Ugye a múltkor többek közt azt a 'házit' kaptam, hogy amikor legközelebb 'lapoznék', ne tegyem, hanem hagyjam egy kicsit érvényesülni az aktuális érzelmeket. Igyekeztem így tenni, bár kb. fél perc után bekapcsolt a 'szikla' és lapoztam, de a mókus szerint az a rövid idő is számít és nem is lenne életszerű, ha egy többéves védekezőmechanizmus egycsapásra kikapcsolna. Oké, ez logikus, csak ugye a maximalizmus miatt mindig a legjobbat, legtöbbet akarom nyújtani és lehetőleg azonnal. 😁 Ránéztünk, hogy az eddigi működésem így nézett ki: trigger -> szikla-lét (azonnali elfojtás) -> feszültség felhalmozódás -> önkárosítás/kontrollvesztés, a mai viszont már így: trigger -> kb. fél perc érvényesülés -> szikla-lét (visszatérés a védelemhez). Azt mondta a doki, hogy ezzel beiktattam egy köztes lépést a láncolatba és ez a kb. fél perc az a hely, ahol a gyógyulás történik, valamint ha a következő hetekben ezt a fél percet sikerül 45 másodpercre, vagy 1 percre feltornázni, azzal a szikla 'kényszerítő erejét' folyamatosan gyengítem majd. Megkérdezte, hogy történt-e olyasmi azalatt a fél perc alatt, amit érdemes megjegyezni, pl. kiderült, hogy nem is annyira ijesztő az érzelem, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon intenzív volt? Mondtam, hogy utóbbi, ezért hamar bekapcsolt a 'szikla'. Visszajelezte, hogy ez logikus és érthető, az idegrendszerem védelmi funkciójának működését igazolja, mert az 'operátorom' azt érzékelte, hogy 'veszély' van; az adott érzelem intenzitása meghaladja a 'biztonságos' szintet, ezért aktiválni kell a 'sziklát', hogy ne legyen kontrollvesztés. Azt kérte, hogy ne úgy tekintsek a fél percre, mint egy sikertelen kísérletre, hanem mint egy „stressz-tesztre”. Levezette, hogy az adott érzelem túl intenzív lett volna, ezért a 'szikla' bekapcsolt, mert az ún. „sérülékeny gyermek” énrész (aki a fájdalmat/aggodalmat érzi) abban a fél percben túl nagy dózist kapott az elfojtott érzésekből. Azt mondta nem az a cél, hogy tovább is kibírjam az intenzitást, hanem hogy kisebb adagokban érkezzenek az érzelmek, nem kell pl. az összes dühöt kiadni, mert az eláraszt és az idegrendszerem pontosan azt tette, amit tennie kellett: megvédett az elárasztódástól.
Ennyit a 'házi' alkalmazásáról, rátérek a mai ülésre.
Az a terv a doki szerint, hogy a sémáimat feltérképezzük (ilyen a négyhetesen is volt, de ugye ez a doki még nem dolgozott velem, így fel kell mérnie a terepet ilyen téren is), a kognitív torzításaimat átírjuk és egy stabilabb felnőtt énrészt építsünk ki. A sématerápia segítségével azonosítjuk azokat a sémákat (pl. csökkentértékűség/szégyen, társas izoláció, érzelmi depriváció), amik a szüleim/környezetem reakcióiból fakadnak. A kognitív viselkedésterápia pedig abban fog segíteni, hogy a hétköznapi szorongásos/OCD-s "programjaimat" (a szikla-létet is) megtanuljam a jelenben korrigálni.
A folyamat három nagy szakaszból fog állni:
1. Feltérképezés és stabilizáció
Ennek a célja a 'szikla' működésének megértése (amit ugye már elkezdtünk az előző alkalommal), a biztonsági háló kiépítése és a diagnózisok összefüggéseinek tisztázása. A gyerekkori sémák azonosításán, a „szégyen-program” leleplezésén és alapvető földelő technikák tanulásán (a generalizált szorongás és OCD ellen) fogunk dolgozni. Itt fogom állítólag megtanulni azt is, hogyan maradjak biztonságban, miközben beszélünk a múltról.
2. A sémák "átírása" és kognitív munka
A cél itt a negatív belső narratívák kognitív átkeretezése és a szociális fóbia/dependens kötődés szorongásainak kezelése. A kognitív viselkedésterápia módszereivel a gondolatok és érzések szétválasztásán fogunk dolgozni, valamint a „felnőtt énrész” erősítésén, hogy ne a gyerekkori szégyen irányítson. Itt nézünk majd szembe mélyebben az elfojtott traumákkal, a doki szerint a saját tempómban fog ez is történni. 👍
3. Integráció és önállósodás
Itt a cél a megszerzett képességek beépítése a mindennapokba, a függőségi igények csökkentése és a 'szikla' nélküli, rugalmasabb önkép kialakítása. Azon fogunk dolgozni, hogy hogyan kezeljem, ha a jövőben visszaesnék a szorongásba, valamint hogyan vegyem át az önálló „belső gondozó” funkciót.
A doki szerint minden alkalommal lesz egy rövid „csekkolás” (hogy van épp' a 'rendszerem'), egy fókuszpont és egy hazahozható feladat, vagy megfigyelési szempont.
Visszatért a rezzenéstelen arccal történő beszédemre, hogy az továbbra is a munkánk része lesz, nem fog érzelmekre 'kényszeríteni', hanem a racionalitásomon keresztül fogjuk a sémákat analizálni, amíg az idegrendszerem meg nem érzi, hogy biztonságosabb az érzelmi megnyílás.
Ezen a mai ülésen folytattuk a "feltérképezés és stabilizáció" szakaszt. A legutóbbi ülés végén ugye ott tartottunk, hogy a szégyent egy 'örökölt programként' azonosítottuk, ami a 'szikla-lét' hátterében áll. Megállapodtunk abban, hogy a cél a következő szakaszban az, hogy ezt a 'programot' megfigyeljük anélkül, hogy hagynánk, hogy az diktálja a cselekvéseimet. A mókus szerint ahhoz, hogy a későbbi szakaszokban hatékonyan tudjuk alkalmazni a kognitív átkeretezést, most egy kicsit közelebbről meg kell vizsgálnunk, hogyan épül fel ez a mechanizmus. (A sématerápiában ez az ún. "megküzdési mód", a 'szikla' - vagyis a rezzenéstelen, száraz racionalitás az esetemben pedig egy ún. „eltávolodott védő mód".) Akkor aktiválódik, amikor a szorongásom, vagy a belső sérülések szintje eléri azt a pontot, ahol a „szégyen-program” életveszélyt jelez. A doki azt kérte ma, hogy amikor azt érzem, hogy bírnom kell, vagy 'szikla-üzemmódba' kapcsolok, próbáljam meg az alábbi három kérdést fejben megválaszolni:
Mi volt a kiváltó esemény?
Milyen testi érzet jelent meg a 'szikla' előtt? (pl. összeszoruló gyomor, feszültség mindenemben, vagy gombóc a torkomban)
Milyen szégyen-gondolat futott át az agyamon a szikla-lét elérésekor? (pl. "ha most gyenge vagyok, megvetnek")
Ma arról is beszéltünk, hogy mi történik, amikor ez a 'szikla-szoftver' meghibásodik és az életem sok területét lefedő kontroll elvész. Amikor egy váratlan esemény, vagy egy túl erős érzelmi impulzus átüti ezt a páncélt és a racionalitás helyett valami más tör fel. Erre azt válaszoltam, hogy olyankor nagyon erős stresszt érzek, ez az egyik reakció szokott lenni, a másik pedig az az önkéntelen kontrollvesztés, amiről az előző ülésen beszéltünk. A mókus erre azt mondta, hogy a túlfűtött stressz és az önkéntelen kontrollvesztés az idegrendszerem 'vészjelzőinek' a viselkedése. Amikor a 'szikla' (az "eltávolodott védő") elfárad, a CPTSD és a borderline vonások által vezérelt érzelmi szabályozás pillanatok alatt összeomlik. Ránéztünk ezekre az állapotokra a sématerápia és a kognitív modell tükrében, hogy lássuk, mivel dolgozunk. Az erős stressz, mint fizikai 'vészüzemmód' az idegrendszerem ún. túlfokozott éberség állapotát tükrözi állítólag, magyarul amikor a racionalitás (a szikla) már nem tudja elnyomni az érzelmeket, a testem úgy reagál, mintha közvetlen életveszélyben lennék. A 'szikla' megpróbálja elfojtani a stresszt, de a nyomás túl nagy és átveszi az irányítást. Ilyenkor van az, hogy a gondolkodásom beszűkül, az OCD-s kényszerek felerősödnek, mert az agyam kétségbeesetten próbálja visszaszerezni a kontrollt valamilyen szabály, vagy rituálé révén. Az önkéntelen kontrollvesztés pillanatában a 'disszociatív gátak' (amik addig a fájdalmas emlékeket, vagy érzelmeket távol tartották) átszakadnak. Ez a doki szerint nem gyengeség, hanem az idegrendszerem túlterheltsége. (A bordernél ez az úgynevezett 'érzelmi elárasztottság' állapota, ezt a négyhetesen 'tanultam'.) A paradoxon a doki szerint, hogy azért tartom fenn a 'sziklát', hogy ne érezzem ezt a kontrollvesztést, de a fenntartása annyi energiát emészt fel, hogy éppen ez a kimerültség teszi lehetővé a kontrollvesztést. 👏 Mivel a cél a kontrollérzet egészséges visszaszerzése, meg kell tanulnom egy köztes állapotot, nem pedig a 'szikla' és az 'összeomlás' végletei között billegni - ahogyan jelenleg működöm.
Azt a házit kaptam a következő napokra, hogy amikor azt érzem, hogy a 'szikla' repedezik és jön a stressz, ne próbáljam meg visszanyelni magamba (mert az csak fokozza a nyomást), hanem próbáljam ki a következőt:
Amikor érzem a stresszt, mondjam ki magamban: ez most egy stressz-reakció, nem pedig egy katasztrófa. (Ez állítólag segít elválasztani a fiziológiai érzetet az OCD-s katasztrofizáló gondolatoktól). Figyeljek a légzésre, a sebességét lassítsam, mert ez az idegrendszernek állítólag azt a jelet küldi, hogy „még nem vagyok halott”. Ezt mondjuk már tapasztaltam, mert ösztönösen is le szoktam lassítani a légzésemet, amikor 'helyzet van' és tapasztaltam, hogy valóban csillapítja a tüneteket. Meg kell figyelnem azt is, milyen konkrét testi érzetek árulják el először, hogy a szikla 'törni' készül? (pl. izomfeszülés, kézremegés, gyorsuló szívverés, stb). Megkérdezte a doki, hogy ha az önkéntelen kontrollvesztés pillanatát nézzük, van-e olyan közös nevező, ami kiváltja? Hozzáfűzte, hogy ha megtaláljuk a 'gyújtózsinórt', akkor a következő ülésen már konkrétabban dolgozhatunk a védelmi stratégiáim átírásán. Mondtam, hogy vagy az okozza, hogy besokallok, túl naggyá válik már a súly, vagy pedig egy triggerpont eltalálása valaki/sors által. Azt mondta, hogy ez pontosan írja le a mechanizmust: a besokallás a hosszútávú, krónikus túlterhelés eredménye, a triggerpont találata pedig az az utolsó csepp, ami a már amúgy is repedező páncélon keresztül bejut. A besokallás (a belső tartalékok kimerülése) azért történik, mert a 'szikla', az "eltávolodott védő" hatalmas energiát emészt fel. Mivel generalizált szorongással és OCD-vel élek, az agyam állítólag folyamatosan a jövőbeli veszélyeket kémleli és semlegesíti, ami olyan, mintha éjjel-nappal egy 30 kilós zsákot cipelnék, miközben azt mondom magamnak, hogy nem is nehéz. Előbb-utóbb a zsák súlya - a fizikai és mentális kimerültség - elkerülhetetlenül összeomlást okoz. A CPTSD miatt amikor valaki/sors eltalál egy olyan pontot, ami egy adott traumára emlékeztet, az idegrendszerem állítólag azonnal „vörös kódra” vált. A probléma a mókus szerint nem az, hogy gyenge lennék, amikor eltalálnak, hanem hogy a szikla-létem is egy "mindent vagy semmit" alapú védelem. Nem tud "kicsit" védeni; vagy áll, vagy összeomlik. Pontosan erről beszéltem korábban, hogy semmit nem tudok "csak valamennyire" csinálni, úgyhogy tanulni kell a mértékletességet is. A bevésődések mellett emiatt is érzem azt, hogy a gyengeség szégyen, mert a fejemben a gyengeség nem egy átmeneti állapot, hanem a szikla teljes megsemmisülése. A következő alkalommal a doki szerint azon fogunk dolgozni, hogy hogyan építsünk be a 'szikla-létembe' egy "rugalmasabb védelmi réteget”, hogy ne csak a „szikla” és az „összeomlás” között tudjak választani. A héten meg kellene figyelnem, hogy a besokallás, vagy a triggerpont elérésekor melyik érzés a legintenzívebb:
A düh?
A tehetetlenség?
A 'pánik'?
Megnéztük ma a „szikla” és az érzelmek kapcsolatát is. Mivel már tudjuk, hogy a szikla-létem egy "eltávolodott védő" mód, megvizsgáltuk a kontrasztot. A szikla-létem (a racionalitás, a távolságtartás, az OCD-s kontroll) egy remek pajzs a világ felé, azonban a pajzsoknak az a tulajdonságuk, hogy kifelé védenek, befelé viszont fojtanak. Amikor racionálisan beszélek a rossz dolgokról is, a szikla állítólag nemcsak a külvilágot tartja távol, hanem engem is a gyógyulástól. Megkérdezte a doki, hogy mi az, amit a 'szikla' elrejt előle, pl. amikor azt mondom valamire, hogy "ésszel felfogom", amögött van-e egy olyan énrész (a sématerápiában az ún. "sérülékeny gyermek" mód), ami közben belül ordít, sír, vagy retteg, de én nem engedem neki, hogy megszólaljon, mert a „szikla” hangja elnyomja? Azt válaszoltam, hogy igen, vannak helyzetek, amiket ésszel, logikával kezelek le, de közben kicsit érzem, hogy fáj/aggaszt. Azt reagálta, hogy az OCD és a szorongásom gyakran nemcsak a 'rossz dolgok' elkerüléséről szól, hanem az érzelmek elkerüléséről, mert a 'szikla' azt ígéri: „ha nem érzel, nem sérülsz.” Azt kérdezte, tapasztalatom szerint ez az ígéret betartja-e magát, hiszen mégiscsak itt van a CPTSD, a szorongás és a testben maradó stressz. Azt reagáltam, hogy természetesen bizonyos dolgok nem tűnnek el nyomtalanul, de mindig a jelenre fókuszálok. Arra, hogy egy adott helyzetben kitartsak. Megkérdezte, hogy ha a 'szikla' egy fizikai tárgy lenne a szobában, milyen lenne, mekkora és milyen a felülete? Nem tudtam semmi máshoz hasonlítani, mint egy igazi sziklához, ezért azt mondtam, hogy nagy, kemény, itt-ott éles szélekkel. A következő kérdése az volt, hogy mit érez az a részem, ami alatta van, amikor a szikla éppen teljes erővel 'dolgozik', mire azt válaszoltam, hogy mikor-mit; fájdalmat, aggodalmat, bűntudatot, stb. Ekkor arról érdeklődött, hogy szerintem miért választotta a 'rendszerem' pont a sziklát (hozzáfűzte, hogy ez a megközelíthetetlenség és a súly megtestesülése) védelemnek és miért nem a „menekülést”, vagy a „színlelést” választotta? Gőzöm sincs és neki is azt mondtam, hogy nem tudom. Megkérdezte, hogy szerintem a „szikla” tartása maga is egyfajta kényszeres cselekvés, pl. „ha nem maradok rezzenéstelen, akkor valami szörnyűség fog történni?" Mondtam, hogy nem, olyankor nem azt érzem, hanem azt, hogy puhány volnék, meg vannak helyzetek, amikor az érzelmeket ki kell iktatni, mert a racionalitás viszi előre az embert. Azt mondta, hogy amikor azt mondom, hogy „a racionalitás viszi előre az embert”, az egy nagyon mély, adaptív meggyőződés és valószínűleg ez volt az egyetlen dolog, ami a gyerekkoromban, vagy a traumák idején valóban biztonságot, vagy haladást jelentett. Érdekesnek találta, hogy a „színlelést”, vagy a „menekülést” nem választottam és elmagyarázta, hogy a meneküléshez mozgás kell, a színleléshez pedig folyamatos interakció a külvilággal, a 'szikla' viszont nem megy sehová, egyszerűen csak van. Azt mondta, hogy ez arra utal, hogy az idegrendszerem nem elmenekülni akart a világból, hanem megkeményedni, hogy kibírjam a nyomást, amit a világ, vagy a sors rám helyezett. Én ezt sem láttam át, de belegondolva stimmel, mert a szikla az egyetlen dolog, ami ellenáll pl. egy folyó sodrásának. Ha én a 'folyóban' voltam és a 'sodrás' (az események, a környezetem reakciói, a traumák) el akartak sodorni, a szikla-lét volt az egyetlen módja annak, hogy helyben maradjak, hogy ne 'tűnjek el'. A doki visszautalt arra a reakciómra, ahol a fájdalmat, aggodalmat és a bűntudatot említettem, majd rávilágított, hogy a bűntudat a 'szikla' legnagyobb barátja, mert a szikla azt mondja "keménynek kell lennem", a bűntudat pedig azt, hogy "még mindig nem vagyok elég kemény, mert érezni kezdtem a fájdalmat és ez hiba". Szerinte a 'szikla', mint elvárás és a bűntudat, mint büntetés a gyengeségért, együtt tartja az idegrendszeremet ebben a feszültségben. Azt kérte, hogy gondoljak egy olyan helyzetre a közelmúltból, ahol a 'szikla' teljes erővel dolgozott és kérdezte, hogy mi az, amit a szikla segítségével sikerült megoldanom, vagy 'túlélnem', amit érzelmi bevonódással nem tudtam volna? A válaszom az volt, hogy az, amikor a villám becsapott hozzánk és az amúgy is szinte komfort nélküli házunkban már az áram sem működött. Akkor egy kis ideig iszonyúan dühös voltam a sorsra, amiért mégegy lapáttal tett az amúgy is sok és nem kis gondra, ettől pedig úgy éreztem egy kis ideig, hogy már nem marad ép az eszem. Fizikailag kezdtem rosszul lenni a stressz mértékétől és ott váltottam át sziklává, hogy nincs nagy baj, ebből is ki fogunk jönni. Ekkor azt kérdezte, hogy mi az az ár, amit utólag fizettem azért, hogy 'szikla' voltam? Mondtam, hogy az is erős feszültséget szült, mert az elnyomott düh itt fortyogott bennem, bár valamennyi dühöm távozott, mert káromkodtam és ahogy ültem, az elviselhetetlenné fokozódó feszültség kitört egy pillanatra, mert erősen a lábamba vertem az öklömet, de a többi feszkót elfojtottam. Rákérdezett, hogy van-e olyan reakcióm, amit szívesen lefaragnék, mégha a 'sziklát' meg is tartanám és azt reagáltam, hogy nem tudom. Azt mondta, hogy a 'szikla' a túlélési stratégiám a káosz ellen is, mert amikor a külső körülmények (a sors) éppen le akarják dönteni a falamat, olyankor én a belső falat (a sziklát) mégvastagabbra húzom. Megvizsgáltuk, hogy a 'szikla' most is összetartott, mert amikor éreztem, hogy „nem marad ép az eszem” (a kontrollvesztés veszélye megint befigyelt), a 'szikla' szokás szerint egy racionális forgatókönyvet adott: „nincs akkora gáz, ki fogunk jönni belőle.” Ez a mondat visszahozta a cselekvőképességet és ez egy 'életmentő' funkció volt. Ránéztünk arra is, hogy a düh, amit nem engedtem meg magamnak teljesen, nem tűnt el, hiszen az öklöm találkozott a lábammal, mert a dühöm fizikai formát öltött, mivel a szikla-lét nem engedte, hogy érzelemként távozzon. Rámutatott a doki, hogy az elfojtott érzelem a testemben okoz 'kárt'. Visszautalt arra, amikor azt kérdezte, elhagynék-e valamilyen reakciót és én azt reagáltam, hogy nem tudom. Azt mondta, hogy ez a válasz azért őszinte, mert nálam a 'szikla' minden darabja egyforma védelmi funkciót tölt be és ha pl. azt mondaná, hogy vegyünk lejjebb a düh elfojtásából, akkor a belső programom azonnal jelezne valami olyasmit, hogy „ha az elfojtást csökkentjük, a düh elszabadul és ha elszabadul, abból kontrollvesztés lesz, a kontrollvesztésből pedig összeomlás.” A mérséklés ötlete ez alapján jelenleg még 'veszélyesnek' tűnik. Elmagyarázta, hogy a fizikai feszültség, meg az elnyomott düh azért maradnak, mert az idegrendszerem még mindig úgy értékeli a világot, hogy a váratlan traumák/konfliktusok bármikor újra jöhetnek.
Rámutatott ismét egy paradoxonra:
A 'szikla' megóv az összeomlástól, de dühöt és feszültséget tart bent, ami a testemben manifesztálódik. Azt mondta, hogy ha ezt a két dolgot egymás mellé teszem anélkül, hogy egyelőre változtatni akarnék rajtuk, az már önmagában is az első lépés afelé, hogy a 'szikla' ne egy kényszeres parancs legyen, hanem egy eszköz, amit - legalább elméletben - már objektíven is szemlélek.
Összegeztük, hogy ma megvizsgáltuk a 'szikla' anatómiáját, megnéztük, milyen funkciója van a káoszban és beazonosítottuk a fizikai árát is. Abban is megállapodtunk, hogy a szikla egy merev dolog, azonban még a legkeményebb kövek is repedeznek, ha a belső nyomás túl nagy. A doki mondta, hogy ha a 'szikla' mindig 100%-os erővel dolgozik, az kimerítő és próbáljuk meg kitalálni, hogyan lehet a szikla „szabályozható”. Visszajelezte, hogy jelenleg ebben is végletes vagyok, mert úgy működöm, hogy a szikla vagy 'be van kapcsolva' (teljes erővel véd), vagy 'kikapcsol' (kontrollvesztés). Kérte, hogy képzeljem el a 'sziklát' egy 1-10-es skálán, ahol az 1-es fokozatnál egyáltalán nincs védelem, nyitott vagyok a világra (ami a 'veszélyzóna'), a 10-es fokozat pedig a mostani, teljesen elfojtott, szikla-lét, ahol pl. a dühöm egy része a lábamban landol, hogy ne törjön ki a vulkán. A mókus azt kérdezte, hogy szerintem lehetséges-e pl. 5-ös, vagy 6-os fokozaton tartani a 'sziklát'? Hozzátette, hogy egy olyan védelem volna, ami megvéd az összeomlástól, de mégis engedi, hogy a feszültség egy része távozhasson. Mondtam neki, hogy úgy érzem, pontosan ez történt, hiszen a szitkozódással és a lábamba ütéssel kiengedtem valamennyit. Azt mondta, hogy a dühöm az a feszültség, ami a 'szikla' alatt forr és ugye a 'szikla' lényege, hogy ne kelljen éreznem, de mi lenne, ha találnánk egy olyan „biztonságos csatornát”, ahol ez a düh ki tud jönni anélkül, hogy kontrollvesztés fenyegetne? Visszautalt a villámcsapásos esetre, ahol a káromkodás és az öklözés egyfajta szelep volt és azt kérdezte, szerintem milyen 'szelep' lenne számomra olyan, ami nem tűnik gyengeségnek, de segít levezetni a feszültséget? Mondtam, hogy régebben ez a sport volt leginkább, de mivel mára az kiesett az életemből, így írni szoktam, néha rajzolni, üvölttetni a zenét (ahogy az tombol, olyan, mintha én tenném), stb., bár van az a szint, ahol semmi nem segít, mert annyira dühös/feszült vagyok, hogy oda sem tudok figyelni arra, amit csinálok. A sématerápiában van egy ún. "egészséges felnőtt" mód, ami nem 'szikla', hanem 'menedzser'. Megnéztük, hogy a szikla-módom egy 'védő', nem pedig egy 'tervező' és a védő csak azt nézi, hogy ne 'haljak meg', a menedzser viszont azt, hogyan legyek hosszútávon jobban. A mókus azt mondta, hogy képzeljem el; a 'szikla' egy gép és én vagyok az, aki beállítja benne a nyomást. Ha éppen 10-es fokozaton van, azt tudnám-e mondani, hogy „most nem vagyok életveszélyben, lejjebb vehetjük pl. 7-esre”? Mondtam, hogy nem, olyankor marad 10-es fokozaton. Megvizsgáltuk a 'skálázást' (hogy ne csak 0-s, vagy 10-es fokozat létezzen nálam), a 'szelepeket' (hogyan engedjem ki a gőzt anélkül, hogy kontrollvesztés történne) és az 'operátort' (hogyan vegyem át az irányítást a 'szikla' felett). Visszakanyarodott oda, amikor azt mondtam, hogy a szitkozódás és a lábamba öklözés kivitt valamennyi feszkót. Szerinte az a 'túlélési szelep' működése volt, amivel a baj az, hogy nem tudatos beavatkozás, hanem egy vészhelyzeti 'túlcsordulás'. Ilyenkor kellene állítólag nagyjából 5-6-os fokozaton működnie a 'sziklának', mert akkor megvédene a kontrollvesztéstől, de hagyná, hogy a gőz távozzon. A feladatom az lesz, hogy amikor érzem, hogy kúszik fel a nyomás, tudatosan választok egy kisebb feszültség-levezetőt, mielőtt elérném a robbanást. Megkérdezte mi az az előjel, amit a testem már azelőtt mutat, hogy elérném a 10-est? Mondtam, hogy beszűkülnek a gondolataim és feszültséget érzek mindenemben. Visszamentünk oda, hogy amikor túl magas a stressz-szintem, oda sem tudok figyelni arra, amit csinálok és ez azért van állítólag, mert a racionális agyam gyakorlatilag kikapcsol és átveszi az irányítást az érzelmi/trauma-központ. A 'szelepeknek' ezért olyanoknak kell lenniük a doki szerint, amik nem igényelnek magasabb szintű kognitív figyelmet (pl. mint az írás, rajzolás), hanem tisztán fizikaiak. Azt mondta, hogy a dühöt nem magamon levezetve kell 'megsemmisíteni', hanem irányítottan kiadni, pl. valamit teljes erővel szorítani, vagy a falat tolni. Rákérdezett, hogy melyik az a fizikai cselekvés, amit akkor is meg tudnék tenni, amikor 'kiesik a józan eszem' és nem tudok koncentrálni? Mondtam neki, hogy olyankor fájdalmat okozok magamnak (már nem vágásokkal), az visszahoz a valóságba, meg a dühömet is beleadom, mivel úgy érzem, amúgy is megérdemlem. Visszavezetett oda, ahol azt mondtam, hogy a 10-es szintet nem tudom lejjebb vinni és azt mondta, hogy ez érthető, mivel az az „életveszély-mód”, olyankor én ki vagyok iktatva és a védelmi rendszer (a 'szikla') átvette a hatalmat. Azt mondta, hogy nem az a cél, hogy a 10-es fokozatot levigyük (mert az már olyankor késő), hanem hogy tudatosítsam, hogy a 'szikla' végzi a dolgát, aztán nemsokkal később vegyem át az irányítást. Megkérdezte a mókus, hogy melyik pontnál érzem a legnagyobb 'ellenállást'; a skálázásnál (mert esetleg attól félek, hogy ha lejjebb viszem a sziklát, védtelen leszek), a szelepeknél (mert esetleg úgy érzem, semmi nem elég erős ahhoz, hogy a 10-es dühöt kiadja), vagy az operátornál (a „nem tudom levinni” gondolatnál)? Mondtam, hogy a skálázásnál. Azt is megkérdezte, hogy melyik tűnik most a leginkább 'betörhetőnek' a racionalitásom által, mire mondtam, hogy az 'operátor'. Azt reagálta, hogy ez fontos felismerés, mert ha az ésszerű, tervező részem hajlandó tanulni és kísérletezni, akkor van esély arra, hogy a '10-es fokozatot' ne egy sorscsapásként, hanem egy kezelhető rendszerhibaként éljem meg. Visszatért oda, hogy fájdalmat okozom magamnak, amikor a józan eszem sztrájkol és azt mondta, hogy ez az idegrendszerem 'reset-gombja', mivel a fájdalomnak azonnali hatása van; egyrészt leállítja a gondolatok örvényét, másrészt a „megérdemlem” gondolattal a 'szégyen-programot' is validálja. Azt mondta, hogy az új feladatom az, hogy alternatív 'reset-gombokat' találjak, amik ugyanazt a funkciót látják el (leállítják a rendszert), de nem járnak önkárosítással. Azt kérte, hogy amikor érzem az előjeleket, akkor olyan ingerek kellenek, amik ugyan 'kiütik' a biztosítékot, de nem okoznak sérülést, mert a fizikai inger kényszeríti az idegrendszert, hogy az agy a stressz-spirálból a fizikai 'túlélésre' fókuszáljon.
Ma elértük a következő mérföldköveket:
Tényként kezeltük a 'sziklát' (megvéd, de feszültséget tárol).
Azonosítottuk az 'operátort', mint azt a személyiségrészt, ami a változást menedzselheti.
Nem a sziklát akarjuk egyelőre 'lebontani', hanem a nyomáskezelést kell finomhangolni.
A házim, hogy amikor az 'operátor' észreveszi az előjeleket (beszűkülés, feszültség, stb.), a feladat nem az, hogy ne legyek 'szikla', hanem az, hogy kipróbáljak egy 'reset-gombot' a fájdalomokozás helyett. Megkérdezte a doki, hogy készenállok-e arra, hogy teszteljek egy új technikát a szokásos önkárosító módszer helyett, vagy túl korai elvárásnak érzem, mire azt feleltem, hogy készenállok, mert valamikor, valahol el kell kezdeni a változást. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ha az adott helyzet olyan intenzív, hogy mégis a régi módszerhez nyúlok, az nem azt jelenti, hogy megbuktam, hanem azt, hogy az idegrendszerem védelmi mechanizmusa még túl erős volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése