Ez + az

A kéró nem lesz meg, mert nem tiszta a tulajdoni lap, van rajta egy csomó adósság. Számítottam arra, hogy esetleg nem jön össze, de azért reménykedtem, hogy végre normális körülmények közt élhetünk majd. Nem gáz, nem adjuk fel, nézegetjük tovább a lehetőségeket és az Attiláék is körbekérdezik az ismerőseiket. Ha nem lesz eredmény, jövőre akkor is dobbantunk innen, mert addigra több lesz a zseton és futja majd drágább házra is, de akkor már értelemszerűen nem itt választunk, hanem Pesthez valamelyest közelebb.
Mivel eldőlt, hogy maradnunk kell, így az is eldőlt, hogy itt kell a villanyt rendberakatni, úgyhogy ma beszél apám a szolgáltatóval. Gondolom húzós lesz az összeg, de mivel nem vesszük meg ugye a házat, elég lesz a zsozsó.

Nem szokott izgatni a névnapom és nem is vagyok hozzászokva, hogy a fizikai környezetemből bárki is köszöntsön, ezért meglepett (és jól is esett, mert kinek nem esik jól, ha valaki gondol rá?), hogy olyasvalaki tette, akiről nem gondoltam. Fater ment az Attiláékhoz ma és 2 doboz csokival tért haza, mondta, hogy az Attila felesége küldte névnapomra. Komoly, hogy alig ismerjük még egymást és gondolt rám, míg fater egy szót sem mondott. Nem izgat, mert megszoktam, csak a kontraszt kedvéért mondom, hogy időnként olyan helyről érkezik valami kellemes, ahonnan az ember nem is várná.

Ha már fater: szokás szerint bizonytalankodik, mert azt mondta, hogy "talán mégis megyünk 23.-án Pestre, de még nem tudja". 🙄 Ettől az állandó bizonytalanságtól agyf@szt tudok kapni.

Visszatérve még a névnapra: valamelyik régebbi posztban írtam arról, hogy volt egy balhém egy ismerőssel, aki próbált rámtelepedni, meg állandóan az idegeimen táncolt és a legutolsó összeugrásunknál behúztam neki a féket. Azóta nyugtom volt tőle. Ma jó indok lehetett számára a névnapom, hogy kapcsolatba lépjen velem, de nem hagytam, hogy újrakezdje, aminek anno megálljt parancsoltam, úgyhogy megköszöntem a köszöntést, mert paraszt nem vagyok, de jeleztem neki, hogy nem fogok vele kommunikálni ezután sem. Ezt csak azért jegyzem le ide, hogy dokumentáljam a fejlődést: ismét sikerült határt húznom.

Tegnap voltam a szokásos heti beszélgetésen a mókusnál és elkezdtük az érzelemelfojtás + ahhoz kapcsolódó erős szégyenérzet okait boncolgatni. A beleegyezésével jegyzeteltem közben a szita agyam miatt a lényegesebb dolgokat, hogy megmaradjanak és értsek ezt-azt/tudjak majd dolgozni velük, aztán bevillant, hogy ezzel talán segíthetek másnak is a megértésben/változásban, ha érintett egy adott témában, úgyhogy a szokásos dokumentáció mellett ez a másik ok, amiért ide is hozok a jegyzetből, ami olyan. Nyilván nem tudok és nem is akarok mindent kiírni ide, de ami publikus/lényegesebb, azt majd mindig megosztom. Full őszintén, egyrészt mert magamnak nincs értelme hazudni, másrészt mert másnak is segíthetek és azt meg csak úgy tudok, ha hiteles vagyok.
Megkérdezte a doki, hogy mi történik bennem, amikor érzem, hogy a könnyek a felszínre törnének, de én mégis megálljt parancsolok nekik és mondtam, hogy egyrészt az a tudat/szerep fékez, hogy férfi vagyok, bírnom kell és a már kiskölyök koromban tapasztalt megszégyenítés/invalidálás/gúnyolás is azonnal, élesen újrajátszódik az elmémben, ami ugyancsak arra késztet, hogy tartsam magam. Azt mondta erre, hogy a „bírnom kell” elv nemcsak egy társadalmi elvárásnak való megfelelés, hanem egyfajta túlélési stratégia is, amit azért fejlesztettem ki már gyerekként, hogy megvédjem magamat a gúnytól. Olyan, mint egy láthatatlan páncél: akkoriban azért öltöttem magamra, hogy ne érjenek el a bántó szavak és megnyilvánulások, de mostanra ez a páncél már inkább akadályoz abban, hogy kapcsolódjak az érzelmeimhez és önmagamhoz. Azt mondta a doki, hogy ​a szégyen nem az én saram, hanem azoké, akik megsértették a méltóságomat, amikor sebezhető voltam és hogy amikor most, felnőttként elfojtom a sírást, valójában az a kissrác védekezik még mindig, akit anno lecsesztek érte/akinek nem engedték kifejezni, ha valami sok volt. Feltett egy olyan kérdést, hogy mi történne, ha abban a biztonságos szobában hagynám, hogy ez a páncél egy kicsit megrepedjen? Mitől félek, mi történne, ha a "férfi, aki bírja" maszkja mögül előbukkanna az az ember, akinek éppen fáj valami? Mondtam neki, hogy leginkább a kontrollvesztéstől tartok. Hogy ezt jobban értse, elmeséltem (ami a durva szégyenérzetet tekintve nagy szó, de vágom, hogy őszintének kell lennem, ha javulást szeretnék elérni és ugye pontosan emiatt meg is fogadtam, hogy nyílt lapokkal fogok játszani), szóval beismertem neki, hogy az egyik négyhetes terápia alkalmával egyszer rámszakadtak dolgok, ahogy a terapeuta telibekapott egy triggerpontot, amitől 'sírógörcsöt' kaptam és onnantól - szünetekkel ugyan, de - egész nap bőgtem (nyilván azt is önkéntelenül), mert valami eltört belül, de mondtam neki azt is, hogy másnap már ugyanúgy be voltam záródva, ahogyan addig és azóta is be vagyok. Azt mondta, hogy a félelem a kontrollvesztéstől teljesen érthető, sőt, egyenesen logikus következménye annak, amit akkor átéltem, mert amikor a páncél már hosszú-hosszú évek óta tart össze, akkor az a tapasztalat, hogy egyszer „átszakadt a gát”, valóban ijesztő lehetett és nemcsak azért, mert nehéz volt megélni a fájdalmat, hanem azért is, mert a kontrollvesztés élménye egyfajta kiszolgáltatottságot ébresztett bennem. Ebbe beletrafált, mert valóban úgy éreztem magam, mint aki Ádám-kosztümben áll a 'közönség' előtt és ha úgy vesszük, meg is történt, mivel a bensőm akkor teljes valójában feltárult, a lélek vetkőzött meztelenre és ez az, amitől irtózom. Olyannyira, hogy még akkor is tartom magam, amikor senki sem látná, ha nem tenném. Na, de visszatérve az üléshez: azt mondta a mókus, hogy meg kell értenem, hogy az aznapi kiborulás nem a gyengeség jele volt, hanem a szervezet természetes reakciója a hosszantartó elfojtásra. Oké, ez logikus, de attól még itt ordít belül a szégyenérzet. Mondtam neki, hogy a kontrollvesztéstől való szorongásom nemcsak azért van, mert irtózom attól, hogy gyenge legyek, hanem mert úgy érzem, hogy ha egyszer elkezdeném, sosem tudnám abbahagyni (nyilván nem szó szerint, hanem hogy lekvárrá válnék). Azt mondta erre, hogy ez érthető olyan ember esetében, aki ahhoz szokott, hogy mindig kontrollálja magát, azonban a sírás nem olyasmi, amire "rá lehet szokni", mert egy idő után lecseng. Vágom, de akkor sem szeretném, ha csak ideiglenesen is kicsúszna a kezemből az irányítás. Azt mondta, hogy paradox módon éppen az elfojtás az, ami fenntartja a kontrollvesztéstől való aggodalmamat, ugyanis mivel sosem engedek meg magamnak 'nyomáscsökkentést', az érzelmeim felgyülemlenek és a határom végét elérve már csak önkéntelenül, vulkánszerűen tudnak utat törni maguknak. Azt mondta nem az a cél, hogy elveszítsem a kontrollt, hanem az hogy képessé váljak az érzelmi önszabályozásra, hogy megtanuljam: az érzelem nem egy árvíz, ami elönti a házat, hanem egy folyam, ami átfolyik rajta, ha hagyom. Azt mondta két oka is van annak a gondolatomnak, hogy többé nem tudom irányítani: az egyik a border' miatti "mindent, vagy semmit" gondolkodásom, ami miatt valami vagy nincs, vagy teljes mértékben van, köztes állapot nincs és a másik ok, amit ugye már említettem: ahhoz vagyok szokva, hogy vasszigorral tartom magam. Visszautaltam neki arra, amit az ülés elején mondott, hogy ugye ha valaki egy bántalmazó, kontrolláló környezetben nő fel, ott az elfojtás nem egy választás, hanem túlélési stratégia. Már óvodás kölyökként megtanultam, hogy ha kimutatom a fájdalmamat, vagy a sebezhetőségemet, azt fegyverként fogják használni ellenem, így bezártam az érzéseket egy mély, sötét pincébe és mivel régóta ezt csinálom, fogalmam sincs, hogyan kell „megélni” őket. Olyan, mintha gipszben lévő lábbal kéne futnom: az izmok, amik az érzelmek „mozgatásáért” felelősek, sorvadásnak indultak a 3 évtizedem alatt, mert nem használtam őket. Nem megy azonnal, tanulni kell, lépésről-lépésre. Azt mondta, hogy ez a felismerés, amit ezzel megfogalmaztam - hogy egy tanult túlélési mechanizmus, nem pedig jellembeli hiányosság -, az egyik legfontosabb alapköve a gyógyulásnak, mert ezzel leválasztottam a szégyent arról, aki én vagyok és elhelyeztem azon körülmények halmazába, amik kényszerítettek erre a megoldásra. Ez biztatóan hangzik, noha én még mindig úgy érzékelem, hogy össze vagyok olvadva a szégyennel. Megerősített abban, hogy ezt a képességet nem lehet és nem is szabad 'visszaadni' azonnal, mert az valóban kontrollvesztéshez és traumatizálódáshoz vezethet, így kis lépésekben fogunk haladni. Mivel a 'pince' ajtaja eddig zárva volt, így az első lépés nem az, hogy kinyissuk, hanem csak odamenjünk az ajtóhoz. Kérte, hogy amikor érzem, hogy feszültség keletkezik bennem, ne próbáljam meg görcsösen megélni, hanem csak nevezzem meg magamban, pl. hogy a torkom szorul, a mellkasom nehezedik. Nem kell erőszakkal sírni, csak észrevenni, ahogy a testem reagál, mert a cél egyelőre az, hogy engedélyt adjak magamnak a szomorúság létezésére úgy, hogy közben tudatosítom: én vagyok a főnök, nem kell a kontrollt feladnom (mert amikor az érzelmek készülnek felszínre törni, a test állítólag pánikba esik, mivel a gyerekkori emlékeket aktiválja). Ilyenkor jön szóba az ún. földelés: például erősen megmarkolni valamit, vagy figyelni a lábam érintkezését a talajjal, mert ez jelzi az agynak: 2026-ban vagyok, egy biztonságos helyen, nem ott, ahol köl'ökként bántottak. A doki szerint azzal, hogy elkezdtem foglalkozni az elfojtás kérdésével azt jelzi, hogy már nem a sötét pincében vagyok érzelmileg, hanem az ajtó kilincsére tettem a kezemet és nem kell mindjárt berúgnom azt az ajtót, egyelőre elég, ha csak egy milliméternyire nyitjuk ki. Megkérdezte mit érzek így, hogy a kezemben maradt az irányítás és mondtam, hogy biztonságérzetet ad. Azt is megkérdezte, hogy hogyan kezeltem eddig a keményebb helyzeteket, mire mondtam, hogy sztoicizmussal, pozitív gondolkodással és "lapozzunk, menjünk tovább" stratégiával. Azt mondta, hogy ezek a stratégiák olyan eszközök, amik sokáig nagyon hatékonyan működtek, mert segítettek abban, hogy a bántalmazó környezetben is funkcionálni tudjak és megőrizzem a méltóságomat, ugyanis a sztoicizmus egy erős pajzs, a pozitív gondolkodás pedig a menekülési útvonal az elviselhetetlen valóságból, ugyanakkor ha ezeket a stratégiákat huzamosabb ideig, kizárólagosan használja az ember, akkor az is egyfajta érzelmi elszigeteltségbe vezet, ergo ez is egy oka annak, hogy az érzelmeimet nem tudom megélni. Rávilágított, hogy a sztoicizmus eredetileg a kontrollról szól, de ha az érzelmek elnyomására használja az ember, akkor az érzelmi érzékelést kapcsolja ki és ez nemcsak a fájdalmat, hanem az örömöt és a valódi kapcsolódást is tompítja. A 'lapozzunk' stratégia szerinte valójában egy 'befejezetlen ügy' architektúrát hoz létre, mert a pszichében semmi nem múlik el magától csak azért, mert elfordult tőle az ember és a 'lapozzunk tovább' állítólag azt az üzenetet küldi az idegrendszernek, hogy „amit érzel, az nem fontos, nincs helye”, ez pedig újra és újra validálja nálam azt a gyerekkori gúnyolódást, amitől menekülni próbál a pszichém. Fasza! Nem gondoltam, hogy ez összefügg. Mondta a mókus, ​hogy nem azt kéri, hogy dobjam el a sztoicizmust, hiszen az a személyiségem része, hanem azt, hogy bővítsük a repertoárt. Azt mondta, hogy a sztoicizmushoz gyakran társul egyfajta önítélkezés (pl. "nem szabadna így éreznem"), de a gyógyulás útja az, hogy a sztoikus racionalitást kiegészíti az ember érzelmi validációval. Azt a házit kaptam, hogy amikor legközelebb stressz ér, vagy megjelenik a késztetés, hogy lapozzak, hagyjam meg a racionális énemet, mondjam ki magamban, hogy "most stresszt érzek, ami érthető, mert ez a helyzet kihívást jelent", de adjak helyet az érzelemnek is ítélet nélkül valahogy úgy, hogy "dühös/szomorú vagyok/félek és ez rendben van, nem kell azonnal megoldanom, nem kell azonnal továbblépnem". Hagyjak magamnak egy kis időt, mielőtt a 'lapozzunk tovább' gombot megnyomnám, hadd legyen ott az érzés mindenféle cselekvési kényszer nélkül. Rávilágított, hogy a régi stratégiám szerint a 'megszabadulás az érzéstől' volt a cél, az új stratégia célja azonban az 'érzettel való együttélés' képessége. Rákérdezett, hogy honnan ered ez a hatalmas elvárás önmagam felé, hogy mindig, minden körülmények között sziklának kell lennem, mire mondtam, hogy onnan, hogy mindig el volt bagatellizálva a keserűségem/aggodalmam és le volt tiltva a kifejezése is, mondván "nagy ló vagyok, ne panaszkodjak" (óvodásként is 👏). Azt mondta erre, hogy ezzel tulajdonképpen azt mondtam ki: nem kaptam meg azt az érzelmi visszajelzést, ami egy gyerek egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen és a sziklává válás nem az én belső vágyam volt, hanem egy reaktív válasz arra a környezetre, ahol az érzelmeim nem találhattak otthonra, mert azt üzenték: az érzéseim nem valósak, vagy hogy nem számítok annyira, hogy a fájdalmam fontos legyen. Ezt megint eltalálta, mert ha gyerekként néha megmutatkozott, hogy valamivel nem bírok el, arra bagatellizálás, gúny, vagy invalidálás volt a válasz és ez azt véste belém, hogy a fájdalom/gyengeség kimutatása 'veszélyes', mert megszégyenítenek miatta/egyedül hagynak vele, úgyhogy a fájdalom elnyomása az egyetlen módja annak, hogy megfeleljek, illetve ne találjanak rajtam fogást. A doki szerint ​ez a 'szikla lét' azért lett az ideálom, mert a szikla nem érez, nem sír, nem kér számon, nem omlik össze, tehát biztonságban van a gúnyolódóktól, de ennek az ára az érzelmi elszigeteltség és aki szikla, az a külvilág számára stabilnak tűnik, de belül egyreinkább elsorvad az a képessége, hogy megélje a kapcsolódást, az örömöt, vagy a könnyek adta valódi megkönnyebbülést. Azt is megerősítette, hogy sok férfi azért választja a „szikla” metaforáját, mert a társadalom és a család is ezt kódolja belénk: a férfi bírja, a férfi támasz. Én már gyerekként sem voltam érzékeny, azonban nyilván voltak helyzetek, amikor szükségem lett volna támogatásra, de helyette invalidáltak (nem mindig, ezt azért hozzá kell tennem, viszont zömmel igen) és a doki szerint ez a felnőttkoromban is megmaradó szikla-szerep egyben egy tudattalan kárpótlás is, amolyan "megmutatom, hogy igenis bírom”. Szerinte a szikla, amivé váltam megvédett a gyerekkori gúnyolódástól, de mostanra már nem véd meg semmitől, csak az érzelmi szabadságtól zár el. Kérdezte, hogy ha a gyerekkori énem, akit akkoriban nevetség tárgyává tettek, vagy elbagatellizáltak, ott állna mellettünk a szobában, mit mondanék neki, amikor látom milyen keményen küzd, hogy szikla maradjon és azt mondtam, hogy nem tudom, mit mondanék. Megkérdezte erre, hogy megengedném-e annak a kisfiúnak, hogy végre letegye ezt a nehéz, kőből faragott páncélt és erre azt mondtam, hogy talán igen, mert még gyerek. Erre azt reagálta, hogy figyeljem meg a különbséget: magamnak, a felnőtt énemnek nem engedem meg, mert bírnom kell, mert szikla vagyok, mert férfi vagyok, de a kisfiúnak, aki voltam, megengedném. Szerinte ez bizonyítja, hogy él bennem könyörület, csak eddig kizárólag mások felé irányult, vagy a múltbéli énem felé, a jelenlegi felé azonban nem. Megkérdezte, hogy ha megengedném neki, hogy letegye a páncélt, mert ő csak egy gyerek, akkor most miért ne engedném meg magamnak, hiszen a kisfiú, aki akkoriban a gúnyt és az invalidálást elszenvedte, nem tűnt el, itt van bennem és amikor én elfojtom az érzelmeimet, valójában azt a gyereket kényszerítem újra és újra abba a 'gipszbe', amiről korábban beszéltem: amikor én nem sírok, az a kisfiú sem sírhat. Ha engedélyt adok neki, hogy letegye a páncélt, a felnőtt énemnek is meg kell engednem. Szerinte az a kissrác, aki itt van bennem, egész életében azért kontrollálta magát, hogy ne essék bántódása és megérdemli a megkönnyebbülést, amit nemcsak az ad majd, hogy letette a terhet, hanem az a tudat is, hogy biztonságban van, hogy végre valaki (a felnőtt énem) azt mondja neki: "nyugodtan leteheted, mostmár én vagyok itt, én tartom a pajzsot.” Szerinte nem arról van szó, hogy a „szikla” énem megszűnik létezni, hanem hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy néha „gyerek" legyek, néha ne tudjam a választ, néha fájjon, néha segítségre szoruljak. Ezt nagyon nehéz lesz felülírni, annyira nem én vagyok. Ahhoz vagyok szokva, hogy higgadt vagyok, racionalizálok, megoldok (amire van befolyásom). A doki szerint a következő lépés az, hogy ne úgy tekintsek magamra, mint egy kőből faragott sziklára, hanem úgy, mint egy olyan emberre, aki gondoskodik arról a kisfiúról, aki 3. évtizede cipeli a terheket. Megkérdezte, hogy ha elképzelném a kicsi Arnoldot, amint leteszi a páncélt, vajon hogyan érezné magát abban a pillanatban, amikor végre nem kell bírnia? Fogalmam sincs...
Megkérdezte azt is, hogy milyen érzés mindig a ’nyugtató, erős’ szerepében lenni az apám mellett és ki nyugtat meg, amikor én vagyok rosszul? Azt válaszoltam, hogy előbbi néha kicsit fárasztó, utóbbira a válaszom: senki. (Mármint a fizikai környezetemben, mert neten itt a fogadott Tesóm és 1-2 kedves ismerős, nekik hálás is vagyok minden jó szóért, bár igyekszem nem panaszkodni). Minderre azt reagálta, hogy ez az egyik legfájdalmasabb dinamika, amit egy gyerek (még felnőttként is) megélhet és ún. parentifikációt (szülő-gyerek szerepcsere) élek át. Tudom a korábbi terápiákból, meg ez sem új dolog, mivel anno anyámmal is ez volt a felállás, őt is védenem kellett bizonyos helyzetekben. A parentifikáció állítólag azt az üzenetet közvetíti a gyermeki személyiségrésznek, hogy az érzéseinek nincs helye, mert a szülő(k) érzelmi igényei fontosabbak, mint az övéi, ami ugyancsak ahhoz vezet, hogy az ember elfojtja a sajátjait, szóval több fronton is be van nálam égve ez a 'program'. 👏 A doki szerint ez nemcsak fárasztó néha, ahogyan én fogalmaztam, hanem érzelmileg kimerítő munka, ami folyamatosan elvonja az energiát a saját gyógyulásomtól. Remek. 😬 Kérdezte érzek-e egyebet és mondtam, hogy néha fáj, amire ugyancsak többféle magyarázatot/megerősítést kaptam. Az egyik, hogy amikor én „sziklaként” ott kell legyek fater mögött, azzal egyfajta érzelmi biztonságot adok neki, de mivel én nem kaptam és kapok érzelmi tükrözést, vagy gondoskodást, a saját „érzelmi pincém” (ahogy fogalmaztam) egyre telítettebbé válik. A saját érzelmeimet azért zárom be, mert a családban, a fizikai közegemben nincs senki, aki biztonságos támaszként szolgálhatna. Azt is mondta a doki, hogy ez a magány legmélyebb foka, mert a „szikla” szerepben a külvilág azt látja, hogy erős vagyok, ezért nincs szükségem segítségre, azonban ez egy öngerjesztő kör, mert minél jobban adom az erős figurát, annál kevésbé fogják mások észrevenni, hogy néha szükségem volna egy kézre, ami megtart. Oké, de pontosan a fentiek okán (hogy nincs működő családom), nem vagyok képes feltárni a bensőmet egy olyan banda előtt, mint amilyen a famíliám. A mókus szerint a gyógyulás ezen a ponton arról szól, hogy visszavegyem a jogot a saját sebezhetőségemre még akkor is, ha az öregem felé nem tudok és nem is akarok megnyílni. Naná, hogy nem! Az ő kezébe adni gyenge pontot olyan, mintha töltött fegyvert adnék oda, hogy bármikor olyan pontra lőhessen, amit már amúgy is szitává lőtt. Azt mondta, hogy ez teljesen érthető, azonban meg kell találnom azokat a helyeket, ahol én lehetek az, aki nem a „megoldó”, az "erős" és az ő terápiás szobája ilyen hely. Azt kérte, próbáljak meg tudatosan kevésbé erőssé válni az öreg mellett, ne vállaljam át az ő érzelmi terheit, ezzel egy új határt szabva, ami megvéd a kiégéstől. Nekem kell megtanulnom „másodlagos szülőként” viselkedni saját magammal szemben és amikor érzem, hogy kezd nehéz lenni a „szikla-lét”, mondjam ki magamban: most nehéz és ez így van rendjén. A doki szerint ez az első lépés ahhoz, hogy ne a 'pincébe' zárjam a keserűséget/aggodalmat, hanem megnevezzem és elfogadjam, hogy nekem is jogom van hozzájuk. Megkérdezte mi történne, ha megengedném magamnak, hogy néha ne legyek jól, mire mondtam, hogy nagyon szégyellném magam, mint ahogy szégyellem is olyankor. Azt reagálta, hogy ez valójában nem a jelenlegi érzésem, hanem a gyerekkori bevésődések visszhangja. Stimm', mert egy belső hang máig azt ordítja: "ha nem vagy erős, akkor értéktelen vagy és megérdemled, hogy kigúnyoljanak/megvessenek!" Szerinte attól tartok, hogy a szégyen elöntene, mint egy áradat, de ha a szégyen kimondásra kerül, azzal elveszíti a hatalmát. Nem tudom... hiába mondtam ki, attól még ugyanúgy érzem továbbra is. Azt mondta, hogy ha megengedném magamnak, hogy ne legyek jól, a külvilág számára talán nem a „szikla” lennék, hanem egy ember. Validálta, hogy ez kockázatos, mert a sebezhetőség valóban támadható felületet nyújt, azonban hozzátette, hogy csak a mérgező emberek számára, mert akik igazán számítanak, azok nem fognak megszégyeníteni, hanem közelebb lépnek hozzám. Tudom, de egyelőre annyira erős és mindenkire kiterjedő a szégyenérzetem, hogy nem tudom levenni a 'páncélt'. Arra is rámutatott, hogy ha megengedném magamnak, hogy ne legyek jól, azzal valójában a hitelességemet kapnám vissza, mert megszűnne az a kimerítő kettős élet, amit a „szikla” maszkja és a belső valóságom között élek. Azt is 'háziba' kaptam, hogy a következő napokban, amikor eljön egy "nem vagyok jól" pillanat, akkor ne az elfojtást, vagy a sztoikus „lapozzunk tovább” módszert válasszam, hanem mondjam ki magamban: „most nem vagyok jól és ez nem szégyen”. Nem kell másoknak megmutatnom, nem kell magamra erőltetni a sírást sem, csak ismerjem el. Ezzel állítólag elkezdem szétválasztani a fájdalmat (ami a helyzetemből fakad) a szégyentől (amit a környezetem rakott rám). Rákérdezett a mókus, hogy hogyan hat rám az, hogy kimondtuk: a szégyen csak egy régi, örökölt „szemüveg”, amit nem kötelező többé viselnem, érzek-e távolságot a régi önmagamtól, aki még kénytelen volt viselni, de mondtam neki, hogy nem érzek, ugyanolyan közeli. Azt reagálta, hogy ez azt jelzi, hogy ez a „szemüveg” - a szégyen, az elfojtás, a szikla-lét - annyira mélyen összeforrt velem, annyira a részemmé vált a hosszú évek alatt, hogy nehéz egyelőre idegenként tekinteni rá. Ez így van, nem tudom magam máshogy látni egyelőre, mert amikor az ember éveken át hordoz egy nehéz hátizsákot, az a hátizsák a részévé válik és ha hirtelen levenné, az egyensúlya is elveszne.
A tegnapi ülésen elértünk egy határvonalat:
Eddig a szégyen a „törvény” volt ("így kell lennie").
Most a szégyen „tárggyá” vált ("amit viselek").
Megkérdezte a doki konkrétan, hogy mitől félek, mi történne, ha elsírnám magam, mi a 'legrosszabb forgatókönyv', ami akkor történhetne és ugyancsak azt tudtam mondani, amit az ülés elején: a kontrollvesztés - akár a mérték, akár a gyakoriság felett. Egy megállíthatatlan lavina, ami mindent elsodor és a végén nem marad belőlem más, csak egy romhalmaz. A kontroll az egyetlen fal, ami visszatartja ezt. Ekkor emlékeztetett arra a 'lavinára', amiről az ülés elején meséltem és hogy annak is vége lett, sőt, olyannyira nem vált uralkodóvá, hogy pont az a gond, hogy másnap már újra be voltam záródva, ergo nem kell attól majrézni, hogy ha teret kap, akkor már sosem fogom tudni uralni. Hozzátette, hogy a sírás nem megtörés, hanem kiengedés, egy öngyógyító folyamat. Azt mondta félek attól, hogy előtte is megszégyenülök, mert a gyerekkoromból hozott tapasztalatok azt ordítják: „meg fog vetni, szánalmasnak fog látni, ha gyenge leszel!" Megerősített abban, hogy ő nem fog megvetni, nem fog ítélkezni, hanem az lesz, aki látja a fájdalmamat és értékeli a bátorságomat. Egyelőre nem érzem, hogy mindez segít, továbbra is csak a szégyent érzem még a gondolattól is. Azt mondta azért jött az a 'lavina', amikor a négyhetesen a terapeuta elkapta az egyik gócpontot, mert addigra már hosszú-hosszú évek óta kontroll alatt tartottam és amikor az ember éveken át fojt el valamit, akkor természetes, hogy a gát átszakadása heves. Szerinte pontosan ezért kellene időnként engedélyt adnom az érzéseimnek - akár csak nála, ha az ad biztonságot -, mert akkor a nyomás sosem éri el azt a kritikus szintet, ahol már csak egy önkéntelen, heves összeomlás véd meg a teljes túlterhelődéstől, ergo egy "gyakori", még szabályozható mértékű megélés megakadályozná a ritka, de kontrollálhatatlan robbanást. Na ez is olyasmi, amit nehéz lesz felülírnom, mert úgy vagyok bekötve, hogy amíg bírom, addig legyek talpon. Itt jön be a border' azzal, hogy én nem tudok valamit "csak valamennyire" csinálni: vagy nem csinálom egyáltalán, vagy mindent beleteszek. Innen jön, hogy amíg van kapacitásom tartani magam, addig azt teszem, mert miért legyek gyenge, ha van erőm összetartani magam? Aztán persze ebből van a végén a kontrollvesztés, felfogom, csak nem egyszerű ezt átírni. A doki megerősített, hogy nem én fogok összetörni, hanem csak a páncél, ami eddig megvédett, de mostmár csak szorongat. Azt is megkérdezte, hogy készenállok-e arra, hogy a következő alkalommal, amikor fáj, ne a kontrollra figyeljek, hanem arra, hogy biztonságban vagyok nála, de mondtam, hogy még nem. Azt mondta, hogy nem akar sürgetni, nem kell semmit erőltetni. Visszatért arra is, amit mondtam, hogy nemcsak a mérték feletti kontrollvesztéstől tartok, hanem az alkalmakat illetően is, amire azt mondta, hogy ez a kontrolligényemnek az a része, ami még mindig a biztonságomat akarja védeni, mert azt feltételezem, hogy van egy határ, amit ha átlépek, az már túl sok, vagy nem normális. Bingó, ebbe is beletrafált. Azt mondta erre, hogy amit a 3 évtized alatt nem engedtem ki, itt van bennem és természetes, hogy időbe telik, mire kiürül majd, aminek kell. Azt mondta, hogy a könnyek mennyisége nem minősíti az embert, hiába hajlamos a társadalom aszerint mérni a stabilitást, de abban a szobában ez a mérce nem létezik. Megerősített, hogy ha látja, hogy gyógyító helyett ártó lenne a mérték, segíteni fog szabályozni. Egyelőre a gondolattól is irtózom. 😁 Azt mondta, hogy ​ha majd elkezdek sírni és úgy érzem, hogy „sok”, tudatosítsam: "most távozik az, ami eddig nem tudott és ez oké, ez a gyógyulás.” Ezt is még tanulnom kell. Megkérdezte hogyan reagált a környezetem pontosan, amikor gyerekként néha sírtam, milyen szavakat használtak. Mikor-hogy'. Kiröhögéssel, dedósnak nevezéssel, vagy "persze, bőgjél csak..." szöveggel, netán "nem kell bőgni". A dokinak is mondtam és itt is megjegyzem, hogy nem volt gyakori, már csak a tiltás miatt sem, de nyilván van egy pont, ahol a gyerek már nem bírja fegyelmezetten viselni a szóbeli és/vagy fizikai bántalmazást. Miután fater újra az életünk része lett, neki volt inkább szokása elverni és ugyan addigra már rég' megtanultam elfojtani, ami bennem volt, néha előbbiek okán már nem sikerült és jött a gúnyos "mit bőgsz, alig kaptál" szöveg. Nem testileg fájt, hanem az esett szarul, hogy mindennek elmondott, kezet emelt rám és kimondta, hogy az apám és azt tesz, amit akar, én pedig gyűlöltem az érzést, hogy uralkodik felettem. Mondta, hogy ezek a mondatok és reakciók nem csupán elutasítások voltak, hanem a valóságom rombolása és hogy amikor egy gyerek sír, az egy segélykiáltás, egy őszinte kapcsolódási kísérlet, azonban amikor ezt a környezet gúnnyal, vagy invalidálással fogadja, az a gyerek számára a magányt és tehetetlenséget jelenti. Kért egy konkrét emléket. Óvodás voltam, fater már nem élt velünk, a helyébe az a genetikai hulladék (okkal nevezem így) próbált lépni és szokása volt fizikailag is bántalmazni, én pedig egy ponton mondtam ilyenkor anyámnak, hogy védjen meg, mire ő ilyenkor gyakran azt mondta, hogy igaza van a lacinak (szándékos a kisbetű), mert nem akart és mert fellépni ellene. Lényeg, hogy itt valóban segélykiáltás, kapcsolódás próbált részemről létrejönni, ahogy a doki mondta. Szerinte a kiröhögés a legkegyetlenebb módja az érvénytelenítésnek, mert a sebezhetőséget köznevetség tárgyává teszi ("ha fáj valami, az nevetséges”). Állítólag ezzel ültették el bennem azt a mély szégyenérzetet, ami máig arra késztet, hogy a végsőkig tartsam magam és ami miatt szánalmasnak, megvetendőnek tartom magam, ha néha már nem sikerül. A dedósnak nevezés állítólag az infantilizálás eszköze, azt üzenték vele, hogy az érzéseim nem érvényesek, nem komolyak, mert gyerekes vagyok (gyerekként milyen lettem volna? 😁). A doki szerint ez (is) hozzájárult ahhoz a kényszerhez, hogy túl korán felnőtté váljak. Hogy ne legyek „dedós”. A passzív-agresszív "persze, bőgjél csak" elutasítás állítólag azt sugallja: „nem érdekel a fájdalmad, csak a nyűgöt látom benne.” Ez is megtanította, hogy kussban, láthatatlanul kell viselnem. A "nem kell bőgni" a doki szerint azt mondja ki, hogy az ember valósága nem létezik, ez okozta állítólag a „pincém” kialakulását: „ha nem látszik, akkor nincs is.” A doki szerint azért ilyen zsigeri a szégyenem, mert ezek a mondatok belémépültek. Jaja, ezt is jól látja, mert valóban egybeforrtak velem és egyből üvöltenek a fülembe, amikor nehéz időszakokban azt érzem, hogy bírnom kell, mert valójában az ő hangjukat hallom a fejemben, a gúnyos nevetésük visszhangját is. A doki megint megerősített abban, hogy a „szikla” megformálása nem a döntésem volt, hanem a kreatív válaszom erre a mérgező környezetre. Hamar megtanultam nem sírni, hogy ne gúnyoljanak, ne legyek dedós és ne legyek teher. Ez a túlélési mechanizmus akkor megmentett, de felnőttként ugyanez a mechanizmus börtönbe zár. Azt mondta, hogy a cél az, hogy amikor legközelebb eszembejut egy ilyen emlék, vagy amikor valaki (akár a saját belső hangom) megpróbálja elbagatellizálni az érzéseimet, tudjam: ez nem rólam szól, hanem róluk. A kiröhögés az ő empátiahiányukról szólt, nem az én gyengeségemről. A „dedósozás” az ő türelmetlenségükről szólt, nem az én éretlenségemről. Azt kérte, hogy a következő alkalomig minden nap tegyek egy kísérletet: amikor észreveszem a „bírnom kell” késztetést, mondjam ki magamban: ezt az elvárást nem én hoztam magammal, ezt tették rám. Állítólag ez segít egy minimális, de fontos távolságot teremteni a saját énem és a „szikla-szerep” között. Megkérdezte hogyan érzem magam, amikor a nevükön nevezzük ezeket a gyermekkori sérelmeket, megkönnyebbülést érzek, vagy inkább dühöt amiatt, ahogy bántak velem és mondtam, hogy utóbbit. Azt mondta erre, hogy ez egészséges jel, mert sokáig a szégyen fedte el ezt a dühöt. Gyerekként a dühömnek sem volt helye, hiszen ha kifejeztem, az mégtöbb konfliktust és büntetést szült. Bosszúból rongáltam a laci cuccait, meg visszaordibáltam, de erre mindig egy alapos gyepálás volt a válasz, így egy idő után a dühöt is a 'pincébe' zártam a szomorúsággal együtt és a szégyen lett a belépőjegy a mindennapokba. A düh már a szövetségesem, mert olyan energia, ami segít határokat húzni, bár még mindig nagyon kevés van belőlük. Az, hogy dühöt érzek azt jelenti, hogy a „szikla” páncélja alatt ott az az igazságérzet, amit el kellett/kellene még mindig fojtanom (csak mostmár fater várná el), de nem fojtom el annyira, mint régebben. Igencsak hevesen tud kitörni és már gyerekként is így volt, csak ugye akkoriban még verés járt érte, ami ördögi kört szült. A doki megerősített, hogy a dühöm a bizonyíték arra, hogy amit átéltem, az valóban bántó volt és igenis jogom van haragudni érte. Meg kell tanulnom ezt is szabályozni, mert sok esetben még azonnal robbanok, ha dühös vagyok. Tudatosítanom kell, hogy azért van, hogy megvédje azt a gyereket, akit régen elnyomtak, viszont vigyáznom kell arra, hogy a düh ne váljon egy újabb páncéllá. A doki szerint a düh csak egy átmeneti állapot, egy híd a 'szégyen-börtön' és a 'valódi érzések' között: segít lemosni a szégyent, de utána meg kell tanulnom kapcsolódni a szomorúsághoz is, csak ezúttal már úgy, hogy tudjam: nem gyengeség, hanem emberi reakció.

Jól haladtunk a 3. alkalomhoz képest.
Kimondtuk, hogy a szégyen egy örökölt 'szemüveg'.
Kimondtuk, hogy a szikla-lét egy kényszerű túlélési stratégia volt/máig az.
Kimondtuk azt is, hogy nem érzek még validálást a megerősítések ellenére sem, csak a megszokott érzések vannak bennem, de nem kell semmit sürgetni.

Kérdeztem a dokit, hogy ha szokásom szerint ezután is rezzenéstelen arccal, racionálisan, szárazon beszélek majd a legszörnyűbb dolgokról is, akkor hiteltelenné válok, vagy nem tudunk majd dolgozni? Azt válaszolta, hogy nemhogy nem válok hiteltelenné, hanem ez az egyik legnyilvánvalóbb jele annak, hogy mély az adott seb és kifinomult a védekezésem, mert amikor valaki pókerarccal, racionális távolságtartással mesél traumákról, az pszichológiai értelemben a disszociatív védekezés egy formája. A disszociációt ismerem, az elme ilyenkor leválasztja a tényeket az azokhoz tartozó érzelmi tartalomról. A doki visszajelezte, hogy nem azt látja, hogy nem fáj, vagy hogy nem érdekel, hanem azt, hogy erős páncélra volt szükségem. Amikor szárazon beszél az ember, az éntudata egy része mintha egy üvegfal mögül nézné a saját élete eseményeit, legalábbis én így érzékelem. Bizonyos eseményekhez semmiféle érzelmem nem társul, ami szintén egy túlélési funkció, ami megvédi az embert akkor, amikor a környezetében nincs senki, aki megtartaná. Azt mondta a mókus, hogy nem mindig a könnyekből olvassa ki a fájdalmat, hanem abból a feszültségből is, ami a racionális mondatok mögött húzódik. Az a kontraszt - a történet súlya és az elmondásának hidegsége között - a legbeszédesebb bizonyítéka állítólag a régi sérüléseknek. Visszajelezte, hogy számára ez a rezzenéstelen arc azt is elmondja, hogy még mindig nem bízom abban, hogy abban a szobában biztonságban lennék akkor, ha az érzelmi gát átszakadna, a racionalitás az utolsó védelmi bástyám.
Megerősített abban is, hogy nem az a feladata, hogy „kicsikarja” belőlem az érzelmeket, hanem az, hogy megteremtse azt a környezetet, amiben ez a rezzenéstelen arc egyszer - talán hetek, vagy hónapok múlva - megengedheti magának, hogy elernyedjen.
Kérdeztem a diagnózisokról is, hogy a doki rávezessen az összefüggésekre és azért osztom meg ezt a részt is, mert ha olvas valamelyik dg.-ban érintett személy/vagy valaki, akinek a környezetében van érintett, akkor talán segít neki is érteni, mi történik vele/az illetővel.
A CPTSD és a borderline elemek miatt a belső világom gyakran egy háborús övezethez hasonlítható. Ahogy magyarázta fentebb is, a páncélom nem választás kérdése volt, hanem a túlélés záloga és a szociális fóbia, meg az elkerülő szem. zavar jegyek miatt a külvilágot veszélyesnek érzékelem, ugyanakkor a dependens vonások miatt nagyon vágyom a biztonságos kötődésre. Ez a belső konfliktus (távolodni akarok, hogy ne ártsanak, de közelítenék, hogy ne legyek egyedül) a kimerültségem igazi forrása állítólag.
Az OCD és a generalizált szorongás számára a kontroll (a „szikla” szerep) az egyetlen eszköz, amivel elkerülhetőnek tűnik a 'katasztrófa'. Amikor a doki kérdezte mi a legrosszabb forgatókönyv, az OCD azonnal a leggázabb, kontrollvesztett víziókat kínálta fel. Szerinte a „szikla” nemcsak a szülők/laci miatt van, hanem a saját elmém „zajos” belső szabályozása miatt is.
Visszajelezte, hogy a dependens és elkerülő jegyek keveredése miatt a terápiás kapcsolatban is folyamatosan billegek: a "gyerek" részem vágyik arra, hogy megtartsanak, ugyanakkor a felnőtt tart az intimitástól és az 'ítélettől', az "erős férfi" irtózik a kiszolgáltatottságtól és a gyengeségtől. Ezért olyan fontos szerinte a rezzenéstelen arc - ez a távolságtartás a biztonsági zónám.
Azt mondta, hogy nem sürgetünk semmit, mert az idegrendszerem számára a túl gyors érzelmi megnyílás traumát okozna, ezért tisztelni fogjuk a disszociatív védekezésemet és csak annyira nyitjuk ki az ajtót, amennyire a biztonságérzetem engedi. Király! 👍 Ezzel valamennyire elvett a szorongásomból. Azt mondta nem az a célunk, hogy leromboljuk a páncélomat, hanem az, hogy biztonságosabbá tegyük a belső környezetemet. Állítólag ha a CPTSD-t és a szorongást sikerül csillapítanunk, a páncélra sem lesz akkora szükség és ezért magától kezd majd vékonyodni. Az OCD-s kényszergondolatok, vagy a szociális szorongás fellángolásai nem hibák lesznek szerinte, hanem vészjelzések az idegrendszeremtől és olyankor tudni fogjuk, hogy éppen valami sok volt, vissza kell vennünk a tempóból. Megkérdezte nem érzem-e úgy, hogy talán nem is az a baj, hogy néha „nem vagyok elég erős”, hanem az, hogy az idegrendszerem túlzottan leterhelt és folyamatosan vészhelyzetet kezel? Mondtam, hogy nem, csak azt érzem, hogy nem lehetek gyenge, mert az hatalmas szégyen. Erre azt mondta, hogy ez a kijelentésem rámutat arra, hogy miért érzem a "szikla" létet a létezésem egyetlen lehetséges formájának: mert az a program fut bennem, hogy ha megengedem magamnak a gyengeséget, akkor értéktelenné válok és megérdemlem a gúnyt, mert a világomban a gyengeség azonos azzal, mint amikor gyerekként kigúnyoltak, mivel az agyam még mindig ott van a múltban és ugyanazt érzékeli, mint akkor. A CPTSD miatt a testem állítólag folyamatosan készenlétben áll, a szégyen pedig az a belső „rendőr”, ami nem engedi, hogy letegyem a 'fegyvert', tehát nem arról van szó, hogy képtelen lennék gyengének lenni, hanem arról, hogy az idegrendszerem szerint a gyengeség 'halálos ítélet'. Azt kérdezte, hogy ha azt mondaná nekem, hogy nem kell gyengének lennem, csak lehetőségem van nem sziklaként viselkedni, akkor ez a kettő számomra ugyanazt jelenti-e, vagy érzem a különbséget aközött, hogy „gyenge vagyok” (ami szerintem szégyen) és aközött, hogy „most éppen fáradt vagyok/félek” (ami emberi). Kérdezte, hogy a fejemben ezek még mindig összefolynak, és mindkettő a szégyen címkéjét kapja-e, mire mondtam, hogy igen. Azt mondta erre, hogy nem az én választásom volt, hanem annak a környezetnek a tükröződése, ahol a sebezhetőségemet kigúnyolták és ezzel azt tanították nekem, hogy ha jelzek, azzal csak célponttá válok, elvették tőlem az emberi érzések legitimitását és kénytelen voltam/vagyok sziklának maradni. Szerinte amikor kimondom, hogy számomra ez mind szégyen, tulajdonképpen azt mondom: „még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, aki fél a gúnytól." Rákérdezett milyen érzés lenne, ha a „szikla-lét” mellett elkezdeném gyakorolni azt a fajta belső megfigyelést, ahol a szégyent is csak egy elemként kezelem, ami éppen ott van és ez segíthetne-e abban, hogy a szégyen „szemüvege” ne minden pillanatban határozza meg a valóságomat, mire mondtam, hogy próbáltam már, de ugyanúgy szégyent érzek. Azt mondta azért éreztem, mert a megfigyelés pillanatában is a szégyen szemüvegén keresztül néztem magamra, mivel ez nálam nem egy gondolat, amit kikapcsolhatok, hanem egy túlélési válasz, ami mélyen beivódott az idegrendszerembe. Azt mondta, hogy amikor szégyellem magam, próbáljam meg azt mondani: nem azért fut ez a program, mert hibás vagyok, hanem azért, mert ez az egyetlen, amit gyerekkoromban megtanultam a túléléshez. Szerinte most csak annyi a cél, hogy elválasszam magamat a programtól és amikor felismerem, hogy a szégyen nem én vagyok, hanem az, amit a környezetem belém kódolt, akkor bár az érzés még ott van, valami kicsit megváltozik: már nem az identitásom, hanem az „örökségem”. Azt mondta, hogy a cél egyelőre nem az, hogy ne érezzek szégyent (mert a diagnózisok tükrében jelenleg lehetetlen elvárás is lenne), hanem az, hogy leválasszam a szégyent a cselekvésről: érzem ugyan, de ne engedjem, hogy az vezéreljen abban, hogy mit csinálok (vagy mit nem). Validáljam a 'programot': amikor fut, tudatosítsam, hogy az idegrendszerem biztonságban akar tudni. Türelmet gyakoroljak: évek alatt jött létre ez a védelmi mechanizmus és nagyon mélyen van, így nem fog egyik napról a másikra kikapcsolni.
Nagyjából ezekről volt szó. Máris tanultam és megértettem ezt-azt, de azt is látom, hogy bőven lesz dolgom/dolgunk, mire korrigáljuk az elcsesződött dolgokat.