az az ember, akinek éppen fáj valami? Mondtam neki, hogy leginkább a kontrollvesztéstől tartok. Hogy ezt jobban értse, elmeséltem (ami a durva szégyenérzetet tekintve nagy szó, de vágom, hogy őszintének kell lennem, ha javulást szeretnék elérni és ugye pontosan emiatt meg is fogadtam, hogy nyílt lapokkal fogok játszani), szóval beismertem neki, hogy az egyik négyhetes terápia alkalmával egyszer rámszakadtak dolgok, ahogy a terapeuta telibekapott egy triggerpontot, amitől 'sírógörcsöt' kaptam és onnantól - szünetekkel ugyan, de - egész nap bőgtem (nyilván azt is önkéntelenül), mert valami eltört belül, de mondtam neki azt is, hogy másnap már ugyanúgy be voltam záródva, ahogyan addig és azóta is be vagyok. Azt mondta, hogy a félelem a kontrollvesztéstől teljesen érthető, sőt, egyenesen logikus következménye annak, amit akkor átéltem, mert amikor a páncél már hosszú-hosszú évek óta tart össze, akkor az a tapasztalat, hogy egyszer „átszakadt a gát”, valóban ijesztő lehetett és nemcsak azért, mert nehéz volt megélni a fájdalmat, hanem azért is, mert a kontrollvesztés élménye egyfajta kiszolgáltatottságot ébresztett bennem. Ebbe beletrafált, mert valóban úgy éreztem magam, mint aki Ádám-kosztümben áll a 'közönség' előtt és ha úgy vesszük, meg is történt, mivel a bensőm akkor teljes valójában feltárult, a lélek vetkőzött meztelenre és ez az, amitől irtózom. Olyannyira, hogy még akkor is tartom magam, amikor senki sem látná, ha nem tenném. Na, de visszatérve az üléshez: azt mondta a mókus, hogy meg kell értenem, hogy az aznapi kiborulás nem a gyengeség jele volt, hanem a szervezet természetes reakciója a hosszantartó elfojtásra. Oké, ez logikus, de attól még itt ordít belül a szégyenérzet. Mondtam neki, hogy a kontrollvesztéstől való szorongásom nemcsak azért van, mert irtózom attól, hogy gyenge legyek, hanem mert úgy érzem, hogy ha egyszer elkezdeném, sosem tudnám abbahagyni (nyilván nem szó szerint, hanem hogy lekvárrá válnék). Azt mondta erre, hogy ez érthető olyan ember esetében, aki ahhoz szokott, hogy mindig kontrollálja magát, azonban a sírás nem olyasmi, amire "rá lehet szokni", mert egy idő után lecseng. Vágom, de akkor sem szeretném, ha csak ideiglenesen is kicsúszna a kezemből az irányítás. Azt mondta, hogy paradox módon éppen az elfojtás az, ami fenntartja a kontrollvesztéstől való aggodalmamat, ugyanis mivel sosem engedek meg magamnak 'nyomáscsökkentést', az érzelmeim felgyülemlenek és a határom végét elérve már csak önkéntelenül, vulkánszerűen tudnak utat törni maguknak. Azt mondta nem az a cél, hogy elveszítsem a kontrollt, hanem az hogy képessé váljak az érzelmi önszabályozásra, hogy megtanuljam: az érzelem nem egy árvíz, ami elönti a házat, hanem egy folyam, ami átfolyik rajta, ha hagyom. Azt mondta két oka is van annak a gondolatomnak, hogy többé nem tudom irányítani: az egyik a border' miatti "mindent, vagy semmit" gondolkodásom, ami miatt valami vagy nincs, vagy teljes mértékben van, köztes állapot nincs és a másik ok, amit ugye már említettem: ahhoz vagyok szokva, hogy vasszigorral tartom magam. Visszautaltam neki arra, amit az ülés elején mondott, hogy ugye ha valaki egy bántalmazó, kontrolláló környezetben nő fel, ott az elfojtás nem egy választás, hanem túlélési stratégia. Már óvodás kölyökként megtanultam, hogy ha kimutatom a fájdalmamat, vagy a sebezhetőségemet, azt fegyverként fogják használni ellenem, így bezártam az érzéseket egy mély, sötét pincébe és mivel régóta ezt csinálom, fogalmam sincs, hogyan kell „megélni” őket. Olyan, mintha gipszben lévő lábbal kéne futnom: az izmok, amik az érzelmek „mozgatásáért” felelősek, sorvadásnak indultak a 3 évtizedem alatt, mert nem használtam őket. Nem megy azonnal, tanulni kell, lépésről-lépésre. Azt mondta, hogy ez a felismerés, amit ezzel megfogalmaztam - hogy egy tanult túlélési mechanizmus, nem pedig jellembeli hiányosság -, az egyik legfontosabb alapköve a gyógyulásnak, mert ezzel leválasztottam a szégyent arról, aki én vagyok és elhelyeztem azon körülmények halmazába, amik kényszerítettek erre a megoldásra. Ez biztatóan hangzik, noha én még mindig úgy érzékelem, hogy össze vagyok olvadva a szégyennel. Megerősített abban, hogy ezt a képességet nem lehet és nem is szabad 'visszaadni' azonnal, mert az valóban kontrollvesztéshez és traumatizálódáshoz vezethet, így kis lépésekben fogunk haladni. Mivel a 'pince' ajtaja eddig zárva volt, így az első lépés nem az, hogy kinyissuk, hanem csak odamenjünk az ajtóhoz. Kérte, hogy amikor érzem, hogy feszültség keletkezik bennem, ne próbáljam meg görcsösen megélni, hanem csak nevezzem meg magamban, pl. hogy a torkom szorul, a mellkasom nehezedik. Nem kell erőszakkal sírni, csak észrevenni, ahogy a testem reagál, mert a cél egyelőre az, hogy engedélyt adjak magamnak a szomorúság létezésére úgy, hogy közben tudatosítom: én vagyok a főnök, nem kell a kontrollt feladnom (mert amikor az érzelmek készülnek felszínre törni, a test állítólag pánikba esik, mivel a gyerekkori emlékeket aktiválja). Ilyenkor jön szóba az ún. földelés: például erősen megmarkolni valamit, vagy figyelni a lábam érintkezését a talajjal, mert ez jelzi az agynak: 2026-ban vagyok, egy biztonságos helyen, nem ott, ahol köl'ökként bántottak. A doki szerint azzal, hogy elkezdtem foglalkozni az elfojtás kérdésével azt jelzi, hogy már nem a sötét pincében vagyok érzelmileg, hanem az ajtó kilincsére tettem a kezemet és nem kell mindjárt berúgnom azt az ajtót, egyelőre elég, ha csak egy milliméternyire nyitjuk ki. Megkérdezte mit érzek így, hogy a kezemben maradt az irányítás és mondtam, hogy biztonságérzetet ad. Azt is megkérdezte, hogy hogyan kezeltem eddig a keményebb helyzeteket, mire mondtam, hogy sztoicizmussal, pozitív gondolkodással és "lapozzunk, menjünk tovább" stratégiával. Azt mondta, hogy ezek a stratégiák olyan eszközök, amik sokáig nagyon hatékonyan működtek, mert segítettek abban, hogy a bántalmazó környezetben is funkcionálni tudjak és megőrizzem a méltóságomat, ugyanis a sztoicizmus egy erős pajzs, a pozitív gondolkodás pedig a menekülési útvonal az elviselhetetlen valóságból, ugyanakkor ha ezeket a stratégiákat huzamosabb ideig, kizárólagosan használja az ember, akkor az is egyfajta érzelmi elszigeteltségbe vezet, ergo ez is egy oka annak, hogy az érzelmeimet nem tudom megélni. Rávilágított, hogy a sztoicizmus eredetileg a kontrollról szól, de ha az érzelmek elnyomására használja az ember, akkor az érzelmi érzékelést kapcsolja ki és ez nemcsak a fájdalmat, hanem az örömöt és a valódi kapcsolódást is tompítja. A 'lapozzunk' stratégia szerinte valójában egy 'befejezetlen ügy' architektúrát hoz létre, mert a pszichében semmi nem múlik el magától csak azért, mert elfordult tőle az ember és a 'lapozzunk tovább' állítólag azt az üzenetet küldi az idegrendszernek, hogy „amit érzel, az nem fontos, nincs helye”, ez pedig újra és újra validálja nálam azt a gyerekkori gúnyolódást, amitől menekülni próbál a pszichém. Fasza! Nem gondoltam, hogy ez összefügg. Mondta a mókus, ​hogy nem azt kéri, hogy dobjam el a sztoicizmust, hiszen az a személyiségem része, hanem azt, hogy bővítsük a repertoárt. Azt mondta, hogy a sztoicizmushoz gyakran társul egyfajta önítélkezés (pl. "nem szabadna így éreznem"), de a gyógyulás útja az, hogy a sztoikus racionalitást kiegészíti az ember érzelmi validációval. Azt a házit kaptam, hogy amikor legközelebb stressz ér, vagy megjelenik a késztetés, hogy lapozzak, hagyjam meg a racionális énemet, mondjam ki magamban, hogy "most stresszt érzek, ami érthető, mert ez a helyzet kihívást jelent", de adjak helyet az érzelemnek is ítélet nélkül valahogy úgy, hogy "dühös/szomorú vagyok/félek és ez rendben van, nem kell azonnal megoldanom, nem kell azonnal továbblépnem". Hagyjak magamnak egy kis időt, mielőtt a 'lapozzunk tovább' gombot megnyomnám, hadd legyen ott az érzés mindenféle cselekvési kényszer nélkül. Rávilágított, hogy a régi stratégiám szerint a 'megszabadulás az érzéstől' volt a cél, az új stratégia célja azonban az 'érzettel való együttélés' képessége. Rákérdezett, hogy honnan ered ez a hatalmas elvárás önmagam felé, hogy mindig, minden körülmények között sziklának kell lennem, mire mondtam, hogy onnan, hogy mindig el volt bagatellizálva a keserűségem/aggodalmam és le volt tiltva a kifejezése is, mondván "nagy ló vagyok, ne panaszkodjak" (óvodásként is 👏). Azt mondta erre, hogy ezzel tulajdonképpen azt mondtam ki: nem kaptam meg azt az érzelmi visszajelzést, ami egy gyerek egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen és a sziklává válás nem az én belső vágyam volt, hanem egy reaktív válasz arra a környezetre, ahol az érzelmeim nem találhattak otthonra, mert azt üzenték: az érzéseim nem valósak, vagy hogy nem számítok annyira, hogy a fájdalmam fontos legyen. Ezt megint eltalálta, mert ha gyerekként néha megmutatkozott, hogy valamivel nem bírok el, arra bagatellizálás, gúny, vagy invalidálás volt a válasz és ez azt véste belém, hogy a fájdalom/gyengeség kimutatása 'veszélyes', mert megszégyenítenek miatta/egyedül hagynak vele, úgyhogy a fájdalom elnyomása az egyetlen módja annak, hogy megfeleljek, illetve ne találjanak rajtam fogást. A doki szerint ​ez a 'szikla lét' azért lett az ideálom, mert a szikla nem érez, nem sír, nem kér számon, nem omlik össze, tehát biztonságban van a gúnyolódóktól, de ennek az ára az érzelmi elszigeteltség és aki szikla, az a külvilág számára stabilnak tűnik, de belül egyreinkább elsorvad az a képessége, hogy megélje a kapcsolódást, az örömöt, vagy a könnyek adta valódi megkönnyebbülést. Azt is megerősítette, hogy sok férfi azért választja a „szikla” metaforáját, mert a társadalom és a család is ezt kódolja belénk: a férfi bírja, a férfi támasz. Én már gyerekként sem voltam érzékeny, azonban nyilván voltak helyzetek, amikor szükségem lett volna támogatásra, de helyette invalidáltak (nem mindig, ezt azért hozzá kell tennem, viszont zömmel igen) és a doki szerint ez a felnőttkoromban is megmaradó szikla-szerep egyben egy tudattalan kárpótlás is, amolyan "megmutatom, hogy igenis bírom”. Szerinte a szikla, amivé váltam megvédett a gyerekkori gúnyolódástól, de mostanra már nem véd meg semmitől, csak az érzelmi szabadságtól zár el. Kérdezte, hogy ha a gyerekkori énem, akit akkoriban nevetség tárgyává tettek, vagy elbagatellizáltak, ott állna mellettünk a szobában, mit mondanék neki, amikor látom milyen keményen küzd, hogy szikla maradjon és azt mondtam, hogy nem tudom, mit mondanék. Megkérdezte erre, hogy megengedném-e annak a kisfiúnak, hogy végre letegye ezt a nehéz, kőből faragott páncélt és erre azt mondtam, hogy talán igen, mert még gyerek. Erre azt reagálta, hogy figyeljem meg a különbséget: magamnak, a felnőtt énemnek nem engedem meg, mert bírnom kell, mert szikla vagyok, mert férfi vagyok, de a kisfiúnak, aki voltam, megengedném. Szerinte ez bizonyítja, hogy él bennem könyörület, csak eddig kizárólag mások felé irányult, vagy a múltbéli énem felé, a jelenlegi felé azonban nem. Megkérdezte, hogy ha megengedném neki, hogy letegye a páncélt, mert ő csak egy gyerek, akkor most miért ne engedném meg magamnak, hiszen a kisfiú, aki akkoriban a gúnyt és az invalidálást elszenvedte, nem tűnt el, itt van bennem és amikor én elfojtom az érzelmeimet, valójában azt a gyereket kényszerítem újra és újra abba a 'gipszbe', amiről korábban beszéltem: amikor én nem sírok, az a kisfiú sem sírhat. Ha engedélyt adok neki, hogy letegye a páncélt, a felnőtt énemnek is meg kell engednem. Szerinte az a kissrác, aki itt van bennem, egész életében azért kontrollálta magát, hogy ne essék bántódása és megérdemli a megkönnyebbülést, amit nemcsak az ad majd, hogy letette a terhet, hanem az a tudat is, hogy biztonságban van, hogy végre valaki (a felnőtt énem) azt mondja neki: "nyugodtan leteheted, mostmár én vagyok itt, én tartom a pajzsot.” Szerinte nem arról van szó, hogy a „szikla” énem megszűnik létezni, hanem hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy néha „gyerek" legyek, néha ne tudjam a választ, néha fájjon, néha segítségre szoruljak. Ezt nagyon nehéz lesz felülírni, annyira nem én vagyok. Ahhoz vagyok szokva, hogy higgadt vagyok, racionalizálok, megoldok (amire van befolyásom). A doki szerint a következő lépés az, hogy ne úgy tekintsek magamra, mint egy kőből faragott sziklára, hanem úgy, mint egy olyan emberre, aki gondoskodik arról a kisfiúról, aki 3. évtizede cipeli a terheket. Megkérdezte, hogy ha elképzelném a kicsi Arnoldot, amint leteszi a páncélt, vajon hogyan érezné magát abban a pillanatban, amikor végre nem kell bírnia? Fogalmam sincs...
Megkérdezte azt is, hogy milyen érzés mindig a ’nyugtató, erős’ szerepében lenni az apám mellett és ki nyugtat meg, amikor én vagyok rosszul? Azt válaszoltam, hogy előbbi néha kicsit fárasztó, utóbbira a válaszom: senki. (Mármint a fizikai környezetemben, mert neten itt a fogadott Tesóm és 1-2 kedves ismerős, nekik hálás is vagyok minden jó szóért, bár igyekszem nem panaszkodni). Minderre azt reagálta, hogy ez az egyik legfájdalmasabb dinamika, amit egy gyerek (még felnőttként is) megélhet és ún. parentifikációt (szülő-gyerek szerepcsere) élek át. Tudom a korábbi terápiákból, meg ez sem új dolog, mivel anno anyámmal is ez volt a felállás, őt is védenem kellett bizonyos helyzetekben. A parentifikáció állítólag azt az üzenetet közvetíti a gyermeki személyiségrésznek, hogy az érzéseinek nincs helye, mert a szülő(k) érzelmi igényei fontosabbak, mint az övéi, ami ugyancsak ahhoz vezet, hogy az ember elfojtja a sajátjait, szóval több fronton is be van nálam égve ez a 'program'. 👏 A doki szerint ez nemcsak fárasztó néha, ahogyan én fogalmaztam, hanem érzelmileg kimerítő munka, ami folyamatosan elvonja az energiát a saját gyógyulásomtól. Remek. 😬 Kérdezte érzek-e egyebet és mondtam, hogy néha fáj, amire ugyancsak többféle magyarázatot/megerősítést kaptam. Az egyik, hogy amikor én „sziklaként” ott kell legyek fater mögött, azzal egyfajta érzelmi biztonságot adok neki, de mivel én nem kaptam és kapok érzelmi tükrözést, vagy gondoskodást, a saját „érzelmi pincém” (ahogy fogalmaztam) egyre telítettebbé válik. A saját érzelmeimet azért zárom be, mert a családban, a fizikai közegemben nincs senki, aki biztonságos támaszként szolgálhatna. Azt is mondta a doki, hogy ez a magány legmélyebb foka, mert a „szikla” szerepben a külvilág azt látja, hogy erős vagyok, ezért nincs szükségem segítségre, azonban ez egy öngerjesztő kör, mert minél jobban adom az erős figurát, annál kevésbé fogják mások észrevenni, hogy néha szükségem volna egy kézre, ami megtart. Oké, de pontosan a fentiek okán (hogy nincs működő családom), nem vagyok képes feltárni a bensőmet egy olyan banda előtt, mint amilyen a famíliám. A mókus szerint a gyógyulás ezen a ponton arról szól, hogy visszavegyem a jogot a saját sebezhetőségemre még akkor is, ha az öregem felé nem tudok és nem is akarok megnyílni. Naná, hogy nem! Az ő kezébe adni gyenge pontot olyan, mintha töltött fegyvert adnék oda, hogy bármikor olyan pontra lőhessen, amit már amúgy is szitává lőtt. Azt mondta, hogy ez teljesen érthető, azonban meg kell találnom azokat a helyeket, ahol én lehetek az, aki nem a „megoldó”, az "erős" és az ő terápiás szobája ilyen hely. Azt kérte, próbáljak meg tudatosan kevésbé erőssé válni az öreg mellett, ne vállaljam át az ő érzelmi terheit, ezzel egy új határt szabva, ami megvéd a kiégéstől. Nekem kell megtanulnom „másodlagos szülőként” viselkedni saját magammal szemben és amikor érzem, hogy kezd nehéz lenni a „szikla-lét”, mondjam ki magamban: most nehéz és ez így van rendjén. A doki szerint ez az első lépés ahhoz, hogy ne a 'pincébe' zárjam a keserűséget/aggodalmat, hanem megnevezzem és elfogadjam, hogy nekem is jogom van hozzájuk. Megkérdezte mi történne, ha megengedném magamnak, hogy néha ne legyek jól, mire mondtam, hogy nagyon szégyellném magam, mint ahogy szégyellem is olyankor. Azt reagálta, hogy ez valójában nem a jelenlegi érzésem, hanem a gyerekkori bevésődések visszhangja. Stimm', mert egy belső hang máig azt ordítja: "ha nem vagy erős, akkor értéktelen vagy és megérdemled, hogy kigúnyoljanak/megvessenek!" Szerinte attól tartok, hogy a szégyen elöntene, mint egy áradat, de ha a szégyen kimondásra kerül, azzal elveszíti a hatalmát. Nem tudom... hiába mondtam ki, attól még ugyanúgy érzem továbbra is. Azt mondta, hogy ha megengedném magamnak, hogy ne legyek jól, a külvilág számára talán nem a „szikla” lennék, hanem egy ember. Validálta, hogy ez kockázatos, mert a sebezhetőség valóban támadható felületet nyújt, azonban hozzátette, hogy csak a mérgező emberek számára, mert akik igazán számítanak, azok nem fognak megszégyeníteni, hanem közelebb lépnek hozzám. Tudom, de egyelőre annyira erős és mindenkire kiterjedő a szégyenérzetem, hogy nem tudom levenni a 'páncélt'. Arra is rámutatott, hogy ha megengedném magamnak, hogy ne legyek jól, azzal valójában a hitelességemet kapnám vissza, mert megszűnne az a kimerítő kettős élet, amit a „szikla” maszkja és a belső valóságom között élek. Azt is 'háziba' kaptam, hogy a következő napokban, amikor eljön egy "nem vagyok jól" pillanat, akkor ne az elfojtást, vagy a sztoikus „lapozzunk tovább” módszert válasszam, hanem mondjam ki magamban: „most nem vagyok jól és ez nem szégyen”. Nem kell másoknak megmutatnom, nem kell magamra erőltetni a sírást sem, csak ismerjem el. Ezzel állítólag elkezdem szétválasztani a fájdalmat (ami a helyzetemből fakad) a szégyentől (amit a környezetem rakott rám). Rákérdezett a mókus, hogy hogyan hat rám az, hogy kimondtuk: a szégyen csak egy régi, örökölt „szemüveg”, amit nem kötelező többé viselnem, érzek-e távolságot a régi önmagamtól, aki még kénytelen volt viselni, de mondtam neki, hogy nem érzek, ugyanolyan közeli. Azt reagálta, hogy ez azt jelzi, hogy ez a „szemüveg” - a szégyen, az elfojtás, a szikla-lét - annyira mélyen összeforrt velem, annyira a részemmé vált a hosszú évek alatt, hogy nehéz egyelőre idegenként tekinteni rá. Ez így van, nem tudom magam máshogy látni egyelőre, mert amikor az ember éveken át hordoz egy nehéz hátizsákot, az a hátizsák a részévé válik és ha hirtelen levenné, az egyensúlya is elveszne.
A tegnapi ülésen elértünk egy határvonalat:
Eddig a szégyen a „törvény” volt ("így kell lennie").
Most a szégyen „tárggyá” vált ("amit viselek").
Megkérdezte a doki konkrétan, hogy mitől félek, mi történne, ha elsírnám magam, mi a 'legrosszabb forgatókönyv', ami akkor történhetne és ugyancsak azt tudtam mondani, amit az ülés elején: a kontrollvesztés - akár a mérték, akár a gyakoriság felett. Egy megállíthatatlan lavina, ami mindent elsodor és a végén nem marad belőlem más, csak egy romhalmaz. A kontroll az egyetlen fal, ami visszatartja ezt. Ekkor emlékeztetett arra a 'lavinára', amiről az ülés elején meséltem és hogy annak is vége lett, sőt, olyannyira nem vált uralkodóvá, hogy pont az a gond, hogy másnap már újra be voltam záródva, ergo nem kell attól majrézni, hogy ha teret kap, akkor már sosem fogom tudni uralni. Hozzátette, hogy a sírás nem megtörés, hanem kiengedés, egy öngyógyító folyamat. Azt mondta félek attól, hogy előtte is megszégyenülök, mert a gyerekkoromból hozott tapasztalatok azt ordítják: „meg fog vetni, szánalmasnak fog látni, ha gyenge leszel!" Megerősített abban, hogy ő nem fog megvetni, nem fog ítélkezni, hanem az lesz, aki látja a fájdalmamat és értékeli a bátorságomat. Egyelőre nem érzem, hogy mindez segít, továbbra is csak a szégyent érzem még a gondolattól is. Azt mondta azért jött az a 'lavina', amikor a négyhetesen a terapeuta elkapta az egyik gócpontot, mert addigra már hosszú-hosszú évek óta kontroll alatt tartottam és amikor az ember éveken át fojt el valamit, akkor természetes, hogy a gát átszakadása heves. Szerinte pontosan ezért kellene időnként engedélyt adnom az érzéseimnek - akár csak nála, ha az ad biztonságot -, mert akkor a nyomás sosem éri el azt a kritikus szintet, ahol már csak egy önkéntelen, heves összeomlás véd meg a teljes túlterhelődéstől, ergo egy "gyakori", még szabályozható mértékű megélés megakadályozná a ritka, de kontrollálhatatlan robbanást. Na ez is olyasmi, amit nehéz lesz felülírnom, mert úgy vagyok bekötve, hogy amíg bírom, addig legyek talpon. Itt jön be a border' azzal, hogy én nem tudok valamit "csak valamennyire" csinálni: vagy nem csinálom egyáltalán, vagy mindent beleteszek. Innen jön, hogy amíg van kapacitásom tartani magam, addig azt teszem, mert miért legyek gyenge, ha van erőm összetartani magam? Aztán persze ebből van a végén a kontrollvesztés, felfogom, csak nem egyszerű ezt átírni. A doki megerősített, hogy nem én fogok összetörni, hanem csak a páncél, ami eddig megvédett, de mostmár csak szorongat. Azt is megkérdezte, hogy készenállok-e arra, hogy a következő alkalommal, amikor fáj, ne a kontrollra figyeljek, hanem arra, hogy biztonságban vagyok nála, de mondtam, hogy még nem. Azt mondta, hogy nem akar sürgetni, nem kell semmit erőltetni. Visszatért arra is, amit mondtam, hogy nemcsak a mérték feletti kontrollvesztéstől tartok, hanem az alkalmakat illetően is, amire azt mondta, hogy ez a kontrolligényemnek az a része, ami még mindig a biztonságomat akarja védeni, mert azt feltételezem, hogy van egy határ, amit ha átlépek, az már túl sok, vagy nem normális. Bingó, ebbe is beletrafált. Azt mondta erre, hogy amit a 3 évtized alatt nem engedtem ki, itt van bennem és természetes, hogy időbe telik, mire kiürül majd, aminek kell. Azt mondta, hogy a könnyek mennyisége nem minősíti az embert, hiába hajlamos a társadalom aszerint mérni a stabilitást, de abban a szobában ez a mérce nem létezik. Megerősített, hogy ha látja, hogy gyógyító helyett ártó lenne a mérték, segíteni fog szabályozni. Egyelőre a gondolattól is irtózom. 😁 Azt mondta, hogy ​ha majd elkezdek sírni és úgy érzem, hogy „sok”, tudatosítsam: "most távozik az, ami eddig nem tudott és ez oké, ez a gyógyulás.” Ezt is még tanulnom kell. Megkérdezte hogyan reagált a környezetem pontosan, amikor gyerekként néha sírtam, milyen szavakat használtak. Mikor-hogy'. Kiröhögéssel, dedósnak nevezéssel, vagy "persze, bőgjél csak..." szöveggel, netán "nem kell bőgni". A dokinak is mondtam és itt is megjegyzem, hogy nem volt gyakori, már csak a tiltás miatt sem, de nyilván van egy pont, ahol a gyerek már nem bírja fegyelmezetten viselni a szóbeli és/vagy fizikai bántalmazást. Miután fater újra az életünk része lett, neki volt inkább szokása elverni és ugyan addigra már rég' megtanultam elfojtani, ami bennem volt, néha előbbiek okán már nem sikerült és jött a gúnyos "mit bőgsz, alig kaptál" szöveg. Nem testileg fájt, hanem az esett szarul, hogy mindennek elmondott, kezet emelt rám és kimondta, hogy az apám és azt tesz, amit akar, én pedig gyűlöltem az érzést, hogy uralkodik felettem. Mondta, hogy ezek a mondatok és reakciók nem csupán elutasítások voltak, hanem a valóságom rombolása és hogy amikor egy gyerek sír, az egy segélykiáltás, egy őszinte kapcsolódási kísérlet, azonban amikor ezt a környezet gúnnyal, vagy invalidálással fogadja, az a gyerek számára a magányt és tehetetlenséget jelenti. Kért egy konkrét emléket. Óvodás voltam, fater már nem élt velünk, a helyébe az a genetikai hulladék (okkal nevezem így) próbált lépni és szokása volt fizikailag is bántalmazni, én pedig egy ponton mondtam ilyenkor anyámnak, hogy védjen meg, mire ő ilyenkor gyakran azt mondta, hogy igaza van a lacinak (szándékos a kisbetű), mert nem akart és mert fellépni ellene. Lényeg, hogy itt valóban segélykiáltás, kapcsolódás próbált részemről létrejönni, ahogy a doki mondta. Szerinte a kiröhögés a legkegyetlenebb módja az érvénytelenítésnek, mert a sebezhetőséget köznevetség tárgyává teszi ("ha fáj valami, az nevetséges”). Állítólag ezzel ültették el bennem azt a mély szégyenérzetet, ami máig arra késztet, hogy a végsőkig tartsam magam és ami miatt szánalmasnak, megvetendőnek tartom magam, ha néha már nem sikerül. A dedósnak nevezés állítólag az infantilizálás eszköze, azt üzenték vele, hogy az érzéseim nem érvényesek, nem komolyak, mert gyerekes vagyok (gyerekként milyen lettem volna? 😁). A doki szerint ez (is) hozzájárult ahhoz a kényszerhez, hogy túl korán felnőtté váljak. Hogy ne legyek „dedós”. A passzív-agresszív "persze, bőgjél csak" elutasítás állítólag azt sugallja: „nem érdekel a fájdalmad, csak a nyűgöt látom benne.” Ez is megtanította, hogy kussban, láthatatlanul kell viselnem. A "nem kell bőgni" a doki szerint azt mondja ki, hogy az ember valósága nem létezik, ez okozta állítólag a „pincém” kialakulását: „ha nem látszik, akkor nincs is.” A doki szerint azért ilyen zsigeri a szégyenem, mert ezek a mondatok belémépültek. Jaja, ezt is jól látja, mert valóban egybeforrtak velem és egyből üvöltenek a fülembe, amikor nehéz időszakokban azt érzem, hogy bírnom kell, mert valójában az ő hangjukat hallom a fejemben, a gúnyos nevetésük visszhangját is. A doki megint megerősített abban, hogy a „szikla” megformálása nem a döntésem volt, hanem a kreatív válaszom erre a mérgező környezetre. Hamar megtanultam nem sírni, hogy ne gúnyoljanak, ne legyek dedós és ne legyek teher. Ez a túlélési mechanizmus akkor megmentett, de felnőttként ugyanez a mechanizmus börtönbe zár. Azt mondta, hogy a cél az, hogy amikor legközelebb eszembejut egy ilyen emlék, vagy amikor valaki (akár a saját belső hangom) megpróbálja elbagatellizálni az érzéseimet, tudjam: ez nem rólam szól, hanem róluk. A kiröhögés az ő empátiahiányukról szólt, nem az én gyengeségemről. A „dedósozás” az ő türelmetlenségükről szólt, nem az én éretlenségemről. Azt kérte, hogy a következő alkalomig minden nap tegyek egy kísérletet: amikor észreveszem a „bírnom kell” késztetést, mondjam ki magamban: ezt az elvárást nem én hoztam magammal, ezt tették rám. Állítólag ez segít egy minimális, de fontos távolságot teremteni a saját énem és a „szikla-szerep” között. Megkérdezte hogyan érzem magam, amikor a nevükön nevezzük ezeket a gyermekkori sérelmeket, megkönnyebbülést érzek, vagy inkább dühöt amiatt, ahogy bántak velem és mondtam, hogy utóbbit. Azt mondta erre, hogy ez egészséges jel, mert sokáig a szégyen fedte el ezt a dühöt. Gyerekként a dühömnek sem volt helye, hiszen ha kifejeztem, az mégtöbb konfliktust és büntetést szült. Bosszúból rongáltam a laci cuccait, meg visszaordibáltam, de erre mindig egy alapos gyepálás volt a válasz, így egy idő után a dühöt is a 'pincébe' zártam a szomorúsággal együtt és a szégyen lett a belépőjegy a mindennapokba. A düh már a szövetségesem, mert olyan energia, ami segít határokat húzni, bár még mindig nagyon kevés van belőlük. Az, hogy dühöt érzek azt jelenti, hogy a „szikla” páncélja alatt ott az az igazságérzet, amit el kellett/kellene még mindig fojtanom (csak mostmár fater várná el), de nem fojtom el annyira, mint régebben. Igencsak hevesen tud kitörni és már gyerekként is így volt, csak ugye akkoriban még verés járt érte, ami ördögi kört szült. A doki megerősített, hogy a dühöm a bizonyíték arra, hogy amit átéltem, az valóban bántó volt és igenis jogom van haragudni érte. Meg kell tanulnom ezt is szabályozni, mert sok esetben még azonnal robbanok, ha dühös vagyok. Tudatosítanom kell, hogy azért van, hogy megvédje azt a gyereket, akit régen elnyomtak, viszont vigyáznom kell arra, hogy a düh ne váljon egy újabb páncéllá. A doki szerint a düh csak egy átmeneti állapot, egy híd a 'szégyen-börtön' és a 'valódi érzések' között: segít lemosni a szégyent, de utána meg kell tanulnom kapcsolódni a szomorúsághoz is, csak ezúttal már úgy, hogy tudjam: nem gyengeség, hanem emberi reakció.

Jól haladtunk a 3. alkalomhoz képest.
Kimondtuk, hogy a szégyen egy örökölt 'szemüveg'.
Kimondtuk, hogy a szikla-lét egy kényszerű túlélési stratégia volt/máig az.
Kimondtuk azt is, hogy nem érzek még validálást a megerősítések ellenére sem, csak a megszokott érzések vannak bennem, de nem kell semmit sürgetni.

Kérdeztem a dokit, hogy ha szokásom szerint ezután is rezzenéstelen arccal, racionálisan, szárazon beszélek majd a legszörnyűbb dolgokról is, akkor hiteltelenné válok, vagy nem tudunk majd dolgozni? Azt válaszolta, hogy nemhogy nem válok hiteltelenné, hanem ez az egyik legnyilvánvalóbb jele annak, hogy mély az adott seb és kifinomult a védekezésem, mert amikor valaki pókerarccal, racionális távolságtartással mesél traumákról, az pszichológiai értelemben a disszociatív védekezés egy formája. A disszociációt ismerem, az elme ilyenkor leválasztja a tényeket az azokhoz tartozó érzelmi tartalomról. A doki visszajelezte, hogy nem azt látja, hogy nem fáj, vagy hogy nem érdekel, hanem azt, hogy erős páncélra volt szükségem. Amikor szárazon beszél az ember, az éntudata egy része mintha egy üvegfal mögül nézné a saját élete eseményeit, legalábbis én így érzékelem. Bizonyos eseményekhez semmiféle érzelmem nem társul, ami szintén egy túlélési funkció, ami megvédi az embert akkor, amikor a környezetében nincs senki, aki megtartaná. Azt mondta a mókus, hogy nem mindig a könnyekből olvassa ki a fájdalmat, hanem abból a feszültségből is, ami a racionális mondatok mögött húzódik. Az a kontraszt - a történet súlya és az elmondásának hidegsége között - a legbeszédesebb bizonyítéka állítólag a régi sérüléseknek. Visszajelezte, hogy számára ez a rezzenéstelen arc azt is elmondja, hogy még mindig nem bízom abban, hogy abban a szobában biztonságban lennék akkor, ha az érzelmi gát átszakadna, a racionalitás az utolsó védelmi bástyám.
Megerősített abban is, hogy nem az a feladata, hogy „kicsikarja” belőlem az érzelmeket, hanem az, hogy megteremtse azt a környezetet, amiben ez a rezzenéstelen arc egyszer - talán hetek, vagy hónapok múlva - megengedheti magának, hogy elernyedjen.
Kérdeztem a diagnózisokról is, hogy a doki rávezessen az összefüggésekre és azért osztom meg ezt a részt is, mert ha olvas valamelyik dg.-ban érintett személy/vagy valaki, akinek a környezetében van érintett, akkor talán segít neki is érteni, mi történik vele/az illetővel.
A CPTSD és a borderline elemek miatt a belső világom gyakran egy háborús övezethez hasonlítható. Ahogy magyarázta fentebb is, a páncélom nem választás kérdése volt, hanem a túlélés záloga és a szociális fóbia, meg az elkerülő szem. zavar jegyek miatt a külvilágot veszélyesnek érzékelem, ugyanakkor a dependens vonások miatt nagyon vágyom a biztonságos kötődésre. Ez a belső konfliktus (távolodni akarok, hogy ne ártsanak, de közelítenék, hogy ne legyek egyedül) a kimerültségem igazi forrása állítólag.
Az OCD és a generalizált szorongás számára a kontroll (a „szikla” szerep) az egyetlen eszköz, amivel elkerülhetőnek tűnik a 'katasztrófa'. Amikor a doki kérdezte mi a legrosszabb forgatókönyv, az OCD azonnal a leggázabb, kontrollvesztett víziókat kínálta fel. Szerinte a „szikla” nemcsak a szülők/laci miatt van, hanem a saját elmém „zajos” belső szabályozása miatt is.
Visszajelezte, hogy a dependens és elkerülő jegyek keveredése miatt a terápiás kapcsolatban is folyamatosan billegek: a "gyerek" részem vágyik arra, hogy megtartsanak, ugyanakkor a felnőtt tart az intimitástól és az 'ítélettől', az "erős férfi" irtózik a kiszolgáltatottságtól és a gyengeségtől. Ezért olyan fontos szerinte a rezzenéstelen arc - ez a távolságtartás a biztonsági zónám.
Azt mondta, hogy nem sürgetünk semmit, mert az idegrendszerem számára a túl gyors érzelmi megnyílás traumát okozna, ezért tisztelni fogjuk a disszociatív védekezésemet és csak annyira nyitjuk ki az ajtót, amennyire a biztonságérzetem engedi. Király! 👍 Ezzel valamennyire elvett a szorongásomból. Azt mondta nem az a célunk, hogy leromboljuk a páncélomat, hanem az, hogy biztonságosabbá tegyük a belső környezetemet. Állítólag ha a CPTSD-t és a szorongást sikerül csillapítanunk, a páncélra sem lesz akkora szükség és ezért magától kezd majd vékonyodni. Az OCD-s kényszergondolatok, vagy a szociális szorongás fellángolásai nem hibák lesznek szerinte, hanem vészjelzések az idegrendszeremtől és olyankor tudni fogjuk, hogy éppen valami sok volt, vissza kell vennünk a tempóból. Megkérdezte nem érzem-e úgy, hogy talán nem is az a baj, hogy néha „nem vagyok elég erős”, hanem az, hogy az idegrendszerem túlzottan leterhelt és folyamatosan vészhelyzetet kezel? Mondtam, hogy nem, csak azt érzem, hogy nem lehetek gyenge, mert az hatalmas szégyen. Erre azt mondta, hogy ez a kijelentésem rámutat arra, hogy miért érzem a "szikla" létet a létezésem egyetlen lehetséges formájának: mert az a program fut bennem, hogy ha megengedem magamnak a gyengeséget, akkor értéktelenné válok és megérdemlem a gúnyt, mert a világomban a gyengeség azonos azzal, mint amikor gyerekként kigúnyoltak, mivel az agyam még mindig ott van a múltban és ugyanazt érzékeli, mint akkor. A CPTSD miatt a testem állítólag folyamatosan készenlétben áll, a szégyen pedig az a belső „rendőr”, ami nem engedi, hogy letegyem a 'fegyvert', tehát nem arról van szó, hogy képtelen lennék gyengének lenni, hanem arról, hogy az idegrendszerem szerint a gyengeség 'halálos ítélet'. Azt kérdezte, hogy ha azt mondaná nekem, hogy nem kell gyengének lennem, csak lehetőségem van nem sziklaként viselkedni, akkor ez a kettő számomra ugyanazt jelenti-e, vagy érzem a különbséget aközött, hogy „gyenge vagyok” (ami szerintem szégyen) és aközött, hogy „most éppen fáradt vagyok/félek” (ami emberi). Kérdezte, hogy a fejemben ezek még mindig összefolynak, és mindkettő a szégyen címkéjét kapja-e, mire mondtam, hogy igen. Azt mondta erre, hogy nem az én választásom volt, hanem annak a környezetnek a tükröződése, ahol a sebezhetőségemet kigúnyolták és ezzel azt tanították nekem, hogy ha jelzek, azzal csak célponttá válok, elvették tőlem az emberi érzések legitimitását és kénytelen voltam/vagyok sziklának maradni. Szerinte amikor kimondom, hogy számomra ez mind szégyen, tulajdonképpen azt mondom: „még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, aki fél a gúnytól." Rákérdezett milyen érzés lenne, ha a „szikla-lét” mellett elkezdeném gyakorolni azt a fajta belső megfigyelést, ahol a szégyent is csak egy elemként kezelem, ami éppen ott van és ez segíthetne-e abban, hogy a szégyen „szemüvege” ne minden pillanatban határozza meg a valóságomat, mire mondtam, hogy próbáltam már, de ugyanúgy szégyent érzek. Azt mondta azért éreztem, mert a megfigyelés pillanatában is a szégyen szemüvegén keresztül néztem magamra, mivel ez nálam nem egy gondolat, amit kikapcsolhatok, hanem egy túlélési válasz, ami mélyen beivódott az idegrendszerembe. Azt mondta, hogy amikor szégyellem magam, próbáljam meg azt mondani: nem azért fut ez a program, mert hibás vagyok, hanem azért, mert ez az egyetlen, amit gyerekkoromban megtanultam a túléléshez. Szerinte most csak annyi a cél, hogy elválasszam magamat a programtól és amikor felismerem, hogy a szégyen nem én vagyok, hanem az, amit a környezetem belém kódolt, akkor bár az érzés még ott van, valami kicsit megváltozik: már nem az identitásom, hanem az „örökségem”. Azt mondta, hogy a cél egyelőre nem az, hogy ne érezzek szégyent (mert a diagnózisok tükrében jelenleg lehetetlen elvárás is lenne), hanem az, hogy leválasszam a szégyent a cselekvésről: érzem ugyan, de ne engedjem, hogy az vezéreljen abban, hogy mit csinálok (vagy mit nem). Validáljam a 'programot': amikor fut, tudatosítsam, hogy az idegrendszerem biztonságban akar tudni. Türelmet gyakoroljak: évek alatt jött létre ez a védelmi mechanizmus és nagyon mélyen van, így nem fog egyik napról a másikra kikapcsolni.
Nagyjából ezekről volt szó. Máris tanultam és megértettem ezt-azt, de azt is látom, hogy bőven lesz dolgom/dolgunk, mire korrigáljuk az elcsesződött dolgokat.

Magasfeszültség

Faterom mindig lenyomja a villanyórát zivataros időjárásban és most ez volt a mákunk. Tegnapelőtt délután jött egy heves zivatar, ami nagy dörgésekkel indult és mivel az öreg el volt foglalva, szólt, hogy kapcsoljam le az órát. Lenyomtam, elindultam onnan és pár lépés után mégegy bazinagy dörrenés hallatszott egy nagy villámlással, azzal egyidőben egy durranást hallottunk a villanyóra felől, meg a perifériámban láttam egy kék villanást is a durranás pillanatában. Isteni szerencse, hogy pont nem volt már felkapcsolva az óra, mert így nem tudott végighúzni a feszültség a ház teljes vezetékrendszerén, az pedig mégnagyobb mák, hogy nem akkor történt, amikor épp' az óránál matattam, mert igencsak felvillanyozódtam volna. 😜 (Az őrangyalom már törölgeti a homlokát.) Az órának persze kakukk, úgyhogy mostmár villany sincs a házban, de ez még mindig a kisebbik rossz, mert legalább nem tudott leégni az egész kóceráj.

Van egy potenciális ház, ahová átköltözhetnénk és egy potenciális vevő is van a miénkre, mert neki kell a nagy terület és talán a ház is, nagyon érdekli, mert 'zaklatja' fatert, szóval esélyes, hogy el tudjuk adni attól függetlenül, hogy mostmár kb. semmi sem működik benne és csomó meló van rajta, azonban ahová menni tudnánk, ott még egyezkednek a tesók, úgyhogy ha nem jutnak közös nevezőre, akkor nem tudunk költözni. A villanyt oda is vissza kellene vitetni, mert ki van kapcsolva, itt meg ugye kinyírta a villámcsapás, de amíg nem tudni tudunk-e költözni, addig fater nem csináltatja meg, mert érthető módon nem akar ide is százezreket fizetni azért, hogy aztán nemsokára esetleg költözzünk és majd ott is fizetni egy csomót, hogy visszakössék a villanyt. Csomó ideig a szomszédban hűtötte a kajáinkat, mert ugye ráért hűtőt venni. Nemrég lett hűtőnk, erre most áramunk nincs és ismét vihette át a hűtendő motyót, meg oda viszi a telefonjainkat is tölteni. 👏 Áram híján ugye net sincs, de ma intézett korlátlan mobilnetet, így legalább az megoldódott. Eléggé feszült a helyzet most, nem csupán a villámcsapás miatt adtam a posztnak ezt a címet. Nem tudjuk hogy' döntenek a testvérek, az idő viszont szorít és azt sem tudjuk, a potenciális vevőnk tényleg megveszi-e a kérót, mert egyrészt még nem beszéltek az anyagiakról, csak annyit mondott állítólag az öregnek, hogy mondjon majd egy árat és megegyeznek, másrészt az öreg foglalót akar kérni, mert annak az összege szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk venni a másik kecót. Ha a vevőnk nem ad foglalót, vagy nem felel meg neki az ár (ami nyilván nem magas, mivel erősen felújítandó a ház), akkor a költözést buktuk. Fater holnap elmegy a Földhivatalba és kikéri a ház tulajdoni lapját, hogy lássa, van-e rajta teher, mert ha van, akkor ugyancsak bukta lesz, mivel nem fogja megvenni. Minden bizonytalan, szokás szerint. 👏 Tele van a szerszámom ezzel is, meg azzal is, hogy mindig beüt valami 💩. Mostmár csak jön valami jó is, mert mindig akkor érkezik az enyhülés, amikor összecsapnak a hullámok a fejünk felett, meg amúgy sem lehet csakis rossz, csak ki kell tartani, amíg a jobb széria ideje eljön. Mivel most minden tervet borított ez a káosz, Pestre sem megyünk egyelőre, bár el ne kiabáljam, a ketyegőm magához képest jól viselkedik egy ideje, de nyilván kellene már egy ellenőrzés akkor is. Kíváncsi vagyok, mi lesz a végkifejlete ennek a helyzetnek, de jó volna, ha el tudnánk költözni és végre civilizált emberek módjára élhetnénk. 🍀🙏

A neuropátia enyhült és valamelyest az ínygyulladás is, ma járt le az egyhetes kúra, amit a gyulladáscsökkentő szájvízzel végeztem. Elég sokat javult a helyzet, de még mindig vannak anyázós napok és az erős fájdalomcsillapító sem mindig hat rendesen. Nyilván kéne egy erősebb gyulladáscsökkentő gyógyszer, de ugye azt nem szedhetek, márpedig az sem állapot, hogy ígymaradjon a helyzet, úgyhogy újra beszélni kell a Dokival, hogy valamilyen megoldást találjunk. Ma a közérzetem sem jó, gondolom megint front van.

Jobb időszak 👍

El ne kiabáljam, jobban vagyok! Kb. 1 hete újra van étvágyam, nincsenek rosszullétek, maximum átmeneti kellemetlen közérzetek, görcsrohamok sincsenek. A ketyegőm is jobban viselkedik, persze azonnal bejelez kis terhelésre/frontra/stresszre, de azon kívül nem bulizik mostanság, így Darth Vader is visszavonult. 24.-re le van beszélve az időpont a Dokimmal, eljutok végre kontrollra és remélem még akkor is ebben a jobb állapotban leszek, ezzel együtt az EKG is barátibb görbéket fog mutatni. 🙏 23.-án utazunk, hogy 24.-én már helyben legyünk. A neuropátia kergetett az őrületbe az utóbbi hetekben, de az is csitult egy kicsit, viszont amikor betört a felmelegedés, azzal együtt megtalált az állkapocsízületi gyuszi, plusz ínygyuszi, úgyhogy ha épp' nem a neuro boldogít, akkor ezek. Szóltam az öregnek az első jeleknél, de nem igazán vette komolyan, hiába jeleztem utána is, hogy egyre szarabb, kell rá gyógyszer. Mire komolyan vett, már a falat kapartam, aludni sem tudok éjjelenként, meg amikor nagyon erős a fájdalom, az pörgeti a ketyegőmet is. Nem szedhetek erős gyulladáscsökkentőt, mert kiütné egyik-másik bogyóm hatását, ergo abban maradtak a Dokimmal, hogy szedjem tovább az erős fájdalomcsillapítót és slussz. Mondtam az öregnek, hogy egyrészt időben szóltam, hogy hozzon gyógyszert, nem kellett volna megvárni, amíg eldurvul a gyulladás, másrészt hiába szedegetem a fájdalomcsillapítót, amíg a fájdalom oka, a gyulladás fennáll! Széttárta a kezeit, hogy nem kaphatok erősebb gyógyszert, szedjem az eddigit tovább, abban van gyulladáscsökkentő is. Mondtam neki, hogy nem használ, mert nem javul a gyulladás, sőt. Megint jött a 'nem tudok mit csinálni', én meg bedühödtem és körbenéztem a neten, mi segíthet. Nemsokáig kellett kutakodnom, rátaláltam egy szájvízre, ami kifejezetten ínygyulladásra van (többek közt). Ugyan ezért is napokig kellett neki beszélni, hogy hozzon, de tegnap végre hozott, szóval remélem valóban hatni fog, mert mostanság már csak az erős bogyóval belőve vagyok használható és az sem mindig hat rendesen. Mire megyünk Pestre, talán már jobb lesz a helyzet. Ha ezeket a fájdalmakat leszámítom, akkor viszont tényleg nincs okom panaszra mostanság és Isten tartson meg minél tovább ebben a stabil állapotban! 🙏

Ma voltam a 2. ülésen a pszichodokinál. Mivel az elsőn értelemszerűen nem jutott idő jobban belemenni dolgokba, így most visszatértünk kicsit a gyerekkoromra, hogy pontosabb, tisztább képet kapjon róla, aztán újra rátértünk a jelenre, azon belül arra, hogy mivel kezdjünk dolgozni. Ahogy mondtam az előző posztban, az elfojtással kell kezdeni, mert amíg az a séma erős, addig nem jutunk mélyebbre, úgy pedig dolgozni sem tudunk a dolgokon. Már óvodáskoromban sem volt megengedve az érzelemkifejezés és a szülőktől sem láttam rá példát, szóval töményen azt kódolták belém, hogy helytelen, szégyellnivaló cselekedet kimutatni, ha fáj/valami túl sok. Nemhogy óvodásként, de annál fiatalabb koromban sem volt ez validálva. Anyám rendszeresen egyedül hagyott 2 évesen (ő azzal magyarázta később, hogy "úgyis aludtam a kiságyban és ő addig boltba ment"), de mindig felébredtem közben és ugyan nekem csak villanásnyi emlékfoszlányok vannak meg, de az megvan, hogy a kiságyban állva ordítok, mert eltűnt az anyám és még az is megvan, hogy a lengedező függönytől is be voltam csokizva. 😁 Hiába jött aztán haza, az akkori eszem nem fogta fel, hogy mindig hazajön, ezért minden ilyen alkalommal azt hittem, hogy elveszett és amikor végre hazaért, akkor sem vigaszt kaptam, hanem szidást, hogy mér' kell mindig üvölteni... Talán itt vésődött be, hogy "elhagynak örökre" és az is, hogy "rosszat csinálok azzal, ha sírok". Hiába voltam olyan fiatal, emlékszem ezekre a foszlányokra. Óvodásként is megszégyenítés, vagy az ok elbagatellizálása volt a reakció, de leginkább a megszégyenítés, így bevésődött, hogy nem szabad gyengének lenni és az oké, hogy már felnőttem, de nem a tudatom irányít ebben, hanem a kőkeményen beivódott megélések és a még mindig erős megfelelési kényszer is. Ezt tovább erősíti az a társadalmi elvárás is, ami szerint nekünk, férfiaknak kell jobban bírni a strapát. Annyira beégtek ezek a dolgok, hogy nem csupán mások előtt vagyok képtelen elengedni magam, hanem magányomban sem megy, hiába nem látná senki. Amikor néha mégsem én győzök, mert elfüstöl a satufék, mindig hallom a fülemben azokat a gyúnyos röhögéseket, megjegyzéseket, amiket otthon kaptam, meg undorítónak érzem magam, mintha valami bűnös dolgot tennék. Hiába tudom ésszel, hogy nem bűn, érzetre olyan és irtózom az egésztől, ezért valami tudatalatti blokk azonnal bekapcsol, amint elkezd elszorulni a torkom. Egyszerre áldás és átok ez a blokk, mert ugyan tartást ad, de néha nagyon káros. A gáz az, hogy nem csupán az érzelmek megélése van 'szoftveresen letiltva', hanem egyes érzelmek maguk is, illetve más módokon is blokkolok, pl. pozitív irányba torzítok, disszociálok, stb., ez mind védekezőmechanizmus, mind azért aktív, mert védeniük kellett és hiába nőttem fel, máig működnek, már csak azért is, mert a mostani életemben is szükség van rájuk bizonyos frontokon, viszont vannak területek, ahol már hátrányosak, ezért kell dolgozni a kiiktatásukon. Itt vissza is tudok kanyarodni oda, hogy a terápiára nézve pl. kifejezetten káros ez a többszörös védelmi 'rendszerem', mert nem férünk hozzá a lényeghez, márpedig bőven van min dolgozni. Hiába járogattam eddig terápiákra, mert olyan erősek a falaim, hogy a dokik sem jutottak át rajtuk. Remélem, ezúttal sikerül, mégha kemény is lesz. Muszáj megpróbálnom kezdeni valamit ezzel a sokmindennel, ami felgyűlt és amik közül egy s más annyira tud terhelni, hogy néha majd' begolyózom. Mivel az elfojtás csomó mindent akadályoz és hozzáférhetetlenné tesz, ezért kell legelsőként azon dolgozni. A doki megkérdezte az első ülésen, hogy mi a legsürgősebb, mi fáj leginkább és ha kiválasztja az ember az adott témát, akkor csak azon dolgozunk, a többit félretesszük, de nálam ugye most az elfojtás lesz a legfontosabb felülírandó terület, azután tudunk csak a legégetőbb dologgal foglalkozni. Mielőtt a nehéz témák boncolgatása elkezdődik, a doki tanít olyan technikákat (pl. légzésgyakorlatok, földelés), amik segítik az embert megnyugodni, illetve a jelenbe visszahozni, ezt már tudom az eddigi terápiák miatt is. A földelés az gyakorlatilag a mindfulnessnek ("itt és most") felel meg, pl. ha valaki annyira zaklatottá válik, hogy kiesik a jelenből, a testérzékeléséből is (ez meg ugye a disszociáció), olyankor a doki pl. azt mondja az embernek, hogy fogja meg a fotel karfáját, vagy szorítsa le a talpait a talajra, stb., a lényeg, hogy azt akarja elérni, hogy az illető érzékelje a valóságot. Ez a földelés. Minden fokozatosan történik és lehet, sőt kell is jelezni, ha egy téma túl megterhelő, mert olyankor vagy megállunk, vagy könnyebb vizekre evezünk, amíg kész' nincs az ember az adott téma folytatására. A doki irányítja a módszereket, a kereteket, ő figyel az ember teherbírására, de nyilván nem képes és nem is az ő dolga megoldani a gubancokat, ő 'csak' adja a 'szerszámokat', az embernek magának kell 'meghúzni a csavarokat', toldozni-foltozni. Jövőhéten csapunk bele ténylegesen a lecsóba.

Arnold Schwarzenegger Pesten forgat. Bakancslistám egyik pontja, hogy találkozzak Vele, szóval a guta megüt, hogy nem jön össze. 😁 Ugyan 2 hét múlva én is Pesten leszek, de egyrészt nem tudni meddig van ott, másrészt ha sikerülne is elcsípni, nem lehet csak úgy odamenni Hozzá. Láttam a paparazzi fotókat, ahogy Budán bringázott, szóval új értelmet nyert rá nézve a Terminátorban elhangzó "élő szövet a fémvázon" kijelentés. 😄

Volt megint repülőnap is szombaton és vasárnap, lesz június 20.-án is Budaörsön, illetve Ferihegyre járkál mostanság a 124-es Antonov is, jó lett volna látni-hallani. Nem jöttek össze ezek sem, de remélem egyszer összejön valamelyik! 🙏 Sok rajongó lefotózta-videózta az Antonovot és megosztották, így ha csak virtuálisan is, de azért részesültem az élményből. 👍

Fater zakózott egy jókorát tegnapelőtt este, elbotlott abban a teraszon lévő vasban, amiben már én is többször, de hiába mondtam, hogy balesetveszélyesen van elhelyezve. Könyökkel tompított landoláskor, így most van egy fasza dekoráció a könyökén, meg persze fel is dagadt, bár az már némiképp' lelohadt és azóta a mozgástartománya is javult. Múltkor én is majdnem lecsekkoltam a talajt, ahogy belebotlottam abba a szarba, ő viszont már nem tudott korrigálni, úgyhogy elzúgott. Persze mostmár fontos volt, hogy segítsek elvinni az útból azt a vasat...

Ma voltam a mókusnál

Mivel új a doki, így a legelejéről kezdjük a közös munkát. Remélhetőleg sikerül a terápiában maradnom, mert mindig az lett eddig a vége, hogy kicsapongtam, meg nem is tudtam nyílt lapokkal játszani, ami kb. olyan, mintha elmentem volna fogorvoshoz és csak résnyire nyitottam volna a számat, ergo nem fértünk hozzá a lényeghez. Az első ülésen szokás szerint még nem csaptunk bele a lecsóba, hanem elmondta a lényeges dolgokat és megkérdezte milyen problémával kerestem fel, illetve hogy mióta áll fenn, hogyan hat a mindennapjaimra. Feltérképezte nagyjából a terepet, illetve én is azt, hogy milyen a doki, fogok-e tudni közösen dolgozni vele, bár valószínűleg a második ülésen is ismerkedni fogunk még, mert az első 50 perc nem elég arra, hogy képet kapjunk egymásról. Annyiban mentünk csak bele a dolgokba, hogy megkérdezte jártam-e már terápiába és a gyerekkoromról is kérdezett, a családi hátteremről, meg hogy volt-e valami lényegesebb esemény az életemben. Átbeszéltük azt is, hogy mit szeretnék elérni a folyamat végére, kérdezte, hogy mi változna meg az életemben, ha a terápia sikeres lenne.​ Elég sok a megdolgozandó terület, így a legégetőbbel fogjuk kezdeni. Eddig a faterommal kapcsolatos dolgokról hittem, hogy az, aztán ugye beütött a múltkor az a megvilágosodás és a halálfélelem, így azt tartottam a legfontosabbnak, viszont valószínűleg inkább az elfojtással célszerű kezdeni, mert amíg az fennáll, nem fogunk tudni haladni. A gondolattól is feszengek, irtózom attól, hogy teljesen megnyíljak, ugyanakkor anélkül megette a fene az egészet, hiszen zárt ajtón nem tud bejutni a segítség és akkor csak rabolom a doki idejét, meg én is felesleges köröket futok.